Vörösmarty drámaírói tevékenysége

 

Amikor a mindenkori irodalomtörténet-írás számba veszi Vörösmarty drámai műveit, a kutatók többnyire megegyeznek abban, hogy – az életmű csúcsaként számon tartott Csongor és Tündé-t nem számítva – ezek az alkotások egy lelkes, hazafias buzgalomtól hajtott, kétségtelen költői tehetséggel megáldott, ámde alapvetően gyenge drámaíró termékei. Valóban számos hiba, ügyetlen megoldás található, akár a drámák szerkezetét, akár a szerző jellemzési technikáját vizsgáljuk. A színszerűség követelményének sem sikerül minden esetben megfelelniük. Ám nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a fiatal drámaíró első darabjait komoly színházi tapasztalatok nélkül, olyan körülmények között írta, amikor vajmi csekély reménye lehetett arra, hogy darabjait valaha színpadra állítva fogja látni. Első drámai kísérletei 1819-ből erednek – nem függetlenül Kisfaludy Károly hangos színpadi sikereitől – és már öt teljes, befejezett és nyomtatásban megjelent dráma [1] szerzőjeként nézheti az 1833-ban a Várszínházba érkező magyar színtársulat előadásait. További négy év telik el a Pesti Magyar Színház megnyitásáig – és Vörösmartynak ezekben az esztendőkben két újabb darabja [2] kerül színpadra, valamint az új színház megnyitására is tőle kér prológot [3] a színházi választmány. A Pesti Magyar Színház működésének első éveiben pedig még további három darabot [4] ír, és csak 1844-ben hagy fel a drámaírással, vagyis mondhatjuk, hogy csaknem teljes pályafutását végigkísérte ez – az utókor részéről kevéssé értékelt – tevékenység.

Ha a kronológiát, illetve a darabok témáját vesszük alapul, nagyjából három ciklusra lehetne osztani Vörösmarty drámaírói működését: az ifjúkori drámák és drámatöredékek adnák az első csoportot, a Csongor és Tünde lenne önmagában, amolyan vízválasztóként a második „csoport”, és mindaz, ami a Csongor után következik, a drámák harmadik csoportja. Az ifjúkori és az érettebb, színpadi sikereket is arató drámai művek közötti főbb különbséget a választott cselekmény valósághoz való viszonyában lehetne megjelölni. Míg ifjabb korában a szerző előszeretettel dolgozott fel (vagy kísérelt meg feldolgozni) valós történelmi eseményeket (Salamon király, Zsigmond, A bujdosók), úgy később, az 1830-as években felhagy a történelmi drámák írásával és történelmi díszletek közé helyezett, regényes, kalandos „áltörténelmi” darabok alkotásába kezd. Azért nevezhetjük így pl. a Vérnász, a Marót bán és Az áldozat c. darabokat, mert mindegyik egy konkrét, megjelölt történelmi időszakban játszódik, olykor hivatkoznak is a szereplők a korszak egyik-másik közismert eseményére vagy nevezetes alakjára, de a történelem már nem hömpölyög rá a drámában elbeszélt történetre, nem befolyásolja az író mondanivalóját, nem köti béklyóba a fantáziáját, inkább csak amolyan háttérdíszletként szolgál.

Az „áltörténelmi” darabok jelentős fejlődést mutatnak a korai történelmi tragédiákhoz viszonyítva. Egyértelműen kiderül, hogy Vörösmartyra felszabadító erővel hatott a kötetlenebb téma és a francia romantikából átvett olyan elemek, mint a szenvedélyek plasztikus ábrázolása, a jellemek árnyalt rajza, a szélsőséges emberi indulatok és cselekvések bemutatása, valamint a fordulatos, meglepő történet festése [5] . Ezekben a drámákban sokkal nagyobb alkotói szabadságot tudhatott a magáénak, mint a történelem által szabott irányú tragédiák írásakor. A Vérnász, a Marót bán és Az áldozat cselekményének közös vonása, hogy a múltban elkövetett szörnyű bűnök, vagy múltbéli tragédiák most hirtelen napvilágra kerülve újabb bonyodalmak és tragikus események elindítójává válnak.

            Tanulmányomban megkíséreltem számba venni a Marót bán szövegének olvasása során kibontakozó olyan elemeket, melyek a darabot – a tárgyalt korszakban igen népszerű – bosszúdrámává teszik; választ kerestem arra a kérdésre, vajon tekinthető-e főszemélynek (kivételesen) a darab női szereplője is; majd a drámában leírt szerelmi háromszög transzcendens, szakrális vonatkozásaira próbáltam rávilágítani; végezetül pedig megvizsgáltam, miképpen lehetséges, hogy – bár a kortársak és a későbbi elemzők is furcsállják – a szemünk előtt szörnyeteggé váló Marót bán nem bűnhődik, sőt.

 

 

„Hol ember embert üldöz vad gyanánt”

Marót bán – egy klasszikus bosszúdráma

 

            Ahogy a Vérnász-ban a Sorsot, úgy a Marót bán szövegében a „boszú”-t emlegetik legalább ilyen gyakorisággal a dráma szereplői. Ha a Vérnász-t végzetdrámának nevezi az irodalomtörténet-írás, úgy a Marót bán-t bizonnyal megilleti a bosszúdráma elnevezés, hiszen itt már nem a véletlenek és a végzet, hanem a szélsőséges emberi szenvedélyek és a többirányú bosszútervek irányítják az eseményeket. A négy főszereplő életének alakulását teljes mértékben egymás bosszútervei befolyásolják, melyek gyakran keresztezik és olykor ki is oltják egymást. Erkölcsi vétkeket mindegyikük elkövet – ki hihetőbb, ki teljességgel képtelen módon, amint arról még szó esik később. A büntetés is eljön (majdnem) mindegyikük számára. Egyedül a címszereplő Marót bán tragikus összeomlását hiányolják a dráma elemzői [6] – amire azonban a mű szövegének alapos ismeretében szintén találhatunk lehetséges magyarázatot.

Mielőtt azonban részletesebb vizsgálat alá vennénk a darabbal kapcsolatban felmerülő problémákat, érdemes jobban megismerkednünk a cselekménnyel: történelmi háttér elé helyezett kitalált, regényes történetet olvashatunk, és egy régi tragédia merül fel megint a múlt homályából, hogy aztán a jelen eseményeit megzavarja. A kor a török háborúk ideje, játszódik „a tizenötödik század végén” – az író instrukciói szerint. A valós történelmi események nem kerülnek színpadra, ahogy valós személyek sem. A fő intrikus Haszán bég, egy elvetemült (kitalált) török vezér, s az ő 16 éve érlelődő bosszúja indítja el az eseményeket, amennyiben ő Marót, macsói bánon akar mindenáron revansot venni. Marót régen – csatában! - megölte Haszán apját és testvéreit, húgát afféle török rabnőként egyik szolgájához adta nőül. Haszán emiatt azóta is feni a fogát Marótra és bosszút forral ellene. Itt mindjárt érdemes megállni egy pillanatara és eltűnődni Marót bán „bűnén”. Az, hogy csatában ellenséges katonákat küld a túlvilágra, a korabeli magyar közgondolkodásban semmiképpen nem bűn, épp ellenkezőleg. A török rabnő férjhez adása egy szolgához szintén nem halálos vétek, legfeljebb a török hozzátartozók szemében – de sejthető, hogy a törökök épp így (vagy még rosszabbul) bántak a nekik foglyul esett magyar nőkkel. Fontos tehát mindjárt az elemzés kezdetekor leszögezni, hogy az az erkölcsi vétek, amit a címszereplő elkövet, és ami miatt később annyi bajt idéz saját, és családja fejére – valójában nem erkölcsi vétek. Csak Haszán szemszögéből nézve hat annak, de mivel ő egyértelműen gonosz, sötét, elvetemült figura, így ez a látásmód szükségképpen torz, a befogadó nem azonosul vele. Vagyis a címszereplő Marótnak nincs morális vétke a darab kezdetekor.

A továbbiakban kiderül, hogy Haszán magánéleti síkon akarja Marótot tönkretenni: 16 évvel ezelőtt elraboltatta Iván nevű Öccsét, őt – Bod néven – afféle nőrabló martalóccá neveltette, és most az a terve, hogy Marót bán feddhetetlen erkölcsű nejét, Idát Boddal elraboltassa és háremébe hozassa. Ám a tervnek módosulnia kell, mert Bod beleszeret Idába és faképnél hagyja Haszánt; mert Haszán ráébred, hogy Marót bán büntetése nagyobb lehet, ha saját szemével győződik meg felesége hűtlenségéről; és mert – ezek után – maga Marót is bosszútervek kovácsolásába kezd Ida és Bod ellen. A teljes történethez hozzátartozik, hogy Bod is feneketlen gyűlöletet táplál – eleinte Haszán, majd Marót, utóbb megint Haszán ellen, hogy a török szolgák is acsarkodnak Bodra, hogy – Idát és az öreg várnagyot, Barrát leszámítva – minden szereplőt a többiek iránt érzett kegyetlen gyűlölet és bosszúvágy fűt. Ebben a kontextusban szimbolikus jelentőségűek Marótnak a hazafelé vezető úton mondott szavai, melyben a világ, a haza szomorú állapotáról monologizál, de ugyanúgy a dráma sajátos, zárt világára is asszociálhatunk szavai nyomán:

 

„Az este közelget, a nap áldozik, / S a véres oltár, melynek meghajol

A csalfa gyilkos ember lakta föld, / Hol ember embert üldöz vad gyanánt,

S mohón előzve a halál kezét / Idő előtt sírboltot népesít.” [7]

 

Ebben a darabban tehát nem a sors, a végzet, vagy isteni igazságszolgáltatás mér büntetést a vétkezőkre, hanem egymás számára eszelnek ki a szereplők kegyetlen büntetéseket – és a darab cselekménye valójában ezeknek a kieszelt büntetéseknek a végrehajtását meséli el.

            Érdekes, hogy a szakirodalomban a főszereplő személyét illetően meglehetős ingadozás tapasztalható, tudniillik a három férfi főszemély-volta mellett egyaránt nyomós érvek szólnak, de hozzá kell tegyem, Ida oldalán is felsorakoztathatunk ilyen érveket. Gyulai [8] nemes egyszerűséggel Marótot tartja a főszemélynek, minthogy ő a darab címszereplője is, de Rakodczay Pál [9] már vitába száll vele: szerinte Gyulai ebben a kérdésben (is) rövidlátónak bizonyult: hiszen az igazi drámai hős Bod, ugyanis – Rakodczay szerint - kellőképpen motivált jellemfejlődésen megy keresztül, és tragédiája is nagyobb, mint Maróté. Végül (amolyan harmadik pólusként) említhetjük Horváth János [10] álláspontját, aki Haszánt mondja a főszemélynek, mert az ő furfangosan kiagyalt bosszúterve mozgatja az eseményeket és indítja cselekvésre a többi szereplőt.

De talán nem túlzás azt állítani, hogy mindegyik teória meglehetősen ingatag lábakon áll: Haszán alig jelenik meg a színen, túlságosan a háttérben marad, amúgy is eltúlzott eszközökkel jellemzett, szokványos színpadi cselszövő, amolyan „sátán török” – ahogy Bod nevezi egy ízben, vagy még inkább „pokol kutyája” – Marót szerint. Marót bán, felesége hűtlenségét látva még az elvetemült Haszánon is túltesz a bosszú szinte kéjes tervezgetésében, gátat szabva ezzel annak, hogy a néző azonosuljon vele. Ráadásul „bukása” (ha nevezhetjük annak) nem tragikus, hiszen az összeomlásnak semmi jele nála, sőt: új életcélt tűz maga elé. Végezetül Bod pedig nem eléggé plasztikusan jellemzett alak ahhoz, hogy főszemély legyen, inkább a francia romantikus dráma kelléktárából átvett sablonfigura – már Gyulai is kiemeli hasonlatosságát Victor Hugo hőseihez [11] , akik rosszból jóvá válnak, megjavulnak az események hatása alatt. Ha tehát a darabban mindenképp főszereplőt keresünk, akár Idát is tekinthetjük annak – legalább annyi érv szólhat mellette is, mint a férfiak mellett.

 

 

Ída, drága hölgy, (…) hozzád közel jobb és nemesb vagyok”

 

A szerelem mint szakrális élmény

 

            Ida alakjában az első igazi drámai hősnő került ki Vörösmarty tolla alól, ami – tekintve, hogy a darab 1838-ra készült el – kissé kései fellépésnek látszik. Ida olyan tulajdonságokkal és személyiségjegyekkel felruházott nőalak, amilyenhez hasonló korábban nemigen szerepelt a szerző drámai munkáiban. Önállóan dönt és cselekszik, érzelmeinek megváltozását – bár hosszas lelki tusa után – önmagának is beismeri. Pintér Kálmán a Vörösmarty nőalakjairól írott tanulmányában [12] egy külön kategóriát állít fel Ida és A Salamon király Sophiája számára, mert – úgymond – ők azok a nők, akik kezébe a férfi sorsa letétetett. Sophia démona férjének és vesztét okozza, Ida pedig eljátssza férje szerelmét, így tönkreteszi mindkettejük boldogságát. Ida azonban több Sophiánál is, és nemcsak azért, mert rokonszenvvel van ábrázolva és szenvedésével kivívja a néző együttérzését. Ida életszerűbb más Vörösmarty-tragédiák hősnőinél, mert vívódik, dönt, hűtlenné válik, így végül saját hibájából következik be a bukása, nem a véletlen, külső események által. Alakjában a szenvedély és a kötelesség harcát meggyőzően festi Vörösmarty, s ráadásul Ida önmagát is reálisan látja: hosszas vívódás után ugyan, de mégis felvállalja végzetes szerelmét Bod iránt. Megtérése is motivált, hihető, hogy megbánta bűneit, amikor férje előtt térdepel és tőle kéri a megváltó halált. Ida mindent feláldozott a szerelméért, végül önmagát is, és halála annál felemelőbb, mivel épp annak a férfinak (Bod) kezétől esik el, aki miatt vétkezett. Halála előtt imádkozik, és ekkor már azzal is tisztában van, hogy férje kész lett volna megbocsátani neki, hisz az utolsó pillanatban Marót ismét magát ajánlotta a töröknek Ida helyett. Az asszony tehát önmagával és a világgal megbékélve lép az Úr ítélőszéke elé; sorsa és tragédiája kerek, teljes, indokolt és hihető.

Ida még meg sem jelenik a színen, máris ő kerül az érdeklődés középpontjába, hiszen minden férfi valamilyen módon (a szerelmi szenvedély más-más oldalairól) hozzá köthető: Haszán ismeretlenül is kívánja, Bodról megtudjuk, hogy szerelmes lett belé, Marót pedig az eszményi nőt látja feleségében és még attól is felháborodik, hogy Haszán a szájára meri venni az asszony nevét. Nem véletlenül említik a Bánk bán-t a művel kapcsolatban: a párhuzam itt és más jelenetekben is jól felismerhető [13] , ámbár a lényeget tekintve jelentős eltéréseket tapasztalhatunk. Ida ugyanis valóban vétkezett – ha fizikailag nem is, de érzelmi síkon igen, így erkölcsi vétke egyértelmű – míg Melinda „vétke” erősen kérdéses. Amellett Marót személye sem mérhető Bánkéhoz, egyrészt nem omlik össze a tragédiák súlya alatt, másrészt jogos férji féltékenysége is kissé morbid színezetet nyer, amikor a megcsalt szerelmes szenvedése helyett egy kicsinyes bosszúálló szerepében jelenik meg, aki kezét dörzsölgetve, ajkán kaján mosollyal válogatott kínzásokat helyez kilátásba az imént még hőn imádott asszonyának. Inkább Othellóra emlékeztet ilyenkor.

            Első megjelenésekor Ida már szörnyű kétségek között lép elénk, nemcsak önnön szenvedélyével áll harcban, de eközben a látszatra is ügyelnie kell, ami egyre nehezebb, hiszen a zsoldosok a töröknél raboskodó Marót kiváltását követelik tőle, aminek Ida – Bod iránti szerelme miatt – nem akar eleget tenni, egyre halogatja a döntést. Ám épp ő az, aki ettől a helyzettől, saját lelkiismeretének súlya alatt a legjobban szenved:

 

„Hah! Mily ijesztő mélyre sűlyedék! / A legsilányabb szolga hű iránta,

Kész szembeszállni vésszel és halállal(…)

S én (…) hálátlan asszony, elfelejtem őt.” [14]

 

Ekkor olyan elhatározásra jut, amit végül képtelen lesz megtartani: hogy nem enged a szenvedélynek, s hogy Bodot, ha jön, visszautasítja, mégpedig úgy, hogy a férfi semmit se sejtsen meg szerelméből:

 

„…le kell ez érzést küzdenem, / Ne tudja ő, mi szenvedély van itt,

Ne tudja senki, hajh, mert nő vagyok, / A rab Marót bán esküdött neje.

Úgy van, le kell ez érzést fojtanom.” [15]

 

Eszerint a női létből egyenesen következik az érzelmek elfojtásának szükségessége, nőiség és érzelmi szabadság nem fér össze egymással. Ida a cselekménynek ezen a pontján a „vas terembe” kéreti Bodot – e szavakkal többet árul el szilárd elhatározásáról, mint az elsőre sejthető. Ha a „vas termet” metaforaként értelmezzük, Ida szavai olyan illokúciós aktust valósítanak meg, melyben önmagát vas-keménységűnek, vasakaratúnak akarná érezni és Bod számára láttatni. [16]

Ida utóbb mégsem tud elhatározása szerint cselekedni, a szerelem és a kötelesség harcából már Bod első rohama után a szerelem kerül ki győztesen. De láthattuk, hogy a lelki tusa és az elhatározás megvolt, hogy Ida bűne, erkölcsi botlása ellen igyekezett küzdeni, ám sikertelenül. Egyenes jelleme és bűnének azonnali beismerése (tudniillik a hazatérő Marót bánnak) feltétlen rokonszenvet kelt a nézőben. Bátorsága és szuverén döntésekre való képessége a Boddal való szerelmi jelenetben domborodott ki igazán, hiszen itt legyőzte saját kötelességtudatát és megtagadta a hitvesi hűséget, hogy szereleméé lehessen. A továbbiakban azonban már ő is az eseményekkel sodródik, Marót hazatérése után sorsa az egyoldalú bűnhődés, beletörődés, önvád. Ettől kezdve Ida is visszalép a hagyományos Vörösmarty-hősnők sorába (szenved, sőt: szenveleg, térden csúszva könyörög, „ájultan összerogy” stb.), melyben a szörnyeteggé vált Marót nagyszerű partnere lesz. A negyedik felvonásban a bán odaveti asszonyát a töröknek, mondván, Ida vétkei oly nagyok, hogy kegyelmet, megbocsátást nem érdemel. Ám a jelenet előzményei és maga a jelenet is azt mutatja, hogy sokkal inkább Marót az, aki a cselekedeteivel mély ellenszenvet ébreszt a külső szemlélőben. Ida „bűne” – őszinte szerelme Bod iránt – a kieszelt büntetéssel sehogy sem áll arányban, annál is inkább, mivel Marót – fizetni nem tudván – a váltságdíj helyett adja Idát Haszánnak, ami „némiképp a jó üzlet színét viseli magán” [17] – mint azt Gyulai találóan megállapította. Mindezek ellenére Ida kész elfogadni a büntetést – a lelkiismeret súlya alatt valószínűleg nagyobb büntetést sem sokallna – sőt védeni sem próbálja magát; előbb Marót kezétől várja a halált („Vétkeztem, ah, Maróti, s tűrheted, / Hogy más kezéből érjen büntetés? (Letérdepel) / Oh, ölj meg engem, bán, oh, ölj meg engem.” [18] ), majd egy tőrt kér Maróttól, aki ekkor ébred rá – kissé megkésve – hogy a nőt minden bűne ellenére mégis szereti, és már visszavenné a tőrt Idától, Idát pedig a töröktől. Ám ezt most már Ida nem hagyja, mert felismeri a lehetőséget, hogy most önmaga feláldozásával megválthatja férje életét, ezzel egyszersmind le is vezekelheti vétkeit. Tóth Dezső Vörösmarty-monográfiájában azt írja e jelenet kapcsán, hogy Marót azért adja át Haszánnak Idát, mert megígérte neki; hogy „e megdöbbentő cselekedetet csak az adott szó becsületéért követi el” [19] – nos, ezzel vitába lehet szállni. Ida maga dönti el a jelenet végkimenetelét:

 

„Oh, adj erőt, ég, adj erőt nekem. / Én elfelejtém esküvésemet,

Hivságos gondolattal idegent / Fogadtam e szív tiltott rejtekébe,

És sorvadozni hagytam férjemet / Egy hosszu rabság minden kínjain:

Most életemmel válthatom meg őt.” [20]

 

Szép és megható ez az önfeláldozás, annál is inkább, mivel – a szerző instrukciója szerint – a döntést „rövid belső küzdés” előzi meg, és Ida azon szavai, melyekkel az örömöt fejezte ki, hogy mégsem kell áldozattá válnia, nem kell a török hárembe mennie, mert férje megbocsátott. Ám ha ezt a bocsánatot elfogadná, nem lenne több a szemünkben egy könnyen botló, maga hasznát leső asszonynál; utolsó önálló döntésével azonban felmagasztosul.

            Ida alakja más szempontból is figyelmet érdemel: a férfi szereplők szavait olvasva ugyanis jól nyomon követhető, hogy az Idához fűződő kapcsolatuk szakrális színezetű, Ida szerelme transzcendens élmény elsősorban Bod számára, de Marót is tesz ilyen értelmű kijelentéseket. Ida említésekor vagy a színen való megjelenései alkalmával vissza-visszatérő vezérmotívumok felbukkanása figyelhető meg a darab szövegében: angyal és hit (Ida), üdvösség (melyet Ida szerelmével Bod megtalál, Marót elveszít). Egy-egy meglepő fordulattal még a „sátán török”, a kizárólag negatív tulajdonságokkal felruházott Haszán is sajátos rajongással adózik Ida szépségének és tisztaságának – közismert mohamedán toposzokat híva segítségül („Oh, szép vagy húri, égnek lánya vagy!”, „Allah! Ez a te képed rajzolatja!” [21] ).

Érdekes megfigyelni Bod jellembeli fejlődését, az Ida-élmény nyomán átalakuló személyiségét, hitetlenből hívővé (szerelmessé) válását. Az első felvonásban megismert férfi hazátlan, hitetlen martalóc, aki nem túl kedvező színben mutatja be önmagát: „hazámhoz semmi nem köt”- mondja - „alig van istenem”, „nekem csak báb az asszony” [22] – és mindaz, amit a párbeszédekből Bod előéletéről megtudhatunk, további adalékokkal szolgál (Haszán szörnyetegnek nevezi – akit ugyan ő nevelt ilyen szörnyeteggé [23] – Ibrahim szolga azt állítja, nincs még egy ilyen hitetlen ember a világon [24] ). Ám nagyon hamar világossá válik az is, hogy Bod valami rég elveszett üdvöt keres, hogy a családjától való erőszakos elszakíttatása és a rideg nevelés az oka mostani szörnyetegségének. Megismerkedése Idával és szerelme az asszony iránt visszahozza ezt a rég elveszett üdvöt, s maga úgy nyilatkozik, hogy ifjúsága, Ida előtti élete pokol volt [25] , de most, Ida által életének új korszaka nyílt meg, s korábbi céltalan és profán tengődését felváltotta a szerelem–hit–üdvösség szentháromsága. [26] Idával való dialógusaiban maga is rámutat erre a változásra, a régi és új élete közti ellentétre: „hozzád közel jobb és nemesb vagyok” [27] , „Életünk / Eddig vadon volt, szélvész-dúlta hon: / Most egy virágot ültetünk belé.” [28] , „Nincsen hazám és nincsen istenem: / Mim van, ha elhagysz, angyalom, te is?” [29] , „Legott,/ hogy láttalak, megváltozott hitem;/ Vagy inkább, aki eddig nem hivék,/ Most hinni kezdtem benned és magamban” [30] A szerelem az üdvösséggel egyenlő Bod számára, jobban mondva a most megtalált érzés adja vissza számára a korábban már elveszítettnek gondolt hitet és reményt a – noha csupán evilági – üdvre. Ugyanakkor bizonyosságot akar Ida érzéseinek kizárólagosságáról is, és sajátos módon ezen a ponton is transzcendentális képekkel telik meg a textus: Bodnak arra a kérdésére, hogy „Ki e kevély bán? Istened talán, / Ki síron túl is számot tart reád?” [31] – Ida, akinek eleddig valóban „istene”, életének középpontja volt Marót bán, most így felel: „Én tégedet szeretlek. Oh egek! / Ne lássatok meg engem.” [32] Nem véletlen, hogy e szavakat közvetlenül megelőző sorokban Ida istenfélő és jámbor, keresztény családjára utalt, mely „szívgyalázó árulást nem ismer” – hiszen Bod iránti érzelmeinek megvallása valóban több, mint a törvényes férj iránti hűség elárulása, valóságos Isten-cseréről van itt szó, amennyiben a korábban istenként tisztelt férj helyét, ím egy új férfi foglalja el Ida szívében. Ezt maga a nő is érzi, tudja - értésére is adja Bodnak, hogy számára a szerelem éppen nem üdvöt, hanem annak elvesztését jelenti inkább: „Imádkozám; de bűnös ajkaim / Egy szót neveztek, melyet szenteink / Nem ismerének, e szót: szerelem. / S ah, mily hatalmas szó volt ez: megölte / Imádságomnak minden erejét.” [33] A kor tragédiáinak (és Vörösmarty más darabjainak) ismeretében azonban ezt követően érdekes fordulatra kerül sor: Ida túllép önnön lelkifurdalásán és hovatovább megfogalmazza a modern nő hitvallását: „A lelki szerelem / Az, ami boldogít, és ezt magok / Az angyalok nem róják vétkeműl.” [34]

Ida szerelme ezentúl tehát Bod számára biztosítja az üdvöt (ha úgy tetszik: „földi menny” -et), míg Marót bánnak le kell mondania erről. A szerelemnek üdvösséggel, Idának az angyalokkal való azonosítása Marót bánnak az angyalok bukásáról szóló fejtegetéseiben is tetten érhető [35] . Nem sokkal korábban (a második felvonás elején) asszonya hűtlenségét kellett tapasztalnia, s hogy maga megszűnt immár Ida „istenének” lenni, ezért az asszonyi fajt – Idával azonosítva – bukott angyaloknak aposztrofálja, hozzátéve, hogy „Pártütők / Levének ők az ég és isten ellen” [36] . Láthattuk, hogy Ida utóbb, Boddal való párbeszédeiben ugyanilyen pártütésnek, az ég ellen való véteknek fogja fel önnön érzelmeinek megváltozását. Marót keserű szavaira Bod válasza az, hogy asszonyok azért mégis angyalok, ám Marót szerint „Külszínre csak: / Az égi bélyeg arcokon maradt; / De bennök a sátánnak lángja ég.” [37] Ida, Bod és Marót szerelmi háromszöge tehát olyan, egyúttal szakrális jellegű kapcsolat is, melyben két fél üdve szükségképpen a harmadik üdvösségének elvesztéséhez vezet; melyben a szerelem megváltozása „pártütés ég és isten ellen”; ahol a pártütőben – bár továbbra is „égi bélyeg”-et visel arcán – mégis a „a sátánnak lángja ég”. A szerelem – a darab kontextusában – szakrális élmény, a szerelmet szimbolizáló nőalak megváltó, üdvösséget hozó angyal a szeretett férfi, és bukott, „pokolra sujtott” angyal az elhagyott férfi számára. Míg a nővel való találkozás és a szerelem megélése előtt egyikük élete, ifjúsága pokol volt, úgy másikuk számára ez a földi pokol a szerelem elvesztésével jön el. Láthattuk, hogy Bod az Ida-szerelem előtt kegyetlen, hitetlen, hazátlan szörnyeteg volt, ám azután – üdvösségét meglelve – nemes érzelmekről tanúskodó, egyenes jellemű és hősies lovaggá változott. Marót bánban – az üdvösség elvesztésével – ugyanez a folyamat fordítva játszódott le. Nemes lelkű, mindenki által tisztelt és becsült lovagból kicsinyes bosszúállóvá, ő is szörnyeteggé vált. A negyedik felvonás elején ráadásul szimbolikus jelenetnek lehetünk tanúi: Marót bán megrendezi saját temetését, koporsóval, gyászvitézekkel, halotti énekkel, s a ceremóniát távolról szemlélve ismét Ida árulásáról monologizál: „Csak most tudom még, mily boldog valék; / Mint foglalá el e nő lelkemet: / Most ott üresség, végtelen hiány van, / Melyet be nem tölt bár az üdv maga.” [38] A szeretett nő és az üdvösség elvesztésével tehát Marót bán „meghalt” – ezt juttatja kifejezésre a megrendezett temetési jelenet – meghalt abban az értelemben, hogy az a Marót bán, akit a vasemberes jelenet után láthatunk, már nem az a Marót többé, aki korábban volt, elvesztette nemesebb tulajdonságait, s helyén csak a rút bosszúvágy maradt. [39] Utóbb maga is mondja: „lelkem kihalt, / S eszméletemnek nem valék ura.” [40] Az üdv elvesztésének, a lélek „kihalásának” külső, testi jelei is vannak: Marót bán termete „fonnyadásnak indult”, arcán „bú vénsége hamvad”, korábban sötét fürtjein „a hervadásnak dérvirága leng”. [41] Mindebből úgy tűnik, hogy a szerelem szakrális élmény, égi kegy, a túlvilági üdv kis darabja itt a földön, melynek elvesztése egyfajta lelki halállal jár.

 

 

Elrontsam a boszúnak ünnepét? Nem!

 

A nyelvi agresszivitás esetei; a bosszú öröme

 

            Gyulai a művet – több más elmarasztaló és némileg sommás megjegyzés kíséretében – „sivár hatású”-nak mondja [42] , én inkább úgy fogalmaznék: különösen agresszív hangulatú a dráma szövege, a szereplők minduntalan a gyűlölet legmagasabb hőfokán acsarkodnak egymásra, vérszomjas átkaik igen nagy gyakorisággal hangzanak el – amit a bosszú állandó emlegetése is alátámaszt. A korabeli bírálatok [43] felrótták Vörösmartynak a darab „vadságát”, sőt „erkölcstelenségét”, noha ezeket a vádakat talán nem is annyira a szerzőnek, inkább a francia romantika akkori térhódításának lehetett tulajdonítani. [44]

Haszán alakja – a fő bosszúálló személyében – még csak nem is a legelvetemültebb szereplője a drámának. Helyenként Bod, sőt Marót is vetekszik vele – gyűlölködésben, átkozódásban, kegyetlenségben. Haszán, a maga tizenhat éve érlelt bosszújával merő képtelenség, de még furcsább az, hogy ezt a tervelt bosszút ennyire apró részletekig kigondolja, eltervezi – s mégis, amikor a megvalósításba kezd, a terveken minduntalan változtatni kényszerül, saját, korábbi elképzelésit is felülírva. A precíz bosszúterv így ingadozóvá és kiszámíthatatlanná válik. Nagyobb gond azonban Haszán jellemében van, mert bár oly szavakat hallunk tőle, ami borzadást kelt a kései olvasóban is, alaptermészete mégis rácáfol ezekre a szavakra. Haszánról az első felvonásban kiderül, hogy emésztő gyűlöletet táplál Bod iránt is – holott ő maga neveltette, de Bod családja iránt érzett haragját a fiúra is rávetíti. Előszeretettel emlékezteti, hogy „kezemben élted”, hogy „Nem én vagyok, ki úrrá tettelek? /Nem én vagyok, ki semmivé tehetlek?” [45] Haszán kedvét leli abban, hogy a neki kiszolgáltatott embereket irányítsa, kínozza („Hát feltaláltam, ami fáj s gyötör?(…) Hah! Mint örűlök, hogy dühödni látlak!” [46] ) – de mindezt lassan, hosszas tervezgetések után, egy józan, megfontolt keleti hivatalnok módjára viszi véghez. Hogy Bodot éveken keresztül állítólagos ősz apjával zsarolja és tartja sakkban, hogy Marót egész sorsát voltaképpen ő rendezi a háttérből, hogy még Ida számára is juttat kegyetlen bosszúterveiből (öngyilkossága esetére holttestének meggyalázását helyezi kilátásba) – mindezen lépéseiből egy hideg fejjel gondolkodó, kegyetlenül számító, de alapjában véve higgadt ember jellemrajza bontakozik ki:

 

„Boszúmat akkor oltom véreden.-

(…)míg halálod végórája jő, Nyugtod ne légyen egy pillantatig,

Hanem tünődve megbukásodon, / Hosszu halálnak érezd kínait,

S ha végre lelked megfáradt belé, tudd, / Hogy én valék, ki tönkre zúztalak.” [47]

 

-mondja Marótnak. A tervezettség, a jól átgondolt bosszúterv jobban illik jelleméhez, mint a szövegnek azon passzusai, amikor – úgymond – ő is kijön a sodrából, és ugyanúgy átkozódik, mint a heves vérmérsékletű Bod vagy Marót; ez nem fér össze a róla kialakult képpel. Bod „szökése” után – noha így még szörnyűbb bosszú kieszelésére nyílik lehetősége – dühbe gurul:

 

„Oh, mért kezemben nincs a martalóc. / Egy új halált, egy szörnyebbet keresnék

Számára, s avval irtanám ki őt.” [48]

 

Hasonló módon reagál az ötödik felvonásban, már Bod megölése után, amikor Idát is halva találja – „Oh, mért nem ölhetem meg újra” [49] – mondja, Bodra értve. Elfogatása pedig a Szigeti veszedelem szultánjának végóráit idézi, hiszen Haszán is a legszörnyűbb átkok között búcsúzik a nézőktől, utolsó erejével is ellenségeire acsarkodik: „Fúlj meg, nyomorú.(…)Ti vesszetek ki a végső fajig.” [50] - előbbit Marótra, utóbbit az egész magyarságra értve.

            E tekintetben Bod sem marad el Haszán mögött. A Haszán iránti (jogos) gyűlöletét mintha teljes egészében átruházná Marótra, miután kiderül, hogy a bán nem halt meg. Még akkor is gyűlöli, amikor kiderül, hogy valójában testvérek:

 

„Gyülölsz? Gyülöllek én is, büszke bán, / Én, a teremtés szennye, s megtagadlak.

S megátkozom minden csepp véremet, / Mely a tiéddel testvérül rokon.” [51]

 

A kimagyarázkodás és a könnyes megbocsátási jelenet után azonban ismét Haszán ellen fordulhat Bod minden keserű indulata. Azt hiszem, a tragédia eseményeinek ismeretében még ezek az indulatok a leginkább indokoltak, érthetőek – legalábbis Bod jellemrajzával, egész helyzetével jobban összefüggenek, mint akár Haszán, akár Marót szitkozódásai. A csatában kifejezetten Haszánt keresi, hogy kitölthesse rajta haragját, ő is bosszút akar állni:

 

„Haszán, pokol kutyája, gaz Haszán, / Téged kereslek, jőj elő, ha élsz. (…)

Ördög Haszán, jer, harcolj meg velem. / Kardom hegyére szúrom lelkedet

És a pokolnak nyújtom martalékúl.” [52]

 

Halála nem túl felemelő, minthogy ő is átkok között búcsúzik – nem is csak a nézőktől, de az életétől is („Átkozd meg ég, átkozd meg őt, pokol, /Átkozza őt meg minden, ami él.” [53] ), ami beleillik ugyan a darab vérszomjas hangulatú légkörébe, de Bod figurája talán többet érdemelt volna. Bártfay még az ősbemutató estéjén azt írta naplójába, hogy ő másképp írta volna a darab végét, életben hagyta volna Bodot: „A’ végét nem úgy írtam volna. A’ harcz megzavarja a’ benyomást – legalább nálam – s a’ fiú, Bod, egész addig istentelennek növekedvén, vad, szilaj lélekkel hal meg. Én élve hagynám Maróttal, két egyesülő láng gyanánt Ida sírja felett, engesztelés ’s végtelen bánat tisztulásában.” [54]

Úgy vélem, Vörösmarty világában Bodnak ugyanúgy meg kell halnia, mint Haszánnak vagy Idának, mert mindannyian vétettek az erkölcs ellen és ez súlyos büntetést kíván. Ida, aki voltaképp az egyetlen szereplő, kinek valós tragikai vétsége van, valódi büntetését már halála előtt megkapta, és nem is férje kezétől – mint azt korábban kérte volna – hanem önnön lelkifurdalása súlya alatt roppanva össze. Ez a lelkifurdalás valós, motivált, hihető – annál is inkább, mert Ida már kezdettől fogva küzd vele, még Marót fogsága idején kezdi érezni annak súlyát. Mindezekre a halál már csak „ráadás” – de szükségképpen Bod kezétől kell érnie őt, hiszen végső soron Bod iránti szerelme volt az, ami őt a tiszta erény útjáról letérítette. Haszán erkölcsi vétkei egyértelműek – azt hiszem, az ő gyűlölködő jelleme önmagában hordja büntetését. Bűne az engesztelhetetlen gyűlölet és büntetése is ez: egész elhibázott élete, melyre végül a legnagyobb ellensége fog pontot tenni. Bod bűnei az előéletében gyökereznek: nőrabló múltja – amiben csak részben vétkes - majd Ida iránti szerelme, pontosabban Ida elcsábítása, amikor tudván tudja, hogy az asszony férje még él. Erkölcstelen tettek sorozata – ezért neki is bűnhődnie kell. Büntetése a későn felismert rokonság Maróttal; hogy kénytelen maga megölni a szeretett nőt, s végül a halála, Haszán kezétől. Mindazonáltal Bod sorsának alakulásában több a véletlen és az esetlegesség, mint a többi bűnös lélekében. Ő nem tehet arról, hogy gyerekként elrabolták, hogy Haszán őrá építi bosszúterveit, még arról sem, hogy épp bátyja feleségébe szeret bele – de ezt a lehetőséget a tragédia árnyaltabbá tételére Vörösmarty amúgy is kiaknázatlanul hagyta. Toldy Ferenc jegyzeteiben lakonikus tömörséggel foglalta össze a bűnök és büntetésük összefüggéseit: „Haszán megbüntettetik kinozottja, Marót által, Bod Haszán által, Ida az által (Bod), ki miatt vétkezett. Marót, hogy a büntető sorsát vállalta, egy üres, örömtelen élet által büntettetik.” [55]

Látható tehát, hogy ebben a darabban egymást büntetik a szereplők – és a végére marad Marót, aki egyedüli főszemélyként túléli ezt a különös tragédiát. Marót személye azonban nem csak ezért érdekes. Ha a dráma szövegét nézzük, első olvasás után is feltűnik, hogy Marót a kegyetlenkedésben, a kicsinyes bosszúban, az elszánt gyűlölködésben, átkok szórásában messze túltesz Haszánon is. A negyedik felvonásban hovatovább több ellenszenvet gerjeszt, mint a „sátán török”! Haszán elleni kifakadásai a tragédia elején még érthetőek, ám habitusáról már ezek a szavak is sokat elárulnak:

 

„…útálat reád!/ S átok fajodra, míg csak benne tart. (…)

Szakadj meg, mint a vérig zaklatott eb, / Úgy áldjon meg prófétád s istened,

Mint én, halálos ellened kivánom.” [56]

 

Miután pedig Haszán hazabocsátotta, s Marót előtt lelepleződik asszonya hűtlensége, hasonló módon reagál, mint az elvetemült török: rémséges bosszút eszel ki, hideg fejjel tervez, hosszasan tépelődik, mi lenne a megfelelő büntetés Idának és „latrának”. Bár egy olyan impulzív ember, amilyennek az első felvonásban, Haszánnal való párbeszéde után megismertük, azonnal, első felindulásában cselekedne, ő ezt mégsem teszi, inkább kéjeleg a bosszú kiagyalásában, a bosszú ünnepéről beszél, mintha ezek után valóban csak ebben lelehetne örömet:

 

„S én most megöljem őket, meg velök / Azon kigyót, mely szívemben lakik?

Megöljem és egy hirtelen döféssel / Elrontsam a boszúnak ünnepét?

Nem!” [57]

 

És valóban: a cselekmény jelentős része (a dráma második, harmadik és negyedik felvonása) voltaképpen alig szól egyébről, mint Marótnak a bosszú örömében való tobzódásáról, tépelődéséről, hogyan tudna minél nagyobb fájdalmat okozni ellenfeleinek – mindhárom másik szereplő értendő ezalatt – hogyan tudna minél tökéletesebb, kegyetlen bosszúvágyát kielégítő büntetést mérni elsősorban nejére, de azután Bodra és Haszánra is. Marót egy dühödt ember, aki egyre erősebb ellenszenvet ébreszt maga iránt. Amikor végül arra a gondolatra jut, hogy csak úgy töltheti ki haragját, ha „ön háza népén véritéletet tart” [58] , ám ő maga „ment marad”, nos, úgy vélem, ezen a ponton már semmiképp nem tarthat számot a tragikus főszemély pozíciójára ebben a darabban:

 

„De mért lakoljon, aki büntelen? / Mért én, ki ellen minden vétkezett?

Teljes boszúm csak úgy lehet, ha ők / Elvesznek és én menten maradok” [59]

 

Ezzel tulajdonképpen a dráma befejezését is előlegezi Marót, hiszen – terveinek megfelelően – valóban ez fog történni: a vétkesek bűnhődnek és Marót „menten marad”. Horváth János – a Bánk bán történetével egybevetve – nehezményezte, hogy Marót a darab végén nem omlik össze [60] , nem érzi a lelkiismeret súlyát, holott a tragédia beteléséhez ő is nagyban hozzájárult, s monomániás bosszútervei sem épp a leglovagiasabb színben tüntették fel alakját. S végül, amikor minden és mindenki elveszett, Marót végképp egyedül maradt, új életcélt választ és a török elleni szakadatlan küzdelemnek szenteli életét – mintegy furcsa, váratlanul optimista és magasztos zárlatot adva ezzel a véres bosszúdrámának. Valóban különösnek tűnhet ez a befejezés, mert a néző / olvasó olyannyira meggyűlölte Marótot, hogy okkal várhatna valamiféle büntetést az ő fejére is. Csakhogy Marótnak voltaképpen nincsen tragikus vétsége [61] , nem sérti meg az erkölcsi rendet, részben a véletlen, részben pedig Haszán bosszúterveinek áldozatává válik, és így büntetése sem lehetséges. Vörösmarty ezért hagyja életben egyedül őt a darab végén, sőt, ezért „ajándékozza meg” – úgymond – egy közéleti életcéllal most, hogy a magánéletit már el kellett vegye tőle. Marót bán tragédiája így tehát végül is nem tragédia – vagy fogalmazhatunk úgy is, hogy minden bűnös elnyeri tragikus büntetését, a vétlen Marót viszont túlléphet az eseményeken, sőt új életcélt is találhat magának.

A Vérnász-szal Vörösmarty elnyerte az Akadémia első drámapályázatának 100 arannyal járó fődíját 1833-ban, és a győztes pályamű meg is jelent nyomtatásban a következő évben, 1834-ben, az Akadémia által kiadott Eredeti Játékszín c. sorozat első köteteként.  Vörösmarty első nagy drámai sikere volt ez a mű. Bayer József [1] és Dénes Tibor [2] tanulmányaiból kiderül, hogy a maga idejében országszerte ismert és népszerű darab volt. Nem is csoda: cselekménye érdekesebb és jobban felépített a szerző ezt megelőző darabjaiban megszokottaknál, jellemei is valóságosabbnak tetszenek, érdeklődést ébresztenek – nemcsak a korabeli nézőben, de a kései olvasóban is. Ennek oka pedig nem pusztán Vörösmarty drámaírói készségének fejlődésében keresendő, nagy szerepe van benne a francia romantika hatásának is. Gyulai úgy látta „ a Vérnász mindenesetre a legtragikaibb és legbonyodalmasabb drámája Vörösmartynak. De valódi drámai ér ebben sem lüktet.” [3] Valóban nem, mégpedig azért, mert a történet legfőbb jellemzője a véletlen, a végzetszerűség, a Sors, amely ellen nem érdemes hadakozni. Nem ismeretlen a téma: a múltban elkövetett és jóvá nem tett szörnyű bűn, mely a jelenben az utódokra (is) visszaüt – egészen ősi irodalmi panel ez, az antik görög sorstragédiák óta szerves része az európai irodalmi hagyománynak. A cselekmény emlékeztet is kissé az Oidipusz király-ra [4] , amennyiben ott a fiú az anyját, itt viszont az apa a tulajdon leányát veszi feleségül tudtán kívül – mindkét esetben az egyik szereplő múltbéli erkölcsi vétkét kívánja a Sors ilyen módon büntetéssel sújtani.

 

„Milly szemekben rejtezik az ellenem eskütt sors intézete”

 

A Sors igazságszolgáltatása

 

Az egyedül vétkes (és többszörösen is vétkes!) Telegdin kívül több más szereplő is tragikus sorsra jut, vagyis a Végzet nemcsak az erkölcsi rend ellen vétő bűnöst, de a környezetében lévőket is bünteti – ha a gyermekei sorsát nézzük, ez részben Telegdi büntetése is. Telegdinek a feleségén elkövetett erkölcsi vétkét – tudniillik, hogy bizalmatlan volt az asszonnyal, hitelt adott a hűtlenségéről szóló mendemondáknak, kitétette az ikreket, amivel halálba kínozta az asszonyt – oly súlyosnak látjuk a dráma cselekményének kibontakozásakor, hogy semmi nem menti előttünk a bűnös személyét. Ezért hiába ábrázolja Vörösmarty az első két felvonásban Telegdit úgy, mint”egy jobb fajta lovagot” [5] , ez az álarc hamar lehullik róla, és egy gőgös zsarnokot, egy mindenre elszánt kényurat, kegyetlen bosszúállót látunk benne. A régmúltban elkövetett gazteteit most, a jelenben még továbbiakkal tetézi, mivel is kivívja a nézők/olvasók ellenszenvét és a Sors büntetését idézi a maga fejére. Tóth Dezső [6] joggal kifogásolta Telegdi jellemének azt a következetlenségét, miszerint az első három felvonásban csak beszélnek az ő kegyetlen tetteiről és bosszúszomjas természetéről, de valójában nem ebben az alakban mutatkozik meg előttünk: inkább a szerelmes férfit látjuk benne, aki múltbéli boldogtalanságára, kudarcba fúlt házasságára most keres gyógyírt. Így – mondja Tóth Dezső – csak a negyedik-ötödik felvonásban válik a szereplő jelleme azonossá azzal, amit eddig mások mondtak róla, ekkor már a színpadon elhangzó szavai és ott látható tettei is bizonyítják vérszomjas természetét. Azonban ha jobban megvizsgáljuk az első felvonásban Gerővel folytatott, múltba révedő beszélgetését (ami egyébként a darab egyik technikai gyöngéje: elbeszélteti szolgájával a múlt fájdalmas eseményeit, „mintha nem tudná” [7] ), Telegdi már ott is számos jelét adja konok, megbocsátásra képtelen jellemének, amellyel végső soron ugyanúgy megsérti a végzet hatalmát, mint korábbi kegyetlen tettével. Megbánás és engesztelhetetlen gyűlölet végletei között őrlődik, mintha maga sem tudná eldönteni: mi okoz nagyobb elégtételt neki – ha továbbra is növeli lelkében a haragot elhalt felesége és kitett gyermekei iránt, vagy ha végre megbánja bűneit és tisztult lélekkel újfent „házi üdvöt” keres:

 

„Tizenhat éve, hogy nincs gyermekem, / Hogy nőm kihalt. S örűltem balgatag

Első dühömben elveszítni őket, / De boldog nem vagyok. Nincs örökös,

Ki e sok őstől rám maradt nevet, / A puszta házban most csak magamét,

A késő századokra átvigye.. S ép férfikorban mindennel birok,

Csak házi üdvöt még nem ösmerék, / De ösmerek fanyar kínt ahelyett,

S megbánhatatlan bűnnek súlya nyom.” [8]

 

S miután az öreg szolgával apróra megbeszélték a régi történet minden mozzanatát, és Gerő próbálná vigasztaló szavakkal megnyugtatni urát („Ne kínozd érte lelked, jó uram. / megbántad azt már és megbűnhödél, / Bár néma búdat más nem értheté.” [9] ) Telegdi nyomban rácáfol szolgája szelíd szavaia:

 

„Oh, azt ne mondjad! Minden tetteim közt / Ezt legkevésbé bánom, és soha

Megbánni nem fogom.” [10]

„És mégis, amit tettem, bűn vala, / Irtózatos bűn, s annál súlyosabb,

Hogy nem kívánom csak megbánni is.” [11]

 

Majd, az ikrekről szólva:

 

„(…) azóta nem vágytam tudni sorsokat. Feledni/

Reméltem azt sok évi hallgatással, / de élt az emlék irthatatlanúl.

(…) Hányszor s mi tarka képben látom őket! / S ez álmaim gyötrőbbek a valónál.” [12]

 

Nem egyértelmű tehát, hogy az erkölcsi vétek, melynek súlya – s ez vitán felül áll! - azóta is nyomja a lelkét, vajon elég nagy -e ahhoz, hogy megbánásra késztesse Telegdit? Mintha a harag, amit a múltban hűtlennek hitt neje iránt érzett, és ami átsugárzott az újszülöttekre is, olyannyira lénye részévé vált volna az évek folyamán, hogy szinte fáj tőle megválnia. S mint az nagyon hamar kiderül: nem is válik meg tőle, kitart gyűlölete mellett, és végül konkrétan ezzel idézi fejére a Sors büntetését – erre egyértelmű utalást találhatunk a Gerővel folytatott beszélgetés végén:

 

„S ha mégis élnek, ott nem haltanak! / Félig szerencse, félig bűn. Egészen

Használhatott, de így még megzavar. / Azonban éljenek, s bár boldogúl,

De engem átok érjen s kárhozat, / Ha hajlom őket gyermekűl fogadni.

Omoljanak le házam sarkai, / Ha itt tanyát és enyhelyet találnak,

Csak itt ne, máshol a világon mindenütt.” [13]

 

Romantikus végzetdrámába illő elszólás: kitett gyermekei esetleges visszatérését emlegeti, amikor a néző már tudja, hogy mindjárt a darab elején, még ezt a beszélgetést megelőzve mindkét gyermekkel volt egy sorsszerű, rövid összetalálkozása. Koltával jelképesen egy szűk úton jöttek szembe egymással, mindjárt szóváltás is kialakult köztük, lévén Kolta Bethlen híve, Telegdi pedig ellensége. Mindjárt ezek után Telegdi Lenkéhez megy és inni kér tőle, majd utóbb (magában) úgy érzi: „szerelemmel ittam, s lelkemig hatott” [14] . A lehetőség, hogy e három ember között szorosabb kapocs is lehet, mint a véletlenszerű összetalálkozás, már igen korán kiderül a jelképes utalásokból, balsejtelmekből, végzetszerű megérzésekből – ezek szintén a végzetdráma kellékei. Lenke például gyerekkorában járt már egyszer Telegdi vára alatt, és úgy érezte, mintha „a vár sohajtott” [15] volna… Telegdi, miután ráébredt Lenke iránti szerelmére, így magyarázza önmagának az érzelmet: „Egy asszony élt csak, aki érdekelt, / S az újra élni látszik e leányban.” [16] – ugyanaz a kék szem, ugyanaz a sötét haj. Amikor Telegdi a negyedik felvonásban már, mint foglyával beszél Koltával, a fiatal férfi ismeretlen apjához hasonlítja Telegdit: „(…) hallgass meg, kegyetlen, avagy legitt atyámnak mondalak, (…) mert minden emberek közt / Hozzád, ha él, csak az lehet hasonló. / Igen! Tebenned sok van, amit én atyámnak mondanék, az én atyám / Lehetne csak oly kegyetlen, mint te vagy.” [17]

Ennek a negyedik felvonásbeli párbeszédnek az ad különös jelentőséget a darabban, hogy itt lepleződik le először egyértelműen Telegdi gonosz természete. Olyan vad örömmel, szinte kéjjel festi Kolta előtt a számára kiszabott kegyetlen büntetést (örök életére a vár foglyává kívánja tenni Koltát), olyan hosszan és plasztikusan ecseteli előtte a rá váró jövőt, hogy nyilvánvalóvá válik: számára a kegyetlen bosszú legalább olyan kielégülést jelent, mint akár a szerelmi szenvedély – ha ugyan nem nagyobbat.

 

„Mosolygasz, gyermek? Sírj, én megteszem / Hogy sírni fogsz és enyhet nem találsz.

Én meg nem öllek, élni fogsz, fiú. / Az égnek hála, hogy még ifju vagy! (…)

Gyalázat és nyomor tengessenek, / S kilátásod kétségb’esés legyen. (…)

Neked barátod nem lesz e világon, / S ne láss szivedhez hajló nőt soha.(…)

Semmit ne láss gyász falnál egyebet, / Semmit ne hallj, mint sóhajtásodat,

Semmit ne érezz, mint inségedet, / És mégse tudj meghalni! Szándokom

Volt, hogy megöljelek, de légy rabom, / A legsetétebb tömlöcöm lakója,

Hol sem barát, sem ellen nem talál fel, / S te veszve vagy, ha én meghaltam is.” [18]

 

Igen, ez az a vérszomjas, részvétlen Telegdi, akiről a Remete korábban hű képet festett, aki önnön elrontott életét hiába is próbálná egy új házasság által a helyes mederbe terelni – megnyugvást háborgó lelkére csak mások kínzásában talál. Ekkor válik végképp azonossá önmagával, s minden, amit ezután tesz (a Remete megölése, konok kételkedése az igazságban még azután is, hogy a Remete utolsó szavaival felfedte azt, parancsa Kolta megölésére), mind egy-egy megerősítése ennek a szörnyeteg-jellemnek. Ezekkel a mozzanatokkal a szerző nemcsak előkészíti, de mintegy nyomatékosítja, még inkább indokolttá teszi Telegdi bukásának szükségességét és igaz voltát – ami egyébként már a darab kezdetén is egyértelmű volt. Morális vétkeiért a Sors, a Végzet bünteti őt, s épp ezért nem valamely másik szereplő kezétől esik el, hanem a megölt Remete szelleme hívja őt a szakadékba – amely zárlat nagyon emlékeztet Kisfaludy Károly 1819-es végzetdrámájának, a Stibor vajdá-nak [19] befejezésére.

            Mivel az egész drámát a végzetszerűség hangulata lengi be, szükségszerűnek látszik, hogy ez a végzetes bűnhődés másoknak is osztályrészül jut - ha úgy tetszik, Telegdi sorsában azok is osztozni kényszerülnek, akik nem követtek el oly vétkeket, mint ő. Legjobb példa erre Kolta véletlenszerű halála, ami következménye ugyan Telegdi borzalmas tetteinek, de a darab eseményeinek ismeretében könnyen megakadályozható lenne, a rokonszenves ifjúnak nem feltétlenül kellene meghalnia. Ám ha így történne, Telegdi tragédiája nem lenne teljes – másfelől pedig Kolta fatális megöletése pontosan illeszkedik a darab végzetszerű légkörébe. Még Lenke tragédiáját is ide sorolhatnánk, ha Vörösmarty nem ruházta volna fel Lenkét olyan jellemmel, ami részben felelőssé teszi őt sorsának alakulásáért. Horváth János szerint „voltaképp Lenkének kellene a főhősnek lennie, tragikumát nemcsak a sors és végzet, hanem saját maga is készítené” [20] .  Lenke már első felbukkanásakor több, mint a többi Vörösmarty-tragédiában megszokott drámai hősnők: mert nem egyoldalúan pozitív vonásait ismerhetjük csak meg, hanem azokat is, melyeket a szülők, nevelők, mint vadhajtásokat nyesegetni szoktak, de amelyek mégis oly kedves jellemzői minden fiatal lánynak. Lenke dévaj, pajkos, olykor kissé szemtelen, fürgén pereg a nyelve, mindenben játékot lát, komolykodni nem szeret, és van benne némi egészséges hiúság és nagyravágyás is. Tudja, hogy szép, próbálgatja is szépségét, játszik első imádójával, a szegény Banó deákkal és gyermeki nemtörődömséggel sérti meg, nevetség tárgyává téve a fiatalember érzelmeit. Ezzel szemben kíváncsiság és nagyralátás vonzza a gazdagabb kérőhöz, nem igazi érzelem. Mindezek apró vétségek csupán, nem valódi erkölcsi vétkek (inkább csak a még kialakulatlan gyermeki személyiség rovására írhatók), Lenke mégis szörnyen fog bűnhődni értük – bűnhődése, tragikus sorsa egyben a Telegdire mért sorscsapás részeként is felfogható.

Noha Lenke eleinte megpróbálja önmagával is elhitetni, hogy szerelmes lett Telegdibe („Megnézem a napot, fenn áll –e még? /És a világot, nem szürkült –e meg? / Fölötte nagy volt eddig, most kicsin, / Mert láthatárát kézzel foghatom. / De eddig bujdosám, most honn vagyok.” [21] ), később kiderül majd, hogy mindvégig tisztában volt saját érzelmeivel, azzal, hogy csak a nagyság utáni vágy hajtotta ebbe a házasságba. Már az esküvő után egy órával, az első baljós jelre magába száll, és mindazokat a borzalmakat, melyek rövidesen bekövetkeznek, a Sors jogos büntetéseként értelmezi. És szavaiból ekkor már a lelkifurdalás hangja szól:

 

„Oh légy kegyelmes, ég, ha ez nekem / Nagyokra vágyó lánynak büntetés!” [22]

 

„Hivalkodólag éltem, s könnyüden” [23]

 

„Ah! Félni kezdek, hogy bal óra volt, / Melyben kiléptem al sorsom köréből.” [24]

 

„Oh nagyon keservesen lakoltam vétkemért.

Megvallom azt: hívságos lengeség / És fényre vágyás bírták lelkemet” [25]

 

A megsértett Banótól is szívreható bűnbánattal kér bocsánatot:

 

„Banó! Én téged megbántottalak / Csak téged a világon. Ah Banó,

Légy embereknél jobb, légy angyalom: / Bocsáss meg(…)

Hagyj lábaidhoz esnem, vagy tapodj el / Mint eltapodtam hivságos szeszélyben

Szived szerelmét, háladatlan, én. / Minden sebek közt, melyek értenek

Ez a leginkább vérző.” [26]

 

Ezek a szavak feloldozzák előttünk Lenkét minden bűne alól – sajnos, rajta ez már nem segít, a tragédiának mindenképpen be kell telnie. Mégis – mivel nemcsak az olvasó, de az író rokonszenvét is bírja – a szereplők közül talán még Lenke jár a legjobban: nem halállal bűnhődik, hanem apácazárdába kerül, ahol vélhetőleg megtalálja lelki békéjét.

            A sorsszerűség, végzetesség nemcsak az események alakulásában és a baljóslatú jelekben, de a szöveg szintjén is tetten érhető a darabban. A szereplők mindegyike említi a Sorsot, különböző összefüggésben, gyakran többször is. Gerő szerint Telegdi első házasságát is már a sors intézte („sorsod jegyze ki” – I. 39.), Lenke is úgy véli, „férjem sorsfokához”( – III. 452.) van kötve az élete. A Remete úgy látja, sorsunkat csak Isten szabhatja meg („De végy erőt, leányom, s kérd az istent, / Hogy aki sorsot mére rád, az adjon / Hozzá türelmet és vigasztalást – III. 472-474.). Telegdi a darab elején úgy fogalmaz, hogy ikergyermekeit „átengedém a sors kockáinak” (I. 336.), majd később Kolta arcában keresi „az ellenem eskütt sors intézeté” –t (IV. 5.), s a házassága utáni balszerencsés események alakulásában is a sors intézését látja: „Magamhoz szivok minden tudhatót, / Hogy ahol tenni kell majd, ott teremjek, / Miként a sors hozandja, új örömre, / Vagy vérontással rettentő bosszúra” (IV. 267-270.). Kolta megöletése előtt is a sorshoz fohászkodik: „Csak még ez egyszer add kezemre, sors!” (V. 362.). Szintén utal a sors szerepére életének alakulásában Banó („Balsors legyen/ Barátom, mert az a te társad is.”- IV. 406-407.) és Kolta („Halálomig négy szűk falak között / Sorvadni volt kimérve sorsomúl.” – V. 47-48. Kolta, Lenkéhez: „Többször, mióta látnom enged a sors…” – V. 148.).

 

 

„A régi gyászdal zendűl újra meg!”

 

A narratíva kétszólamúsága

 

Gyulai, a darabról szólva, annak egyik gyengeségét így fogalmazza meg: „annyira a múlt befolyása alatt áll, hogy maga a cselekvény inkább csak a következményeket tárja előnkbe” [27] – amely mondat valóban tömören és találóan foglalja össze a Vérnász egyik fontos jellemzőjét: a narratíva kétszólamúságát. A darab szövege ugyanis mindvégig két történetet mesél, egy múltbéli, tragikus végkimenetelű családi drámát és egy jelenleg bonyolódó, de teljességgel a múltbéli által befolyásolt újabb történetet – vagy akár mondhatjuk: a régi történet újabb fejezetét. A két eseménysor szinte egyenrangú, sőt. Olykor a múltbéli történet erősebbnek, hangsúlyosabbnak érezhető a jelenlegi cselekményszálnál, emiatt a darabnak mintha kettős cselekménye lenne, holott nem erről van szó. A szerző szándéka nyilvánvalóan az volt, hogy egyazon história két, időben eltérő felvonását tárja elénk – de a régi történetet oly sokszor felemlegetik a darab szereplői, az olyan nagy befolyással bír a jelenben bonyolódó eseményekre, sőt végső soron az előtörténet komor, tragikus hangulata teljességgel eluralkodik a jelenbeli cselekményszál eseményein is, így aztán az előtörténet szinte ráhömpölyög a szemünk előtt játszódó eseményekre. A szöveg ettől válik érezhetően kétszólamúvá: lépten-nyomon felbukkannak a múltbéli történet újabb és újabb eseménymorzsái, melyek eleinte csak megszakítják a főtörténetet, később aztán egyre inkább ezek a megszakítások bonyolítják, viszik előre a jelen eseményeit. És, hogy ezért-e vagy sem, de a teljes szövegkorpuszra erősen rányomja bélyegét a „történetmondás” attitűdje: egyre újabb betéttörténetek bukkannak fel, foltvarrásszerűen tarkítva a narratíva amúgy is kétszólamú szőttesét. Azt hiszem, a Vérnász tragikus, feszült és baljóslatú hangulata nemcsak az elbeszélt gyászos események miatt alakul ki, hanem azért is, mert ezen eseményeket olyan szakadozott, apró részletekből, sok kitérővel építkező narratív írói technika hozza elénk, amely szükségképpen feszültséget és nyugtalanságot ébreszt (tudattalanul is) a befogadóban. Nem nevezném a Vörösmartytól elmesélt törénete(ke)t a Wayne C. Booth-i értelemben vett mérgező, romboló vagy veszedelmes irodalom [28] körébe tartozó(ak)nak, ám nehéz lenne nem észrevenni, hogy jelen esetben éppen azzal a fajta narrációs technikával találkozunk, melyben nem találhatjuk a Booth által leírt megbízható narrátort [29] - vagyis nehéz egy implikált szerző álláspontját felfedezni, a folytonosan váltakozó nézőpont és az elbeszélt történetek sokasága miatt. A befogadó – a megbízható narrátor hiánya miatt – bizonyos fenntartásokkal kénytelen kezelni az eléje tárt fikciót, és olyan attidűddel viszonyulni a szöveghez, mely nemcsak a befogadás de a folyamatos válaszkeresés és válaszadás lehetőségét is megnyitja számára. Ricoeur válaszoló olvasónak nevezi [30] ezt a fajta, új típusú(nak mondott) befogadót az Idő és elbeszélés egyik fejezetében. A válaszoló olvasó pedig nem pusztán befogad, de analizál is, így jelen tanulmányban megkísérlem sorra venni és kategorizálni azt a megszámlálhatatlanul sok apró történet-morzsát, mely a Vérnász szövegét tarkítja. Helyenként ezek a történetek kiegészítik a (kettős) főcselekményt, máshol viszont semmi nem köti őket ahhoz, szerepük inkább esztétikai.

 

A cselekmény Lenke, Tanár és Dora párbeszédével indul – hogy azonnal meg is szakadjon. A későbbiek szempontjából az egyetlen fontos mozzanat, a Remete átmeneti elutazásának bejelentése elhangzik a színen, magától a Remetétől hallhatjuk, ám rögtön ezek után Lenke hosszú előadása következik az általa kigondolt csínyekről, gyermeklányosan színes fantáziájának képeivel – melyek festése érezhetően nagy örömére volt a nyelvi virtuóz Vörösmartynak. Lenke pajkosan kigondolt, az elképzelt láthatatlanná tevő fűre alapozott meséje önálló betétet képez a szövegben és az egész szituáció erősen emlékeztet A bujdosók egyik jelenetére, ahol az idős Vajdafi hasonló körülmények között búcsúzik leányától, Júliától. [31] Lenke meseszerű története után a Remete búcsút mond a két nőnek, kilátásba helyezve egyúttal egy újabb történetet: megígéri nevelt lányának, hogy ha útjáról visszatér „…dolgokat beszélek majd neked, / Miket javadra lészen hallanod” (I/123-124) – itt vélhetőleg Lenke származásának tragikus történetére gondol, amit ha itt mondana el, kútba esne az egész bonyodalom. Mivel azonban itt e tragikus előtörténet egyelőre nem hangzik el, a szövegben továbbra is a Lenke beékelt meséje által megütött hangulati húr rezeg tovább: a fantázia színes képeivel festett álomszerű, mesés történet egy újabbat indukál, ami ezúttal – meglepő módon – Telegditől hangzik el. Dora erdei háza, mint elvarázsolt tündérlak, „mintha festve volna csak” olyannak tűnik Telegdi számára, mintha valamely más dimenzió része lenne, valami boldogabb mesevilág kelléke (I/195-200), és ez a gondolat rögtön egy újabbat idéz fel a kegyetlen várúrban – mely éppannyira meglepő az ő szájából, mint az előzmények:

 

„A lélek szomja olthatatlan ég!

S gyümölcse kívánsága tárgyinak,

Mint fáé, melly a földben ver gyököt,

De vég sudarával a felhőkbe vész, -

Nem érik itt, fenn csillagok között

Elérhetetlen ágon csügg alá

Az üdvözűlet istenasztalára” [32]

 

Telegdi tehát nem másról képzeleg itt, mint a népmesék legendás csodafájáról, ami egyébként a Csongor és Tünde-beli aranyalmafa mása: a földben gyökerezik, de elérhetetlen gyümölcse az égben van [33] , jelképezve ezzel minden emberi szépre-jóra törekvés eleve elrendelt kudarcát. Telegdi alakjához, darabbéli jelleméhez azonban a legkevésbé sem illenek ilyesfajta víziók, így rövidesen olyan szavakat hallhatunk tőle, melyek ismét egy másik, nem jelenbeli történetre vonatkoznak: akárcsak a Remete, ő is homályos utalásokat, célzásokat tesz a régmúlt eseményekre (I/22-223, ill. I/258-262), melyek annál is inkább fokozzák a darab szövegének misztikus, baljós hangulatát, mivel a befogadó ekkor még nem ismeri a régen történt előzményeket. Ezt a nyomasztó érzést erősíti, hogy az ártatlan és vidám kedvű gyereklánynak megismert Lenke is egy különös történet mesélésébe kezd Telegdi távozása után („Remete atyánkkal voltam rég, igen rég…”: monológja Telegdi váráról, mely „sohajtott”: I/271-285). Mivel a naiv gyereklány anélkül adja elő a történetet, hogy sejtené, milyen tragikus előzményekhez kapcsolható az, s hogy ennek a történetnek az ő múltbéli és jövendőbeli sorsához is köze lesz – így voltaképp tudattalanul teremti meg azt a borongós, baljóslatú atmoszférát, mely a régi eseményekből fakad, de amely már itt, az első felvonásban érezhetően rátelepszik a jelenre is.

            Lenkének a komor várról szóló szavai az első felvonás 300. sorával érnek véget, itt szín és jelenetváltás következik és elkezdődik Telegdi és Gerő nagyjelenete, ami terjedelmében csaknem az első felvonás felét teszi ki. (A sorok számát tekintve: az első 300 sorban minden fontosabb szereplő felbukkan: Tanár, Telegdi, Kolta, Lenke. Sőt megtörténik Telegdi és Kolta, majd Telegdi és Lenke első, sorsszerű összetalálkozása is. Ezek után majd’ ugyanilyen terjedelemben – 300-tól az 592-ig sorig – Telegdi és Gerő dialogizál a színpadon, majd következik a záró jelenet: Kuvik és Luca mintegy 140 soros feszültségoldó kettőse.) Telegdi és Gerő beszélgetése nem véletlenül lett ilyen hangsúlyos szerepű és nagy terjedelmű: Gerő itt „meséli el” urának a régmúltakat – illetve mesélik el egymásnak, valóban kissé ügyetlen szerzői megoldásként, hiszen mindketten jól tudják, mi történt, ez a történetmesélés tehát csakis a néző kedvéért került a darabba. És ezen a ponton a szöveg mintegy elárulja önmagát: Telegdi ugyanis olyan szavakkal vezeti be az előadandó eseményeket, ami egyértelművé teszi a befogadó számára, hogy itt egy történet következik a történetben, mintha a szereplők egy régmúlt könyv lapjait nyitnák fel előttünk, és onnan olvasnának fel egy másik históriát. Telegdi az öreg Gerőt úgy szólítja a színpadra, mintha egy könyvet venne le könyvtára poros polcairól:

 

            „Jer elé, családom krónikája te,

            Te czímeretlen régi oklevél.

            Te nem ragyogsz, mint Mátyás könyvei

            Gyöngyös kapoccsal, bársonyos födéllel;

            Nem olly vagy, mint a’ mellyből mérgesen

            A rókatorkos, s rőt öves papok

            Egymásra czáfot, s kárhozást idéznek.

            Te olvasatlan koptál meg, csupán

            A kor miatt; de nincs hizelkedés,

            S haszontalanság nincsen irva benned.

            Tapasztalásból tudsz és csak valót,

            Csak ollyat, a’mi szükség. Szólj.” [34]

 

Itt tehát előre bejelentve, egy régi titkokat rejtő könyvként bemutatott szereplő (amolyan mesemondó) által előadott betéttörténet következik – erre a beszélő, Telegdi nagyon is nyomatékosan hívja fel a figyelmünket. A könyv kinyílik: Gerő mesélni kezd – és amint mélységeiben kibontakozik a régi történet, amint egyre több részletet tudunk meg arról, úgy válik a befogadó számára egyre nyilvánvalóbbá, hogy mégsem egyszerű betéttörténettel van dolga. Ez a história ugyanis túlságosan részletesen és túlontúl tragikus fordulatokkal merül fel a múlt homályából, és már az a tény is, hogy Telegdi ezt „elmesélteti” magának, arra utal, hogy lelkiismerete még mindig nem talált megnyugvást, tehát a történetnek elvarratlan szálai is vannak – amint arra hamarosan valóban fény is derül. A múltbéli előtörténet tehát teljes terjedelmében itt bontakozik ki előttünk, egyértelműen uralja ez első felvonás szövegét, mi több: tragikus hangulatával már azelőtt befolyásolja a jelen eseményeit, mielőtt a befogadó számára érthető és felfogható módon kibontakozna. Hogy azután még ebbe a – voltaképp betétszövegként, mintegy mesemondó által előadott! – történetbe még újabb, kisebb történetek szövődnek, az csak fokozza a textus foltvarrás-szerű szerkezetének érzetét. Telegdi arról számol be – megszakítva, kiegészítve Gerő monológját – hogy rémálmok kínozzák már hosszú évek óta: nyilvánvalóan a rossz lelkiismeret következményei ezek, és a várúr nyomban elő is adja álmainak történetét („Én egy sok éves álmot álmodom…”: I/342-350., 479- 489). A történetmondás többszólamúsága azonban még ekkor is fokozható: egy, a főcselekmény jelen idejében előadott régi történetbe beágyazva jelennek meg a főszereplő álmai, és ezzel párhuzamosan ugyanő adja elő azt a pletykát is, ami a régmúltban a feleségével szembeni gyanakvását hívta életre. Telegdi ezt a régi pletykát szó szerint idézve mondja el a nyílt színen: „Fülembe zúgott a hír: »jó Telegdi / Elhagyta ifju nőjét s harczba ment, / Azonban otthon más ölel helyette: / Várán s nején Tanár bitorkodik.« / Nem volt –e ez lesujtó hír nekem?...” (I/443-447) A sajátos módon, dialógusban előadott régi história így, a beékelt újabb történetekkel (álommal, pletykával) plasztikusabbá válik, ugyanakkor azonban a történetmondás polifóniája zaklatott, feszült hatást eredményez, ami burkoltan előrevetíti a későbbi tragikus fordulatokat. A tragédia légköre tehát nem pusztán az előadott történet eseményei miatt teremtődik meg, de mintegy a szövegbe kódolva, a konnotatív jelentés szintjén is. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a jelenetet egy feszültségoldónak szánt rövid párbeszéd követi, prózában, két komikus mellékalak által – de az ő beszélgetésük is hamarosan a várúr régi tragédiájára fut ki, mint afféle cselédek, ők is uruk magánéletének régi eseményeit taglalják – végső soron Kuvik ugyanúgy belekezd a régi történet elmesélésébe, ahogy az előbb Gerő tette. Ám ő nem jut el a végkifejletig: a történet elrettenti Lucát („Kísértet! – Kuvik, én elszaladok innen!” – I/695), a tragédia légköre úgy a várban, mint a darab szövegében immár visszavonhatatlanul megteremtődött.

            A második felvonás nyitó jelenetében Banó deákot és Lenkét láthatjuk – kettejük között a régi harmónia megszűntét a kommunikáció megfeneklése jelzi; mintha két külön nyelvet beszélnének, Banó a deákos-latinos műveltségre alapozva emlegeti „bölcs Ciceró”-t (II/12), „nagy Jupiter”(II/31)-t, majd később „pogány Miló”-t (II/663), mire Lenke értetlen válaszai:”csehűl beszélsz?”(II/14), „millyen ádáz dolgokat beszélsz te, /Töröktatárúl, s isten tudja hogy?” (II/36-37). A korábbi egyetértés Lenkének a Telegdivel való megismerkedése miatt bomlik meg, ezt Banó világosan érzi, látja, szóvá is teszi azt (II/10-11) – ám a leány nem hajlandó bekapcsolódni ebbe a kommunikációs helyzetbe, inkább értetlennek tetteti magát, így hárítva el Banó tapogatózását, ami érzelmei kifürkészésére irányul. Ezzel egyidejűleg azonban Lenke finoman elhatárolja magát Banó egész világától, s ennek csak első jele, hogy nem hajlandó megérteni a „csehűl, tatártörökűl” beszélő deákot. Később Banó személyét egyértelműen a könyvek, a tudomány világába rendeli, aminek ő nem akar és nem tud részese lenni. A „finomul regélő” Lenke, aki már az eső felvonásban is egy hosszú mesével lépett a színre, inkább a szavak, a beszéd mestere – Banó békíteni is e tulajdonságára utalva próbálja: „Olly kedvesen tudtál te egykoron / Csevegni semmiről…” (II/65-66). Lenke tudatában van ennek a tulajdonságnak – mondhatjuk: Lenke attribútuma a beszéd, a csevegés, a kimondott szó. És nyilván ez lehet az oka annak, hogy Lenke saját önállóságát, elkülönülését Banótól úgy próbálja érzékeltetni, hogy többször is a kimondott szóval ellentétbe állítható leírt szó, vagyis a könyvek és a tudományok világába utalja Banó személyét: „Te minden isten-adta nap csak könyveket búsz, (…) / csak a betűkre bámúlsz, és belőlök / Kiolvasod, mit régen tán örökre / Minden jó lélek elfelejte már.” (II/42-46), „Légy pappá, jó Banóm” (II/111), „…te, aki olvassz s írni tudsz, / Nem szégyenelsz szerelmet mondani, / amit talán gondolni kéne csak; / De szóba hozni illetlen dolog.” (II/91-94) – amire Banó válasza: „Még is leány, kell tudnom sorsomat. / Üdv s kárhozat szavadban rejtezik…” (II/95-96). [35] A leírt és a kimondott szó ellentéte – mely itt szembeállítja egymással a férfi és a női szereplőt – Vörösmarty egy másik darabjában, A fátyol titkai-ban is felbukkan, ám ott komikus felhanggal. A könyv és a hideg tudomány ott is a férfi attribútuma, míg a nő inkább „csevegő”, aki – a tudákos férfit megszégyenítve – bebizonyítja, hogy az érzelmekhez mindennek dacára mégis a nőknek van több érzékük. Erre az ősrégi felismerésre adnak itt újabb példát Lenke idézett szavai: a szerelemről nem illik beszélni, „talán gondolni kéne csak” – mondja kissé oktató-pirongató hangsúllyal és a meghunyászkodott férfi hajlik a lecke elfogadására. Lenke tanítása egyébként újabb mese előadásához vezet, ez a dramaturgiailag fontos szerepű „Légy pappá…” kezdetű monológ (II/111-134), mely Banót teljes kétségbeesésbe kergeti és utóbb a haramiákhoz vezeti. Lenke meséje itt az elképzelt (boldog) jövőről rövidebb ugyan, mint az első felvonásbéli mese, a valósághoz is közelebb áll, hangulata mégis ugyanaz, mint a korábbi, láthatatlanná tévő fűről szóló történeté: Lenke vidám-tréfásan, a fantázia által kiszínezett jövőről ábrándozik („millyen szép lesz az”), közben finoman gúnyolódik is, ezúttal nem elképzelt, hanem létező személyen. Ez a két monológ egyelőre kiragadja Lenkét a darab tulajdonképpeni cselekményéből – mindkét cselekményszálból – személye inkább a vidám mesék világához köthető. Alakját ekkor még csupán egy nagyon vékony szál köti a főcselekményhez, a Telegdivel való megismerkedése, és kibontakozó szerelme Telegdi iránt. Ez az érzelem készteti őt arra, hogy szembehelyezkedjék Banó világával, hogy a könyvektől (Banó érzelmeitől) elhatárolódjon, sőt, kissé lenézően nyilatkozzék erről a világról: „soha hozzá nem mennék (…), neki pedig semmije sincs (…), még a ruháját is sokszor kutyabőrrel foltozza be, amit régi könyvekből vagdal ki; én nem akarok kutyabőrben és papirosban járni, mint a három királyok karácsonkor, vagy mint a sárkány, mellyet a gyerekek levegőbe bocsátanak.” (II/222-229) – íme, Banó alakja itt azonossá válik az általa olvasott régi könyvekével, mint Gerőé az első felvonásban, vagy akár A bujdosók-beli Korcsolya hajdúé [36] . Lenke, a tréfás szavú, csevegő, „finomúl regélő” leány, aki nevelőanyja szerint „úgy megfelelget, mintha csak könyvből olvasná” – éppen nem hagyatkozik könyvekre, nagyon is elhatárolja magát a könyvektől, ahogyan Banó szerelmétől is.

Lenke – mert fiatal? mert nő? mert szerelmes nő? – a regék, mesék világát továbbra is többre tartja a könyvekénél, ez a Telegdivel folytatott párbeszédből is kiderül. Telegdi udvarlása, gáláns és mély érzelmekről tanúskodó szavai nemigen férnek össze kegyetlen jellemével, ám a jellembeli következetlenségeket már sokan, sok helyütt szóvá tették [37] , most tekintsünk el tőle. Lenke annál inkább megfelel a róla kialakított képünknek: nem hazudtolja meg korábbi önmagát, betéttörténet mesélésébe kezd: „Regét beszélek, megbocsáss, ha rosz…” (története az özvegyről és fiáról: II/371-407), melyben a házasság visszásságait többek között így fogalmazza meg: „Ne házasodjál, mert a hölgy hamis, (…) Nyilt könyv gyanánt áll, míg leány, előtted, / S bezárkozik, ha nőddé válhatott.” – lehet ugyan puszta véletlen is, hogy Lenke csapongó csevegései közepette egy negatív jelző erejéig ismét szóba hozta a könyveket. De az előzmények fényében ez legalábbis elgondolkodtató.

Lenke tehát a könyvektől távolságot tart, miközben továbbra is meséket mond a második felvonás folyamán, Telegdit pedig fülig szerelmessé teszi: „Te finomúl regélsz” – mondja az idősödő várúr a leánynak – „s ha sorsom engedi, / Regéd szavát követni kész vagyok” (II/408-409). Lenke regéi jellemábrázoló szerepűek is: általuk egy vidám alaptermészetű, pajkos, komolykodni nem szerető, a tudóskodást kinevető fiatal lány alakja bontakozik ki a szövegből. Ám nem ő az egyetlen szereplő, akinek a jellemét a betéttörténetek árnyalják: a rövidesen felbukkanó Kolta és haramiacsapata is történetet akar hallani az erdőben talált Banótól, történetet, ami „…nem árt, ha hosszú / Annál kevésbé a rövid; de benne / Ördög, pokol jó sűrüen legyen, / Mert lá! Kemény a bajnok élete, / S minden csekély szó meg nem hatja őt. / ne válogass szót, csak magyar legyen, / S jó borsos és erős…” (II/639-645) [38] – és a marcona lelkek kérésére Banó valóban bele is kezd egy újabb betéttörténetbe, ám az nem olyan „borsos és erős”, mint amilyenre a haramiák vágytak. Meséje a pogány Milóról (II/662-674) valójában parabola: ahogy Miló hordozta az egyre növekvő borjút, úgy hordozta Banó is elhatalmasodó szerelmét. Miután a haramiák megfejtik a parabolát, magukkal ragadja őket a történet és Banó folytatja is a mesélést, ám most már nem a pogány Milóról szól a mese, hanem önmagáról, reménytelen szerelméről, és ahogy kettejük történetét a kezdetektől végigsorolja, egészen Lenke újkeletű érzelméig Telegdi iránt – úgy válik az eddigiekben már látott főtörténet most egyszerre betéttörténetté. Nem mellesleg Banó visszakanyarodik az eredeti történetben már megismert szimbólumrendszerhez, melyben a könyvek fontos szerepet játszottak: „…én a könyveket, / Mellyek barátim voltak, unni kezdém; /Ah, kellemeinek könyve nyilt előttem, (…) / Éjente s nappal abból olvasék, / Abból tanultam, ami most megöl.” (II/696-701) [39]

            A darab kettős cselekményszála, a múlt és a jelen históriája Lenke és Telegdi kapcsolatában, pontosabban házasságukban kapcsolódik össze. Sajátos, hogy magát a házasságkötést nem hozza elénk a szerző, ez a jelenet nem került bele a darabba – a harmadik felvonásban Lenkét már a várban látjuk, férje oldalán. Hogy vajon a vár nyomasztó légköre (ez az a vár, amit Lenke már gyerekkorából ismer és babonásan fél tőle!), vagy az időközben a néző számára lassan összeálló kép teszi –e, de e ponttól kezdve a darab szövegében világosan érzékelhetővé válik a baljós, tragikus hangulat. A narratíva „megbízhatatlansága” (Booth [40] nyomán) ezen a ponton válik olyannyira nyilvánvalóvá az olvasó számára, hogy a befogadás aktusa biztos talajt veszít. Paradox módon mindez épp akkor látszik bekövetkezni, amikor – a sok, kisebb-nagyobb történetből – lassan összeáll és megzendül „a régi gyászdal”, ám mindez mégsem a bizonyosság, sokkal inkább a nyugtalanság érzetével tölti el az olvasót – és egyúttal a főbb szereplőket is. Legjobban egyébként Lenke alakjának ábrázolásában figyelhető ez meg: a harmadik felvonástól már nyoma sincs a korábban megismert játékos kedvű, bőbeszédű hajadonnak, Lenke egyértelműen szorong és valami meghatározhatatlan szörnyűségtől tart. A tragikus légkör az események felgyorsulásával is indokolható, illetve az újabb, szövegbe ékelődő betéttörténetekkel. A Remete a felvonás elején hosszú monológokban adja tudtunkra saját szomorú előtörténetét, illetőleg – miután tudomására jutott Lenke házassága – saját bosszúterveit Telegdivel kapcsolatban. Eközben Telegdi vára alatt már zajlik is a várostrom, melyről Gerő szavai tudósítanak (III/230-232, 240-245). Rövidesen érkezik a Remete, magával viszi Lenkét, ugyanekkor Telegdi elfogja Koltát és vallatóra fogja Gerőt, hová lett asszonya. Ahogy Gyulai igen találóan megjegyezte [41] , érthetetlen, hogy Gerő miért nem fedi fel az igazságot ezen a ponton Telegdi előtt – de nem teszi, így Telegdi csak annyit lát, hogy feleségét ismét elvesztette, „a régi gyászdal zendűl újra meg!” (III/386) – mondja és valóban: ekkor mintha ismét újraírná magát a múltbéli történet. Telegdi személyes múltja és jelene – legalábbis az ő szemszögéből nézve a dolgokat – itt egybemosódik: ami egyszer már megtörtént, és amiről a beékelt történetek során a néző is értesülhetett, most újra megtörténni látszik. Egyébként Telegdi reakciója is ugyanaz: legott bűnbakot keres (aki ezúttal Gerő), majd ismét szörnyű bosszúra készül, mint tette már korábban is.

A továbbiakban végre minden részletében napvilágra kerül a szomorú előtörténet, amikor a Remete egy biztos helyen elmeséli Lenkének a származása titkát. Másodszor hallgathatjuk végig lényegében ugyanazt a históriát, amit már Telegdi és Gerő is előadtak egyszer, igaz, a Remete tálalásában kissé más felfogásban (az anya bűntelenségét hangsúlyozza).

            A betéttörténetek tehát az estek többségében a múlt eseményeit mesélik el újra meg újra, ám a harmadik felvonás eseményességének következtében a színpadon zajló, jelenbeli történések is számot tarthatnak immár a befogadó fokozott érdeklődésére – mintegy konkurenciát teremtve így a múltbéli históriának. A negyedik felvonás elején ráadásul olyan dialógust hallhatunk Telegditől és Koltától, mely a (vizionált) jövőbe enged bepillantást: a várúr igen plasztikusan, főként a negatív festés költői módszerével élve ecseteli a Koltára váró rettenetes élményeket (IV/70-76., ill.83-111.), olyan szenvedélyesen és hosszan, hogy az szétfeszíti a dialógus hagyományos kereteit, és csaknem monológgá válik. Telegdinek ezek a rémítő szavai ugyanolyan erős hangulati hatással bírnak, mint Lenkének első felvonásbeli (egyébként ellenkező előjelű) pajkos meséje: a monológ által keltett hangulat hatása tovább él a teljes negyedik felvonásban, sőt még az ötödikben is, meghatározva elsősorban Kolta megszólalásait. Kolta ettől kezdve egyértelműen szorong („A régi dévaj Kolta ott maradt, / Hol rá pokolnyi tömlöc öble várt, / S itt annak csak kisértő lelke van” – IV/487-489.), Telegdi nem fizikailag, de lelkileg, sőt pszichikailag törte meg őt pusztán azzal, hogy az ifjúra váró rettenetes jövőt oly érzékletesen festette előtte. Ennek következménye, hogy Kolta szavai a későbbiekben minduntalan visszatérnek ehhez a baljós Telegdi-monológhoz, ismét újabb betéteket alkotva, mintegy a közeli múltban lezajlott beszélgetést idézve (IV/487-489., 495-496., V/47-49., 50-54., 173-176., 180-184.). Kolta ezekben a sorokban borzongva idézi fel Telegdi rettegést ébresztő szavait és egyben Telegdi személyét is – így a várúr alakja és a szavai által előidézett nyomasztó hangulat továbbra is erőteljes szimbiózisban marad, egészen a darab zárlatáig, Telegdi haláláig. A cselekménynek ezen a pontján Lenke is hasonló lelki kínokat él át, mint Kolta, és ő is beillesztett betétként adja elő szenvedését (IV/294-319.): egy újabb álom-leírás ékelődik itt a szövegbe, ami – az első felvonásban említett álomhoz hasonlóan – kettős jelentéssel bír. Ott Telegdi mutatta be elmúlt évekbeli életét úgy, mintha szüntelen rémálmot látna, itt Lenke kezd álma elmesélésébe, csakhogy az álomról lassan kiderül: ez is maga a rémes valóság; az álombeli sötétség és a rémes vadállatok valójában Lenke sorsát példázzák – a monológ egyúttal a lány rossz lelkiismeretének kivetüléseként is olvasható [42] . Az időközben megérkező Banó diáktól is hallhatunk egy újabb betétszöveget: mint azt Banónál megszokhattuk, most is a Lenke iránti érzelmeiről beszél (IV/365-385), ám most már mintegy kívülről nézi önmagát, szerelmét lezárt egészként mutatja be, szólva először a múltbéli szenvedélyről („bohó valék, hiú és oktalan… s a mit kivántam, őrület vala”), a jelenről („most ép vagyok”) és a jövőről is („szerelmem tiszta lesz, s gyönyörteli / S olly bűntelen, mint angyalé lehet”). A negyedik felvonásban – nyilvánvalóan az események felgyorsulása miatt – tehát nem találunk olyan epizódszerű betéteket, mint korábban (pl. pogány Miló története, vagy a múlt felidézése); itt a betétszövegek minden esetben a lelkiállapot megjelenítését szolgálják. Az ötödik felvonás elején azonban a szerző visszatér korábbi gyakorlatához: a kettős narratíva itt ismét a múltbéli és a jelenbeli históriát meséli, hogy a két eseménysor végleg összekapcsolódjék a tragédia záró jeleneteiben. Jó példa erre a felvonást indító epizód, amelyben Lenke és Kolta – mint a két fél szívet – „összerakják” kettejük közös előtörténetét, amit így a befogadó most már harmadszor hallgathat végig. „Nekem Telegdi férjem és atyám” – mondja Lenke (V/165) a beszélgetés végén, és ezzel az egyetlen rövid mondattal összegzi is az eddig elhangzottakat, összekapcsolja a múlt és a jelen eseményeit. Ez a mondat készíti elő egyébként a Remete újabb fellépését, hiszen ő az egyetlen, aki a most felszínre került múltbéli eseményekről tud. Újbóli színre lépésétől kezdve a múltidézés egyértelműen eluralkodik a szövegen; a régi történet és a jelen eseményeinek összefonódása itt válik teljessé. Ennek első lépése, hogy immár a Remete és Kolta kettőse is összerakhatja a régmúlt események apró mozaikdarabkáit (V/213-225), majd Tanár úgy távozik a színről, hogy a teljes történet elmondását helyezi kilátásba – ezúttal Telegdi számára („Mind egy szótagig / Elmondom, a mit meg kell tudnia” – V/241-243). Majd Telegdit láthatjuk várában, ahogy éppen – mint széttört tükör cserepeit – a valóság darabjait próbálja összerakosgatni, egyelőre nem sok sikerrel (V/259-281). Monológját Kuvik megérkezése szakítja félbe, aki – újabb beékelt betétként – a befogadó által már látott Lenke-Kolta jelenetet meséli el a színen, persze sajátos, korlátozott nézőpontból. Amit mond, az igaz: Kolta átölelte Lenkét, igen nagy meghittségben és testi közelségben voltak – ám a mögöttes valót nem tudja, nem tudhatja, éppúgy, ahogy Telegdi sem. Ez a Telegdi-Kuvik párbeszéd (V/278-362) a későbbiek fényében jelképes értelmet nyer: a megérkező Remete szavai világítanak rá, hogy Telegdi nem látja a valóságot – illetve csak annyira látja, mintha tükörben nézné azt; egy olyan tükörben, ami csak a felszínt mutatja, de nem képes a dolgok mögötti rejtett lényeg feltárására. Telegdinek egész életére, gondolkodásmódjára jellemző ez a szimbólum: az előítéletek, a hirtelen, meggondolatlan és kegyetlen döntések, környezetének ebből fakadó szenvedése és saját lelkifurdalása végső soron ebből a magatartásból eredeztethető. A Remete ezzel, önmagával szembesíti Telegdit a záró nagyjelenetben:

 

            „… nézd meg magadat.

            Magadat tekintsd meg jól; de nem tükörben,

            S nem e szemekkel; mert hivalkodó

            Mint tükröd, úgy szemed (…)

            Ne ezt tekintsd: kebled mélyébe nézz,

            S azon szemeddel, mellyet lélek ád,

            Tekints magadba s nézd meg ott, ki vagy (…)

            S midőn a lélek titkos húrjait

            Az öntudatnak ujja illeté,

            Hallgasd ki akkor valló lelkedet” [43]

 

Egyúttal azonban fő céljának is eleget tesz a Remete: hiszen elsősorban azért jött ő Telegdi várába, hogy felfedje előtte a teljes valóságot, megmagyarázza az összefüggéseket múlt és jelen tragikus fordulatú eseményei közt. Mivel azonban a dráma szövegében a szomorú előtörténet már három alkalommal hosszabban is elhangzott (nem számítva a rövidebb kiegészítéseket, mint pl. Tanár és Kolta legutóbbi dialógusa), ezen a helyen már valóban nincs szükség hosszú elbeszélésre. A Remete ennek megfelelően, szigorúan csak a lényegre szorítkozva, két előzmény-összegző mondatba tömöríti mindazt, amit Telegdinek a múltról tudnia kell („…hölgyed tiszta volt, / S kiket kihánytál, tennen gyermekid.” - V/443-444., ill. „Ki rád ütött a várban, ten fiad, / S Lenkének apja, s bűnös férje vagy” – V/463-464). Nincs is szükség bővebb magyarázatra, hiszen a befogadó már úgyis tisztában van a história részleteivel és a családi tragédia teljes hátterével. Telegdi fejében azonban csak most áll össze a kép („…most értem Gerőt, / S az özvegy kába suttogásait” – V/475-476.), minek következtében azonnal elrohan Kolta megmentésére. Távozása előtt mondott szavai (V/496-513.) bizonyítják, hogy – bármily meglepő – Telegdiben is felébredhet a lelkifurdalás és a kétségbeesés. Ez a pár sor egyszersmind szerzői bravúr is: lélektanilag hiteles, ahogy a várúr – többször is – hangsúlyozza, hogy nem hisz Tanár szavainak, de nyilvánvaló, hogy ez csak önámítás:

 

            „De egy fiam van, nem mondotta –e? (…)

-          Bár ennek, a ki itt

Nyújtózva fekszik, nem hiszem szavát;

De meg ne haljon a fiú azért, (…)

Nem! Ő halálra nem méltó, noha

Én a halottól nem hiszem fiamnak,

De szánom őt, mert ál utakra tért (…)

Fiammá vészem őt, bár ennek itt

Szót sem hiszek, nem semmit is; de ő

Ne haljon! Addig járok, míg nyomát

Fel nem találom. Andor, meg ne öld:

Irtóztató lesz érte haragom.

Irtóztató!” [44]

 

Itt, ezen a ponton láthatjuk Tanár korábbi intésének („hallgasd ki valló lelkedet!”) beteljesülését Telegdi viselkedésében, itt kell – a cselekmény során először – valóban szembenéznie önmagával és saját tetteinek következményeivel. Az események logikája – és a végzetdráma műfaji megkötöttsége – azonban nem teszi lehetővé a boldog végkifejletet, Telegdinek bűnhődnie kell, ami hamarosan be is következik: a darab a szellem megjelenésével és Telegdi végzetszerű halálával zárul.

 

            A szövegben felbukkanó kisebb-nagyobb történetek jól láthatóan több csoportot alkotnak. A legfontosabb, és terjedelmileg is legnagyobb csoport ezek közül a múlt eseményeit mesélő, vagy azokra utaló különféle megszólalások sorából áll össze. Ide tartozik Telegdi és Gerő hosszú dialógusa az első felvonásból, melyben kimerítő részletességgel tájékoztatják a befogadót a múlt eseményeiről, a Remete elbeszélése a harmadik felvonásban, melyben Lenkének fedi fel származása titkait, Lenke és Kolta egymásra találása az ötödik felvonásban. Ez a három párbeszéd tulajdonképpen ugyanazt a szerepet tölti be: a szereplők egymást (és a nézőt) tájékoztatják a jelen szempontjából igen fontos régi eseményekről. De ide sorolhatók az olyan rövidebb párbeszédek, ill. monológok is, melyek szintén e régi história körül bonyolódnak, mint Kuvik és Luca beszélgetése az első felvonásban, a Remete monológban előadott előtörténete és bosszútervei Telegdi iránt (harmadik felvonás eleje), a Remete és Kolta első találkozásakor lezajlott párbeszéd az ötödik felvonás elején, melyben kiteljesedik immár Kolta származásának története is, vagy a Remete halála előtti, utolsó szavai, melyben Telegdi számára összegzi a régi történet minden fontosabb mozzanatát. Ebbe a csoportba sorolnám azokat a baljóslatú vagy végzetszerű megnyilvánulásokat is, melyek szintén a régi történettel állnak összefüggésben: Telegdi és a Remete első felvonásbeli célzásai egy, a régmúltban megesett történetre, Telegdi érzései Lenke iránt (mintha régi feleségét látná), Kolta és Telegdi nagy párbeszédében Kolta öntudatlan párhuzama ismeretlen apja és a várúr kegyetlensége között.

A beékelt történetek egy másik csoportja a baljós, tragikus atmoszféra kialakítását célozza. Ezek közül első Lenke hideglelős története a várról, amely sóhajtott (első felvonás), de ugyanezt a hatást éri el a Telegdi rémálmait leíró részlet, vagy ugyanígy később a Lenke rémlátomásait megjelenítő epizód. Mint láthattuk, mindkét „rémálom” valójában a valósággal azonos, és a rossz lelkiismeret jeleként is értelmezhető. Telegdinek a negyedik felvonás elején Koltával folytatott hosszú dialógusa is ide tartozik, amelyben a fiúra váró, rettenetes képekkel illusztrál jövő víziója bontakozik ki, igen szemléletesen – illetőleg Kolta későbbi szavai, melyek ismételten visszautalnak erre a nyomasztó vízióra.

A baljóslatú történeteknek mintegy ellensúlyát képezik a színes mesevilággal, regékkel, csodás álomvilággal összefüggésbe hozható betéttörténetek. Ezek kivétel nélkül a darab első felében, a cezúrát képező vérfertőző házasság megkötése előtt, tehát a tragikus események kibontakozását megelőzően kerülnek a szövegbe. Ide sorolható Lenke szinte valamennyi megnyilvánulása az első két felvonás folyamán: hosszú meséje a csodafűről (első felvonás), később a Banóval évődő szavai, meséje Banó és saját elképzelt jövőjéről, majd az özvegyről és fiáról (második felvonás). De ide tartoznak Telegdi meglepően lírai szavai is az égig érő csodafáról (első felvonás), mely sorok egy pillanatra a Csongor és Tünde világát idézik fel a befogadó számára.

Külön csoportot alkotnak Banó diák betéttörténetei – ezek a romantikus, szerelmi vonalat képviselik a darabban (ahogy egyébként Banó személye is). Banó minden megnyilvánulása önnön szerelmét járja körül, többször is jelképeken keresztül fejezve ki magát: Lenkével való párbeszédében (második felvonás) a kommunikáció akadozása jelzi e szerelem lehetetlenségét, később a Pogány Miló-történet direkt parabolájából bontakozik ki a diák primer szerelmi históriája, hogy végül aztán a negyedik felvonásban már egy lecsendesült, a szenvedély lángolásától ment érzelemről szólhasson, némi melankolikus nosztalgiával.

Végezetül pedig olyan beékelt betétekkel is találkozhatunk a darab folyamán, amelyek szinte elengedhetetlen kellékei voltak a korabeli színműirodalomnak: a színen kívüli események megjelenítését szolgáló leírásokra, tudósításokra gondolok. Ilyen pl. Gerő beszámolója a várostromról, vagy Kuvik elbeszélése Kolta és Lenke félreérthető kettőséről, de Banónak a haramiák között előadott története is ide illik, amelyben szerelmének – már általunk korábban szintén látott, hallott – históriáját adja elő. És Telegdi rövid összefoglalása a volt feleségét érintő múltbéli pletykáról is ide sorolható – itt egy, a múltbéli történetbe csúsztatott, szintén színen kívül lezajlott esemény elbeszélését kapjuk.

            Ha sorra vesszük ezt a sok hosszabb-rövidebb elbeszélést, beékelt betéttörténetet, láthatjuk, hogy kiadják szinte a darab teljes szövegét. Másképp szólva: csak a betéttörténetekkel elmesélhető a darab teljes cselekménye. Ettől aztán a narratíva többszólamúvá válik, a szöveg szőttese pedig sokszínű, tarka foltvarrás képzetét kelti. A szöveg befogadójának ezért aztán válaszoló olvasónak kell lennie. Vagyis textus itt nem pusztán el- és befogadást feltételez, hanem a sok szerteágazó és apró részletből felépülő cselekmény értő követését, ami jelen esetben egyfajta stressztűrést is megkíván, hiszen a narratíva „megbízhatatlansága” megtéveszti és elbizonytalanítja az olvasót. Ám igen egysíkú és igaztalan volna az elemzés, ha mindezt negatívumként, az olvasó elleni merényletként próbálná beállítani, épp ellenkezőleg: (ismét Ricoeur szavával élve) aktív olvasásról van itt szó, mely „kimondatja, hogy valami történik ebben a játékban, melynek során [az olvasó] nyeresége és vesztesége kiegyenlítődhet.” [45]