Az ELTE BTK
Irodalomtudományi Doktori Iskola
hallgatóinak publikációs fóruma

 

 

Főoldal



 

Szénási Zoltán:*
Sík Sándor „katolikus irodalom” koncepciója

Letölthető változat (pdf)

1933. április 1-jén jelent meg a Nyugatban Illyés Gyula kritikája a katolikus költészetről.1 Illyés megjegyzéseire és a katolikus részről érkező bírálatokra egy hónappal később a vitában személyesen is megszólított Babits válaszolt,2 majd Reményik Sándor, illetve Gyergyai Albert papköltőket védelmező írása3 után, még két alkalommal4 visszatért a témára, válaszolva Gyergyai észrevételeire és a személyét ért újabb támadásokra. A vita tematikáját, noha a katolikus költészetről szólt, legalább két, részben irodalmon kívüli tényező határozta meg. Egyrészt a két világháború közti magyar társadalmi, politikai és szellemi viszonyok (címszószerűen: „keresztény kurzus”, „neobarokk társadalom” és „kettészakadt irodalom”), másrészt pedig a 19. század végén kibontakozó politikai katolicizmussal összefüggésben színre lépő, felekezeti és valláserkölcsi keretek között formálódó katolikus irodalom antimodern szemlélete.
     Illyés kritikája bármilyen szigorú is volt, s bármilyen heves reakciókat váltott is ki, nem maradt pozitív hatás nélkül katolikus körökben sem. Az érintettekben ugyanis felvetette egy katolikus írókból álló szervezet megalapításának a tervét, mely azonban főleg a „katolikus író” kiben- és mibenlétének meghatározatlansága miatt nem valósult meg. Továbbá ez ösztönözhette az Illyés írásában személyesen is említett Sík Sándort arra, hogy az induló Vigilia második számában a katolikus irodalom problematikáját alaposan átgondolja, s egy teoretikusan is megalapozott koncepciót vázoljon fel.5 Sík írása kettős irányú volt. Válaszolni kívánt ugyanis Illyésnek és Babitsnak, mégpedig úgy, hogy az irodalom autonómiájának fogalmából vezette le a katolikus irodalom értelmezését, írása azonban legalább annyira szólt azoknak is, akik a katolikus költőtől továbbra is a katolicizmus ügyének politikai képviseletét várták el.
     Illyés és Babits kritikájában is megfogalmazódott az a kitétel, hogy a katolikus költők (azaz a papköltők), akik ezer szállal kötődnek a gyakran aktuális evilági érdekeket képviselő egyházhoz, nem tudnak eléggé függetlenek lenni attól, s így költészetükben is csak szolgálatot teljesítenek. Síknak tehát ezért is kellett kihangsúlyoznia a téma tárgyalása során az irodalom autonómiájára vonatkozó nézeteit. A művészet önelvűségének meghatározása az ő megfogalmazásában a következő: „A művészet a szépség birodalma, egészen külön világ, amely lényege szerint minden mástól különbözik, önmagán kívül mással nem mérhető és csak önmagából érthető meg.”6 Ebből következik a katolikus író morális kötelessége: „a tőle telhető legjobb művésznek lenni.”7 Az írót kötő erkölcsi parancs tehát pusztán az, hogy azt mondja, amit lát, azt fejezze ki, amit érez megalkuvás és színlelés nélkül. Szerinte tehát a műalkotás erkölcsisége nem a min, hanem a hogyanon fordul: „A mű erkölcsi tartalma a közeledés módjától függ, az írónak az erkölcsi világrenddel szemben elfoglalt attitűdjétől. (…) A mű erkölcsisége az ő tökéletessége.”8 Sík tehát azzal együtt, hogy egy olyan katolikus irodalomszemlélet körvonalait vázolja fel tanulmányában, melynek irodalomkoncepciója nem állt messze Babits felfogásától sem, egyben lehetőséget adott a konzervatív kritika számára is az irodalmi művek erkölcsiségére vonatkozó tételének újragondolására.
     Gyergyai Alberttel ellentétben Sík Sándor nem cáfolja Illyés és Babits kritikájának azt a megállapítását, mely szerint a papság, azaz a papi léthelyzet a költészetben is szolgálatot jelent. Ehelyett átértelmezi a szolgálat fogalmát a művészet autonómiájának keretein belül. „Az igazi művészet nem lehet materialista vagy pozitivista – írja –, mert önmagában élte át a Szellem formáló szuverenitását, az ige testté válását. Ezt az igét kell szolgálnia, minden mást, még a vallást, az erkölcsöt, a hazát, az emberiséget is csak ezen át van joga szolgálni.9 Az így értett szolgálatnak legelső törvénye tehát, hogy az író művészien fejezze ki azt az élményt, melyben a jelenségek világa a művész lelkében belső valósággá válik, s mely a művészi megformálás révén mint műalkotás realizálódik, „érzékelhető, utánaélhető valósággá”10 lesz.
     Mindez azonban Sík értelmezésében nem ellentétes azzal az igénnyel, hogy a művész bizonyos helyzetekben eszmét hirdessen, kifejezze saját meggyőződését. Szerinte ugyanis vannak olyan korok, melyekben kifejezetten kötelessége az írónak ez a fajta tanúságtétel. Mindennek két alapfeltételét határozza meg: az első szerint a művészeten túli mondanivalónak átéltnek, a művész saját lelkéből fakadónak kell lennie, a másik feltétel szerint pedig, ha az író cselekvésre ösztönzi olvasóját, akkor azt csak a művészet eszközeivel teheti, különben az alkotása megszűnik művészetnek lenni. A katolikus költő szempontjából mindez tehát azt jelenti, hogy a valóságot hamisítatlanul, objektíven kell ábrázolnia, ez az ő apológiája a hit mellett, s ez az, amit Sík keresztény l’art pour l’art-nak nevez. Az eszmei mondanivaló hirdetésének lehetősége, illetve koronként kötelessége és ennek összekapcsolása a l’art pour l’art-ral Babits 1933-ban Bergson vallásáról megjelent esszéjére vezethető vissza. Itt a következő olvasható: „A filozófia l'art pour l'art tevékenység, akár a művészet, egyetlen célja az igazság önmagáért való átélése, s mihelyt hideg s szinte emberfölöttinek látszó szándéktalanságából s földi céloktól való elvonatkozásából engedne, értékét veszítené, éppúgy, mint a matematika, ha törvényeit bármilyen fontos emberi érdekek alapján állapítaná meg. De ez a l'art pour l'art nem jelenti - a filozófiára nézve éppoly kevéssé, mint a költészetre -, hogy az élet problémáitól távol maradjon, s az égető kérdéseket ne érintse.”11
     Tanulmányának végén Sík Sándor visszatér ehhez a kérdéshez, s azt vizsgálja, hogy mit is jelenet valójában a katolikus író kötöttsége. Szerinte a katolikus író kötöttsége csak egy a sok közül, mely a művészi lét korlátjait kijelöli. A formák csak akkor válnak kötöttséggé, ha idegenek, a költő egyéniségével ellentétesek, a katolicizmus azonban a költő számára olyan formát ad, amiben a legteljesebben önmaga lehet. A katolikus író szabadsága tehát az ő értelmezésében – mint minden szabadság – szabadon vállalt kötöttség.12
Sík megfogalmazása, melyben párhuzamba állítja a testté lett Igét a művészi alkotó tevékenységgel, rávilágít „katolikus irodalom”-koncepciójának arra a meghatározó jegyére, mely nélkül eleve problematikus lenne katolikus, vagy tágabb értelemben keresztény művészetről és művészetértelmezésről beszélni. A műalkotás és a befogadás transzcendens távlatának a hangsúlyozása, s a teológia és az esztétika ily módon való összekapcsolása mögött rokon törekvések húzódnak meg a 20. századi neotomista bölcselet s a keresztény antropológia (ön)meghatározásával. A francia neotomista filozófus, Étienne Gilson a keresztény filozófia fogalmát a következőképpen határolja be: „Egy a természetfelettire nyitott filozófia biztosan egy a kereszténységgel összeegyeztethető filozófia lenne, de nem szükségképpen keresztény filozófia. Ahhoz, hogy egy filozófus valóban megérdemelje ezt a címet, az kell, hogy a természetfeletti, mint alkotóelem, ne a filozófia szövegösszefüggéseibe szövődjék bele, ami ellentmondásos volna, hanem megalkotásának munkájába. Keresztény filozófiának nevezek tehát minden olyan filozófiát, amely, jóllehet formálisan megkülönböztetve a két rendet, az ész nélkülözhetetlen segítségének tartja a keresztény kinyilatkoztatást.13 Karl Rahner antropológiája hasonló perspektívában határozza meg az ember fogalmát: „[Az] embert olyan létezőnek ismertük meg, amely abszolút transzcendenciája folytán szabad szeretetben egy lehetséges kinyilatkoztatás szabad Istene előtt áll.”14
     A papköltőket védelmező Gyergyai szerint a költészeten belül a legmagasabb hely a vallásos költészetet illeti meg,15 Babits azonban nála is tovább megy, amikor a következő megállapítást teszi: „Minden nagy költészet lényegében vallásos költészet, s minden nagy vallásos költészet bizonyos nagyon tág értelemben katolikus is.”16 Síknak a művészet isteni-transzcendens perspektívájáról alkotott elképzelése, melyet Esztétikájában is kifejt, .ezen a ponton szintén találkozik Babits felfogásával. Babits katolicitás-fogalma ugyanis, a szó etimológiai jelentéséből fakadó egyetemesség-igényt jelent, melynek értelmében a költő elzárkózott minden felekezetiségtől (a katolikustól is) és minden részlegességtől, ezért volt idegen tőle a protestantizmus. Ebben a metafizikai alapú egyetemesség-eszmében gyökerezik irodalomszemlélete is, mely Az európai irodalom történetében a világirodalmat mint az „egészen nagyok” egyfajta misztikus közösségét határozza meg, egy olyan téren és időn túllépő világot, melyben a „költők, (…) egymásnak felelnek idő és tér távolságain át. (…) Egymás nyelvén felelnek: ez a világirodalmi tradíció.”17 Minden bizonnyal nem ez az irodalomszemlélet, hanem a Dantét és a középkori himnuszokat fordító költő személye váltotta ki katolikus bírálóinak részéről az eredetileg elmarasztalónak szánt „esztéta katolikus” jelzőt. Vádként mindez Babitscsal szemben a „katolikus költészet”-vita kapcsán fogalmazódott meg, amelyet azonban a költő vállalt, mondván „még mindig krisztusibb esztéta-katolikusnak lenni, mint párt és politikai katolikusnak, aktuális és földi célok szerint.”18 Babits katolicizmusa tehát lényegesen általánosabb fogalom annál, semhogy magához az egyházhoz vagy dogmatikus tanításhoz köthető lenne. Az alapvetően metafizikus beállítottságú költő19 a katolicizmus lényegét a következőképpen határozza meg: „Katolikus, aki általános, mindenütt érvényes törvényekben hisz, vagy ilyen hitre vágyik: a hit az élet véletleneinek dolga lehet; a vágy lelkünk változhatatlan mélyeiből tör föl. Katolikus, akiben az élet szépségének és bűnösségének ösztönös érzései harcolnak; kinek erényvágya nem puritán igénytelenség, hanem tragikus küzdelem. Katolikus, akinek belseje az akarat drámájának, a bűn és bűntudat párviadalainak izgatott színpada, s nem a predesztináció vagy fatalisztikus bizalom »erős vára«.”20
     Tanulmányának második részében Sík Sándor is felteszi a kérdést, hogy mitől lesz egy műalkotás katolikus, mi választja el a nem-katolikustól. Az, ahogyan rögtön fel is számolja a feltett kérdés legitimitását már előre sejtetni engedi a rokonságot Babits és Sík katolicitás-fogalma között: „Voltaképpen nem is szabatos beszéd katolikus irodalomról beszélni” – írja Sík.21 Lábjegyzetben ugyan, de olyan megállapítást is tesz, mely részletesebben kifejtve végül tökéletesen alkalmas lenne a katolikus irodalom fogalmának radikális átértelmezésére, s minden felekezeti jelleg végső felszámolására: „A katolikus tanítás szerint az egyház lelkéhez tartozik (tehát valójában katolikus) mindenki, aki jóhiszeműen szolgálja az Istent úgy, amint hite szerint az Isten kívánja. Ez megmagyarázza, miért érezzük sokkal katolikusabbnak nem egy tiszteletreméltó protestáns, sőt zsidó írót, mint azokat, akik katolikusnak vannak ugyan anyakönyvelve, de életükben és művészetükben a katolikumnak nyoma sincs, vagy akik katolikusnak vallják ugyan magukat, de írásaikban a katolikumnak csak halvány sejtelmeit, nem egyszer valóságos paródiáját adják.”22
Érdemes megjegyezni, hogy amikor Sík Sándor az irodalom katolicitását mint a részlegességen, az időhöz kötött viszonylagosságon felülemelkedő, s a nagy ellentéteket szintézisbe hozó egyetemességet értelmezi, nemcsak Babits katolicitás-értelmezéséhez kerül közel, de hasonló gondolatokat fogalmaz meg, mint korának katolikus költői és gondolkodói. „Tisztán és egyszerűen katolikus vagyok – írja például Claudel. – Katolikus, azaz egyetemes; nem látok ellentmondást különböző képességeink között, és azt tartom, az Igazságban mind megtaláljuk harmonikus és kielégítő tárgyukat.”23 A másik példát Jacques Maritaintől idézem, akinek Art et scolastique című könyvére EsztétikájábanSík is többször hivatkozik. Maritain a keresztény művészeteszményt a következőképpen értelmezi: „Azok, akik művészetükön keresztül szolgálni akarják az Igazságot, azaz Krisztust, nem egy részleges emberi cél felé törekszenek, ők ugyanis egy isteni célt követnek, egy célt, ami egyetemes, mint maga az Isten.” Azokkal szemben, akik járatlanok a hitben, s közönséges vagy pártos érdekeket szolgálnak, Maritain a katolikus művészet és a katolikus filozófia egyetemességét a következőkben határozza meg: „Ők (ti. a hitetlenek – Sz. Z.) nem látják, hogy azok, akik mint keresztények elkötelezettek, mert keresztények, szellemi alkotásaikban, nem egy klerikális filozófiát vagy klerikális művészetet művelnek, illetve felekezeti filozófiát vagy felekezeti művészetet. Ebben az értelemben nincs katolikus művészet vagy katolikus filozófia, mivel a katolicizmus nem egy részleges hitvallás, épp úgy, mint ahogy nem egy vallás: hanem a vallás, megvallása az egyetlen és mindenütt jelenlévő Igazságnak. De épp azért az ő művészetük és az ő filozófiájuk katolikus, azaz hitelesen egyetemes.”24
     Tanulmányának további részében Sík pontosan körvonalazni igyekszik egy „katolikus irodalom”-koncepciót, elsőként művészetpszichológiai megközelítésből: „A katolicizmus életforma és pedig totális életforma, amely az egész valóságot átölelni, alakítani, betölteni, átlelkesíteni igyekszik”25 Ez a totális világszemlélet lényegileg magában hordja a „végtelen sejtelmét”, s ez az a szemlélet, melyben az egymást kizáró ellentétek szintézist alkotnak. Ebből fakad az, hogy a katolicizmus nem lehet soha sem irányzat, sem iskola, sem párt, sem csoportosulás, sem mozgalom, mivel ezek mindig egyoldalúak. „Nincsen olyan irányzat – írja –, amely – ha emberi tartalma van – valahol ne érintkeznék vele, és nincsen olyan irányzat, amely mindenestül kimeríthetné.”26 Ebben az összefüggésben válik kérdésessé katolicizmus és – a legáltalánosabb értelemben vett – modernség viszonya is, mivel a korszerűségként értett modernséggel szemben a katolicizmus független az aktuális viszonylagosságoktól, s a „minden egész eltörött” kortapasztalattal szemben az Egészre, a végtelen és örök értékcélokra irányított szemléletet feltételez, mely azonban „nyitva áll minden idők és minden emberek minden tiszta törekvése számára.”27 Az erre a tapasztalatra épített szemléletet nevezhetjük – Bodnár György nyomán – Sík „modernség-paradoxonának”.28 Mindebből pedig az is következik, hogy a katolikus ember számára, „aki mindent a dolgok egyetemes értelmére való vonatkozásban él át”,29 a vallás nem különül el az élet egyéb területeitől, ezért a katolikus művész számára nincs külön vallásos művészet, hisz minden, amit tesz, szükségszerűen vallásos lesz.
     A másik jellemzője az egyetemesség mellett a katolikus irodalomnak Sík Sándor szerint az erős formáltság. A forma fogalmát Aquinói Tamás nyomán értelmezi: „Az ige a formában válik testté. A forma: a szellemet életté váltó anyag, az anyagban jelentkező szellem. Érzéki valóság, amely több önmagánál, jelentés, élet, lényeg, amely érzéki átéltségben jelentkezik.”30 A forma az esztétikában a szimbólumnak feleltethető meg. Sík a művészi katolikum formáltsága kapcsán a katolikus szimbólumoknak három jellemzőjét határozza meg, s ezzel a tanulmány utolsó részében a katolikus irodalom poétikájának kifejtésére tesz kísérletet. Ennek az első jellemzője az objektivitás, a határozottság és az egyértelműség, melyet mindenféle szubjektivizmus felett egy egyénen túli, isteni tekintély érvényesít. A második jellemzője a katolikus szimbólumoknak, hogy nem önkényesek, hanem általános emberiek, azaz az emberi lélek őstényeit, ősaspirációit jelenítik meg, tehát szervesen fejlődnek ki az emberi természetből és szervesen is illeszkednek bele, így mindenki számára megérthetőek, és mindenki számára van mondanivalójuk is, mivel végső forrásuk a Biblia. A harmadik jellemző, mely egyben a keresztény művészet történetének a lehetőségét is megalapozza, a végtelen termékenység.
     Sík Sándor tehát ebben a tanulmányában, mely egyszerre válaszolt (talán kicsit megkésve) Illyésnek és Babitsnak, valamint a konzervatív kritikának, egy korszerű, a Nyugatéval, elsősorban pedig Babits felfogásával rokon autonóm irodalomeszményre alapozott „katolikus irodalom”-koncepciót vázolt fel. Sík irodalomszemléletének nyitottsága, mely nemcsak ennek az írásának, de irodalomtörténeti munkáinak is meghatározó jegye, a harmincas-negyvenes években induló fiatal katolikus költőnemzedék számára is lehetőséget nyújtottak ahhoz, hogy saját irodalomszemléletük kialakításakor tovább gondolják a Sík által megfogalmazott tételeket. Leginkább problematikus pontja azonban a katolikus jelző etimológiai jelentéséből fakadó egyetemesség-igény kiterjesztése, mely végső soron nemcsak a katolikus irodalom irányzatként való értelmezését, de a fogalom definiálhatóságát teszi kérdésessé.

Jegyzetek


1 Illyés Gyula, Katolikus költészet, Nyugat, 1933/7, ápr. 1., 422-431.

2 Babits Mihály, Könyvről könyvre, Nyugat, 1933/9, május 1., 543-547.

3 Gyergyai Albert, Katolikus költészet, Nyugat 1933/10-11, május 16-június 1., 640-646.

4 B abits Mihály, Könyvről könyvre, Nyugat, 1933/12, jún. 16., 685-689. és B. M., Könyvről könyvre, Nyugat, 1933/17-18, szept. 1-16., 251-258.

5 S ík Sándor, A katolikus irodalom problémájához. Egyetemesség és forma, Vigilia, 1935/ 2, 9-30.

6 I. m., 9.

7 I. m., 11.

8 I. m., 12.

9 I. m., 10.

10 I. m., 10.

11 Babits Mihály, Bergson vallása = B. M., Esszék, tanulmányok 2., Szépirodalmi Kiadó, 402.

12 I. m., 26-27.

13 Gilson, Étienne, A középkori filozófia szelleme, ford. Turgyonyi Zoltán, Paulus Hungarus/ Kairosz, 2000, 32.

14 Rahner, Karl, Az Ige hallgatója, ford. Gáspár Csaba László, Gondolat Kiadó, Bp., 1991, 150.

15 Gyergyai Albert, Katolikus költészet, i. m., 645.

16 Babits Mihály, Könyvről könyvre, Nyugat, 1933/9, május 1., 546.

17 Babits Mihály, Az európai irodalom története, Auktor Könyvkiadó, é. n., 13.

18 Babits Mihály, Könyvről könyvre, Nyugat, 1933/17-18, szept. 1-16., 254.

19 Kenyeres Zoltán, Babits és a metafizikus hagyomány = K. Z., Korok, pályák, művek. Válogatott tanulmányok, Bp., Akadémiai Kiadó, 2004, 201-207.

20 Babits Mihály, Könyvről könyvre, Nyugat, 1933/9, máj. 1. 645.

21 Sík Sándor, A katolikus irodalom problémájához, i. m., 15.

22 I. m., 15.

23 Idézi: Rónay György, Paul Claudel, vagy a líra mint liturgia = R. Gy., Szentek, írók, irányok, Bp., Szent István Társulat, 1970, 96.

24 Maritain, Jacques, An Essey on art, http:// www. nd.edu/Departments/Maritain/etext/art.htm

25 Sík Sándor, A katolikus irodalom problémájához, i. m., 15.

26 I. m., 17.

27 I. m., 20.

28 Bodnár György, Sík Sándor modernségfelfogása = B. Gy., Jövő múlt időben, Bp., Balassi Kiadó, 1998, 426.

29 Sík Sándor, A katolikus irodalom problémájához, i. m., 20.

30 I. m., 22.



*A Legújabb kori magyar irodalom doktori program hallgatójaként szerzett fokozatot 2007-ben, Rónay László hallgatójaként.