1. Bevezetés

 

A finn nép önértelmezésében, identitásának és mentalitásának a meghatározásában mindig is jelentős szerepet játszott az a hagyományosnak nevezhető meggyőződés, amely a finn szellemiséget a vidéki életmóddal és értékrenddel azonosította. Ez a generációkon átívelő sztereotip vélekedés különféle történeti fordulópontok következtében nyerte el éppen aktuális formáját, kiindulópontja – a finn identitás vidékközpontú meghatározása – azonban napjainkig változatlan maradt. Dolgozatomban a vidék toposzának és a hozzá kötődő identitásfogalomnak az ismertetésével a teljesség igénye nélkül törekszem rámutatni a szóban forgó önértelmezés változó olvasataira a finn irodalom különféle áramlataiban.

 

 

2. A finn nemzeti identitás kánonjának kialakulása és továbbélése a 20. század irodalmában

 

A finnség identitásának lokalizálásban a 19. századi hegeli-snellmani esztétika játszotta az első jelentős szerepet. A részben J.V. Snellman irányelveit követő irodalom megalapozta az önértelmezésnek azt a fajtáját, amely az identitást egyfelől a népi kultúrához és értékrendhez, másfelől pedig a helyhez (a természethez, a vidékhez) kötötte. Snellman elméleti munkáiban a finn nép gyökereinek, történelmének legitimációjával igyekezett alapot teremteni a nemzeti identitás számára, és ennek – a filozófiai kiindulópontokra támaszkodó – tudatos szellemiségnek a felvállalását várta el többek között a korszak íróitól és költőitől is. [1] A finn identitás megalkotásában és megerősödésében jelentős szerepet játszó alkotások a finnség eredetét kivétel nélkül az erkölcsiségében idealizált agrár szellemiséghez, a vidék miliőjéhez rendelték hozzá: a korszak emblematikus műve, a Kalevala amellett, hogy bizonyítékul szolgálhatott a nép ősi múltját illetően, a finnek önértelmezését végleg a vidéki életmóddal szorosan összefüggő népi kultúrához kötötte. [2] Hasonló, identitásteremtő és -erősítő funkciót tulajdoníthatunk J.L. Runeberg és Z. Topelius mára már klasszikussá vált műveinek is.

A 19. század során a nemzeti irodalom főárama által kanonizált önmeghatározás a századelő „nagy generációjának” [3] markáns vidékábrázoló irányzatában élt tovább. A vidék kulturális és szociális önazonossága a finn polgárháborút követő évtizedekben tovább erősödött: az 1920-as évektől általánossá vált az a vélekedés, hogy Finnország nyugati típusú társadalmi berendezkedése a vidék identitásának – és nagyrészt a vörösökkel szemben a fehéreket támogató polgárháborús szerepvállalásának – köszönhetően maradhatott fenn, ennek következtében a polgárháborúból kikerülő független Finnország identitásának újradefiniálásában további jelentős, normatív szerephez jutott a vidéki életmód és kultúra eszmeisége. Az irodalom terén a vidék- és népábrázolás megerősödő korabeli tendenciáját részben az említett aktuális társadalmi és politikai gondolkodásmód vidék-központúsága támogatta.

A 20. század első felének történelmi eseményei egyértelmű magyarázatot szolgáltatnak a finnek vidékhez kötődő önértelmezésének viszonylag statikus természetére. A különféle körülmények módosították ugyan, de alapjaiban nem tudták megváltoztatni, sőt inkább tovább erősítették a 19. századból örökölt, a vidék toposzának szellemiségéből inspirálódó identitást. A folyamat végpontjának talán a hetvenes évtized elején megerősödő agrárepika irányzatát tekinthetjük. A második világháború végétől a finn társadalmat alapjaiban átformáló modernizációs folyamat a vidéki életmódhoz fűződő értékrend megítélését is megváltoztatta. Az 1960-as és a 70-es években a vidék korábbi, normatív pozíciója megrendült, mivel a tömeges elvándorlások és a hagyományos megélhetési formák felszámolása következtében a vidéki életforma elértéktelenedni látszott. A finn történelem „nagy (társadalmi) átalakulásként” (suuri muutto) elnevezett időszaka tehát olyan identitásválságot eredményezett, mely elsősorban a vidéken élők személyiségére gyakorolt negatív hatást, ugyanakkor közvetett módon problematikussá tette a finnek önértelmezését is. Az agrárepika regényei a társadalmi átalakulás folyamatának káros jelenségei ellen a hagyományos, snellmani alapokra épülő nemzeti identitás újraértelmezésével és továbbörökítésével igyekeztek fellépni. [4] Az irányzat írásműveiben – így az agrárepika jellegzetességeit talán legszemléletesebben képviselő Heikki Turunen A kőgörgető faluja (Kivenpyörittäjän kylä, 1976) című regényében – a vidéki miliő idealizálásával összefüggő agrárkonzervatív szellemiség felértékelését a finn identitás és a vidéki attitűd közötti megfelelés aktualizálására tett kísérletként értelmezhetjük. Az agrárepika irányzatának snellmani ízlésű, nemzedékek során át öröklődő finnség-meghatározása azonban nem talált követőkre, így a hetvenes évtized közepe táján az irányzat regényeivel zárult a vidék toposzában lokalizált identitás kifejeződése. Az agrárepika identitásmegőrző és -aktualizáló törekvésének viszonylagos kudarca minden bizonnyal azzal magyarázható, hogy az irányzat nem vett tudomást a fennálló viszonyok értelmezésalakító – az olvasók elvárási horizontját is módosító – hatásairól: míg a vidéki életmód és a vele összefüggő szellemiség a 19. századi alkotók és befogadók számára valóságnak számított, addig az agrárepika regényeiben az irodalmi hagyomány elemeiből építkező vidékkép és a hozzá kapcsolódó identitás nosztalgikus és anakronisztikus értelmezést kapott.  

Az agrárepika sajátos témaválasztása és a regényekben alkalmazott nézőpontja főleg mai szemmel tűnhet ellentmondásosnak, saját korában azonban – a befogadók személyes tapasztalatainak köszönhetően – bizonyos szempontból képes volt megfelelni az olvasói elvárásoknak. Az agrárepika által közvetített identitásfogalom korabeli értelmezhetőségére a finn nemzedékek tulajdonságait meghatározó körülmények felvázolásával kaphatunk magyarázatot. Kutatási eredményei alapján a neves szociológus, J. P. Roos négy együtt élő generációt különített el a hetvenes és a nyolcvanas évek finn társadalmában. [5] A harmadik nemzedék – a városokba és az ipari központokba települők generációja – fiatalságát még a hagyományos értékrendet képviselő vidéken töltötte, így potenciális olvasókként „adekvát módon” tudták értelmezni az agrárepika által közvetített világképet. Ennek a generációnak a tagjai lehettek az utolsó olyan befogadók, akik a regények alapvetően anakronisztikus megközelítési módja ellenére azonosulni tudtak a vidék toposzában megfogalmazott eszmeiséggel, és elvileg fenntartások nélkül voltak képesek elfogadni az agrárepika kanonizált hagyományokra épülő identitásfogalmát.

A Roos által meghatározott negyedik (és az ötödik) nemzedéknek, a „külvárosok generációjának” [6] azonban már semmi személyes kötődése nem volt a vidéki életmódhoz és értékrendhez, így megszűnt az a szellemi kapocs, amely a hely és az identitás egységének személyes átélését garantálhatta volna az újabb finn generációk esetében. Következésképpen a 20. század második felének regényirodalmában érvényét vesztette az a finn irodalom főáramán végigvonuló, a hegeli-snellmani esztétika által életre hívott nemzeti identitásfogalom, mely a finnséget a vidékhez kötődő szellemiség idealizálásában kanonizálta. Az agrárepika irányzatával tehát szükségszerűen zárult le a finnség önértelmezésének snellmani alapokon nyugvó tradicionális megközelítése.

 

 

2. A kortárs finn regényirodalom újraértelmezett identitásfogalma

 

A finnek identitásának és mentalitásának meghatározására utaló igény legutóbb napjaink finn regényirodalmában bukkant fel markáns módon. Bár egységes és jól körülírható tendenciáról természetesen (még) nem beszélhetünk, a kortárs irodalom több regényében is találkozhatunk az említett törekvéssel. Dolgozatom második részében elsősorban két regény – Kari Hotakainen Futóárok utca (Juoksuhaudantie, 2002) és Hannu Raittila Atlantisz (Atlantis, 2003) című művei – alapján igyekszem néhány következtetést levonni a kortárs finn irodalom identitásfogalmának jellegzetességeiről.

Az önértelmezés újabb olvasatai – a 19. század kanonizált identitásfogalmához hasonlóan – szintén helyhez kötötten jelennek meg a kortárs regényekben. Bár a finnség aktuális értelmezése is helyileg a vidéket választja kiindulópontjának, szemléletmódját alapjaiban mégsem a személyiség korábbi, a vidék toposzával szorosan összefüggő definiálása határozza meg. A 21. század elejének finn irodalmában jelentkező nemzeti önértelmezés elsősorban a „kollektív emlékezetnek” és a „történelem szociális reprezentációjának” „narratív alakjaiból”, a „naiv történelem-történetekből”, az ún. „néphistóriákból” táplálkozik. [7] A regények tehát történeti alapra helyezik a finnség önértelmezését: a személyiség újfajta definiálása erőteljes hagyományra – a 20. század második felének modern Finnországához kötődő attitűdre – épít, olyan szellemiségre, mely egy alapvetően pozitív konnotációkkal rendelkező történelmi korszakot foglal magában. Következésképpen napjaink finn irodalmának újrakanonizált identitásfogalma időben a finn nemzet azonosságtudatának utolsó egységes megfogalmazódásához, a második világháború hatására kialakult önértelmezés néphistóriák formájában történő továbbéléséhez igazodik. A kortárs finn irodalom új eljárásának, „a tér és az idő nemzetiesítésének” [8] a tekintetében közös alapra helyezhető ugyan a 19. század identitás kánonjával, legalább egy ponton azonban jelentős eltérést mutat a hagyományos meghatározáshoz képest: míg a hegeli-snellmani esztétika az identitást egy kortalan – inkább a helyhez, mint az időhöz kötött – vidéki szellemiséghez rendelte hozzá, addig a kortárs értelmezés napjaink finn identitásának újabb forrásaként a második világháborúnak és az azt követő újjáépítésnek az eszmeiségét jelölte ki. A finnség újrakanonizált önértelmezésének viszonylag jól körvonalazható történeti dimenziója az említett regényeket ráadásul a finn irodalom tradíciójához is hozzákapcsolja: a szóban forgó jelenséget bizonyos értelemben akár a finnek háborús szerepvállalását morális-egzisztenciális nézőpontból megközelítő irodalom – elsősorban Väinö Linna nevével fémjelzett – hagyományához is sorolhatnánk. Fontos azonban rámutatni arra, hogy napjaink finn regényirodalma produktív módon viszonyul a kollektív történeti hagyományokhoz, ezért az inspiráció viszonylag pontosan behatárolható jellegéből következtetve hiba lenne a kortárs identitásfogalmat esetleg a történeti kiindulópontok puszta reprodukciójaként értelmezni. A regények a személyiségkép újraírása során részben felhasználják, részben pedig továbbgondolják a történeti tényekből táplálkozó néphistóriákat, azaz aktív szerepet vállalnak a nemzeti tér és idő újradefiniálásában (az ún. „epoch-making” [9] folyamatában).

K. Hotakainen és H. Raittila említett regényeiben a személyiség történeti dimenziója részben egy mitizált fogalomként megjelenített tárgyhoz és a hozzá kapcsolódó helyhez, a frontról hazatérő katonák számára vidéken épített háztípushoz kötődik. A „frontkatona-ház” (rintamamiestalo) szimbóluma azáltal, hogy egyértelmű módon utal a világháborút követő újjáépítés és szellemi megújulás folyamatára, képes történeti-ontológiai perspektívát biztosítani a finnség újfajta megközelítéséhez. A háborús helytállásban mitizált szilárd történeti kiindulópontot megtestesítő „frontkatona-ház” szimbóluma ráadásul térben a vidékhez kötődik, így a vidéki szellemiség korábbi kanonizált szerepe aktualizált olvasatra tesz szert az említett regényekben. K. Hotakainen és H. Raittila szóban forgó művei tehát a finnek önértelmezésének tradicionális megfogalmazásához részben az újraértelmezés, részben a megőrzés szándékával közelítenek: a kanonizált identitásfogalmat egy időben közeli, a narratív hagyomány néphistóriáinak jórészt pozitív megítélésű „nemzetiesített” történeti kontextusába helyezik, miközben megőrzik annak lokalizált, toposz jellegét.

A kortárs regényirodalom rekanonizációs törekvésének tárgyalása során nem kerülhetjük meg az értelmező közösség beavatottságára vonatkozó probléma megemlítését sem. [10] Mivel a kánon – Szegedy-Maszák Mihály megfogalmazása alapján – „kulturális nyelvtan”, „a hitelesnek számító értelmezések öröksége” [11] , ezért értelmezhetősége nagyrészt a befogadók előzetes ismeretein múlik. A kortárs finn regényirodalom új kánonképzése szintén elsősorban az olvasók kompetenciájára épít, ezért a finnség identitásának újraírása során számot kell vetnie az értelmezést esetleg megnehezítő szellemi háttér módosulásával is. Mivel nem támaszkodhat az agrárepika korában a harmadik generáció befogadói körében még általánosan elfogadott és megélt vidéki szellemiség ismeretére, ezért a vidék toposzához rendelt kanonizált identitásfogalmat inkább egy másik, a korszak – a negyedik és az ötödik generáció – olvasóihoz közelebb álló, a narratív hagyománnyal továbbélő, alapvetően pozitív konnotációkkal rendelkező történeti kiindulóponthoz köti. Az említett két regény ráadásul kulcsot is ad a befogadáshoz azáltal, hogy nyíltan utal az identitás rekanonizációjának „adekvát értelmezéséhez” szükséges kompetencia elemeire (a „frontkatona-ház” szimbólumán keresztül a kapcsolódó történeti kontextusra).

A példaként felhozott regényekben a finnek önértelmezésének megújítása inspirációját tekintve nem csak az előzőekben ismertetett történeti aspektusra korlátozódik. H. Raittila Atlantisz című regényében a „frontkatona-ház” szimbólumán túl az identitásnak tisztán a vidék toposzához kötődő megfogalmazásával is találkozhatunk. Raittila finnség értelmezése azonban nem jelent egyet a 19. századi normatív identitásfogalom újjáélesztésével: bár kiindulópontja a tradicionális vidéki szellemiség idealizált légköre, regényében a hagyomány értékrendjét szimbolizáló táj (az ún. perinnemaisema) a gazdasági érdekek körüli játszmák terepévé válik. A hegeli-snellmani esztétika vidék toposza a 21. század elejének valóságát tükröző módon a regényben a szórakoztatóipar élményparkjaként jelenik meg, olyan mesterségesen megalkotott miliőként, mely a valóságot még az eredeti viszonyoknál is autentikusabb módon igyekszik visszaadni. A regényben körvonalazódó virtuális Finnország-élményparkban a vidékhez kötődő nemzeti identitás már csak kizárólag a piaci érdekek mentén felállított értékrend alapján fogalmazódik meg. A vidék normaadó státusa ugyan továbbra is az önértelmezés alapjául szolgál, de a 19. századi toposz aktualizált formájában inkább egy cinikus megfogalmazású negatív utópiára emlékeztet. A H. Raittila által felvázolt identitás tulajdonképpen szemléletesen tükrözi a finnek vidékfelfogásában végbement változásokat [12] azáltal, hogy rávilágít a hagyományos vidéki szellemiség aktuális megítélésének paradox értékrend szerint működő valóságára.

A vázlatosan ismertetett kortárs identitásfogalom jellegzetességei alapján azt a végső következtetést vonhatnánk le, hogy napjaink finn regényirodalmának újrakanonizáló kísérlete – bár újszerű olvasatot nyújt az önértelmezés tér- és idődimenziójáról – tulajdonképpen mégsem lép túl a hagyomány elemeinek felmutatásán és újraértelmező beolvasztásán. A finnség újszerű önértelmezésének megítéléséhez azonban egészen más nézőpontból érdemes közelíteni: igen nagy jelentőséget tulajdoníthatunk ugyanis a kortárs regények rekanonizációs törekvéseinek, amennyiben a hangsúlyt az eljárás relativizálásból fakadó dekonstruktív újraértelmezésére helyezzük. Az említett regények tehát azáltal adnak új meghatározást a tradicionális identitásfogalomnak, hogy kortárs kontextusba helyezve relativizálják a hozzá kapcsolódó jelentéstartalmakat. Ennek megfelelően K. Hotakainen regényében a háborút követő újjáépítés szellemiségéből kibontakozó erkölcsiség és identitás történetisége kerül ellentmondásba a kortárs környezettel, H. Raittila Finnország-élményparkjának racionalizált világában pedig az idealizált vidék toposza és a vele összefüggésben lévő kanonizált identitás okoz törést a jelen és a múlt szellemisége között. Ebből a nézőpontból tekintve a hagyomány elemeiből építkező újszerű önértelmezés az ellentmondások felfedésével sokkal élesebben világíthat rá az identitás egyes problémás összetevőire, mint egy teljesen új kánon felállításának a kísérlete. A kortárs identitásfogalom relativizált elemei a kanonizált hagyományos önértelmezés normativitásához képest ráadásul nagyobb teret engednek a szubjektív értelmezésnek és – ezzel összefüggésben – a posztmodern irodalomra jellemző eltérő olvasatok érvényre jutásának.

 

 

3. A kortárs finn regényirodalom újraértelmezett identitásfogalmának problémás megítélése. Összegzés

 

Dolgozatom befejező részében néhány megjegyzés erejéig szeretnék kitérni azokra a megállapításokra is, amelyek rávilágítanak a kortárs finn regényekben megjelenő önértelmezés újrakanonizálásának problematikusságára. 

A szóban forgó regényekben megfogalmazódó kortárs finn identitás vizsgálata során óhatatlanul felmerül a kánonképzés és az újrakanonizálás szükségszerű meghaladottságának a kérdése. Míg a 19. század folyamán a közösségek azonosságukat és összetartozásukat egységes módon nemzeti kánonok formájában voltak képesek rögzíteni, addig a posztmodern korban a „kánonteremtő történeti tudattól” elválaszthatatlan „célelv” több szempontból is megkérdőjelezhetővé vált. [13] Napjainkra tehát a közösségek önigazolását elősegítő nemzeti kánonok nyilvánvalóan elveszítették korabeli szerepüket és létjogosultságukat, következésképpen kikerültek az irodalom tematikai érdeklődésének a köréből. Az iménti megállapítás azonban mégsem tűnik teljesen igaznak a kortárs finn regényirodalom esetében. Ahogyan tapasztaltuk, egyes regények a 21. század elején a nemzet történeti tudatára hivatkozva a finnség újrakanonizálására vállalkoznak.

Matti Räsänen megjegyzi, hogy a saját kultúra iránti fokozott érdeklődés általában azokra a korszakokra jellemző, amikor a nemzet vagy a népcsoport identitását, esetleg létét fenyegető jelenségekkel találja szemben magát. [14] A 19. század finn irodalmának kanonizált identitásfogalma valóban olyan történeti kontextusban született, mely szükségessé tette a nemzeti összetartozás normatív kifejezését. Ennek, a vidék toposzával egybefonódó önmeghatározásnak az utolsó megfogalmazódását, az 1960-as évek agrárepikáját szintén a kor körülményei sarkallták állásfoglalásra: a társadalmi átalakulással járó modernizációs folyamatok közepette az agárepika regényei a finnség értelmezésével a vidéki szellemiség felszámolásának következményeire hívták fel a figyelmet. Míg a finn irodalom korábbi korszakaiban a történeti kontextus hatásaival többé-kevésbé meg tudjuk indokolni az önértelmezés témájának a felbukkanását, addig napjaink regényirodalma esetében igen nehéznek tűnne valamilyen konkrét, a nemzet identitását fenyegető tényező hatásának tulajdonítani a finnség önértelmezésének újrakanonizálására utaló jegyeket. Magyarázatként talán a hagyományos értékeiről lemondó, kiüresedett világtól és a globális haszonelvűségtől való félelmet említhetnénk, legalábbis ilyenfajta érvelés látszik körvonalazódni K. Hotakainen és H. Raittila említett regényeiben. Ez az indoklás magyarázatot adna arra is, hogy a kortárs regényekben az identitás új olvasata miért folyamodik a kanonizált, hagyományos önértelmezés elemeihez.

A kortárs finn regényirodalom újraértelmezett identitásfogalma esetében a hangsúlyt azonban nem elsősorban a motivációs források felkutatására kell fektetnünk. Az egyes témák jelentőségét ugyanis – véleményem szerint – az értelmező befogadás szempontjából közelíthetjük meg a legeredményesebb módon, a témáknak kedvező kontextus behatárolását minden esetben csak másodlagos kérdésnek tekinthetjük. Ebből a megállapításból kiindulva a kortárs finn regényekben jelentkező újrakanonizált identitásfogalom jelentőségét a befogadás során nyeri el: a finnséget meghatározó tényezőkről olyan értelmezést tud közvetíteni, mely az aktuális viszonyokra reflektálva a hagyomány hangján képes megszólítani a jelenkor olvasóit.

 

    

FELHASZNÁLT IRODALOM:

 

   HOTAKAINEN, Kari 2002 Juoksuhaudantie. WSOY, Helsinki (a regény magyar fordítása: Futóárok utca. Ford. Patat Bence. Kalevala Baráti Kör – Tillinger Péter Műhelye, Budapest – Szentendre)

 

KARKAMA, Pertti 1989 J. V. Snellmanin kirjallisuuspolitiikka. Suomi 144, SKS, Helsinki, 9-15, 95-145, 257-259.

 

LAITINEN, Kai 1981 A finn irodalom története. Gondolat, Budapest, 264-265.

 

LÁSZLÓ, János 2003 Történelem, elbeszélés, identitás. – Rákai, Orsolya – Z. Kovács, Zoltán (szerk.) A narratív identitás kérdései a társadalomtudományokban. deKON-KÖNYVek 27, Gondolat Kiadói Kör – Pompeji, Budapest – Szeged, 167.

 

MÄKELÄ, Matti 1986 Suuri muutto. 1960-70-lukujen suomalaisen proosan kuvaamana. Otava, Helsinki

 

NIEMI, Juhani 1991 Kansalliskirjallisuudesta postmoderniin. – Niemi, Juhani Kirjojen takaa. Jälkikuvia teoksista ja tekijöistä. Karisto, Hämeenlinna, 140, 144-146.

 

RAITTILA, Hannu 2003 Atlantis. WSOY, Helsinki

 

RICOEUR, Paul 1999 A történelem és a fikció kereszteződése. – Ricoeur, Paul Válogatott irodalomelméleti tanulmányok. Osiris, Budapest, 358, 363.

 

ROOS, J. P. 1987 Suomalainen elämä. Tutkimus tavallisten suomalaisten elämäkerroista. Suomalaisen Kirjallisuuden Seuran Toimituksia 454, SKS, Helsinki, 53-56.

 

RÄSÄNEN, Matti 1989 Kansankulttuuri kansakunnan identiteetin rakennuspuuna. – Korhonen, Teppo – Räsänen, Matti (szerk.) Kansa kuvastimessa. Etnisyys ja identiteetti. Tietolipas 114, SKS, Helsinki, 18, 22.

 

SZEGEDY-MASZÁK, Mihály 1995 A bizony(talan)ság ábrándja: kánonképződés a posztmodern korban. – Szegedy-Maszák, Mihály „Minta a szőnyegen”. A műértelmezés esélyei. Balassi Kiadó, Budapest, 76-79, 82-83.

 

TAKÁTS, József 2007 A nemzeti kultúra megalkotása és a kultuszok. – Takáts, József Ismerős idegen terep. Irodalomtörténeti tanulmányok és bírálatok. Kijárat Kiadó, Budapest, 154.

 

TURUNEN, Heikki 1976 Kivenpyörittäjän kylä. WSOY, Helsinki