Publikációk

Az európai irodalom történetének narratív szövegként, szépirodalmi szempontokból való megközelítése az eddigi recepcióhoz képest más jelentésrétegekkel, újabb összefüggésekkel gazdagíthatja a mű befogadását. A szöveg narratív struktúrájának vizsgálatánál a tér- és időkezelés módjai és összefüggései, a mű elbeszélőjének alakja és nézőpontja, a feltételezett főhősök, szereplők, mellékszereplők és ezek viszonyainak megmutatása kínálkozik elemzési szempontul. Mindezek az interpretációs lehetőségek és a mű történetszövése, cselekményesítési eljárásai, hangvétele, explicit és implicit intenciói Babits művének műfaji meghatározásának problematikájához vezetnek, ahhoz a kérdéshez, milyen nagyepikai elbeszélőszerkezet vagy elbeszélőszerkezetek, műfajok felől olvasható Az európai irodalom története.
     Az irodalomtörténet műfajának narráció felöli, szépirodalmi szempontú megközelítése mind a Hayden White munkáiban és nyomán kibontakozó narrativista történetfilozófia, mind a magyar irodalomtörténet-írás esélyeit latolgató elméleti írások, de jelen esetben elsősorban a vizsgált Babits-mű irodalomtörténet műfaját szétfeszítő vonásai alapján tűnik indokoltnak.
     A narrativista történetfilozófia a történetírás irodalmi természetét helyezi előtérbe. A valós eseménysorok – adatok, események, tények – önmagukban még nem narratívumok, hanem elbeszélői és egyben értelmezői stratégiák alkalmazásával válnak azzá. A történeti munka szerkezete tehát nem a múlt rekonstrukciójának, hanem alkotó poétikai eljárásnak az eredménye. White metatörténeti munkája, a Metahistory1 azt vizsgálta, milyen megértési, értelemtulajdonítási folyamatok találhatók a különféle történeti beszédmódok mögött. White szerint a krónika műfaj felől a történetírás felé elmozdulás a cselekményesítés műveletével léphető meg, a történetírók (és történetbefogadók) a tényeket különböző típusú cselekményszerkezetek alkotórészeiként értelmezik, az eseményeket történetté alakítják, „mégpedig úgy, hogy egy részüket háttérbe szorítják vagy alárendelik, más részüket kiemelik, karaktert adnak nekik, motívumokat ismételnek, váltogatják a hangszínt és a szempontokat, eltérő leíró stratégiákat alkalmaznak, vagyis használják mindazokat a technikákat, amelyeket egy regény vagy színdarab cselekményesítésekor megszoktunk.”2 A megírt történet konfigurációja azon áll, hogy a történész a történelmi események kiválasztott csoportjához milyen cselekményszerkezetet rendel hozzá. Az ily módon különböző cselekménystruktúrákkal „ellátott” történelmi narratívákat így olyan kiterjesztett metaforáknak, szimbolikus szerkezeteknek is tekinthetjük, amelyek irányt mutatnak nekünk, „hogy megtaláljuk az események szerkezetének az irodalmi hagyományban rejlő ikonját”, és amelyek a bennük leírt eseményeket olyan formákhoz teszik hasonlókká, amelyeket már jól ismerünk saját irodalmi hagyományunkból. Ez alapján a történetírás és ezen belül az irodalomtörténet-írás cselekményesítő eljárásai, narratív szerkezetei kapcsolatba hozhatók – többségében nagyepikai – szépirodalmi elbeszélőformákkal, műfaji jegyekkel is, amelyek segítségével az elmondott eseményekhez, a megjelenített hősökhöz való elbeszélői magatartás, időkezelés, folyamatteremtő eljárások, világértelmezés, nyitott-zárt struktúra stb. szövedékesebb kontextusa megragadható.
     A hagyományosan értett irodalomtörténet kereteit szétfeszítő Babits-mű felvállalt törekvései, világnézete, elbeszélői magatartása és pozíciója, továbbá narrációformáló műveletei, hőstípusai és időkezelési eljárásai alapján több ismert szépirodalmi nagyepikai elbeszélőszerkezettel is összefüggésbe hozható és jellemezhető. Azonban rögtön ki kell jelentenünk, hogy éppen e többféleség miatt egyik felmerülő grand récit sem adja/hatja Babits művének kizárólagos olvasatát. Az európai irodalom története az egyes nagyepikai műfajok jegyeinek csak részben engedelmeskedik. Az egyes szám első személyű elbeszélő folyamatos jelenléte és szubjektív értékelése, a meg/átélt irodalmi tapasztalat közvetítése és az ennek során kibontakozó identitás az (ön)vallomás, mémoire műfajához tereli Az európai irodalom történetét. Ez az értelmezési irány az eddigi Babits-recepcióból is ismert. Ennél kissé merészebb vállalkozásnak tűnik Babits művét az eposz és a családregény műfaji jegyeivel összevetni. Mindkettő megközelítés igen termékenynek mutatkozik, ráadásul, Babits írására alkalmazva a két műfaj vonásai egymást kiegészítőnek, egymást felváltónak, egymásba átfordíthatónak bizonyulnak. Jelen előadás mindössze Az európai irodalom történetének eposzi vonásait mutatja meg, csupán igen vázlatos összefoglalását nyújthatja annak, miképp képzelhetjük el az epopeia műfajának irodalomtörténeti transzformációját. A gondolatmenet részletes alátámasztása disszertációm egy hosszabb fejezetét képezi.
A nyugatos szerző irodalomtörténetét elsősorban felvállalt feladatai, a megírás intenciói, az alkotók és saját genealógiai leszármazását legitimáló, az egyéni és kollektív identitás megőrzése céljából az örök „értékek” vindikációjaként elmondott történet és az elbeszélő paraklétoszi3 szerepvállalása kötik az eposz műfajához. Ez a fajta magasztos „eposzi” feladatvállalás nem idegen nemzeti irodalomtörténet-írásunktól, már a műfaj első magyar művelőjére, Toldy Ferencre is visszavezethető. A XIX. század közepére ennek az archaikus, verses nagyepikai műfajnak kiüresedett formáit és – mindenféle kísérletek ellenére – a nemzeti eposz megszületésének hiányát más elbeszélőstruktúrák igyekeztek és látszottak betölteni, folytatni. Az eposz nagyszabású, cselekményes – többnyire múltra irányuló – fabulájú, sokszereplős, nagyepikai műfajának pozícióját a magyar regény, ezen belül is a történelmi regény látszott átvenni, amely éppen az eposzforma kiüresedésével, a nemzeti eposz megalkotásának kudarcaival és mindezen jelenségek felismerésével egy időben bontakozott ki. A történelmi regény eposzhiány-betöltő szerepe azonban valóban csupán látszat, mivel a magyar történelmi regény különböző megvalósulásai inkább csak ösztönzést, ihletet meríthettek az eposz műfajától saját műfaji kibontakozásukhoz, ám a nemzeti irodalomban fő helyet betöltendő eposzi „feladatokat” kevésbé hordozhatták.
A magyar nép hiányzó nemzeti eposzát olyan (nemzeti) identitást meghatározó elbeszélésként határozhatjuk meg, „amely a közösséget reprezentálni hivatott szöveg segítségével, történelmi és mitikus elbeszélés révén a közösség alapértékeit a belátható történelem kezdetéig vezeti vissza, mégpedig kettős vindikációjuk szándékával, vagyis földi érvelésű indoklásukon túl egyszersmind transzcendens igazolásukat sugallva.”4 Ehhez kapcsolódik a magyar költészeti hagyományban Kölcsey Hymnusa óta erőteljesen megszólaló, a XIX. század irodalmában jelentős szerepet betöltő paraklétoszi szerepvállalás, mely egy esetlegesen készülő eposzi mű elbeszélőjére igazoló-békítő szándékának szinte kötelező szerepét róná. Kölcseynek nagy szerepe volt abban, hogy a magyar irodalomban a költői szerep szakralizálódott; a transzcendens ihletésű költő többféle alakváltozata jelent meg és hagyományozódott a XIX. század folyamán: szent, mártír, próféta, vátesz; ezek később a költészet területéről más műfajokba is továbbgyűrűztek. Ezek az (el)beszélői szerepek még a XX. században is számos esetben meghatározták a költői magatartás önértelmezését.
     Tehát mindebből belátható, hogy az imént ismertetett magasztos funkciókat az evilágibb, hétköznapibb, önmagukat és a világ megbomlott egységét problematizáló hősöket felvonultató regény nem vehette át az eposztól. A nemzeti eposz transzformációját, továbbélését – Dávidházi Péterrel egyetértve – a nemzeti irodalomtörténet műfajában kereshetjük; a XIX. század első harmadában létrejövő magyar irodalomtörténet az eposzi hangvételt és a műfaj fő funkcióit, így elsősorban a nemzeti eredet vindikációját megtartva, tulajdonképpen az eposz helyébe lépve bontakozott ki, s ebben a „tudományos alakváltozatban” élt tovább a XX. század első feléig. A vindikáció mint egy közösség vagy egyén (ön)igazolása mindig igenlő nagyelbeszélés által végzi el „feladatát”, ősváltozata az eredetmonda, egyéb megvalósulásai az eposz, tanköltemény, teológiai vagy bölcseleti értekezés, vallási irat, történetfilozófiai mű, „műfajaitól […] függetlenül mindig genealógia általi megerősítés, tehát lényegében az igazolandó származásának visszavezetése valami abszolút érvénnyel felruházott kezdetre.”5
     Babits európai irodalomtörténete XIX. századi rokonaihoz hasonlóan szintén hordozza a fent ismertetett magasztos eposzi funkciókat. Az európai irodalom története elsősorban az első fejezetekben kitűzött és a mű folyamán implicit kibontakozó intencióiban, melyek közül az eposz szempontjából egyik legfontosabb, (idézem Babitsot) „a világirodalomnak csak az egészen nagyokhoz van köze, […], akik együtt-egyek, egymás folytatásai, egyetlen lélekáram részei”, továbbá tartalmi vonásaiban és beszédmódjában mutat rokonságot az eposz műfajával és a magyar irodalomtörténet-írás „eposzi” vonulatával. A mű értelmezésének végső konklúzióját azonban nem ragadhatjuk meg kizárólag az epopeia tipológiája alapján, mivel az eposzi elbeszélőszerkezettel rokonítható jegyek a mű végére részben meggyengülnek, részben érvénytelenednek és felszámolódnak, és más epikai műfajok vonásaival keverednek, egészülnek ki.
     Az európai irodalom története a XIX. századi magyar irodalomtörténetekkel ellentétben nem az önmagába zárt nemzeti irodalom eredetének és fejlődésének önigazolását, hanem európai horizontokba ágyazva, az egész kontinens irodalmi értékeinek és kultúrhagyományának vindikációját végzi el; s ezzel együtt, a folyamatba beillesztve a magyar irodalom kiemelt alkotóinak, műveinek értékelését – és nem mellesleg az elbeszélő saját identitásának felépítését – is végrehajtja. Így Babits műve egyszerre vállalja fel az egységes európai kultúra és a magyar (nemzeti) irodalom érdekeinek az elbeszélő által „korszerűtlennek” tartott védelmét. Az eposzéhoz hasonlóan a kulturális értékeket őrző irodalomtörténet elbeszélője is a múltba vetíti a közösség jövője számára kívánt/vágyott értékeket. Éppen az eposzi abszolút múlt értékrendjének megőrzése, az ebbe a „rendbe” való beavatás az (ókori) eposz „alapvető alkotó képessége és ereje”; ezért a megőrzés az emlékezés, „s nem a megismerés” aktusait vonja magával.
     Babits irodalomtörténetének elbeszélője eposzi-irodalomtörténeti elődeihez hasonlóan szintén él a paraklétoszi szereppel, ám esetében a közbenjárói beszédhelyzettel együtt járó szenvedélyesség, szónokiasság, igazoló szándék, mely alapvetően szembenáll az irodalomtörténetektől hagyományosan elvárt tudományos tárgyilagossággal, azért nem okoz feszültséget, mert a szerző propozícióbeli célkitűzései a szubjektivitás érvényesítése jegyében éppen ennek az objektív tudományosságnak számonkérhetőségét számolják fel. Így ezt a művet nem jellemzi a XIX. századi irodalomtörténetek közbenjárói szerepmintáinál megmutatkozó, transzcendens és retorikájában szakralizálódó, illetve a szaktudományosodás által megkívánt világi nézőpont, tárgyilagos beszédmód közötti ingadozás.
     Az európai irodalom kezdeteihez, alapítóihoz, legnagyobbjaihoz visszanyúló és mindent ezekhez mérő (többnyire) múltról szóló monologikus elbeszélés, az emberi léptékek és az áhítatos elbeszélő-utód fölé emelt örök értékekkel, halhatatlansággal rendelkező hősök alakjainak kibontása, és az eposz műfajától elvárt transzcendens vonásként felbukkanó, évszázadokon át áramló „egységes Szellem” jelenléte szintén az eposz műfajához köti Babits művét. Az eposz világa mindig a hősi múlt, a (nemzeti) történelem „kezdeteinek” és ”csúcsainak”, az apák és alapítók, az „elsők” és „legtökéletesebbek” univerzuma. Ez a hősi, abszolút múlt – bahtyini terminológiával – érték-idő kategória, (idézem Bahtyint)„e múltban minden jó, és minden lényeges jó („első”) csak ebben a múltban van.”6 Az európai irodalom történetének azon alkotói tartoznak ebbe a kategóriába, akiket Babits, elsősorban az első kötetben, de nem kizárólag itt, az európai irodalom halhatatlan nagyjai közé sorol, akiknek kanonikus helye megkérdőjelezhetetlen, akik világítótoronyként magaslanak ki a többi alkotó közül, s minden térben, minden korban utat (értéket) mutatnak költőtársaik számára. Azok, akik folytonos összehasonlítás, viszonyítás alapját képezik az irodalomtörténetben, és akik az időbeli (történeti) folyamattal szemben az örökkévalóság időtlen dimenziójába kerülnek. Az eposzban énekmondó és hallgató egyazon hierarchikus értékszinten található, hozzájuk viszonyítva a hősök ábrázolt világa egészen más és elérhetetlen, egy tőlük elválasztott érték- és időszinten van; a kettő között a hagyomány közvetít.
     Babits elbeszélője az irodalomtörténet előrehaladtával éppen ezeknek az abszolút, örök értékeknek elveszésére és a kiemelkedő alkotók megfogyatkozására figyelmeztet. A művek megalkotásának „tettével” halhatatlanná vált, ember feletti hősök világából folyamatosan érkezünk át a hétköznapi, „emberi” alakok közegébe, és az alkotók szép sorban hagyják el eposzi léptéküket. Pedig az eposz konstitutív műfaji vonása, hogy az általa elmesélt történet egésze az abszolút múlthoz tartozik; mindig a jelentől elválasztott, időátmenetektől megfosztott, lezárt elbeszélés; az eposzi múltat „[a]bszolút határ választja el minden következő időtől és mindenekelőtt attól az időtől, amelyben az énekmondó és hallgatói találhatók.”7
     Jól érzékelhető, hogy Babits műve éppen ezen a ponton lép ki eposzi köréből, hiszen az európai irodalom egész történetének íve, a saját jelenéig vezetett történet lehetetlenné teszi a múlt lezárását, az időbeli distancia megtartását. Így irodalomtörténete nem rendelkezik ezzel az abszolút határral, és ez meggyengíti, majd a második kötet végére folyamatosan felszámolja Az európai irodalom történetének eposzi karakterét.
Az elsősorban a mű első felét jellemző eposzi jelleget az eleinte organikus szerkezet, szerves folytonosság megbomlása, az egyre kevésbé kiemelkedő, az elbeszélő alakjával azonos szintre helyezett, örök értékeket egyre kevésbé képviselő alakok, az egységes áramlat felbomlása és a lezárt múlt időbeli elválasztottságát a jelenbe futó, jelen által „megérintett” folyamat számolják fel. A mű első felében érvényesülő monologikus beszédmóddal szemben a kétely, hanyatlást konstatáló reflexiók, az emelkedett hangvétellel szemben az elkeseredés, rezignáció szólamai kapnak erőre a mű második felében. Mindezek a vonások vonják be értelmezésünkbe a mű első felével is érintkező, de különösen a műegész haladási irányát és végkiteljesedését jellemző regénypoétikai jegyeket.
     Az európai irodalom történetének elbeszélése során az ábrázolt események és alakjaik egyre inkább az énekmondóval és világával immanens értékrendbe és vele „összefüggő” idősíkba kerülnek, ezzel párhuzamosan az eposz világa a regény világába lép át. Mindez nem egyetlen tetten érhető pillanatban történik meg Babits irodalomtörténetében: egy közösség genealógián alapuló eredetét és fejlődését feltáró eposzi vonásokkal jellemezhető narráció keveredik, majd egészen átlép a szintén vérségi kapcsolatokat, leszármazásokat, nemzedékeket megmutató, a családregény műfaji tipológiájának sok ponton engedelmeskedő elbeszélésbe.
     Az európai irodalom történetének családregény felőli olvasata azonban már egy másik előadás témáját képezi.

1 WHITE, Hayden, Metahistory, The Historical Imagination in Nineteenth-Century Europe, Baltimor – London, The Johns Hopkins University Press, 1973.

2 W HITE, Hayden, A történelem terhe, Bp., Osiris Kiadó, 1997, 74.

3 A görög paraklétosz szót János evangéliuma (Ján. 14,26, 15,26) a Szent Szellem egyik beszélő tulajdonneveként használja. A para szóelem jelentése: mellett, mellé, a klétosz jelentése hívott, a kaleó: hívni szóból származik; így a paraklétosz pontos jelentése: „melléhívott”. Ennek a kifejezésnek a görög köznyelvben elsősorban jogi jellege volt. A bíróság elé állított vádlott görögül enklétosz, azaz „behívott”, „beidézett”, paraklétosznak pedig a vádlott mellé hívott védőügyvédet nevezték. János tehát ennek a szónak a használatával arra is utal, hogy a hívők, Jézus tanítványai ebben a világban a vádlott pozíciójába kerülhetnek, ám ebben a helyzetben a Szent Szellem ügyvédként áll mellettük, és védi őket a váddal szemben. Tehát Isten megigazító munkájára és a bűnbocsánatnak a közvetítésére utal a kifejezés.

4 DÁVIDHÁZI Péter, Egy nemzeti tudomány születése, Toldy Ferenc és a magyar irodalomtörténet, Bp., Akadémiai Kiadó, Universitas Kiadó, 2004, 358.

5 DÁVIDHÁZI, 2004, 23-24.

6 BAHTYIN, Mihail, Az eposz és a regény, Literatura, 1995/4. 338.

7 BAHTYIN, i.m., 339.

*A Nyugat és kora doktori program. Témavezető: Sipos Lajos