Publikációk

Már rögtön Ady halála után megjelenik, s aztán az 1920-as években vissza-visszatér egy panasz Ady eredeti körének meghatározó alakjainál arról, hogy az Ady-befogadás rossz irányt vett.
     Bíró Lajos a Nyugat Ady halála utáni számában fogalmaz meg sötét jóslatot: „Repülnek-e már az ostoba kis emlékezések szerte-széjjel? (…) ál-kegyelet és ál-szeretet már is készül elbirtokolni földi életét. Szabad-e, lehet-e, tűrhető-e, hogy az ő alakját is meghamisítsák és csináljanak belőle merev figurát az irodalomtörténeti panoptikumban? (…) Ki fog derülni, hogy mindenki másnak látta.”1
     Babits a posztumusz Ady-kötet kritikáját kezdi a következő komor gondolatokkal: „Az Ady-kultusznak vannak kinövései, amikről már egyszer szólni kell. Mikor Ady meghalt, magam voltam az elsők egyike akik hangosan figyelmeztették barátait és ismerőseit, hogy ennek a nagy embernek egész élete kincs, egyetlen emlékét sem szabad veszni hagyni. Talán (igaza van Fenyő Miksának) Eckermannokká kellett volna állnunk, az igaz megértés szolgálatában. De megsokasodtak az Eckermannok akik más gazdákhoz szegődtek: a Kíváncsiság, a Hiúság, a Lúdbőrzés, a Közönség-Minden-Ösztöne parancsol nekik. A költő pedig nem primadonna s emlékének nem volna szabad hasonlatosnak lenni egy primadonna emlékéhez. Mást és komolyabbat! (…) Az a beállítás amiben Ady pózait és csakis pózait kapja ma egyre szeme elé a jámbor közönség, valósággal demoralizáló. A költő hagyatéka, a költő maga, a nagyszerű oeuvre eltűnik a pózok és frázisok mögött.”2
     Schöpflin többször, több szempontból visszatér a problémára, például: „Költőknek tragédiája az, hogy politikai áramlatok és pártok igyekszenek őket a maguk számára kisajátítani és értékesíteni. Minálunk, ahol a napi politika annyira uralkodik az egész kultúrán, nem kerülte el ezt a sorsot egyetlen nagy költőnk sem: ez is egyik oka annak, hogy a magyar intelligencia igen sokat szónokol költőiről, de annál kevésbé tud őszinte viszonyba lépni velük. Nem érti és nem szereti őket igazán. Adynál, akinek költészetében a magyarság sorsán és jövőjén való kétségbeesés oly nagy teret foglal el, ez fokozott mértékben van meg (…) De amennyiben politikáról beszélünk vele kapcsolatban, politikája az ő politikája volt, nem konzervatív és nem radikális politika, hanem Ady-politika”;3 „Olyan nagy visszhangja van ma Adynak, hogy már szinte megijed az ember: nincs-e túlzás a dologban, az a bizonyos túlbuzgóság, amely léha divattá tesz komoly dolgokat és előbb utóbb meghozza a maga reakcióját? (…) Most már nem lehet és nem is szabad bizonyos olyan jelenségeket hallgatással tűrni, amelyek az Ady kultusz ürügye alatt sértik Ady géniuszát és emlékét és amelyek, ha még jobban elharapóznak, kompromittálhatják az egész Ady ügyet.”, majd több példát hoz fel, mint hogy „A legkülönbözőbb hangverseny vállalatok a legkülönbözőbb szavalókkal egyre-másra hirdetik a szavalóestéket, délutánokat és matinékat s ha nem kapnak közreműködőül igazi művészeket, hát dilettánsokat és kontárokat léptetnek fel bennük.”, vagy „Az «Ady könyv» címmel kiadott terjedelmes és igen díszes kiállítású kötetet azután már teljes kellemetlen érzéssel tettem le. (…) Az «Ady fia» című cikk oly hallhatatlan ízléstelenség, amelyre eláll a szavam. Egy névtelen szerző azt sejteti benne, – dehogy sejteti, el akarja hitetni, hogy Adynak maradt Csucsán egy törvénytelen fia valami cselédleánytól”;4 „Az Ady elleni polémia nem szünt meg, de egyre szűkebb körére szorult a háború előtti kormánypárti és akadémiai öreg uraknak és csodálatos módon megmerevedett: egyetlen új argumentumot, de még csak ötletecskét sem tudott produkálni, s ma már előre könyv nélkül lehet tudni minden mondatot, amit gépiesen lepergetnek az Ady-ellenesség politikai rózsafűzérén. (…) Ady ráér, várhat, övé az örökkévalóság s egyelőre teljesen meg lehet elégedve sikerével. Mindenesetre túl fogja élni azt az időt, amikor megszűnik a költő nagyságának egyedüli és legfőbb kritériuma az lenni, hogy híve vagy ellensége volt-e Tisza István politikájának.”5 Stb.6
     Ezek a többféleképpen megfogalmazott kifogások egybecsengenek az utókor ítéletével, a mi ismereteinkkel is, hiszen úgy tartjuk számon, hogy Ady legautentikusabb befogadásának ideje a költő életének utolsó bő évtizede, kitüntetett helye pedig természetesen a Nyugat folyóirat volt – míg a költő halála utáni zavaros és nehéz időkben hamar megkezdődött az életmű kisajátító, reduktív értelmezéseinek hosszú sora, amelyek mára végül szinte teljesen elhasználták, korrumpálták, vagy olvashatatlanná tették Adyt.
     Előadásom a befogadásnak ezt a feltételezett félrecsúszását fogja részletesebb vizsgálat tárgyává tenni, reményeim szerint pontosítandó vagy finomítandó a valóban fontos változások leírását.
     Mire is vonatkoznak tehát Ady egykori körének, a Nyugat prominenseinek kifogásai? A kultuszra? Mai szemmel és mai szóhasználattal azt mondaná az ember, hogy szövegeik a kultuszellenesség dokumentumai: kifogásolják a sztárkultuszt (a túl nagy „felhajtást”, amely eltereli a figyelmet a szövegekről), és Ady politikai felhasználását (amely meghamisítja a szövegek „üzenetét”, „szerzői szándékát” – s ez az értelmezői eljárás a közösségteremtés nyilvánvaló szándéka miatt szorosan összefügg az irodalmi kultusszal). Mégsem helyes ezt kultuszellenességnek nevezni. A kultusz fogalma ekkoriban még egyáltalán nem pejoratív, a nagy írók kultusza olyasvalami, amit az irodalmi élet résztvevőinek közmegegyezése szerint elő kell mozdítani. Babits is csupán a kultusz „kinövései” ellen emel szót, Schöpflin is úgy összegzi az Ady-ponyvákkal kapcsolatos kifogásait, hogy „Az ilyen könyvek kiadása nem Ady kultusz, hanem az összetévesztésig hasonlít az Ady hagyaték üzleti kifacsarásához.”7 (de a konzervatív ízlésű Négyesy László sem kíván többet, mint „reális Ady-kultuszt”,8 s még sorolhatnánk). A kultusszal tehát alapjában nem volna semmi bajuk.
     Nem is igen lehet, ha meggondoljuk, hogy a Nyugat folyóirat kezdettől fogva jelképként, „cégérként”, egy ígéretes kultusz alkalmas alanyaként (is) használta a költőt (nem volt ez egyedi eset: így tett például a Holnap is), nemcsak nagyszerű esztétikai, hanem helyes marketing-érzékről is téve tanúbizonyságot. Annyiban sikerrel is jártak, hogy Ady neve máig leggyakrabban a Nyugatéval egybeforrva szerepel a köztudatban, s ez a kölcsönös legitimáció (a folyóirat Ady költői jelentőségét, Ady jelentősége pedig a Nyugatot mint új irányt képviselő orgánumot támogatta meg) nyilván közrejátszott abban, hogy Ady a modern magyar irodalom alapítójaként („elsőként”) cementeződött az irodalmi közgondolkodásba – s kevesebb, halkabb szó esik a Nyugat és Ady közti feszültségekről vagy egyszerűen különbségekről, az Adyban modern költőhöz képest meglepően nagy hajlandóságáról a prófétaságra, vagy hogy a vonzódás a vezérköltő szerepéhez mennyiben mutatja inkább a korábbi költőeszmények betetőzőjének („utolsónak”), vagy költészettörténetileg az átmenet képviselőjének stb.
     Egyértelműnek tűnik, hogy a régi hívek egyszerűen a színvonalat kifogásolják, a befogadás, a kultusz átlagos intellektuális nívójának alacsonysága bosszantja őket. Nyilván joggal, feltehetőleg egy Ady-matiné átlagos látogatója mást keresett, és mást talált egy ilyen műsorban, mint amit az irodalomtörténeti összefoglalások, vagy az avatott elemzők kötetei tartalmaztak. Mégis, a 21. század elejének tapasztalatai alapján ezzel a kifogással nagyon keveset lehet kezdeni, hiszen alaptapasztalatunk, hogy a magaskultúra alkotásait egy szűk körön kívül csak lényegének elvesztése árán lehet ismertté tenni: Esterházy Péterről talán sikerült többszázezer ember körében elterjeszteni, hogy a jelenkor kiemelkedő írója, de az intertextualitáshoz való viszonyánál vélhetőleg sokkal ismertebb a frizurája, és ha rá is lehetett venni soktízezer embert a Harmonia Caelestis megvételére, az elolvasására persze nem. Az egy évszázaddal korábbi intelligencia ennyivel naivabb, idealistább lett volna? Már csak azért sem valószínű ez, mert persze estek, felolvasókörutak, megzenésítések, matinék korábban, a Nyugat szervezésében is voltak – és a közönség azokra sem érkezhetett egészen más planétáról, legfeljebb szűkebb körű (s ezért értőbb?) volt. Ki merné azt mondani, hogy Ady egyidejű befogadásában nem szántak némi szerepet a művelt polgárságot csiklandozó dekadencia, botrányosság nem csupán esztétikai jellegű izgalmának? Véleményem szerint közelebb jutunk ennek a részproblémának a megértéséhez, ha Babits tépelődő, önkritikus soraihoz fordulunk: „Eckermannokká kellett volna állnunk, az igaz megértés szolgálatában.”, s ennek az önkritikának a jogosságáról gondolkodunk el. Milyen lehetőségek szalasztódtak el: például rendezhette (vagy legalább kontrollálhatta) volna-e a Nyugat köre mindezeket az összejöveteleket, kiadványokat? Nyilvánvalóan nem: az Ady halála utáni eseményekben épp az a figyelemre méltó, hogy – a leírások óvatos figyelembevételével is – egy nagyságrenddel túltesznek a korábbiakon, vagyis azon, ami a Nyugatnak erőforrások és infrastruktúra tekintetében rendelkezésére állt. Amit a Nyugatosok és Ady köre tehettek, emlékszámok kiadását, gondolatgazdag elemzések írását értve ezen, azt megtették, legfeljebb annyit mondhatunk, írhattak volna néhány népszerű életrajzot is, de természetesen a többi kiadvány megjelenését nem tudták volna megakadályozni. Talán nem is annyira a kultusz minősége, hanem mennyisége tehát a kulcskérdés annak a frusztrációnak a szempontjából, amely írásaikból kiérződik. A színvonal persze alacsony, erre számítani lehetett, arra már kevésbé, hogy mennyivel nagyobb terjedelemben, felületen jelenik meg, mint a – jobb szó híján – autentikus nyugatos vélemény. Kérdés: úgy érezték-e, hogy elvesztették kitüntetett helyüket az Ady-befogadásban?
     Szándékosan hagytam a végére az Ady recepciótörténetét valamennyire ismerők számára legkézenfekvőbb kifogást: az Ady-versek politikai félreértésére, kisajátítására vonatkozót. Ahogy W. Somogyi írja: Adyt „halála avatta a legkülönbözőbb napi politikai csatározások s minden irányú szellemi áttörés jelképévé.”9 Az egybeesés valóban kultikus-metonimikus megfogalmazásokra adhat okot: valójában persze nem pusztán a halál, hanem annak ideje, az akkor éppen drámaian megváltozott történelmi szituáció is felelős az Ady-recepció további fordulataiért. Ahogy Kosztolányi gonoszkodva megfogalmazta: „Ámuldoztak azon, mennyire valóra vált az a megrendítő jóslata, hogy egykor minden rosszul fog majd végződni.”10 A nemzeti tragédiával egy időben elhunyó költő korábbi vízióit, általános forradalmárságát hirtelen igen könnyen aktualizálni lehetett.
Miféle új Ady-képek jelentek meg a tízes-húszas évek fordulóján, amelyek zavarhatták az eredeti és addig szinte egyeduralkodó Ady-kép alkotóit? Például az abban a pillanatban épp a kommunizmust előkészítő Szabó Dezső különös leírásában a forradalmas Ady „kollektív individuum, mindent a legcsodálatosabban önmagába tömörítő egyén, amilyen csak valaha élt”, akinek verse nem magányos szimfónia, hanem „egy kor ítéletharsonája s elzokogása egy egész fajnak.”, „Adynál, a maga egyetlenül csodálatos beölelő egyéniségében mintegy organikus, fizikai és pszichikai részévé lesz a nő, a természet és a magyarság. A magyarság az ő házi migraineje.”; „ez az öngyilkolásig beteg ember mégis egy óriási egészség volt”,11 s Ady-értelmezését Az elsodort falu Farkas Miklósában is népszerűsíti. Szekfű Gyula Három nemzedékének utolsó fejezete a konzervatív világnézetű tábor első jelentős nyitását teszi lehetővé Ady felé, amikor Tisza Istvánnal párban elemzi, és olyannak mutatja a költőt, aki nem ringatja magát „nemzeti és állami illúziók”-ba, hanem „képes felismerni a kor magyarságán a hanyatlás szomorú jeleit.”, „A fajtáján elhatalmasodó bajokat ösztönével, belső, tudattalan érzékeivel érzékelte, akárcsak saját testi bajait, annyira egy volt a magyar fajjal.”12 Szabó is utal rá, Szekfű és Horváth János13 is kifejti azt az érvelést, amely szerint Ady nem tartozott lényegileg a Nyugat és a radikalizmus táborába, csak a megélhetés szüksége és a nemzeti oldal elutasítása száműzte oda. A betegség/egészség, s ami a tétje: a hazaiasság/hazafiatlanság folyton visszatérő kérdése, a nemzeti szempont túlerőltetése – gondolhatja az idézetek olvastán a mai befogadó – az esztétikai értés kárára történik, méltatlan a művészetet a művészetért, a költeményt a megalkotottságáért becsülő modern, ha tetszik „nyugatos” színvonalhoz.
     Csakhogy ezekben az idézetekben alig van valami, amit a Nyugat korábban idézett nagyjai ne írhattak, ne írtak volna le korábban, vagy akár kifogásaikkal egy időben. A Nyugat első Ady-számában például Móricz szerint Ady „a maga szívébe, lelkébe, fejébe szed minden keserűséget, csüggedést, mámort; és ő egymaga megy tönkre attól a sok méregtől, ami egy nemzet lelkéből gyűlt belé”;14 Kéri Pál szintén az ország betegségével magyarázza Ady betegségét: „Egészséges, a lehetőségig normális költője csak egészséges országoknak és koroknak lehet. (…) ez a rendetlen, hisztériás, beteg ország és kor nem találhat kifejezőbb és szuggesztívebb költőt Ady Endrénél. / Azonkívül pedig Ady Endre betegsége tősgyökeresen annak a társadalmi rétegnek a betegsége, amelyből kinőtt”;15 Babits pedig nem állít kevesebbet, mint hogy a páciens szimulál: „Ady naivul és ősmagyar egészséggel hüpermodern, minthogy Petőfi egész naivul volt királyellenes és forradalmár. (…) Ez a naiv dac, ha az életfelfogásra applikálódik, minél különcebb, a nyárspolgárnak mennél kevésbé tetsző életfelfogásban tetszeleg: s így történik, hogy a legnaivabb, legegészségesebb lelkű költőnél perverz, beteg érzelmek akart szenvelgését találjuk. Ady alapjában igen egészséges magyar lélek és vágyai a legegészségesebb és legvidámabb életvágyak. Ő nem a halál rokona, bár annak mondja magát.”16 Miközben Schöpflin Szekfűvel polemizál, Ady igazságának fiziológiáját nagyon hasonlóan látja: „nem logikai következtetés, hanem idegrendszerének valami rejtelmes megérzése útján, előre látta a magyarság katasztrófáját, hirdette fennszóval, lelkének minden erejével és nem hittek neki, nem hallgatták meg a szavát (…) Úgy haragudtak rá, mint ahogy a lelkiismeretre szokás haragudni. (…) Formulázhatjuk úgy, hogy a magyarnak az előérzete fejeződött ki benne arról a sorsról, amely reája vár.”17
     Azaz: Szekfű Gyula vagy Szabó Dezső a Nyugatból meríthettek ihletet, vagy érveket és ismereteket saját Ady-vízióikhoz. Schöpflint parafrazeálva azt mondhatjuk: nemcsak az Adyt ellenzők, hanem az Adyt dicsérők „gépiesen lepergő” érveit is szinte könyv nélkül lehet tudni: vagy épp Ady és a Nyugat könyvei alapján. Az egyetlen főtétel, amit a nyugatosok természetesen nem mondhattak, hogy a költő csak jobb híján csapódott volna hozzájuk. Mi következik ebből? Először is az az ironikus tanulság, hogy a Nyugat ezen a kifordított, bizarr módon el is vesztette, s közben meg is őrizte azt a bizonyos kitüntetett helyet.
     De mi következik ezután? Az-e, hogy a maguk kiengedte szellemet akarták visszazárni a palackba? Ha egyszer sem a kultusszal, sem a népszerűsítéssel, sem a nemzeti kontextussal nincsen baj önmagában, csak ha mások használják – mondhatjuk-e, hogy az egész panaszkodás mögött nincs más, mint annak a tapasztalata, amit Tersánszky a következőképpen foglal össze: „a mai lapok 99%-ában Ady Endre neve után a nagy, a legnagyobb magyar költő jelzőt” lehet olvasni, „Míg, nem is oly rég, legfeljebb egyben lehetett ugyanezt olvasni száz lap közül. / Bizony még nem is olyan rég ideje, hogy egy-egy kis vidéki lapot felütve vidulni lehetett, hogy habriggál a Nyugat ellen, a Nyugatból tanult szóösszetételekkel s fordulatokkal, mik önkéntelen megragadtak a feje kis szemétládájában. Hogy vádol magyartalansággal magyarokat, akiktől magyarul tanult beszélni”?18 Vagyis a kiváltságos pozíció elvesztése miatti szorongással vagy dühvel, a pirruszi győzelem egy változatával volna dolgunk, ahogy Benedek Marcell az Ady Lajos életrajza miatti következményekről szólva –„Ady Lajos könyve alapján egyszerre birtokukba vették Ady Endrét az ellenforradalmárok, az antiszemiták. Régi hívei természetesen birtokháborítási pert indítottak”19 – használja a metaforát: birtokháborítási perrel? Egy olyan perrel, amelyben nem is feltétlenül csak a nyugatosoknak van igaza, ha figyelembe vesszük Ady extremitásait, ellentmondásos eszméinek rendszerét, amelyben a radikalizmustól, a baloldali forradalmiságtól az istenkeresésen keresztül, a városon és a vidéken túl egészen a duk-duk afférig (szinte) mindennek jut hely? Bizonyára mind e magyarázatok mellett lehetne több-kevesebb joggal érvelni.
     Mégis egy pozitívabb magyarázatot vázolok befejezésül. Hogy a helyzet érthető legyen, érdemes emlékezetünkbe idézni a Nyugat már többször idézett első Ady-számát, és megállapítani: néhol tudományos (mint Laczkó Gézánál), gyakrabban kultikus igényű, ám kétségtelenül sokhangú recepció ez. A kultikus megközelítésnek is két, eltérő arcával találkozunk, a költőről való beszédben az apokaliptikus és a démonikus topika is felfedezhető: az egyik szentként, prófétaként, szabadítóként stb., a másik betegként, átkozottként, a mámor rabjaként vagy isteneként stb. mutatja fel a művészt. Tóth Árpád versében a megváltóval párhuzamba állítva laudálja Adyt, Fenyő Miksa a dekadenciáját magyarázza, Babits a két összetevő együttes jelenlétét hierarchizálja a maga számára, s mellettük Karinthy szellemesen ironikus szöveggel tesz eleget a felkérésnek. S ezek a gyökeresen különböző megközelítések, amelyek általában mégis hitelesen kapcsolódnak az Ady-jelenség egy-egy részletéhez, egyetlen duplaszám lapjain kapnak helyet! Ez a sokhangúság biztosítja a Nyugatnak a kitüntetett helyet az Ady-recepcióban, mivel ismereteim szerint valóban ez az a pont, amikor egy csoport felvállalt értelmezése a legközelebb kerül a vélhető szerzői szándék összetettségéhez vagy zavarosságához, amely persze a költő később kipróbált, rendkívüli kisajátíthatóságának is az alapja. Ez az a sokhangúság, amelynek kényes egyensúlya a későbbi, más csoportok számára készült interpretációkban megbomlik, természetesen a démonikus szál elnyomásával. (Több egyszerű véletlennél, hogy nem egy emlékező a démoni vonásokat hiányolja az újabb Ady-képekről: „Ady egykori elevenségének démoni káprázata már csak itt-ott csap fel olykor”,20 vagy „Szobrászok, festők, Ady igazi arcának fáradhatatlan kutatói persze hiába küszködnek a lehetetlennel, hogy mozdulatlan anyagba örökítsék azt a démoni, kín-mosolyú vonaglást a szája szögletében”21). Ez az a sokhangúság, amelyre joggal lehet nosztalgiával visszagondolni: ennek az egyensúlynak a megbomlását, megszűnését lehet fájlalni vagy panaszolni. Ha Szekfű vagy Szabó a nyugatosoknál fellelhető érveket használják is, ezeknek az érveknek a kontextusa, retorikai célja egészen más, s nélkülözi a szerzői szándék hitelesítését.
     A Nyugat Ady-száma példázza a folyóirat indulásakor meglévő kompromisszumos, befogadó és egyesítő jellegét. Persze ez nem lehet több, mint egyetlen érv annak eldöntésére, hogy értelmezhető-e a Nyugat nagyszabású (asszimilációs?) kísérletként egy „egyensúly” megteremtésére nemzeti és külföldi, régi és új stb. között. Tény, hogy még a modernség már önmagában némi harciasságot feltételező elképzelése sem jelentette az „újak” részéről a „régi” feltétlen elutasítását, sőt. Nem közismert, mivel hamar hamvába holt kezdeményezés volt például a minden író egységes érdekképviseletét ellátni hivatott Magyar Írók Egyesülete, amelyet 1908 októberében Osvát és Schöpflin is tervezett, és amelynek vezetőségében Ignotus, Osvát és Fenyő Miksa mellett Herczeg Ferencnek, sőt Rákosi Jenőnek is szerepet szántak.22 Az akkor szervezkedő modernek közül bizonyára nem sokan gondolták volna, hogy húsz évvel később egy egészen más helyzetben lévő országban is nagyjából ugyanazok az ellenséges táborok merednek egymásra a „kettészakadt irodalom” árkaiból. Ez a párbeszéd-képtelenség pedig, még az ugyanarról beszélésében, sőt az ugyanazt mondásban is, joggal keseríthetett el mindenkit.

1 Bíró Lajos: A fiatal Ady Endre, Nyugat, 1919/4-5.

2 Babits Mihály: Utolsó Ady könyv, Nyugat, 1923/24.

3 Schöpflin Aladár: Ady igazsága, Nyugat, 1920/3-4.

4 Schöpflin Aladár: Az Ady-üzlet, Nyugat, 1925/2.

5 Schöpflin Aladár: Ady apológiája. Makkai Sándor könyve Adyról, Nyugat, 1927/10.

6 Nem tartozik legszorosabban a problémánkhoz, de érdemes megemlíteni: a maga sajátos összefüggéseit leszámítva ezek közé a vészjelzések közé számítható a köztudatban sajnálatosan alulértékelt Kosztolányi-különvélemény néhány részlete is. Vagy például Nagy Endre szellemes összefoglalója, amelyet csak terjedelmi okokból nem idézünk: Ady pártállása, Nyugat, 1929/22-23.

7 Schöpflin Aladár: Az Ady-üzlet, Nyugat, 1925/2.

8 Vö: Irodalmi valutarontás (Reális és túlcsapongó Ady-kultusz). Levélváltás Hegedüs Loránttal. Közzéteszi Négyesy László. Budapest, 1927.

9 W. Somogyi Ágnes: Képzőművészek Ady Endre halottas ágyánál. In: Takáts (szerk.): Az irodalmi kultuszkutatás kézikönyve. Tanulmánygyűjtemény. Kijárat Kiadó, 2003. 205.o. (eredetileg: 1977)

10 Kosztolányi Dezső: Az írástudatlanok árulása. In: Kosztolányi: Egy ég alatt. Szépirodalmi könyvkiadó, Budapest, 1977. 222.o. A Réz Pál által szerkesztett kötet sajátos technikája miatt a teljes cikk a címe nélkül szerepel a kötetben, de megtalálható: 220-239.o.

11 Szabó Dezső: A forradalmas Ady. A Táltos kiadása, 1919. 15-6., 24-5.o.

12 Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik, Maecenas, 1989. 363-5.o. (eredetileg: 1920)

13 Horváth János: Aranytól Adyig, Pallas, 1921.

14 Móricz Zsigmond: Én mámor-fejedelem, Nyugat 1909/10-11.

15 Kéri Pál: Ady Endre szociális gyökerei, Nyugat 1909/10-11.

16 Babits Mihály: Ady (analízis), Nyugat 1909/10-11.

17 Schöpflin Aladár: Ady igazsága, Nyugat, 1920/3-4. Itt most csak lábjegyzetben térek ki arra, hogy Schöpflin a baloldali kisajátítással vitázva megelőlegezi a kommunista kisajátítás egyik fő tételét is: „Természete, világfelfogása szerint nem volt szocialista, de erős szociális érzés volt benne és ez szólította sorompóba a nép mellé, a boldogabb sorsért való küzdelemben.”, bár persze Révay azt már nem veszi át tőle, hogy „A szocialisták szívesen túlozzák ezt, holott az ő szocializmusa távol állott minden marxista dogmatizmustól” stb.

18 Tersánszky Józsi Jenő: Ady szobra, Nyugat, 1921/11

19 Benedek Marcell: Ady-breviárium I. Ady élete, emberi arcképe, költői jelentősége, prózai írásai, Dante könyvkiadó, Budapest, 1924. 161.o.

20 Gaál Gábor: Bevezetés. In: Gaál Gábor (szerk.): Arcok és harcok Ady körül, Lantos A. könyvkiadó jogosítványa, Kolozsvár, 1928. 4.o.

21 Nagy Endre: Ady pártállása, Nyugat, 1929/22-23.

22 Vö. Reichard Piroska: Osvát Ernő jegyzetei, Nyugat, 1933/21.

*A Nyugat és kora doktori program. Témavezető: Kenyeres Zoltán