Publikációk

Ady Endre több, mint háromszáz ismert novellája között találjuk a különös szerkezetű és tárgyú Tíz Forint vőlegénye című írást. Az elbeszélés módja feltűnően eltér a 19. századi kispróza narratív hagyományától, a szöveg középső harmada (mely voltaképpen egy önálló történet lehetne, ha maga az egész írás nem arról szólna, hogy nem lehet megírni ezt a történetet) zárójelbe kerül. Ha a művészetet az ábrázolás „eszközének” tekintenénk, olyan „tükörnek”, mely „valós” dolgok hasonmását hozza létre,1 akkor ebben az esetben egy önmagának tükröt tartó, s abban önmagát megsokszorozó ábrázolt „tárgyat” kéne feltételeznünk. A novella szövege él ennek a rendhagyó tartalomnak a lehetőségeivel, a Tíz Forint vőlegénye nagyon sokrétű reflexiós és önreflexiós közegben helyezkedik el, irodalmi szövegek és a művészet eltérő eszmetörténeti felfogásainak bonyolult hálóján kell átbogoznunk magunkat, hogy a didaktikusnak, egyszerűnek tűnő novella értelmezési nehézségeit tudatosítsuk.
     A beékelt történetben egy megragadhatatlan, birtokolhatatlan, elérhetetlen, eszményi nőalak, Zenóbia „jelenik meg”. Ez a „megjelenés” csak áttételes lesz, voltaképpen arról olvashatunk, hogy minek kellene megjelennie, Zenóbia története soha nem kerül a tinta és a papiros fogságába. A novella egy benső küzdelem analízise lesz, a novellabéli újságíró „lelkében” Zenóbia ellenfele a Tíz Forint nevű allegorikus (nő)alak lesz. A tárca tragikuma Zenóbia - és vele a hírlapíró - bukása. Ez a bukás feltevésem alapján a romantika alkotáseszményének, autonómiafogalmának felszámolásához vezet.
     A zárójelen kívüli szövegegység teljes mértékben szembefordul a történetmesélés tradícióival, egy történet megírása helyett magának az írásnak a megírásával találkozunk, az irodalom öntematizálása, az írás folyamata lesz a tárgya ennek a szakasznak. A novella modern jellegének megállapításához, a narratív hagyományok felrúgásának rögzítéséhez ennyi elég is lenne, ám a tárca ennél jóval szofisztikáltabb, „rafináltabb”. A szöveg nem „írás az írásról”, sokkal inkább „írás az írás kudarcáról”, „írás a nem-írásról”. A novella nyomtatott sorai mögött egy soha le nem írt, papírt és tintát nem látott, „csupán” képzeletben megírt regényt sejthetünk.
     A Zenóbia név nagyon különös, idegen hangzású, ritka név. A személynév választása, különös hangzása kiemelheti viselője jellemének különlegességét, a novellákat, meséket követelő, arctalan kávéházi emberkékhez képest kívülálló helyét, egyediségét. A rendhagyó névválasztás tehát mindenképpen indokolt, a novella problémaköréhez szervesen illeszkedik. Ilyen ritka hangzású név esetében feltételezhető, hogy a név többletjelentést hordoz, különös hangzásával fel akarja hívni a figyelmünket a szöveg valamely rejtett összefüggésére, ki nem mondott, le nem írt többlettartalmára. A Zenóbia név intertextuális utalások hordozója lehet.
     Ha pusztán a Zenóbia név filológiai feltérképezésére törekszünk, akkor látóterünkbe kerülhet az ókori kelet egy markáns történelmi alakja. A Kr. u. 1. században Palmyrának volt egy ilyen nevű uralkodónője, akinek karaktere nagyon is eltért a kor nőideáljától, büszkének, erős akaratúnak, „férfias szelleműnek” jellemzik.2 Az Ady-novellák szövegében is találunk egy ilyen nevű szereplőt, a Zenóbia faluja című írás főhőse szintén egy erős akaratú, férfias vonásokkal bíró nőalak. A prostituáltból lett falusi nagyasszony története – felületesen szemlélve – a kor „kávéházi emberkéinek” erkölcsi elvárásaival is élesen szembefordul. Ezek a Zenóbiák akár méltó társai is lehetnének a Tíz Forint vőlegénye Zenóbiájának, az ő le nem írt jelleme felelne meg az „új, nemi érzéseiben megférfiasodott” asszonynak, és az ő meg nem írt története forgatná föl a „pihent lépésű, boldog kávéházi emberkék” „tízparancsolatos erkölcsiségét”. A rokonság azonban evvel ki is merül, ha csak evvel a két nőalakkal számolnánk, akkor eredményként mindössze a következő klisét kapnánk: Ady (talán) antik mintákat követve a Zenóbia nevet adja azoknak a nőhőseinek, akik jelleme férfias vonásokkal bír, s akik forradalmian új morális eszményekhez igazodnak. Ez az eredmény (mindamellett, hogy soványka felfedezés lenne) nem vinne különösebben közelebb a Tíz Forint vőlegénye értelmezéséhez, az újságíró tragédiájának átéléséhez. A Zenóbia-keresés eddigi kudarcai után érdemes a Tíz Forint vőlegényének a szerzővel kapcsolatos kompozíciós elvére figyelnünk. A novellabéli újságíró az alkotó romantikus zseni-felfogáshoz képest lesz megalkuvó művész, az eszmény Zenóbiájának feláldozója. Ebbe a koncepcióba nagyon jól beleillene egy romantikus mű nőalakja, aki a Tíz Forint vőlegénye Zenóbia-eszményéhez hasonló jellemvonásokkal bírna.
Jókai Egy az Isten című regényének alakjai között van egy nagyon titokzatos nőalak, aki mentes a többi szereplő eszményekhez igazodó mesterkéltségtől. Egy „büszke oláh-magyar nemes”3 leánya, akit Zenóbiának hívnak.4 Ez a nőalak mindössze háromszor, összesen talán tizenöt oldalon jelenik meg az Egy az Isten két kötetnyi szövegében, de ezek a jelenetek annyira hangsúlyosak, hogy általuk a regény legtitokzatosabb, legrejtélyesebb, leginkább kiszámíthatatlan alakjává, látens főszereplőjévé válik.5
     Igazolható-e a kapcsolat Jókai Zenóbiája és az Ady Endre által írt Tíz Forint vőlegénye Zenóbiája között? Ha csak arról lenne szó, hogy azt kell bizonyítani, Ady olvasott-e Jókai-regényeket, könnyű helyzetben lennék. Visszaemlékezések, általa írott cikkek, vallomások tömkelege igazolja Ady Jókai-rajongását. Élete végén így ír olvasmányélményeiről: „Állandó olvasmányom voltaképp nincs is más, mint a Biblia, de vissza- visszatérő olvasmányaim szép számúak. Például Jókai regényeit, olyikat talán negyvenedikszer, olvasom, emlékezéssel, néha-néha és néhol-néhol az első olvasás nagy szenzációjával”.6 Ez a Jókai-rajongás Adyra fiatal korától kezdve jellemző volt. A diákkori olvasmányok és Jókai Mór részben Ady által szervezett nagyváradi látogatása az Ady-életmű egészén nyomot hagyott, írásaiban mindig a legnagyobb tisztelettel, rajongással beszél a „magyar mese Jupiterjéről, sőt Haduráról”, az „ország legszentebb öreg emberéről”.7 Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem kell a Jókai-életmű általánosságában beszélnem, valószínűsíthető, hogy a „negyvenedikszer” olvasott Jókai-regények között ott volt az Egy az Isten is. Dr. Kávássy Béla feljegyezte édesanyja Ady Endre diákkoráról való visszaemlékezéseit. (Özvegy Kávássy Bertalanné lakásán lakott Zilahon a hetedik évfolyamon tanuló Ady Endre és a harmadéves gimnazista Ady Lajos kosztos diákként). A rengeteg személyes élmény közül számunkra az irodalmi olvasmányélmények bírnak filológiai jelentőséggel. Arany A walesi bárdok-ja és Kölcsey Himnusza mellett az iskolás kötelezettséget kevésbé sugalló Jókai szerepel állandó olvasmányként a visszaemlékezésben: „A Jókai-regények közül az Egy az Istent és A kőszívű ember fiait kétszer-háromszor is elolvasta, s tartalmát mindig elmondta Édesanyámnak. A könyveket a gimnázium könyvtárából vette ki”.8 Úgy vélem, az Egy az Isten hatása igazolt. Az Ady személyére gyakorolt hatás mögött azonban ott rejlik a kérdés, hogy a regénynek mi köze lehet (vagy mi köze van) a Tíz Forint vőlegényéhez. Mérlegelés nélkül igennel válaszolhatunk-e arra a kérdésre, hogy a novella „Zenóbia pedig régen született” mondata az Egy az Isten-re vonatkozik-e? De akkor nem kerülünk-e abba a blaszfém helyzetbe, hogy Jókait kell megfeleltetnünk a következő mondata alanyának: „Az anyja [Zenóbiának] eleven asszony volt”? Tartózkodom attól, hogy a hatást ennyire mechanikusnak tekintsem.
     Felvethetjük a lehetőségét, hogy az Egy az Isten hatása motívumtörténeti jellegű. Ady kölcsönvett Jókaitól egy férfias attribútumokkal rendelkező, ízig-vérig romantikus, öntörvényű nőalakot, megtartotta a nevét, és egy novellában elárultatta őt egy fiktív modern szerzővel. Az Egy az Isten ilyen jellegű hatása valószínűsíthető más novellákban. Természetesen további kutatásokat igényel, de a motívumok hasonlósága szembetűnő a regény cselekménye, helyszínei és a Dénes úr és Jóska című novella esetében. Az 1848–49-es témájú tárca a Meszes-hegység alján játszódik, csakúgy, mint a Jókai-regény szabadságharcot felidéző helyszínei. A regény szabadságharc-epizódjában az egyik legkarakteresebb szereplő Lányi, a harcokban csetlő-botló, de végül kulcsszerepet betöltő cigány figurája.9 Ő gyakorlatilag megfeleltethető a Dénes úr és Jóska Jóskájának. „A negyvennyolcas honvéd cigány sorsának folytatását megtaláljuk egy későbbi novellában (Történetek egy temetőből. III. Tanti, az újmagyar.)”.10 A Jókai-regényben a Tordai-hasadék bejáratánál élő, szombatos Matuzsálem rettegett átka11 sokban emlékeztet Ady A dumbravai lóvásárának átokmotívumára. (Ezek a motívum-megfelelések nem igazoltak. Ha Ady részéről átvételről van szó, akkor is a motívumok szabad átdolgozását, a kérdéses novella autonóm világába illesztett transzformációját sejthetjük bennük.) A Tíz Forint vőlegényének lehetnek ilyen jellegű megfeleltetései. Nagyon nehéz az Ady-féle Zenóbia és a Jókai-regény Zenóbiája közötti párhuzamokat kimutatni, mivel – mint erről fentebb már szó esett – a Tíz Forint vőlegényéből (pont ez az oka a novella feszültségének, ettől lesz ez a tárca, véleményem szerint, egy jó szöveg) az eszményi Zenóbia hiányzik. Egy le nem írt nőalakot kell így összehasonlítani egy alig leírt, összesen háromszor megjelenő hőssel. A két Zenóbia jellemének korábban vázolt hasonlóságán kívül van egy nagyon feltűnő közös vonásuk. Mindkét nőalak birtokolhatatlan. Az Ady-novella Zenóbiája mint irodalmi alak, mint mesehősnő végleg elvész az újságíró számára, pedig ő volt az „igazi menyasszony”. Jókai Zenóbiájához a regény két hőse, két teljesen eltérő megítélésű figura is közel férkőzik. Ő a menyasszonya Adorján Manassé öccsének, Dávidnak. A román Zenóbiát és a magyar Dávidot a szabadságharc állítja szembe egymással, s ez a szembenállás Dávid (homályos utalásokba burkolt) halálával végződik. Zenóbia második vőlegénye a regény leginkább negatív alakja, Vajdár Benjámin, aki a román felkelők oldalán harcol, sőt a felkelők vezetője lesz. (A bécsi udvar intrikusáról, az Adorján-család elvakult ellenségéről van szó). Vele felismert jellemtelensége miatt szakít Zenóbia, s ez a szakítás komoly következményekkel jár. A torockói csata legkritikusabb pillanatában Zenóbia tétlen marad, nem avatkozik be a Vajdár, azaz román álnevén Diurbanu által vezetett felkelők, szabadcsapatok oldalán. Zenóbia „cserben hagyása” miatt Vajdár félig nyomorékká, az udvar és pártfogói szemében kegyvesztetté, mellőzötté válik, a román felkelők pedig egy szinte biztosan megnyert csatát elvesztenek, megfutnak Torockó alól. A két Zenóbia, a két menyasszony egyike sem olyan, akit büntetlenül el lehet árulni. A román nemeslány vőlegényei közül az egyik halott, mint Adorján Dávid, vagy élő halott, mint Vajdár Benjámin. Ady Zenóbiája, ha az elárultatás „csúfsága éri”, örökre elvész a vőlegénye számára. „El kell válni tőle. Sohasem lesz belőle megírott igazság, kész regény, mert nem tudna a szégyentől a mese-asszony arcába tekinteni többé Tíz Forint lovagja”. A tárca Zenóbiájával való szakítás legalább annyira végzetes, mint Jókai hőse esetében. A tárcaíró legalább akkora árat fizet Tíz Forint eljegyzéséért, mint Adorján Dávid vagy Vajdár Benjámin.
     A motívum tartalmi egyezésén túl van egy számomra fontosabb, a szövegek kompozíciós egyezésein alapuló hasonlóság. Ez a narratív jellegű rokonság abból adódik, hogy ezek a menyasszonyok birtokolhatatlanok, a szöveg – illetve az elbeszélő – szempontjából megragadhatatlanok. Ezek a Zenóbiák – kis túlzással – hiányoznak azokból a szövegekből, melyekben szerepelnek. Jókai homályban hagyja Zenóbia és Adorján Dávid jegyességének előtörténetét, nem mutatja együtt a menyasszonyt és a vőlegényt, majd ugyanezt a módszert alkalmazza Vajdár Benjámin rövid vőlegénysége alatt. Zenóbia mondatai között sok olyan van, melyek titokzatosak, csak később nyerik el értelmüket, amikor ő már nincs jelen. (Ilyen az a felkiáltás, ami Adorján Áron – az Adorján testvérek legidősebbje – ártalmatlan tűzrakása után hangzik el: „Mit tettél! – kiálta Zenóbia, felugorva fektéből. – Tudod-e, hogy most megölted az apámat, s fölgyújtottad a házat, amiben az éjjel aludtál?”)12 A titokzatos felkiáltás után Zenóbia ellovagol, rohan az apjához. Ez az írói fogás lesz Jókai eszköze, hogy Zenóbiát egy pillanatra a szemünk elé varázsolja, megbolygassa a regény szálait, majd egy pillantás alatt eltűnjön. Zenóbia mindhárom regénybeli megjelenése egy ilyen ellovagolással ér véget, s az utolsó után nem hallunk róla többet. Jókai azt teszi vele, amit a regény egyik jelentősebb szereplőjével sem: elvarratlanul hagyja történetének szálait. Zenóbia szerepe az, hogy távollétében hasson, a szereplők jellemének hálójában egyetlen igazán autonóm személyként viszonyulási pontként szolgáljon. Ady Zenóbiájának szövegbeli jelenléte még áttételesebb. A tárcaíró úgy jegyezné el Zenóbiát, hogy megírja a történetét, az eljegyzés kudarca az írás kudarca lesz. Zenóbiát csak Tíz Forint, a meghamisított, önmaga lényegétől megfosztott, megalkuvó Zenóbia tükrében látjuk. Zenóbia elárultatása után itt is eltűnik, de egészen más minőségben, mint Jókainál. Az Egy az Isten erdélyi színeiben Zenóbia függetlenségét, autonómiáját, titokzatosságát, megközelíthetetlenségét, megragadhatatlanságát megőrizve lovagol el a Meszes-hegység erdeiben. Budapest aszfaltján Zenóbia „megcsúfolva, megtagadva, hazugságba mártva, hitványan” tűnik el. A zárójelbe tett eszmény-Zenóbia mögött ott rejlik a romantika Zenóbiája, aki azonban még egy romantikus regény szövege számára is megragadhatatlan, elérhetetlen eszmény. A két szöveg eszmény-képe közötti különbség, nevezetesen a Tíz Forint vőlegénye tárcaírójának tragédiája, hogy ezt az eszményt nem hagyta méltósággal eltűnni. Ha dolgozatom elején a műről szóló művet egy tükör elé tartott tükörhöz hasonlítottam, mely művek végtelen egymásra és önmagára utalását teszi lehetővé, akkor az eszmények egymásra és önmagukra utalása hasonló regresszushoz vezet. A különbség, hogy az eszmények sorozatos zárójelbe tétele során véges regresszust kapunk, a folyamat utolsó állomása egy közönséges, megalkuvó, kávé mellett fogyasztható történetbe illesztett, kérészéletű mesehősnő, egy „jukker-asszony” lesz.
     A romantikus eszmény (illetve történetének) feláldozása nem a modernitás diadalútja lesz. Zenóbia alakjának megragadhatatlansága nem csak Zenóbia földre (aszfaltra) rántását, eladását jelenti. A szövegbeli szerző hasonlóképpen változik át a nappal világában élő, „tízparancsolatos erkölcsiséget” kiszolgáló emberkévé, ahogyan Zenóbia „pajkosan szerelmi kalandokba” bocsátkozó, majd „könnyekkel a férjéhez megtérő” jukker-asszonnyá. Az Újságíró élete pedig örökös szaladás, nász nélküli vőlegény-élet lesz: Tíz Forint vőlegénye pedig szaladt, hogy „beleszaladjon a nehéz, verejtékes, nappali álomba,” „hogy elszaladjon magától”.

1 Feleslegesnek tartom, hogy bő hivatkozási listával szolgáljak a művészet utánzó jellegének felfogásáról, úgy vélem, elég, ha a legjelentősebb kiindulópont, Platón néhány szöveghelyét közlöm: a létezők tükörképének ontológiai státuszáról: Platón: Állam, 6. könyv, 509. e – 510 a. A létezők hasonmásának és a művészetnek a kapcsolatáról: Állam, 10. könyv, 603. b – 608. b.

2 Ld. Pecz Vilmos Ókori lexikonának Zenobia-szócikkét: http://mek.oszk.hu/03400/03410/html/9197.html

3 Jókai Mór: i. m. 2. köt. 43. p.

4 Zenóbia alakja Sőtér István kritériumai alapján nyilvánvalóan mesterkélt lenne, hiszen talán a legkülönösebb, legszélsőségesebb, leginkább különc alakja a regénynek. A romantikus individuum megtestesítőjeként számomra az a fontos, hogy jellemét, tetteit egy eszményhez igazítja-e, és úgy találtam, hogy nincs ilyen kimutatható eszmény. Zenóbia öntörvényű, rajta csak szélsőséges, olykor egymás ellen feszülő érzelmei, a büszkeség, a szerelem, a harc vágya, a lázadás uralkodnak.

5 Zenóbia keveset szerepeltetett mivolta szemet szúrt Buday Dezsőnek, egy Nyugatban megjelent, Jókai-hősöket rendszerező tanulmány szerzőjének. Annak ellenére idézem, hogy Zenóbia kevésbé exponáltságának, illetve a hősnő amazontermészetének megállapításán kívül szinte semmiben nem értek vele egyet: „A férfias nők kicsiny csoportját Axamita leányasszony (Egy játékos, aki nyer), Lubormira fejedelemasszony (Három márványfej), és Zenóbia, az amazon (Egy az Isten) képviselik. Dicséretére legyen mondva a mindig izzóan heteroszexuális Jókainak, hogy nem sokat és nem szeretettel időzik ezeknél az alakoknál”. (Buday Dezső: Jókai lelke. In: Nyugat, 1925. 5–6. sz.)

6 AEÖPM 11. 150. p. Idézi: Eml. 5. köt. 407. p.

7 A Jókai-utalások bibliográfiai adatait ld. Eml. 1. köt. 415–416. p.

8 Eml. 1. köt. 398. p.

9 Jókai Mór: i. m. 191–206. p.

10 Bustya Endre jegyzete, AEön1 1305. p.

11 Jókai Mór: i. m. 57–58. p.

12 Jókai Mór: i. m. 51. p.

*Nyugat és kora doktori program. Témavezető: Kenyeres Zoltán