Nyelvi mítoszok és babonák

(avagy a magyar nyelvművelés demitizálásának felette szükséges voltáról való dialógus kezdete)

Lanstyák István (Gramma Nyelvi Iroda)
A megjelenés eredeti helye: http://dragon.unideb.hu/~tkis/nyelvi_mitoszok.htm  

 

Ajánlom a 13 millió áldozat egyikének,

egy laikus beszélőnek,

Lanstyákné Holocsy Editnek,

nem-árulom-el-hányadik születésnapján.

 

 

Bevezetés

 

 

Dolgozatomban a nyelvi mítoszokkal és a nyelvi babonákkal foglalkozom; összefoglalóan nyelvi tévhiteknek nevezem őket.[1] A nyelvi mítoszok kérdését az általában vett mítoszok kérdésébe beágyazva tárgyalom, kitérve a témával kapcsolatos műszóhasználati problémákra is. Fő célom, hogy elősegítsem a nyelvi tévhitek körébe vonható jelenségek megvitatását, a tényleges nyelvi mítoszok és babonák leleplezését és felszámolását. A nyelvi tévhitek általános kérdései közül csak azokat tárgyalom, amelyek alapvetően szükségesek a jelenség megértéséhez és a fölmerülő terminológiai kérdésekben való döntéshez. Nem, illetve csak utalásszerűen foglalkozom például azzal az amúgy rendkívül érdekes kérdéssel, hogy milyen filozófiai nézetek és nyelvi ideológiák állnak a nyelvi mítoszok és babonák hátterében, jóllehet ezek bemutatása nélkülözhetetlen volna a nyelvi tévhitek kérdésének alaposabb elemzéséhez.

Ez a munkám még meglehetősen kiérleletlen; a nyelvi és más mítoszok kérdésével korábban nem foglalkoztam, egyedüli előzményként azt az írásomat említhetem meg, amelyben a nyelvvel, ill. konkrét nyelvi jelenségekkel kapcsolatos néhány állítást ilyenként azonosítottam (Lanstyák 2003–2004). Éppen ezért minden olvasómat arra kérném, hogy az átlagosnál nagyobb óvatossággal és gyanakvással olvassa dolgozatomat, lehetőleg jó vastag piros ceruzával a kezében. Minden észrevételért, javítási, kiegészítési javaslatért, kritikáért nagyon hálás leszek.

Mivel dolgozatom a nyelvi tévhitekről szól, és jó néhány nyelvi mítosz leleplezése is a céljai közé tartozik (összesen 33 nyelvi mítoszt mutatok be röviden, 10 különböző csoportba sorolva), különösen fontos, hogy ne essem abba a hibába, hogy magam is vétkessé válok abban, ami ellen föllépek. Ezért arra kérném a kedves kollégákat, hogy különösen figyelmesen olvassák a nyelvi mítoszok cáfolatáról szóló szövegrészeket, nem tartalmaznak-e véletlenül azok is általam még föl nem ismert nyelvi tévhiteket vagy más légből kapott, bizonyítatlan állításokat. Mert ez egyáltalán nem lehetetlen! Hiszen – némi túlzással – a nyelvész élete arról szól, hogy fokozatosan ismeri föl és számolja föl magában az „ősöktől” örökölt nyelvi mítoszokat és babonákat.

 

 

A mítoszok mibenléte, főbb kérdéseik

 

 

A magyar nyelv értelmező szótára (ÉrtSz. IV. 1961/1979) két jelentését tartja nyilván a mítosz szónak: 1. Tud Vallási tárgyú ősi monda; hitrege [...]; 2. átv vál Történelmi esemény(ek)nek vagy kimagasló egyéniség(ek)nek erősen kiszínezett, gyakran túlzóvá emberfelettivé magasztosított irodalmi ábrázolása [...].[2] Ehhez hasonló az értelmező kéziszótár régi (ÉKsz. 1972) és új kiadásának (ÉKsz.² 2003) meghatározása is, nézzük meg az újat! 1. Tud Természetfölötti, (, isteni) lényekről, hősökről, az ősidők eseményeiről szóló monda, hitrege. 2. vál Valakinek, valaminek emberfölöttivé emelt irodalmi ábrázolása [...] (ÉKsz.² 2003:937). Ezekben a szótári munkákban nyoma sincs a mítosz szó új jelentésének, annak, amelyben a nyelvi mítosz kifejezés is használatos.

Hasonló a helyzet a szinonimaszótárak adataival is. Az akadémiai szinonimaszótár mítosz címszava szinonimaként a hitrege szót tartalmazza, utalószóként pedig a mondá-t, melynek szócikkében a mítoszon kívül megtaláljuk még a regé‑t mint régies, választékos, ill. szaknyelvi szót (SzinSz. 1978:286, 287). A Kiss Gábor-féle Magyar szókincstár a hitrege, monda, legenda, mese szinonimákat tartalmazza (Kiss Gábor főszerk. 1998:614). Tótfalusi István magyarító szótára (2002:174) a következő magyar megfelelőit tünteti föl a mítosz szónak: hitrege, monda, hősmonda, mese.

A Bakos Ferenc-féle Idegen szavak és kifejezések kéziszótárának már az első, 1994. évi kiadása is valamivel tágabban határozza meg a mítosz szó jelentését, s ebben követi az új, 2002. évi kiadás is: 1. hitrege; a történelem korai szakaszában keletkezett vallási jellegű elbeszélés az ősidők eseményeiről, istenek, isteni lények és hősök cselekedeteiről, amelyben a természet és a társadalom jelenségei, hatóerői megszemélyesítve jelennek meg; 2. az egyén/közösség cselekvéseit természetfölöttivé nagyító elbeszélés, monda; 3. pejor a valóságban meg nem történt nagyszerű események sora, kitalált történet (Bakos 2002/2003:425; vö. Bakos 1994: 505). Látjuk, hogy itt a 2. jelentés nem kötődik kifejezetten az irodalmi ábrázoláshoz, a 3. jelentés pedig már némiképpen jelzi a mítosz szó használatában bekövetkezett radikális fordulatot: ebben már nem annyira az esemény tüneményes mivoltán, hanem inkább a valótlanságán van a hangsúly.

Amikor 2004. szeptember 15-én a Google keresőprogram keresőablakába beírtam a mítosz szót, összesen kb. 15 600 találatot kaptam; a mítoszok forma kb. 8240 találatot adott, ebből a program 752-t mítosz-t és 735 mítoszok-at tartalmazó szövegrészletet jelenített meg (a többiről azt állítva, hogy azok „nagyon hasonlítanak” a megjelenítettekre). Ezek közül a mítosz esetében az első százat, a mítoszok esetében az első kétszázat néztem át tüzetesen, de szúrópróbaszerűen a továbbiakat is áttekintettem.[3] A találatoknak becslésem szerint legalább a felében a mítosz szó nem a fönti jelentések valamelyikében szerepel, hanem egy olyan jelentésben, amelyről nem tudnak a fenti szótárak. Az új jelentés leginkább abban tér el a korábbiaktól, hogy hiányzik belőle – vagy inkább úgy mondanám, hogy nem szerves tartozéka – az ismertetett jelentés-meghatározások közös jegye, a ’történet’, ill. ’esemény’ jelentésmozzanat, ehelyett az ’állítás’, pontosabban a ’valótlan állítás’ szemantikai jegy kerül előtérbe. Íme néhány cím, amely jelzi ezt a jelentésváltozást:

 

● Mítoszok a táplálkozásban;

● Mítoszok és tévhitek a drogokról;

● Néhány mítosz a linuxról;

● Mítoszok a termékaktiválásról;

● Új tények, régi mítoszok a nátháról;

● Mítoszok a szexben;

● Mítoszok a nukleáris stratégiában;

● Mítoszok és félelmek a búvárkodás körül.

 

Az egyéb szövegrészletek tanúsága szerint léteznek még EU-val kapcsolatos mítoszok, országmítoszok (különféle konkrét országokról szóló mítoszok), élelemről és éhezésről szóló mítoszok, politikai mítoszok, kommunista mítoszok, környezetellenes mítoszok, antiszemita mítoszok, gyermekkori mítoszok, internetmítoszok, sportitalokról szóló mítoszok, távcső-mítoszok, orgazmus-mítoszok.[4]

A régi és az új jelentés között mintegy összekötő kapcsot alkotnak a különféle történelmi eseményekkel, történelmi korszakokkal kapcsolatos mítoszok, valamint a közismert személyiségek köré szövődő mítoszok. Az előbbi csoportra utalnak a következő címek:

 

● Mítoszok és legendák 1956-ról;

● Amerikai mítoszok július 4-ről;

● Hungarológia és nemzeti mítoszok.

 

A „nemzeti mítoszok” fogalmába éppúgy beleérthetők a szó eredeti értelmében vett ősi hitregék, mint a későbbi sorsdöntő események köré szövődő, a szó tágabb értelmében vett mítoszok.

 

Az interneten talált, modern mítoszokkal kapcsolatos weboldalak tanúsága szerint a tévhitek sorjáztatása általában ismeretterjesztő célzatú: nemcsak a mítoszok vannak felsorolva, hanem utánuk következik az, ami a szerzők szerint a valóság. Nézzünk meg néhány példát!

 

● A táplálkozásokról szóló mítoszokból:

Ellenőrizze táplálkozástani ismereteinek helyességét igaz-hamis tesztünk segítségével! Úgy véli, hogy... 1) helyes, ha kihagyja a reggelit.

Hamis: A reggeli fontos étkezés. Alvás közben átlagosan nyolc órát "koplalunk", ezért alapvető jelentőségű, hogy ébredés után megtörjük ezt a folyamatot. Noha azok az emberek, akik kihagyják a reggelit, azt a nap során, később pótolják, nem valószínű, hogy könnyen hozzájutnak azokhoz a vitaminokhoz és ásványi anyagokhoz, melyeket akár egy egyszerű reggeli is nyújtani tud. Továbbá, ha nem reggelizünk, hajlamosak vagyunk a délelőtt folyamán cukros vagy sós, de mindenképpen egészségtelen rágcsálnivalók "nassolására".

http://www.patikamagazin.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=4721

 

● Az élelemről és az éhezésről szóló mítoszok egyike: A világon nincs mindenki számára elegendő élelem.

A tények: Annyi gabona terem a Földön, amennyi minden férfi, nő és gyermek számára naponta legalább 3000 kalória energiát biztosítana, az ideális érték pedig csak 2300 kalória.
Az élelmiszertermelés növekedése 16%-kal múlta fölül a népességnövekedést. A valódi probléma az elosztás. Indiában például ha a megtermelt ennivaló 5,6%-át újra elosztanák, megszűnne az éhezés. Sok ember számára megfizethetetlen a megfelelő ennivaló. A másik probléma pedig az, hogy sok helyen nem a termelők tulajdonában van a föld és a többi termelőeszköz.

http://www.kia.hu/konyvtar/szemle/292_f.htm

 

● Mítoszok és tévhitek – gazdálkodók az EU-ban: Tiltják a máktermesztést, nem lesz mákosguba.

Az igazság: Nem megalapozottak azok a félelmek, amelyek szerint az étkezési mák hazai termelési feltételei az Európai Unióhoz való csatlakozást követően annyira megszigorodnak, hogy drasztikusan csökkenni fog a belföldi fogyasztás. Az ipari mák esetében sem lesz olyan várható korlátozás, amely miatt szükségszerűen visszaesne a termelés.

http://www.magyarorszag.hu/qanda.html?qid=8

 

● Egy a távcső-mítoszok közül:

A nagy távcsöveket hátrányosabban befolyásolja a fényszennyezés, mint a kisebbeket. A valóságban ennek az állításnak semmi alapja sincs, de nagyon könnyű rájönni, hogyan keletkezett. E mítosz mögötti „logika” az, hogy mivel a nagyobb távcsövek több fényt gyűjtenek, mint a kisebbek, ezért több nem kívánt fényt (fényszennyezést) is begyűjtenek. Ez igaz, de a valódi kérdés a kép kontrasztja, vagy másképpen kifejezve a jelnek a zajhoz viszonyított aránya. Például egy galaxis fényességének (a jel) aránya a háttér-égbolt fényességéhez (a zaj) viszonyítva ugyanaz a használt távcső méretétől függetlenül. Minden távcsövet ugyanolyan hátrányosan befolyásol a fényszennyezés. A tárgynál maradva, a nagy távcsövek előnyei pontosan ugyanazok fényszennyezett égbolt és sötét égbolt esetén is – nagyobb fénygyűjtő képesség és felbontás a nagyszerűbb látvány eléréséhez.

http://gyroscope.txo.hu/articles/newtonian/telemyths.htm

 

● A zsidósággal kapcsolatos mítoszok egyike: nincs "magyar zsidó": valaki vagy magyar, vagy zsidó.

Valóság: tévedés. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy a világ szokszínűsége, a népek keveredése okán szinte mindenkinek vannak olasz, német spanyol, svéd, zsidó, magyar ősei - nem is ez a lényeg tehát. Magyar az, aki annak érzi magát: mi sok zsidóról tudunk, aki vállalja zsidóságát, de Magyarország a hazája, magyar az anyanyelve, itt él, és itt fizet adót. A „magyar zsidó” kifejezés azokra a honfitársainkra is igaz, akik magyarként a zsidó vallást követik. Ahogy a romániai, felvidéki magyarok, úgy a magyarországi zsidók is őrzik hagyományaikat. Magyarországon legalább 1500 éve élnek zsidók, köztük világbajnok sportolók, Nobel-díjas tudósok és művészek is, minden joguk megvan hát ahhoz, hogy bátran magyarnak nevezzék magukat.

http://www.haver.hu/mitoszok.php

 

A mítoszok cáfolataként nemegyszer konkrét kutatási eredményekre is utalnak a szerzők, vagy általánosságban, vagy egészen konkrétan. Nézzünk meg erre is egy-egy példát!

 

● A sportitalokkal kapcsolatos mítoszok egyike:

A sportitalok fogyasztása testmozgás közben súlynövekedéshez vezet.

Tény: A kutatási eredmények szerint azok, akik testmozgás közben sportitalt fogyasztanak, erősebben és tovább dolgoznak, valamint kevésbé valószínű, hogy sportolás után teleeszik magukat. A Gatorade például csupán 50 kalóriát és 14 g szénhidrátot tartalmaz (2,5 dl-es adagban), míg egy ugyanekkora adag gyümölcslében vagy más üdítőben 100–110 kalória és 27 g szénhídrát van.

http://www.ujdieta.hu/dieta2003-03-03.htm

 

● Csak mítosz a világháló magányos szörföse

2004. február 12. 13:01, Csütörtök - Berta Sándor

A legújabb kutatások szerint az internet nem csinál a világból egy globális falut, nem erősíti a szociális problémákat és szakadékokat, valamint nem teszi magányos harcosokká a felhasználókat. A világháló közel sem annyira káros szociális szempontból, mint azt korábban feltételezték és hallani lehetett. A fenti megállapításokat az Európai Médiaintézet által Düsseldorfban ismertetett új internet-felmérés tartalmazza. Jo Groebel, az intézet igazgatója szerint bebizonyosodott, hogy "a világhálón szörföző magányos egyén csupán egy mítosz". Kiderült ugyanis, hogy az internetet használók jóval aktívabbak például a televíziónézőknél, ráadásul a világháló térhódításával egyre inkább csökken a televízió vonzereje. A tanulmány három esztendőn át készült, a kutatók ez idő alatt 14 országban 30 ezer embert kérdeztek meg.

http://www.sg.hu/cikk.php?cid=31017

 

Szemelvényeinkből láthatjuk, hogy jóformán nincs is az életnek olyan területe, melyen ne keletkezhetnének manapság mítoszok, mégpedig javarészt olyanok, amelyek sem a természetfölöttihez nem kötődnek, sem nem nagyítják föl természet- vagy emberfölöttivé az egyén vagy a közösség cselekvéseit, de még csak nagyszerű eseményeknek, kitalált történeteknek sem mondhatók (a történeti mítoszok és esetleg a híres emberekről szóló mítoszok egy részének kivételével).

Arra, hogy a szó új jelentésében a ’valótlan állítás’ szemantikai jegy dominál, jól utalnak azok a szavak és szókapcsolatok, amelyek az átnézett weboldalakon a mítosz közvetlen környezetében, annak szinonimáiként, csaknem-szinonimáiként, hiperonimáiként stb. fordulnak elő: hiedelem, közhiedelem, tévhit, tévképzet, téves információ, fikció, rémhír, félreértés, sztereotípia, elmélet, emlék, félelem (többes számú félelmek formában), féligazság, illúzió, délibáb, kultúra, vélekedés. A történelmi eseményekkel, híres személyiségekkel és olykor más témákkal kapcsolatban van még példánk a legenda, mendemonda, mese, meseszerű történet szavakra is. Antonimaként a tény, valóság, valós élet, valós történelmi kép fordulnak elő.

A felsorolt szavak és kifejezések még sokatmondóbbak, ha közvetlen szövegkörnyezetükben idézzük őket:

 

● Számos mítosz, hiedelem él a köztudatban az egészséges táplálkozásról, melyek sokszor többet ártanak, mint használnak.

● Sőt éppen ellenkezőleg, a drogproblémát mítoszok, tévhitek, a politika és a média által eltorzított tények veszik körül

● A fiatalok körében sok mítosz kering. A két legelterjedtebb legenda, hogy minden kábítószer öl, és a marihuána teljesen veszélytelen.

● Az a nevelési, pedagógiai tévhit – vagy nevezhetjük mítosznak –, gyakorlat, hogy a hibák, hiányosságok javítása, pótlása után erősebbek, jobbak leszünk, általánosnak mondható.

● Mítoszok és tévhitek – gazdálkodók. A legtöbb EU-val kapcsolatos félreértés, tévhit a gazdálkodókat érinti. Ezekből válogatunk, és egyben cáfoljuk is a máktermesztés tiltásáról, a libák töméséről és a tojás értékesítéséről hallható mendemonda.

● A vezető politikusok feladata (is) lenne a félreértések tisztázása, a mítoszok vagy a tudatosan kialakított tévképzetek leépítése

● A katasztrófahírek és a társadalom kapcsolatáról két ellentétes vélemény él a tudományos diskurzusban. Az egyik a katasztrófahírek dezorientáló szerepét hangsúlyozza, a rémhírek, mítoszok, mendemondák kártékony hatásaira világít rá.

● A következőkben arról szeretnék beszélni, hogy a nemzeti mítoszok, önképek és sztereotípiák miként függnek össze a hungarológia oktatásával a közép-európai térségben.

● Jelenleg az orális és az anális szex területén van a legtöbb tévhit és meseszerű történet.

 

Amint ezekből az együtt-előfordulásokból is kiderül, a mítosz a mai szóhasználatban nem más, mint közhiedelem, azaz olyan sztereotip, széleskörűen elterjedt laikusi vélekedés, amely nem felel meg az objektív tényeknek, vagy csak részlegesen felel meg nekik, azaz féligazság. Történelmi eseményekre vagy híres személyekre vonatkoztatva legendának vagy mendemondának is nevezhető, sőt mesének, meseszerű történetnek is, s amint az emlék szó is utal rá, olykor a messzeség által megszépített, torzító emlékezés terméke is lehet. A mítosz alapulhat helytálló ismeret félreértésén is, de kiváltója valamitől való félelem is lehet. Ha a mítosz tartalma pozitív a beszélő számára, nevezhetjük illúziónak vagy délibábnak is. Ha a beszélő számára (még) van hírértéke, akkor nevezhetjük téves információnak vagy rémhírnek. Amint a tévhit szó utótagja és a hiedelem szó mutatja, olyan meggyőződésről van szó, amely a beszélő számára nem szorul igazolásra. A modern mítoszok egy része – az egész közösség által ismertek, illetve a közösség élete szempontjából fontos területet érintők – szervesen beágyazódnak az adott közösség kultúrájába. Az utóbbi két sajátosságuk – hitbeli mivoltuk és a közösség kultúrájába való beágyazódottságuk – összeköti őket a szó eredeti értelmében vett, ősi mítoszokkal.

A modern mítoszok szívósságát több tényezővel magyarázhatjuk, leginkább éppen azokkal, amelyek az ősi mítoszokkal rokonítják őket. Mivel a mítoszok – amint az előbb említettük – nem racionális belátáson, hanem hitbeli meggyőződésen alapulnak, nem szokás őket megkérdőjelezni. Egy részük annyira szerves része az adott közösség kultúrájának, hogy megkérdőjelezésük szinte az adott közösség létalapjának a kétségbevonásaként értelmeződik. A mítoszok, irracionális, illetve emocionális indíttatásukból következően különféle érzelmi és más valós szükségleteket elégítenek ki, például a félelem ellenszereiként funkcionálnak, az egyén, és a közösség önmegbecsülését növelik, valamilyen elterjedt gyakorlatot szentesítenek; segítik az emberek eligazodását az élet valamely területén, hozzájárulnak a társadalmi normarendszer megszilárdításához[5]. A mítoszok egy részének fennmaradását az is segíti, hogy nem mindenben hamisak, hanem részigazságokat tartalmaznak, s így részleges összhangban lehetnek az emberek mindennapi tapasztalataival. A mítoszok, bármennyire is tévesek az objektív valósághoz viszonyítva, nagyon is szervesen hozzátartoznak a valósághoz, hiszen emberek tömegeinek magatartását és cselekedeteit befolyásolják.

A modern mítoszok mindezen tulajdonságai alapján nem nehéz rekonstruálni a ’természetfölötti lényekről, hősökről, az ősidők eseményeiről szóló közismert történet’ → ’ehhez hasonló, de nem mitikus lények cselekedeteit felnagyító, s így a valóságnak legföljebb részlegesen megfelelő közismert történet → ’valótlanságokat tartalmazó közismert történet’ → ’közismert valótlan állítás’ jelentésváltozást[6]. Szerves fejlődés eredménye ez még akkor is, ha létrejöttéhez bizonyára az angol nyelv analóg elemének, a myth szónak a jelentésszerkezete is hozzájárult.

 

 

A nyelvi mítoszok és babonák mibenléte

 

 

A különféle típusú modern mítoszoknak föntebb felvillantott burjánzó gazdagságát figyelve feltűnő, hogy nyelvi mítoszokról nemigen olvashatunk az internet magyar weboldalain. A nyelvi mítosz 6, a nyelvi mítoszok 2 találatot adott a Google keresőprogramban, de ezek közül csak kettő volt releváns, abból is egyik a saját cikkem (Lanstyák 2003–2004), a másiknak az idetartozása kétséges. (A nyelvi, nyelvhelyességi, ill. nyelvművelő baboná-ra és nyelvi, nyelvművelő, ill. nyelvművelési babonák-ra vonatkozó találatok száma is nagyon alacsony volt, ezek jelentős része is Szepesy Gyula könyvére vonatkozott.) Pedig szemben a linuxszal, termékaktiválással, nukleáris stratégiával, búvárkodással, sportitalokkal, távcsövekkel stb. a nyelvi mítoszok a lakosság minden rétegéből szedik áldozataikat, nincs ember, aki immúnis volna velük szemben (a nyelvészek sem azok)!

A nyelvi mítoszokra mindaz igaz, ami a mítoszok föntebb felsorolt egyéb típusaira. Ez a tény indokolja azt is, hogy a nyelvi mítoszokat épp nyelvi mítoszoknak nevezzük, nem pedig mondjuk nyelvi hiedelmek-nek, nyelvi tévhitek-nek vagy nyelvi téveszmék-nek, hiszen nagyon is fontos, hogy olyan névvel illessük őket, amely utal a szó eredeti értelmében vett mítoszokra, és ezáltal mindarra, ami rokonítja őket velük. A nyelvvel kapcsolatos közkeletű téves vélekedésekre is áll az, hogy ezek mintegy részei az adott közösség kultúrájának, vagyis a laikus beszélők is ismerik őket, beszélnek róluk, hisznek bennük (vö. Bauer–Trudgill 1998, XVI), természetesen – más típusú modern mítoszokhoz hasonlóan – mítoszonként eltérő mértékben. A nyelvi mítoszok – akárcsak az egyéb mítoszok – befolyásolják a laikus beszélők viselkedését (mindenekelőtt, de nem kizárólagosan nyelvi viselkedésüket), a ennélfogva nyelvi változások megindulásához vagy megerősödéséhez is hozzájárulhatnak.

Mint egyéb mítoszoknak, a nyelvi mítoszoknak az ereje is abban áll, hogy az emberek nem kérdőjelezik meg, s nem is elemzik őket (Langman–Lanstyák 2000:56). Ezért is élhetnek egymás mellett egymásnak homlokegyenest ellentmondó mítoszok. Például az egyik mítosz szerint a standard nyelvváltozat a „helyes” nyelv, a nyelvjárások a standardnak az iskolázatlan, egyszerű emberek ajkán keletkezett romlott és hibás változatai., egy másik mítosz szerint viszont a nyelvjárások értékesebbek más nyelvváltozatoknál, mert a nyelvnek egy tisztább, romlatlanabb állapotát őrzik, mint a városi nyelvváltozatok, pl. a köznyelv.

A nyelvi mítoszok egy részének a nyelvészek, nyelvművelők a forrásai, más részük maguktól a laikus beszélőktől ered. A nyelvészek, nyelvművelők által meg nem kérdőjelezett laikusi vélemények aztán szakmai tekintéllyel felruházva, „tudományos” köntösben kerülnek vissza a laikus beszélőkhöz. A nyelvi mítoszokban hivő laikus beszélők közt írók, színészek, előadóművészek, nem nyelvész tudósok, politikusok és más neves közéleti személyiségek is vannak. Különösen veszélyes, ha ezek hirdetik a nyelvi téveszméket (márpedig ha nyelvi kérdésekhez szólnak hozzá, a tapasztalatok szerint rendszerint ezt teszik), ugyanis a más területen szerzett tekintélyük a nyelvi kérdésekben nyilvánított véleményükre is átruházódik, holott a nyelvi kérdésekre nézve éppoly laikusok, mint bárki más. Még az írók és költők is, legyenek akármennyire is nagy művészei a nyelvnek. (Nevezetes kivételként meg kell említenünk Arany Jánost, aki több alkalommal szólt hozzá értő módon nyelvi kérdésekhez; aligha véletlen, hogy nem a nyelvművelők mellett, hanem azok ellenében.)

 

A magyar nyelvművelő irodalomban már régóta használatos egy, a nyelvi mítoszhoz hasonló fogalom, a nyelvi, nyelvhelyességi vagy nyelvművelő babona. A Nyelvművelésünk főbb kérdései (Lőrincze szerk. 1953) című reprezentatív kiadvány, amely a bevezetőt nem tekintve hat nagy fejezetből áll, egy egészet a nyelvhelyességi babonáknak nevezett jelenségcsoportnak szentel. Az érintett fejezet szerzője, Nagy J. Béla (1953:241) a korábbi gyakorlatot követve a nyelvhelyességi babonák összefoglaló névvel az „alaptalan, hibás hibáztatásokat, tudományosan meg nem okolható, csak kieszelt szabályokat” nevezi.

A Nyelvművelő kézikönyv (NyKk. II:367) nyelvművelő babonák címszó alatt tárgyalja a jelenségcsoportot, de megjegyzi, hogy „[a] lényegre jobban utalna akár a nyelvi babona, akár a nyelvhelyességi babona elnevezés”. Nyelvművelő babonának a „nyelv hézagos ismeretén, a nyelvtani szabályok félreértésén, félremagyarázásán, önkényes értelmezésén alapuló álszabályokat” nevezi, amelyek az élő, igényes nyelvhasználatnak ellene mondanak” (i. m. 366–367). A Nyelvművelő kéziszótár (NymKsz. 1996:420) nyelvhelyességi babonák szócikke nem határozza meg a jelenségcsoportot, de abból, amit ír róla, kivehető, hogy nyelvhelyességi babonákon olyan nyelvhelyességi ítéleteket ért, amelyek tévesek („többnyire egy-egy törvényszerűség érvényességi körének túlzott kitágítása miatt”), de „tekintélyek hirdették meg őket”, s ezért „mások is átveszik és terjesztik”. Így válnak a részigazságok és félreértések „makacs babonákká”.

Szepesy Gyula, aki egy egész monográfiát szentelt a kérdésnek, azokat a vélekedéseket tartja nyelvi, ill. nyelvhelyességi babonáknak[7], amelyek olyan nyelvi eszközök megbélyegzéséhez vezetnek, amelyek „a nyelv rendszere szempontjából teljesen kifogástalanok, és összhangban állnak a nyelvhelyesség általánosan elfogadott elveivel” (1986:7). A nyelvi babonák számra Szepesy becslése szerint (1986:11) több százra rúg. „Alig van nyelvünknek olyan alaktani, mondattani, lexikológiai eszköze, amely ne esett volna prédául a nyelvhelyeskedési szenvedélynek” (i. h.)

Sem A magyar nyelv értelmező szótára, sem a Magyar értelmező kéziszótár 1. kiadása nem tartalmazza a babona szócikkben a nyelvi, nyelvhelyességi vagy nyelvművelői babona kifejezést. A második, átdolgozott kiadás (ÉKsz.² 2003:81) lényegében a Nyelvművelő kézikönyv fönt idézett meghatározását veszi át, de nem a nyelvművelő babona, hanem a kéziszótár által is jobbnak tartott nyelvi babona szókapcsolatot építi be a babona szócikkébe, és értelmezi következőképpen: „a nyelv hézagos ismeretén, a nyelvtani szabályok félreértésén vagy önkényes értelmezésén alapuló téves (nyelvhelyességi) szabály”.

A fentiekből úgy tűnik, hogy a nyelvi, nyelvhelyességi vagy nyelvművelő babona kifejezésen olyan nyelvhelyességi szabályokat kell érteni, amelyek nemcsak a nyelvszokásnak mondanak ellen (ez még a magyar nyelvművelés számos képviselője szerint nem volna olyan nagy baj), hanem az ún. nyelvhelyesség hivatalos elveivel sincsenek összhangban. Amint az a meghatározások egy részéből is kiderül, az ilyen babonák egy része a nyelvművelők által felállított nyelvhasználati szabályok vulgarizálásával keletkezik, más részük – ezt már én teszem hozzá – épp a különféle nyelvi mítoszokon alapul.

 

Amint a fenti áttekintésből kiderül, a „nyelvi babona” fogalma nem fedi le azoknak a jelenségeknek a körét, amelyek a nyelvi mítoszok – pontosabban az angol language myths – kifejezéssel illethetők.[8] Egyrészt az angol kifejezés a téves (nyelvhasználati) szabályokon kívül más jellegű nyelvi vélekedésekre is vonatkozik, vagyis ilyen értelemben a nyelvi babonák kifejezés a jelenségeknek csak egy szűkebb körére alkalmazható. Másrészt azonban nem minden, nyelvi babonának minősíthető szabályt ismer a laikus nagyközönség, sőt valószínűleg nagy részüket nem ismeri, és (szerencsére) nem is követi (kivételt legföljebb a „nyelvművelő javakat” rendszeresen és nagy ügybuzgalommal fogyasztó, többnyire iskolázott emberek szűk köre képez)[9] – ilyen értelemben viszont a nyelvi babonák köre tágabb, mint a nyelvi mítoszoké, helyesebben: a language myth-eké.

Ha létre akarjuk hozni a magyar és az angol terminológia egybevágóságát (márpedig ez nagyon fontos, ha angolul is tudni szeretnénk beszélni ezekről a kérdésekről!), többféleképpen járhatunk el. Nézzük meg három önként kínálkozó megoldást! 1. A nyelvi babonák kifejezés jelentését hozzáigazítjuk a language myths-éhez, s megtartjuk a nyelvhelyességi és/vagy nyelvművelő babonák kifejezést a jelenségeknek arra a körére, melyekre e két kifejezés eredetileg szinonimaként használatos volt (ezzel pedig a magyar terminológia differenciáltabb lesz az angolnál). 2. A nyelvi mítoszok kifejezéssel azokat a jelenségeket fogjuk illetni, amelyeket a nyelvi, nyelvhelyességi, ill. nyelvművelő babonák kifejezés nem fed le, de mítosz jellegűek, a nyelvi, nyelvhelyességi, ill. nyelvművelő babonák kifejezést pedig az eddig megszokott jelentésben használjuk. 3. A nyelvi mítoszok kifejezést a language myths-szel azonos jelentésben fogjuk használni, a nyelvi, ill. nyelvhelyességi babonák kifejezés a megszokott jelentésben él majd tovább, a nyelvművelő babonák kifejezést viszont szűkebb értelemben fogjuk használni, a nem mítosz jellegű nyelvhasználati szabályokat fogjuk érteni rajta (a magyar terminológia ez esetben is differenciáltabb lesz az angolnál).

Az első megoldás hátránya, hogy kiküszöbölnénk a nyelvi mítosz kifejezést, amely pedig hozzákapcsolja az általa jelölt fogalmat mind a más területen létrejött modern mítoszok sokaságához, mind pedig a szó eredeti értelmében vett ősi mítoszokhoz. Ezenkívül pedig nem valószínű, hogy a nyelvi mítoszok kifejezést csakugyan sikerülne teljesen eltüntetni, hiszen az angolszász szakirodalmat ismerő kutatóknak önkéntelenül is ez fog jönni a jövőben (is) a szájukra. Az első megoldás ráadásul a magyar hagyományt sem vinné tovább, tehát tulajdonképpen semmilyen előnnyel nem járna, hacsak azt nem tartjuk előnynek, hogy nem kell bevezetni új szakkifejezést.

A második megoldás fogalmi alapú különbségtételt tenne lehetővé: nyelvi mítoszok a nyelvről szóló általános hiedelmek lennének, amelyek mítosz jellegűek, a nyelvi, nyelvhelyességi, ill. nyelvművelő babonák pedig (továbbra is) a nyelvhasználati szabályokra vonatkoznának. Súlyos hátránya ennek a megoldásnak, hogy nem teremtené meg az angol terminussal való egybevágóságot, illetve létrejönne a jelenségeknek egy csoportja, amely mítosz jellegű ugyan, de mégsem nevezhetnénk mítosznak, mert nyelvhasználati szabályokra vonatkozik. (Ugyanis a nyelvi, ill. nyelvhelyességi babonák közt vannak olyanok, amelyek a közösségben elevenen élnek, és mítosz jellegűek.)

A harmadik variáns oldaná meg leginkább a problémánkat anélkül, hogy el kellene térni az angol szóhasználattól és a magyar nyelvi, ill. nyelvhelyességi babonák eddigi használatától, csak a nyelvművelő babonák jelentését kellene leszűkíteni, és esetleg a nagyobb pontosság kedvéért a kifejezést nyelvművelői babonák-ra változtatni. Ez azt jelentené, hogy lenne ugyan átfedődés a nyelvi mítoszok és a nyelvi, ill. nyelvhelyességi babonák között (a kettő metszetét nyelvhelyességi mítoszoknak is nevezhetnénk[10]), de meg lehetne nevezni a nem mítosz jellegű nyelvhasználati szabályokat is (ezek volnának a nyelvművelői babonák). Csak az olyan nyelvi vélekedéseknek nem lenne egyértelmű neve, melyeknek nincs közük valamilyen nyelvhasználati szabályhoz, de mítosz jellegűek: ezekre lehetne mint szűkebb értelemben vett nyelvi mítoszokra utalni.

Ahhoz, hogy a nyelvi babona kifejezést terminus technicusként tudjuk használni, hasznos volna függetleníteni a nyelvművelőktől származó eddigi meghatározásoktól, amelyek értelmezhetetlen, nehezen vagy többféleképpen értelmezhető elemeket is tartalmaznak, ilyen pl. a fönti meghatározásokban a „hibás hibáztatás”, „álszabály”, „igényes nyelvhasználat”, „túlzott kitágítás”, „nyelvhelyesség”. Az egyik lehetséges megoldás, amely elsősorban a valós igényeket kielégítő nyelvi tanácsadás szempontjait veszi figyelembe, a következő lehetne: A nyelvi babona olyan vélekedés, melynek alapján a nyelvművelő az általa megfogalmazott nyelvhasználati tanács révén a beszélőt arra akarja rávenni, hogy akkor is változtasson nyelvhasználatán, ha ahhoz semmilyen személyes érdeke nem fűződik.

A nyelvi babonán alapuló nyelvhasználati tanács hátterében az törekvés áll, hogy a nyelvművelő a beszélő nyelvhasználatának megváltoztatásával a nyelv „egészséges fejlődését” segítse elő. A beszélő érdekeit szolgáló, korrekt nyelvi tanácsadásnak azonban nem lehet célja bizonyos, a tanácsadó által kívánatosnak vélt nyelvi változások előidézése vagy megerősítése (ez esetben a beszélő csupán eszköz volna a nyelvművelő kezében nyelvtervezési céljai megvalósítására) – a nyelvi tanácsadás egyébként erre amúgy sem túlságosan alkalmas eszköz. Nyelvi tanácsaival a nyelvművelőnek azt kellene elősegítenie, hogy a konkrét beszélő, aki a tanácsot kérte, minél jobban megoldja a nyelvi problémáját, s a jövőben jobban boldoguljon a nyelvével az adott területeken, mint korábban.

A fenti rögtönzött meghatározás értelemében nyelvi babona például az a vélekedés, hogy „a köznyelvben” az abszolút szó helyett „jobb” a teljes, tökéletes, korlátlan, feltétlen, általános (l. NymKsz. 1996:7). E mögött a babona mögött az a nyelvi mítosz áll, hogy a belső keletkezésű szavak eredendően jobbak az idegen eredetűeknél, a használat körülményeitől függetlenül (l. alább a 6.6. mítoszt); ez egyébként a magyar nyelvművelést átható purista nyelvi ideológia egyik megnyilvánulása.[11] Nem nyelvi babona viszont az a meggyőződés, hogy egy községi polgármesterjelölt valószínűleg sikeresebb lesz az önkormányzati választásokon, ha a falu lakossága előtt tartott beszédeiben nem használ túl sok idegen szót, s ezért az adott helyzetre vonatkozóan az a nyelvművelői tanács, hogy bizonyos konkrét idegen szavakat inkább magyar megfelelőjükkel helyettesítsen, teljesen legitim.

 

Amint láttuk, a nyelvi mítoszoknak és a nyelvi babonáknak van egy közös jellemzőjük: olyan nyelvvel, ill. nyelvhasználattal kapcsolatos vélekedésekről van szó, amelyek hamisak, nem felelnek meg a valóságnak. Ezért hasznos lenne, ha az egész jelenségcsoportnak közös neve is volna. Erre talán a nyelvi tévhit vagy nyelvi hiedelem kifejezések valamelyike lenne alkalmas; jómagam már a föntiekben is azt használtam, amikor el akartam kerülni a hosszabb és nehézkesebb „nyelvi mítoszok és babonák” kifejezést. A nyelvi tévhit vagy nyelvi hiedelem kifejezések előnye, hogy nem utalnak arra, mennyi ember hisz bennük, s így nemcsak a sok embert befolyásoló nyelvi mítoszok, hanem a csupán a nyelvművelők és az azok tanácsait követő lelkes laikusok szűk körét érintő nyelvművelői babonák is lefedhetőek volnának velük. (A téveszme valamivel kevésbé volna megfelelő, mert a mítoszok és babonák racionális mozzanatát hangsúlyozza, holott ezek fontos összetevője épp az érzelmi, irracionális tényező, elfogadásuk alapvetően nem értelmi belátáson, hanem hiten alapul.)

 

 

Konkrét nyelvi mítoszok és babonák

 

 

Anélkül, hogy végleg elkötelezném magam a javasolt szóhasználat mellett, az alábbiakban egyik korábbi közleményemre támaszkodva (Lanstyák 2003–2004) bemutatok néhány szűkebb értelemben vett nyelvi mítoszt és nyelvművelő babonát.

A nyelvművelő mítoszok megfogalmazásában lehetőség szerint kerülöm azokat a nyelvtudományi szakszavakat, amelyeket a laikus beszélők nem nagyon ismernek, vagyis a különféle nyelvi állításokat – amennyire csak lehetett – igyekszem olyasféleképpen megfogalmazni, ahogyan azt a nyelvészeti szakképzettséggel nem rendelkező laikus teszik. Tudni kell azonban, hogy a mítoszok nem mindig verbalizálódnak, olykor csak más megállapításokból (pl. konkrét nyelvművelői babonákból), ill. eljárásmódokból lehet rájuk következtetni.

Néhány esetben a könnyebb érthetőség kedvéért a mítoszt kiegészítem egy vagy több konkrét nyelvi példával, jóllehet az adott mítosz a konkrét példára vonatkoztatva már valójában nem is szűkebb értelemben vett nyelvi mítosz, hanem nyelvi babona. A mítosz, ill. a hozzá tartozó példa bemutatása után következik a nyelvtudomány mai álláspontjának ismertetése, amely a nyelvi mítosz cáfolata.

A nyelvművelői babonákat az egyszerűség, áttekinthetőség és rövidség kedvéért nem szövegesen mutatom be, hanem hasábos elrendezésben: az egyik hasáb a kifogásolt formát tartalmazza, a másik pedig a nyelvművelők által helyette javasolt formát. Itt kell megjegyezni, hogy a nyelvművelő irodalomban olvasható nyelvhelyességi intelmek formailag voltaképpen nagyon gyakran nem is babonák, hanem babonákon alapuló nyelvhasználati tanácsok. A babona ugyanis vélekedés, meggyőződés, nem pedig tanács. Így pl. nyelvművelői babona az a meggyőződés, hogy az alapjában véve kifejezés a használat kontextusától függetlenül rosszabb, mint a gyökerében, velejében lényegében (véve), igazában, igazán. Ezen a babonán alapul az a nyelvművelői tanács, amely a Nyelvművelő kéziszótárban (NymKsz. 1996:21) olvasható, mely szerint az alapjában (véve) kifejezés helyett inkább a gyökerében, velejében lényegében (véve), igazában, igazán kifejezéseket kellene használni. [12]

 

 

Szűkebb értelemben vett nyelvi mítoszok

 

 

Az alább bemutatott 33 nyelvi mítoszt tartalmilag összesen tíz csoportba sorolom. Egy részük általános nyelvi mítosz, amely nem kötődik szorosan egy-egy konkrét nyelvhez, bár közülük nem egynek van a magyarra vonatkozó változata is. Más részük sajátosan magyar nyelvi mítosz.[13] I. Az általános nyelvi mítoszokat a következőképpen rendszerezem: 1. nyelvészmítoszok; 2. a beszélőknek a nyelvükhöz fűződő viszonyával kapcsolatos mítoszok; 3. a nyelvi változatossággal kapcsolatos mítoszok; 4. a nyelvváltozatokkal kapcsolatos mítoszok; 5. a nyelvműködés mikéntjével kapcsolatos mítoszok; 6. nyelvérintkezési mítoszok; 7. kétnyelvűségi mítoszok. II. A bemutatott magyar nyelvi mítoszok háromfélék: 7. a magyar nyelv jellegével kapcsolatos mítoszok; 8. a magyar nyelv helyzetével kapcsolatos mítoszok; 9. a magyar nyelvben bekövetkező változásokkal kapcsolatos mítoszok.

 

 

I. Általános nyelvi mítoszok

 

 

1. Nyelvészmítoszok

 

 

1.1.

Mítosz: A nyelvésznek hatalma van a nyelv fölött, képes befolyásolni az emberek nyelvhasználatát.

Valóság: Ezt a mítoszt nem így szokták megfogalmazni, ám sok mindenből, amit a laikusok a nyelvészetről és a nyelvészekről gondolnak, erre a véleményre lehet következtetni. Az egyik műkedvelő nyelvművelő szerint pl. „a nyelvi durvaságok (és ide tartoznak a nyomdafestéket nem tűrő szavak, kifejezések is!) nem érdemesek arra, hogy a stílust, a köznapi beszédet színező argóelemek közé soroljuk őket” (Brauch 2001). Ez az idézet azt a benyomást kelti, mintha a nyelvművelő döntené el, hogy a szavaknak egyes csoportjai (esetünkben a durva és trágár szavak) valamely regiszterhez (esetünkben a szlenghez) tartoznak-e vagy sem. Az a meggyőződés, hogy egy nyelvi elem azért tartozik egy-egy regiszterhez, mert a nyelvész vagy a nyelvművelő oda sorolja, nyelvi mítosz. A nyelvésznek vagy nyelvművelőnek nincs ilyen hatalma a nyelv fölött. A nyelvész csupán arra képes, hogy megállapítsa: a durva és a trágár szavak a szlenghez tartoznak, mert a „szlenges” beszéd szükségszerű velejárói. A nyelvész ugyan – ha nyelvtervezéssel foglalkozik – szerencsés esetben, erősen korlátozott mértékben, de esetleg befolyást gyakorolhat a nyelvi változásokra, ám ez nem az ő kiváltsága. A nyelvi változásokra többek között az olyan nyelvpolitikai döntések is befolyást gyakorolnak, amelyeket nem nyelvészek hoznak, hanem politikusok, sőt: ezek sokkal radikálisabb változásokat képesek előidézni a nyelvben, mint a nyelvészek jámbor korpusztervezési javaslatai, ha nincs mögöttük hatalmi apparátus.

 

1.2.

Mítosz: A nyelvésznek az a dolga, hogy feltárja az emberek beszédében található nyelvhelyességi hibákat, és ezek kijavításával elősegítse nyelvünk egészséges fejlődését.

Valóság: Az elméleti nyelvészet ma alapvetően leíró szemléletű, vagyis a nyelvészek többsége azt vizsgálja, milyen a nyelv, anélkül hogy ezzel kapcsolatosan értékítéleteket fogalmazna meg. Az értékszempont többé-kevésbé dekontextualizált, konkrét nyelvi jelenségek megítélésében csak a nyelvtervezésben érvényesül módszeresen (pl. annak eldöntésében, hogy egy európai uniós közigazgatási vagy jogi szakkifejezés melyik lehetséges magyar fordítását szentesítsük, s tegyük kötelezővé használatát bizonyos típusú fordításokban és eredeti magyar szövegekben). A nyelvtervezés azonban nem elméleti, hanem alkalmazott nyelvtudomány, nyelvészeti ismeretek alkalmazása egy nem nyelvészeti területeket is magába foglaló komplex folyamatban. Természetesen érvényesíthető, sőt érvényesítendő az értékszempont számos szövegtípus – de nem a használat körülményeitől elszigetelt konkrét nyelvi jelenség! – megítélésében (pl. a fordítások minőségének ellenőrzésében, diákok anyanyelvi fogalmazásainak értékelésében, tankönyvszövegek érthetőségének és tanulhatóságának megítélésében, egy-egy irodalmi vagy publicisztikai alkotás nyelvezetének elemzésében), ez azonban elsőrendűen nem a nyelvész feladata, hanem pl. a nyelvi és más lektoroké, tanároké, irodalomkritikusoké. Nincs természetesen semmi kivetnivaló abban, ha egy ilyen munkára nyelvész szakember is vállalkozik, sőt ez nagyon hasznos, hiszen a különféle szövegtípusok minőségének megítélésében nyilvánvalóan nem lehet mellőzni a nyelv(észet)i szempontokat.

 

 

2. A beszélőknek nyelvükhöz fűződő viszonyával kapcsolatos mítoszok

 

 

2.1.

Mítosz: Minden embernek – különösen pedig az iskolázottaknak –– erkölcsi kötelessége, hogy ápolja, védelmezze anyanyelvét, ügyeljen épségére, tisztaságára.

Valóság: A felsorolt tevékenységeket – „ápolás”, „védelmezés”, a nyelv „épségére”, „tisztaságára” való ügyelés – nyilvánvalóan nem kell szó szerint venni, hanem a nyelvművelők által felállított nyelvhasználati szabályok követését és másokon való számonkérését kell rajtuk érteni, hiszen a hétköznapi beszélőnek ennél többre nemigen van lehetősége. A nyelvművelői intelmek követése vagy mellőzése olyan magánügy, amelynek semmi köze sincs az erkölcshöz. Mások nyelvhasználatának programszerű bírálata viszont olyan közügy, amely a legtöbb esetben sérti más emberek szabad nyelvválasztási jogát,[14] amely a nyelven belüli változatok választására is ki kell terjedjen (még ha ez az elv a nyelvi jogalkotásban egyelőre nem érvényesül is). A nyelvművelők által szorgalmazott nyelvhasználati szabályok követésének erkölcsi kérdésként való beállítása viszont etikátlan és kártékony magatartás, hiszen bűntudatot ébreszt az emberekben erkölcsi szempontból közömbös cselekedetek miatt. A kultivált nyelvhasználat lehet erény, de egy erény hiánya nem bűn.

 

2.2.

Mítosz: Az anyanyelvéhez minden embert különösen bensőséges viszony fűz.

Valóság: Ez a tétel semmiképpen sem általános érvényű, a kétnyelvű közösségek vonatkozásában például nyelvi mítosznak tekinthető (kivéve persze, ha anyanyelvnek azt a nyelvet tekintjük, amelyhez az embert a legbensőségesebb viszony fűzi). A gyerekkorban elsajátított nyelvhez, nyelvekhez rendszerint csakugyan nagyon erősen kötődik az ember, különösen ahhoz, amelyet a családi környezetben, elsőnek sajátított el. Mégis vannak esetek, amikor a beszélők szembefordulnak az elsőként elsajátított nyelvükkel. Ez történik nemegyszer az ún. felcserélő kétnyelvűségi helyzetben, amelyben a tágabb társadalmi környezet megbélyegzi a kisebbség nyelvét, helyteleníti elsajátítását és (nyilvános) használatát, s ezért az emberek ezt a nyelvet nem szívesen beszélik, bűntudatot, szégyent éreznek ilyenkor.

 

2.3.

Mítosz: Minden ember az anyanyelvén tud a legjobban gondolkodni, fogalmazni, ismereteket elsajátítani.

Valóság: A nyelvnek az elvontabb gondolkodás eszközeként való használata, a fogalmazás, az ismeretszerzés a beszélők domináns nyelvén történik a leghatékonyabban, ez pedig nem föltétlenül az anyanyelv (kivéve persze, ha anyanyelvnek a beszélő domináns nyelvét tekintjük). A kisebbségi kétnyelvűség körülményei közt gyakorta megesik, hogy a kisebbségi anyanyelvű gyermekek többségi nyelvű óvodába, iskolába járnak, esetleg a környezetükben eleve a többségi nyelvet használják többet, s így ún. dominanciaváltáson mennek keresztül, a később elsajátított nyelv válik domináns nyelvükké. A többségi nyelv dominánssá válásához többek között épp az járul hozzá, hogy ezt a nyelvet használják rendszeresen az elvont gondolkodás eszközeként, írott nyelvként, az ismeretszerezés nyelveként. Azonban számos kutatási eredmény utal arra, hogy a dominanciaváltás – különösen ha felcserélő kétnyelvűségi helyzetben történik – hátrányosan érintheti nemcsak a kisebbségi anyanyelv további fejlődését, hanem még a többségi nyelv elsajátítását is, és persze ezzel szoros összefüggésben a többségi nyelven történő ismeretszerzési folyamatot. Éppen ezért a tudomány mai állása szerint a kisebbségi kétnyelvűség körülményei közt mind az egyéni beszédfejlődés, mind az iskolai előmenetel szempontjából az a legjobb, ha a gyermekek az elsőnek elsajátított nyelvükön tanulhatnak.

 

 

3. A nyelvi változatossággal kapcsolatos mítoszok

 

 

3.1.

Mítosz: Vannak, akik összevissza használnak különféle nyelvi formákat, önkényesen keverve a helyes és a helytelen alakokat.

Példa: A magyarban például teljes a zűrzavar az amely – ami, ami – aki stb. vonatkozó névmások használatában. (Ez az a ház, amelyben/amiben tíz évig laktunk. Ez az a csapat, amelyet/amit/akit nem lehet legyőzni.)

Valóság: A társasnyelvészeti kutatások már évtizedekkel ezelőtt egyértelműen bebizonyították, hogy az azonos jelentésű, ill. funkciójú, de eltérő hangalakú és/vagy nyelvi fölépítésű változatok felváltva történő használata természetes nyelvi jelenség ugyanazon közösség vagy egyén beszédében is. Az azonos jelentésű, funkciójú nyelvi eszközök váltakozó használata mögött rendezettség áll, szó sincs önkényes keverésről vagy zűrzavarról. Az olyan, azonos értelemben használt formák, mint pl. a főmondatban álló főnévre vonatkozó amely és az ami vagy az embercsoportra vonatkozó ami és az aki ún. nyelvi változót alkotnak. Az egyes változatok gyakorisága egy adott megnyilatkozáson belül a konkrét mondat jelentésén túl függ, ill. függhet a beszélő különféle társas és más jellemzőitől (pl. iskolázottságától, nyelvjárási hátterétől, lelkiállapotától stb.) és a beszédhelyzet sokféle tényezőjétől (pl. a beszédpartnerek társas jellemzőitől, egymáshoz fűződő viszonyától, a tevékenység közegétől és jellegétől, azaz a beszédhelyzet formalitásától). A látszólagos „önkényesség” és „zűrzavar” mögött meghúzódó rendszerszerűség csak statisztikai eszközökkel ragadható meg.

 

3.2.

Mítosz: Az egymással váltakozó nyelvi formák közül az egyik nem egy esetben fölösleges, mert a másikkal minden további nélkül helyettesíthető.

Példa: Ez a helyzet sok idegen szóval (pl. top szóval a topon vagyunk ’csúcson vagyunk’ szerkezetben) és más „helytelen” formákkal (pl. az aki vonatkozó névmással, ha személyek csoportjára vonatkozik).

Valóság: Egy nem nyelvbotlásként elhangzott vagy leírt nyelvi forma – pl. a topon vagyunk kifejezés a csúcson vagyunk kifejezés „helyett” vagy az aki vonatkozó névmás személyek csoportjára vonatkoztatva – legföljebb strukturalista szempontból tűnhet fölöslegesnek. A beszélő a beszédtevékenysége során nemcsak arra ügyel, hogy fogalmilag pontosan fejezze ki magát, hanem más célokat is követ a rendelkezésére álló eszközök közül való választással. Így például sokszor valamilyen benyomást szeretne magáról kelteni, mondjuk művelt(ebb)nek vagy műveletlen(ebb)nek, modern(ebb)nek vagy konzervatív(abb)nak, „vagányos(abb)nak” vagy szolid(abb)nak stb. akar látszani, beszédmódjával finoman szeretne utalni társadalmi hátterére vagy éppen el szeretné leplezni társadalmi hátterét. Más esetekben arra törekedhet, hogy beleolvadjon egy társaságba vagy éppen arra, hogy kiríjon belőle. Az is előfordul, hogy szellemeskedni vagy viccelődni akar, a humor forrásaként fordul esetleg szokatlan, az adott közösségben nem normatív szinonimákhoz, alakváltozatokhoz, nyelvtani formákhoz. A nyelvi rendszer szempontjából nézve a strukturalista megfontolások alapján „fölösleges”-nek minősített nyelvi formák nagyon sokszor nyelvi változásoknak a szinkróniában való megnyílvánulásai. Ezért „fölösleges” nyelvi formákról éppoly értelmetlenség beszélni, mint amilyen értelmetlenség volna egy nyelvi változást „fölösleges”-nek titulálni, s így pl. a finnugor szókezdő *k-nak veláris mássalhangzók előtti helyzetben történő ch-vá, majd h-vá való „fölösleges” válásáról, a finnugor magánhangzóközi *-k- „fölösleges” zöngétlenedéséről és spirantizálódásáról stb. értekezni.

 

3.3.

Mítosz: Vannak olyan szavak, kifejezések, nyelvtani formák a nyelvben, amelyek eredendően rosszak, és ezért jó volna, ha eltűnnének a nyelvből.

Valóság: Ilyen formák nincsenek, pontosabban: nincs értelme semmilyen formát ilyennek minősíteni. Ha egy nyelvben létrejön egy szóalak és azt egy közösség használja (erről van szó most, nem a hapax legomenonokról), nem lehet eredendően „rossz”. Legföljebb arról lehet szó, hogy bizonyos beszédhelyzetekben használata nem célszerű, mert nem illik bele az adott kontextusba, ennek azonban semmi köze a nyelvi rendszerhez. Kivételnek látszanak a szakszerűtlenül használt szakszavak, pl. a betű szó ’beszédhang’ értelemben vagy a faj szó ’fajta, rassz’ értelemben. Ezek azonban csak a szaknyelvi kommunikációban helytelenek, a köznyelviben nem, hiszen nem okoznak félreértést: ha egy anyuka azt mondja a másiknak a hároméves fiáról, hogy „az én Józsikám még nem tudja ejteni a rö betűt”, kevéssé valószínű, hogy a másik anyuka félreérti, és az írásrendszer egyik elemének a (le)ejtésére fog gondolni. Ugyanez a helyzet az ún. „politikailag korrekt”, ill. „inkorrekt” szóhasználattal is, amely „politikailag” lehet helyes vagy helytelen, de nyelvileg nem az.

 

 

4. A nyelvváltozatokkal kapcsolatos mítoszok

 

 

4.1.

Mítosz: Az írott nyelv jobb, értékesebb, mint a beszélt nyelv, ezért ennek kell szolgálnia a helyes nyelvhasználat mintájául.

Valóság: Az írott és a beszélt nyelv a természetes emberi nyelvek két, egymástól jól elkülöníthető, bár egymással összefüggő létformája. Történetileg nézve a beszélt nyelv az elsődleges, ezenkívül pedig elsődleges az anyanyelv-elsajátítás szempontjából is, ugyanakkor a mai modern társadalmakban az írott nyelvnek is nagyon fontos a szerepe. Mivel az írás évezredek során szűk embercsoportok (papok, művelt emberek) kiváltsága volt, a beszélők szemében nagyobb tekintélyre tett szert, mint amilyennel a beszélt nyelv rendelkezik. Jelentőségét mutatja, hogy a fontos dokumentumok, szerződések stb. írásban készülnek. Mindez azonban nem nyelvi kérdés, hanem társadalmi: nyelvi szempontból nem lehet értékkülönbséget tenni a beszélt és az írott nyelv között, hacsak abban nem, hogy az írott nyelv rendezettebb, átgondoltabb, kevesebb benne a tévesztés, mint a beszélt nyelvben. Ez azért van így, mert egyrészt írás közben az ember nemcsak hogy jobban oda tud figyelni a nyelvi megformálásra, mint beszéd közben (ezenkívül segédeszközöket – szótárakat, kézikönyveket – is használhat), hanem sok esetben utólag el tudja tüntetni a mégis elkövetett hibákat, amire a beszédben nincs lehetőség. Másrészt pedig a prototipikus írott nyelv dekontextualizált, nem ágyazódik úgy be egy konkrét beszédhelyzetbe (mert többször, különböző helyzetekben is felhasználható), mint a beszélt nyelv, s ebből eredően pontosabbnak, kifejtőbbnek kell lennie. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az írott nyelv „jobb” volna a beszélt nyelvnél, hiszen a beszélt nyelv a maga „tökéletlenségeivel” együtt éppoly jól szolgálja a kommunikációt a maga helyén, mint az írás azokon a területeken, ahol használatos.

 

4.2.

Mítosz: Az irodalmi nyelv és a köznyelv, azaz a standard nyelvváltozat a „helyes” nyelv, a nyelvjárások a standardnak az iskolázatlan, egyszerű emberek ajkán keletkezett romlott és hibás változatai.

Valóság: Történetileg nézve a nyelvek standard változatai kései fejlemények. Évezredeken keresztül a nyelveknek nem volt standard változatuk, s a legtöbb nyelvnek ma sincsen. Ha ez a mítosz igaz volna, akkor a standardizálatlan nyelveket nem is lehetne „helyesen” beszélni. Strukturális szempontból nézve a beszélők elsődleges nyelvváltozatai, az ún. vernakuláris változatok, mint amilyenek a nyelvjárások is, rendszerszerűbbek, mint a standard, mivel ez utóbbi számos esetben több más nyelvváltozat keveredésével és nemegyszer mesterséges beavatkozás útján jött létre (ez a magyar nyelvre is nagyon igaz). A nyelvjárásoknak, éppúgy mint a standardnak, megvan a saját normájuk, egy-egy nyelvjárási forma helyességét nem lehet a standard nyelvváltozat normája alapján megítélni, hanem csak a saját normája alapján. Így pl. az olyan, a standardban megbélyegzett és helytelennek tartott jelenségek, mint amilyen pl. a „suksükölés” vagy a „nákolás” a magyar nyelvjárások egy részében kifogástalanok. (Ez bizonyos megszorításokkal fordítva is igaz, a standard formák más nyelvváltozatokban, pl. a nyelvjárásokban helytelenek lehetnek.)

 

4.3.

Mítosz: A nyelvjárások értékesebbek más nyelvváltozatoknál, mert a nyelvnek egy tisztább, romlatlanabb állapotát őrzik, mint a városi nyelvváltozatok vagy a köznyelv.

Valóság: A nyelv korábbi állapotai sem voltak jobbak, mint a mai, így még ha a nyelvjárások csakugyan egyetemlegesen egy korábbi nyelvállapot őrzői volnának, ez akkor sem tenné őket értékesebbé a köznyelvnél. Ám mítosz az is, hogy a nyelvjárások korábbi állapot őrzői: az ún. megőrzött régiségek mellett minden nyelvjárásban vannak nyelvi újítások is (sokszor egészen merész nyelvi újítások); legföljebb a peremnyelvjárásokról és az ún. külső nyelvjárásszigetekről (más nyelvvel körülvett nyelvszigetekről) mondható el az, hogy több régiséget őriztek meg, mint a központibb fekvésű nyelvjárások. Másfelől azonban a peremnyelvjárások és a nyelvszigetek nyelvjárásainak beszélői többet érintkeztek és érintkeznek a szomszédos nyelvek beszélőivel, így nagyobb mértékben érvényesül bennük a kontaktushatás, mint a nyelvterület belsejében található nyelvjárásokban, a kontaktushatás következtében létrejövő nyelvi jelenségek pedig ugyancsak nyelvi újítások.

 

4.4.

Mítosz: A nyelvnek idegen hatástól mentesebb változatai értékesebbek azoknál, amelyek „kevertek”, amelyekben erősebben érvényesül az idegen nyelvek hatása.

Valóság: A nyelvváltozatok értékét egyáltalán nem befolyásolja a bennünk megnyilvánuló idegen hatás mértéke, a „kevert nyelvváltozatok” éppoly értékesek, mint a „tisztábbak”. Nem valószínű, hogy bármely dialektológus azt merné állítani, hogy mondjuk a székely nyelvjárás értékesebb, mint a moldvai csángó vagy az őrvidéki (burgenlandi), csak azért, mert valószínűleg jóval kevesebb benne a kontaktusjelenség. Hasonlóképpen nem mondhatjuk, hogy a szaknyelvek kevésbé volnának „értékesek”, mint mondjuk a köznyelv azért, mert több idegen szót vagy más típusú kontaktusjelenségeket tartalmaznak. Ha ezt a mítoszt az önálló nyelvekre is kivetítenénk, akkor azokat a nyelveket, melyek történetük során nagyobb mértékben voltak kitéve más nyelvek hatásának, értéktelenebbnek kellene tekintenünk, mint az elszigeteltebben fejlődőeket Így például a germán nyelvcsaládon belül a rendkívül értékes izlandi mellett kevésbé kellene értékesnek tartanunk a németet, legkevésbé értékesnek pedig az angolt.

 

 

5. A nyelvműködés mikéntjével kapcsolatos mítoszok

 

 

5.1.

Mítosz: Gondos fogalmazással, nagyobb odafigyeléssel elérhetjük, hogy az általunk használt kifejezések, mondatok egyértelműek legyenek, csak egyfélét jelentsenek, és így elkerüljük a félreértéseket.

Valóság: Nyelvtervezési perspektívában ezt a mítoszt Sándor Klára (2003:401) így fogalmazta meg: „’a nyelv a gondolatok közlésének eszköze’, s ezért úgy kell alakítani, hogy ezt a funkcióját a lehető leghatékonyabban töltse be”. Amint Sándor Klára (i. h.) is megjegyzi, aki így vélekedik, az „a nyelvet gépnek gondolja, logikusan, gazdaságosan és pontosan (félreértések nélkül) működővé szeretné alakítani”, mert „bízik abban, hogy a nyelv ’tökéletesebbé’ tehető, szükség esetén ’megjavítható’”. A természetes emberi nyelvek nem ilyenek, s bár sikeres nyelvtervezéssel bizonyos, strukturális szempontból zavarónak vagy kevésbé megfelelőnek látszó formák esetleg kiküszöbölhetőek, ez a „problematikus” jelenségeknek csak egy töredékét érintheti. A nyelvekben meglévő ambivalenciával nyelvészek, filozófusok sokat foglalkoztak. Vizsgálódásuk legfontosabb tanulsága az, hogy a kétértelműségek nagy része csak strukturális szempontból, „elméletileg” jelent problémát. A beszélők a konkrét élethelyzetben a legritkább esetekben értik félre a két- vagy többértelmű megfogalmazásokat, ugyanis a hallottak vagy olvasottak értelmezésekor a világról szerzett ismereteikre is támaszkodnak. Ebből következően nem szükséges, hogy minden nyelvi megnyilvánulásunk strukturális szempontból „egyértelmű” legyen, sőt ez nem is lehetséges, hiszen vannak a nyelvi rendszerbe „belekódolt”, átfogalmazással nem megszüntethető két- és többértelműségek is (homonim szavak és szerkezetek).

 

5.2.

Mítosz: Előfordul, hogy egy-egy szót nagyon sok ember használ helytelenül, olyan jelentést és/vagy stílusértéket tulajdonítva neki, amilyen annak a szónak nincs is.

Példák: A számla szót az elárusítók „tévesen” a már kifizetett összeget feltüntető cédula megjelölésére használják, holott az értelmező kéziszótárból „világosan kiderül”, hogy számlát a még ki nem fizetett összegről állítunk ki. A hölgy szót „tévesen” olyankor is használják „egyre többen”, amikor az illető nőszemély nem érdemel tiszteletet, mert mondjuk utcanő vagy zsebtolvaj. A helység szót rendszeresen „összekeverik” az emberek az helyiség szóval, és – „hibásan” azt mondják például, hogy Kitakarítom a helységet, holott csak egy szobát takarítanak ki, nem az egész falut.

Valóság: Ez a nagyon gyakori vélekedés is mítosz. A szónak természetesen nincs a beszélőktől független jelentése és stílusértéke. Ha egy szót „nagyon sok ember” használ valamilyen jelentésben és/vagy stílusértékben, akkor az a szónak az adott közösségben az az (egyik) jelentése, ill. az a stílusértéke (így pl. a számla szónak van ’nyugta’ jelentése is, a hölgy szó pedig sok beszélő számára hasonló stílusértékű, mint a nő). Hiszen a szó úgy „tesz szert” jelentésre, ill. stílusértékre, hogy az emberek valamilyen kontextusban rendszeresen használják. Ugyanígy nem beszélhetünk arról, hogy a beszélők két szó jelentését „összekeverik”, ha a hangalak hasonlósága miatt az egyiket rendszeresen használják olyan jelentésben, amilyen eredetileg csak a másiknak volt.

 

 

6. Nyelvérintkezési mítoszok

 

 

6.1.

Mítosz: Két vagy több nyelv keverése egyetlen nyelvi megnyilvánuláson belül a beszélő részéről a nyelvi önkény kifejezése, az eredmény pedig zagyva beszéd.

Valóság: A kétnyelvűségi kutatások egyöntetű tanúsága szerint két vagy több nyelv keverése egyetlen nyelvi megnyilvánuláson belül számos két- vagy többnyelvű beszélőközösségben teljesen szokványos eljárás, amely a beszélők magas szintű nyelvi képességeiről tanúskodik, s jól meghatározható nyelvtani és pragmatikai szabályok vezérlik. A kétnyelvű megnyilatkozások jelentős része grammatikus – azaz nyelvtanilag helyes – mondatból, mondatrészletből áll; a mégis előforduló agrammatikus mondatok, mondatrészletek többnyire jól megmagyarázhatók. (Ezenkívül pedig nem szabad elfelejtenünk, hogy az egynyelvű emberek mindennapi beszélt nyelvében is vannak – nem is kis számban – agrammatikus mondatok, aminek a beszédtervezés jellegében rejlő nyelvlélektani oka van.) Nagyszámú agrammatikus kétnyelvű megnyilatkozásra csak a nyelvvesztés folyamatában lévő beszélők esetében vannak példák, ez azonban nem a kódváltással függ össze, hanem a beszélők gyönge nyelvtudásával, hiszen az ilyen beszélők sok olyan agrammatikus mondatot, mondatrészletet is produkálnak, amely nem tartalmaz vendégnyelvi elemet.

 

6.2.

Mítosz: A két nyelv keverése a megbecsülés hiányát jelzi az érintett nyelvekkel szemben.

Valóság: A kutatások nem erősítik meg azt a föltételezést, hogy a kódváltás negatív beszélői attitűdökkel járna az érintett nyelvekkel szemben, ennek épp az ellenkezője az igaz. A kódváltás a legnagyobb mértékben általában épp azokra a beszélőkre jellemző, akik mindkét nyelvvel azonosulnak, mindkettőhöz pozitívan viszonyulnak, vagyis mind a kettőt nagyra becsülik.

 

6.3.

Mítosz: A két nyelv keverése arra utal, hogy a beszélő nem ismeri jól az egyik vagy mindkét nyelvet.

Valóság: A kutatások szerint a kódváltásnak nagyon sokféle indítéka van, pl. a másik nyelven elhangzottak szó szerinti idézése, a mondanivaló hitelesítése vagy nyomatékosítása, a mindkét nyelvvel való azonosulás kifejezése, törekvés a beszélgetőtárshoz való nyelvi alkalmazkodásra, nyelvi játék. Ezek közül csak az egyik a nyelvi hiány kiküszöbölésére irányuló igyekezet. Ezért a kódváltás tényéből önmagában nem lehet következtetni a beszélők hiányos nyelvtudására. A kódváltó beszélők egy része mind a két nyelvet kiválóan ismeri, s ezenkívül még egy többletképességgel is rendelkezik: össze tudja kapcsolni a két nyelv elemeit egyetlen diskurzuson belül úgy, hogy a létrejövő nyelvi megnyilvánulás nyelvtanilag helyes legyen.

 

6.4.

Mítosz: Az idegen nyelvektől óvnunk kell a saját nyelvünket, mert az idegen nyelvek hatására eltűnhetnek jellegzetes, ősi vonásai.

Valóság: A nyelvérintkezés nem befolyásolja hátrányosan a nyelveket, inkább előnyükre válik. Amint azt Arany A. László, a prágai nyelvészeti iskola jeles szlovákiai magyar képviselője már a múlt század harmincas éveiben megállapította, a kétnyelvűség a nyelvi változások egyik fontos mozgatórugója (l. Arany 1939–1940/1998:7). A nyelvi változások pedig nem rosszak, hiszen a nyelvnek a körülményekhez való alkalmazkodását teszik lehetővé, azt, hogy a beszélők változó kommunikációs szükségleteit ki tudja elégíteni; ezenkívül pedig a változások nyomán létrejövő alakváltozatokat a beszélő különféle társas jelentések kifejezésére tudja használni (erre l. a 3.2. mítosz cáfolatát). Az idegen nyelvi hatás a nyelvek gazdagodásának, differenciálódásának egyik fontos tényezője. Az „ősi sajátságok” megléte vagy hiánya csak a nyelvészek egy része számára fontos kérdés, a „normális” beszélők számára teljesen közömbös, már csak azért is, mert ha a nyelvészek nem világosítják föl őket, fogalmuk sincs arról, mit a nyelvükben az „ősi sajátosság”. (Sőt, a nyelvészek sem saját beszédtevékenységük miatt tartják az „ősi sajátságok” megőrzését fontosnak, hanem az általuk vallott különféle nyelvi és nem nyelvi ideológiák szempontjából.) A beszélőknek inkább az az érdekük, hogy ne legyenek túl nagy különbségek anyanyelvük és az általuk használt más nyelvek között. Ez áll a nyelvek nemzetköziesülésének hátterében (ami lényegében az indoeuropeizálódás fedőneve). Ez a folyamat nemcsak elkerülhetetlen, hanem hasznos is, mert megkönnyíti a nyelvek közötti fordítást és az idegen nyelvek tanulását, sőt az idegen nyelvű környezetben való tájékozódást olyankor is, amikor a beszélő az illető nyelvből nagyon keveset ismer. A korábbi történelmi korszakokban a nyelvek egységesülése egyes régiókra korlátozódott, így jöttek létre az ún. nyelvi areák. Ezekben az évszázadok során a nyelvek közt több esetben feltűnő hasonlóságok jöttek létre annak ellenére, hogy azok vagy genetikailag egyáltalán nem rokon nyelvek, vagy pedig csupán távoli rokonok (pl. az indoeurópai és a dravida nyelvek Indiában vagy a román, albán, görög és több szláv nyelv a Balkán-félszigeten). Sok jel utal arra, hogy ma, a globalizáció korában világviszonylatban jelentkezik az ilyen nyelvi egységesülés, még ha nyilván térségenként eltérő módon és mértékben is.

 

6.5.

Mítosz: Az idegen szavak azért veszélyesek, mert a nyelv saját elemei rovására terjeszkednek, kiszorítják őket a használatból.

Valóság: A nyelvbe bekerülő idegen szavak nem föltétlenül szorítják ki az azonos jelentésű megfelelőiket. Nagyon sok esetben az idegen szó és a nyelvben eredetileg meglévő egy vagy több megfelelője közt jelentésmegoszlás megy végbe, az érintett szavaknak némileg eltérő lesz a denotatív jelentésük és/vagy a stílusértékük, ami pedig gazdagabbá és differenciáltabbá teszi az átvevő nyelv szókincsét. Például a magyar nyelv szlovákiai változataiba bekerült monterka szó nem azonos jelentésű a hagyományos magyar munkaruha szóval, hanem kifejezetten fizikai munkához viselt, kék színű, két részes viseletet megnevezéseként használatos; a diplom szó jelentése sem azonos sem a diploma, sem az oklevél szóéval, mert egyedül a kiváló teljesítményért adott  okirat megjelölésére szolgál. Természetesen számos példát találunk a nyelvek történetében arra is, hogy az újabb keletű kölcsönszavak teljesen kiszorították a régebbieket. A magyarban például az ősi süv szót annak idején kiszorította a latin eredetű rér, de már ez utóbbit sem használja senki, mert az meg később a német eredetű sógor szónak adta át a helyét. Az ilyen szócserék a nyelvre nézve nem jelent semmiféle veszélyt. Vannak nyelvek, amelyekben a szókincs tetemes része helyettesítődött már eredetű szavakkal; ilyenkor relexifikációról beszélünk. A relexifikáció sem sodorja veszélybe az érintett nyelveket, csupán megváltoztatja szókincsüket és ezzel összefüggésben esetleg hangtani vagy nyelvtani változásokat is előidéz vagy meggyorsít.

 

6.6.

Mítosz: A belső keletkezésű szavak jobbak az idegen szavaknál. Ha van választási lehetőségünk, jobb, ha belső keletkezésű szavakat használunk.

Valóság: Nagyon sok körülménytől függ, hogy egy bizonyos közléshelyzetben a belső keletkezésű vagy az idegen szó használata helyénvalóbb, ill. célravezetőbb-e. Ugyanez igaz nyelvtervezési vonatkozásban is: nem magától értődő, hogy minden idegen szónak érdemes létrehozni és elterjeszteni egy belső keletkezésű megfelelőjét, hanem ez is a körülményektől függ. Fontos szempont például, hogy mennyire gyakori fogalomról van szó, csak a szakemberek szűk köre fogja-e használni, vagy a szakmán kívüliek is. Az idegen szó mellett szólhat pl. az, hogy megkönnyíti a nemzetközi szakmai kommunikációt, adott esetben könnyebben ejthető, rövidebb, netán szemléletesebb a lehetséges belső keletkezésű megfelelőjénél, esetleg családja van már az érintett nyelvben stb.

 

6.7.

Mítosz: A kölcsönszavak használata a kisebbségi beszélőközösségekben nemtörődömségre vezethető vissza, a „mindegy, hogyan beszélek” felfogásra.

Valóság: A többségi nyelvből történő kölcsönzés elkerülhetetlen velejárója a kisebbségi kétnyelvűségnek. A szókölcsönzésnek számos indítéka van mind a kisebbségi, mind az egyéb beszélőközösségekben, de ezek közé nem tartozik a „nemtörődömség”, kivéve, ha „nemtörődömségen” a nyelvművelők által felállított, nyelvi mítoszokon alapuló nyelvhasználati szabályokkal való „nemtörődést” kell érteni. Abból, ahogyan a nyelvművelők a nemtörődömség szót és annak szinonimáit használják, arra lehet következtetni, hogy tulajdonképpen a nyelvhasználatot erőteljesen befolyásoló egyik fontos tényezőre, a nyelvi gazdaságosságra gondolnak ilyenkor. A nyelvi gazdaságosságra való törekvés valóban sok esetben vendég- és kölcsönszavak használatára indítja a kétnyelvű beszélőket. Csakhogy ez a törekvés semmiképpen sem azonosítható a nemtörődömséggel, hiszen ez utóbbi az értelmező kéziszótár tanúsága szerint  (ÉKsz². 2003:973) azt jelenti, hogy ’semmivel sem törődés, közömbösség, hanyagság’. A semmivel sem törődésnek, közömbösségnek és a hanyagságnak pedig nyilvánvalóan nem sok köze van a gazdaságossághoz, amelyet a kéziszótár gazdaságos szócikke alapján így határozhatunk meg: ’javak, értékek, idő stb. előnyös felhasználása’ (vö. ÉKsz². 2003:437).

 

6.8.

Mítosz: A nyelvre nem is annyira az idegen szavak és kifejezések jelentenek nagy veszedelmet, hanem az idegenszerű nyelvtani szerkezetek, ezek veszélyeztetik leginkább a nyelv épségét.

Valóság: Sem a külföldi, sem a magyar kétnyelvűségi, kontaktológiai és nyelvtörténeti irodalomban nem olvasunk arról, hogy a kontaktushatás bármely típusa veszélyes lenne a nyelvre nézve. Amit a 6.4. mítosz kapcsán elmondtuk, az a kontaktushatás minden válfajára igaz: a hangtani, alaktani, mondattani, szövegtani, szókészlettani, pragmatikai stb. kontaktushatás mint a nyelvi változásokat előidéző egyik fontos tényező jelentősen hozzájárul a nyelvek hangrendszerének, alaktani, mondattani, szókészlettani stb. rendszerének gazdagodásához; ezenkívül bizonyos feltételek mellett eltérő nyelvek közt is hangtani, alaktani, mondattani, szövegtani, szókészlettani stb. hasonlóságokat hoz létre, ami megkönnyíti az emberek számára az érintett nyelvek megtanulását, az egyik nyelvről a másikra történő fordítást. A kontaktushatás bármely válfajának „veszélyességére” vonatkozó tétel ugyanolyan mítosz, mint az a téveszme, hogy az emberi rasszok keveredése veszélyes. Ez a vélekedés egy másik, rokon mítoszra megy vissza, mely szerint a szerkezeti kontaktushatás „rendszerbomlás”-t idéz elő, szemben a szókölcsönzéssel, amely csak a szókészlet egyes elemeit befolyásolja, a nyelv rendszerét nem vagy alig befolyásolja. Ha a szerkezeti kontaktushatás csakugyan „rendszerbomlást” idézne elő, akkor az érintett nyelvek rövid úton megszűnnének létezni, hiszen a nyelv köztudottan rendszer, ha tehát a nyelv rendszere meg- vagy felbomlana, maga a nyelv bomlana meg vagy fel. Ez esetben mára már a világnak talán a legtöbb nyelvközössége nyelv nélkül maradt volna, köztük természetesen a magyar is. A nyelvtani kontaktushatás – aligha meglepő módon – nyelvtani változásokat idéz elő, s mivel a nyelvtan strukturáltabb összetevője a nyelvi rendszernek, mint mondjuk a szókincs, érthető, hogy az ilyen változásokat mélyrehatóbbnak, radikálisabbnak érezzük. Ám a nyelvi rendszer bármely síkján egy másik nyelv – vagy akár több más nyelv – hatására bekövetkező mélyreható változások sem jelentenek veszélyt semelyik emberi nyelvre nézve, mert rendszerét nem meg- vagy felbomlasztják, hanem csupán megváltoztatják. Azok a nyelvek, melyeknek a nyelvtani rendszere nagymértékben kevertté vált a más nyelvvel, nyelvekkel való hosszan tartó érintkezés nyomán, mai formájukban éppoly jól működnek, mint történetük bármely korábbi szakaszában.

 

 

7. Kétnyelvűségi mítoszok

 

 

7.1.

Mítosz: Kétnyelvű ember az, aki két különböző nyelvet beszél anyanyelvi szinten, azaz úgy, mintha mindkét nyelvnek egynyelvű anyanyelvi beszélője lenne.

Valóság: Ezt a felfogást vallotta egykor sok nyelvész is, ma azonban már egyetértés van a kétnyelvűségi szakirodalomban arra nézve, hogy az említett eset a kétnyelvűségnek csak egy sajátos – nem is túl gyakori – típusa, az ún. kiegyensúlyozott (balansz) kétnyelvűség. Ennél jóval gyakoribb az az eset, amikor a két nyelv ismerete között kisebb-nagyobb vagy akár nagyon jelentős különbségek vannak; ezt nevezzük domináns kétnyelvűségnek. Ettől azonban a kétnyelvűségnek két nyelv egyformán magas szinten való birtoklásaként való értelmezése még nem mítosz, csak eltérő felfogás. Ami mítosz benne, az az a feltételezés, hogy két nyelvet lehetséges ugyanúgy beszélni, mint ahogy azt az adott nyelveknek egynyelvű anyanyelvi beszélői beszélik. Ez nem igaz, ugyanis a két nyelv mindig hat egymásra, különösen, ha a beszélő mindkettőt nagyon magas szinten birtokolja (ami annak a következménye, hogy mindkettőt sokat használja). A kétnyelvű emberek mindkét nyelvüket törvényszerűen másképp beszélik, mint az illető nyelvek egynyelvű beszélői, a kétnyelvű beszélők által beszélt nyelvváltozatok szükségszerűen kontaktusváltozatok. A kétnyelvűek beszédében jelentkező kontaktusjelenségek ezért nem irthatók ki semmilyen eszközökkel, így az erre irányuló nyelvművelő vagy anyanyelvi nevelési igyekezetek elhibázottak, és kudarcra vannak ítélve.

 

7.2.

Mítosz: A kétnyelvű beszélők, különösen ha olyan kisebbségi közösségben  élnek, ahol az anyanyelvük nem hivatalos nyelv, az egyik nyelvüket sem beszélik rendesen.

Valóság: Ez a mítosz bizonyos tekintetben a 7.1. alatt említett mítosz ellenmítosza. Azon a hamis meggyőződésen alapul, hogy az egynyelvűek nyelvhasználata, ill. nyelvtudása az etalon, és ehhez kell mérni a kétnyelvűek nyelvhasználatát, ill. nyelvtudását. Ez nem így van, ugyanis a kétnyelvű közösségekben élő beszélők gyökeresen más nyelvi helyzetben vannak, mint az egynyelvű közösségekben élők. Sem a kétnyelvű, sem az egynyelvű közösségekben élő beszélők nyelvhasználatáról, ill. nyelvtudásáról nem lehet úgy tenni érvényes megállapításokat, hogy eltekintenénk a nyelvi helyzettől, amelyben élnek. A kétnyelvű közösségekben élő beszélők azért kétnyelvűek, mert a nyelvhasználat különböző színterein más-más nyelveket használnak, vagyis a két nyelv között „munkamegosztás” van. Ebből következően a két nyelv ismerete is színterenként más és más jellegű és mértékű, és ez így természetes. Ezenkívül pedig a kétnyelvű beszélők mindkét nyelvüknek ún. kontaktusváltozatát beszélik, amely törvényszerűen eltér az egynyelvű beszélők nyelvétől, ám annál nem rosszabb, csak más (l. a 7.1. mítosz cáfolatánál). Az a helyzet, hogy egy közösség tagjai mindennapi életük során két nyelv használatára kényszerülnek, ill. anyanyelvüket sok esetben csak nagyon korlátozottan használhatják, nemegyszer nyelvi jogfosztás következménye, ami súlyos társadalmi probléma, ez a tény azonban a kétnyelvűségnek mint nyelvi, nyelvlélektani jelenségnek a megítélését természetesen nem befolyásolhatja.

 

 

II. Magyar nyelvi mítoszok

 

 

8. A magyar nyelv jellegével kapcsolatos mítoszok

 

 

8.1.

Mítosz: A magyar nyelv különleges, más nyelvektől sok tekintetben eltérő, egyedi logikájú, különösen gazdag nyelv.

Valóság: Ez az állítás az ún. „pozitív” nyelvi mítoszok közé tartozik, amelyek a nyelvi rendszer valamely elemét (elemeit), jelenségét (jelenségeit), tulajdonságát (tulajdonságait) méltatják, olyat állítva róla, ami nem igaz vagy aminek az igazságértéke nem ítélhető meg. A magyar nyelvben valószínűleg egyetlen olyan jelenség sincs, amelyre ne lehetne a világ több ezer nyelve közül valamelyikben (általában sokban) példát találni, nem tekintve persze a szavak, szóelemek konkrét hangalakját és jelentését. Ami nyelvünket egyedivé teszi, az ezeknek a nyelvi jelenségeknek az együttes előfordulása. Csakhogy ilyen értelemben minden nyelv egyedi, még az olyan közeli rokon nyelvek is, mint a cseh és a szlovák. A magyar nyelv legföljebb az indoeurópai nyelvek környezetében „különleges” valamelyest.

 

8.2.

Mítosz: A magyar nyelv egyik legfőbb jellegzetessége a tömörség.

Valóság: Ez is a pozitív mítoszok egyike. A magyar mint agglutináló nyelv valóban képes sok olyan jelentésmozzanatot toldalékokkal kifejezni, amelyeket más nyelvekben – elsősorban az izoláló nyelvekben – önálló szavak hordoznak. Nyelvünknek ezt a tömörítő tulajdonságát az angol nyelv széttagoló jellegével szokták szembeállítani (vö. pl. a magyar kimosathatnám szóalakot angol megfelelőjével: I could have it washed). A magyar azonban csak alaktanában tömörítő, ellenben mondattanában széttagolóbb az angolnál és más indoeurópai nyelveknél, hiszen nagyon sok mindent, amit emezek egyszerű mondattal fejeznek ki, a magyar csak összetettel képez visszaadni (vö. pl. I command you not to touch it. Megparancsolom nektek, hogy ne nyúljatok  hozzá). Mindez persze még mindig nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy a magyarban összességében a tömörítő megoldások legyenek túlsúlyban, ennek egzakt kimutatása azonban lehetetlen feladat.

 

 

9. A magyar nyelv helyzetével kapcsolatos mítoszok

 

 

9.1.

Mítosz: A magyar kicsi és csekély jelentőségű nyelv.

Valóság: Bár e kijelentés megítélése attól is függ, hogy milyen kritériumok alapján tartunk egy nyelvet „kicsi”-nek és „csekély” jelentőségűnek, ill. mi a viszonyítási alapunk, a világ nyelveinek összességét nézve mégis azt mondhatjuk, hogy a magyar a világ legnagyobb és legfontosabb nyelvei közé tartozik, s így kiinduló tételünket „negatív nyelvi mítosz”-nak minősíthetjük. Décsy Gyula (1990) számításai szerint a magyar a világ 46. legnagyobb nyelve, az általa számon tartott 2800 nyelv közül. (Décsy 14 millió magyar beszélővel számol, ami talán már már 1985-ben is túlzás volt, azóta azonban sokkal inkább 13 millió a reális, azaz inkább az 50. körüli helyre tehetjük a magyart a világ nyelveinek a beszélők lélekszáma alapján összeállított ranglistáján). A magyar a világ nyelveinek azon, viszonylag szűk csoportjába tartozik, melyeknek – a különféle földrajzi és társadalmi dialektusok mellett – a nyelv legnagyobb presztízsű változataként standard dialektusuk is van, s amelyek teljes hatókörű nyelvek, azaz bármilyen funkcióban és bármilyen beszédhelyzetben lehet őket használni: a beszélt nyelviek mellett vannak írott nyelvi változatai is; vannak továbbá szaknyelvi regiszterei (gyakorlatilag minden létező tudományterületre és szakmára kiterjedően), és persze különféle stílusváltozatai is. Nyelvünk más nyelvekkel összehasonlítva viszonylag régi és kiterjedt írásbeliséggel rendelkezik.

 

9.2.

Mítosz: A magyar nyelv léte veszélyben forog.

Valóság: Az olyan nyelvek, amelyek egy (vagy több) országban hivatalos nyelvként használatosak az élet minden területén, nincsenek veszélyben. Veszélyeztetettnek azokat a nyelveket szokták tartani, amelyeknek nincs egymillió beszélőjük, és nincs hivatalos nyelvi státusuk. E két kritérium közül egyik sem áll a magyarra. A magyar nyelv léte „csak” az ország határain túl van veszélyben, országonként eltérő mértékben.

 

9.3.

Mítosz: A magyar nyelv nem beszélőinek lélekszáma, hanem nemtörődömségük, nyelvi műveletlenségük, idegenmajmolásuk miatt van veszélyben Magyarországon (is).

Valóság: A beszélők „nemtörődömsége” nem jelent veszélyt, ugyanis az olyan nyelvi jelenségek, amelyeket a nyelvművelők „nemtörődömségre” szoktak visszavezetni, valószínűleg a világ minden nyelvében történetük minden szakaszában fellelhetőek, s a nyelvtörtént tanúsága szerint soha nem sodorták az illető nyelvet veszélybe (l. még a 6.6. mítosz cáfolatát). Nyelvi műveltség sem szükséges a nyelvek fennmaradásához, amit egyértelműen bizonyít azon régi és mai közösségek nyelvének a fennmaradása, melyeknek a tagjai semmilyen nyelvi műveltséggel nem rendelkeztek, ill. nem rendelkeznek, mert sem nyelvészetről, sem nyelvművelésről nem hallottak soha. Amit a nyelvművelők „idegenmajmolás”-nak neveznek, az nem más, mint bizonyos idegen nyelvek nagy presztízse, amely alighanem végigkíséri az emberi történelmet. A magyar nyelv történetének egyik szakaszában például a türk nyelveknek valószínűleg óriási presztízsük volt a magyar nyelvű beszélők szemében; enélkül nehéz megmagyarázni, hogyan kerülhettek be tömegével a magyarba strukturális szempontból „fölösleges” idegen szavak; pl. testrészneveink közül türk eredetű a kar, a térd, a boka, a köldök, a gyomor, a szakáll; a legalapvetőbb emberi tulajdonságokra utaló szavak közül pedig a kicsi, apró, gyenge, öreg; kék, sárga; bátor, gyarló, gyáva. Fontos tudni, hogy a szókölcsönzés vagy a kontaktushatás bármely más típusa nem tartozik a nyelvcserét kiváltó tényezők közé; a nyelvcserének mindig nyelven kívüli kiváltó okai vannak, ehhez nyelvi tényezők legföljebb közvetve járulhatnak hozzá, csekély mértékben.[15]

 

 

10. A magyar nyelvben bekövetkező változásokkal kapcsolatos mítoszok

 

 

10.1.

Mítosz: A magyar nyelv romlik. Az Arany János-korabeli magyar nyelv például jobb volt a mainál.

Valóság: A magyar nyelv nem „romlik”; azaz nem történnek benne olyan változások, melyek révén egyre kevésbé volna alkalmas beszélőik kommunikációs szükségleteinek a kielégítésére. Ilyesmi csak a nyelvcserehelyzetben lévő nyelvekkel szokott előfordulni, de a nyelvtudomány ilyenkor sem a romlás szót használja, hanem a nyelvleépülés (nyelvi attríció) terminust.

 

10.2.

Mítosz: A magyar nyelv szegényedik; a beszélők nemtörődömsége, nyelvi műveletlensége miatt egyszerűsödik a nyelvhasználat, kifejezések, stílusok, műfajok, kommunikációs technikák tűnnek el a nyelvből.

Valóság: Ez a mítosz a nyelv „romlásáról” szóló mítosz egyik alfaja, s ez is szembenáll azzal, amit a nyelvekről az empirikus nyelvészeti kutatások, sőt tulajdonképpen saját tapasztalataink alapján is tudunk. Az olyan nyelvek, amelyek folyamatos használatban vannak emberek százezrei, milliói által, s amelyek ráadásul hivatalos nyelvek, és az élet minden területén használatosak, nem szegényednek, hanem szókincsükben, regiszterkészletükben folyamatosan gyarapodnak, gazdagodnak. Ami a „kifejezések” eltűnését illeti, nyelvész körökben eléggé egyöntetű az a nézet, hogy a magyar nyelv szókészletében – akárcsak a többi nyelvében, a kihalóakat nem számítva – a nyereséglista jóval bővebb, mint a veszteséglista. Az, hogy egész „műfajok, stílusok, kommunikációs technikák” tűnnének el a nyelvünkből, nagyon valószínűtlen feltételezés, és nincs rá semmiféle empirikus bizonyíték. Nem lehetetlen persze, hogy egy nyelvben egy-egy műfaj, stílus, kommunikációs technika fölöslegessé, túlhaladottá válik (pl. a rendszerváltás után a kommunista pártzsargon), de ezzel egy időben újak is keletkeznek, s nagyon valószínű, hogy a nyereséglista itt is bővebb a veszteséglistánál.

 

10.3.

Mítosz: A magyar nyelv nem romlik ugyan, ám a nyelvhasználattal sok gond van, az emberek beszédében sok a javítanivaló.

Valóság: Minden ember egy mindennapi beszélt nyelvet sajátít el anyanyelvként. Ez áll hozzá legközelebb, ezt beszéli a legspontánabb, legtermészetesebb módon; nagyon sok ember számára későbbi élete során is ez marad az elsődleges nyelvváltozat. (Ezt nevezik a társasnyelvészek vernakulárisnak). Az egyéb dialektusokat és regisztereket később „veszi birtokába” a beszélő: egy részüket a mindennapi beszélt nyelvhez hasonlóan spontán módon sajátítja el, másik részüket intézményi keretek közt tanulja meg, mindenekelőtt az iskolában. A később tanult nyelvváltozatok közt vannak olyanok is, amelyeket ritkábban használ, azaz kevesebbet „gyakorol”, s ezért nem ismeri annyira, mint a vernakulárist. Előfordul tehát, hogy az adott nyelvváltozat szabályait megszegi, azaz ilyen értelemben „hibázik”. Ez általában nem okoz gondot, mert az egyes nyelvváltozatok határai lazák, elég nagy köztük az átjárhatóság, vagy ahogy szakszerűbben mondjuk: a nyelvváltozatok – különösen a beszélt nyelviek – közvelegesek. Éppen ezért tényleges hibáról leginkább az adott nyelvváltozat elsajátításának folyamatában beszélhetünk. Ezenkívül pedig hibának tekinthetjük az ún. megkövesedett köztesben található egyedi nyelvi megoldásokat.[16] Ami a mindennapi beszélt nyelvet illeti, ebben – elsősorban nyelvlélektani okok miatt – nagyon sok a tévesztés (l. a 4.1. mítosz cáfolatát), ez azonban minden nyelvre mindig jellemző, s a mindennapi beszélt nyelvben található botlások nem igényelnek semmiféle nyelvművelői vagy magyartanári beavatkozást.

 

10.4.

Mítosz: A divatszavak veszélyesek a nyelvre nézve, mert más szavakat szorítanak ki, és ezzel szegényítik nyelvünk szókincsét.

Valóság: Az értelmező kéziszótár szerint a divat nem más, mint „koronként változó szokások összessége”, a divatszó pedig „egy ideig gyakran használt, de hamar elavuló szó” (ÉKsz.² 2003:226). Ha egy szó hamar elavul, lehetetlen, hogy bármilyen más szókészleti elem létét veszélyeztethetné, hiszen ahhoz, hogy egy szó egy másik terjedése miatt elavuljon, általában hosszú évtizedekre, sőt évszázadokra van szükség. Ebből következően azok a szókészleti elemek, amelyek esetleg csakugyan kiszorítanak más szavakat a használatból, éppenséggel nem lehetnek divatszók.

 

 

Nyelvi babonák (nyelvhelyességi mítoszok)

 

 

A nyelvi, ill. nyelvhelyességi babonák – amint említettük – abban hasonlítanak a nyelvi mítoszokra, hogy nem felelnek meg a valóságnak; egy részük egyszersmind nyelvi mítosz is, mivel a laikus beszélők körében is közismertek. Az eddig említett nyelvi mítoszoktól a babonák abban különböznek, hogy tartalmukat nézve nem általános jellegűek, hanem valamilyen konkrét nyelvi jelenségre vonatkoznak. Forrásuk sokszor épp egy általánosabb jellegű nyelvi mítoszban keresendő. Egy-egy nyelvi mítosz sok konkrét jelenség megítélését befolyásolhatja, s eredményezheti ezáltal nyelvi babonák sokaságának létrejöttét.

A laikusok körében is jól ismert nyelvi babonákkal nem szükséges részletesen foglalkoznom, elég itt visszautalni Nagy J. Béla (1953) említett tanulmányára, Szepesy Gyula könyvére (1986), valamint a Nyelvművelő kézikönyv és a Nyelvművelő kéziszótár vonatkozó szócikkeire  (NyKk. II:366–372, NymKsz. 1996:420–421). Az említett helyeken található nyelvi babonák jellegzetessége, hogy maguk a szerzők is babonának tartják őket. Ilyen például a következő nyelvi jelenségek helytelenítése: mondatkezdő helyzetben álló kötőszó; rokon értelmű kötőszók egymás mellett (pl. de mégis, mert hiszen); se kötőszó tagadó (és nem tiltó) értelemben (pl. meg se kérdezte); a létige + határozói igenévi szerkezetek minden típusa (pl. a meg van írva, be lesz zárva, ki lett jelentve-félék is), páros testrészek neve többes számban (pl. majd lefagytak a fülei), az őt, őket, neki, nekik stb. tárgyakra vonatkoztatva (pl. csak megnézte a képeket, nem vette meg őket), a szenvedő igék (pl. nem adatott meg neki), a fog segédigés jövő idő (pl. el fog jönni), a való kapcsolóelemként való használata (pl. kapcsolóelemként való használat).

Az ilyen és az ehhez hasonló nyelvi babonák ismertsége különböző mértékű. Jelentős részük valószínűleg csakugyan közismert, legalábbis az iskolázottabb laikus beszélők körében, más részüket föltehetőleg inkább csak a nyelvművelők ismerik, vagy azért, mert korábban ugyan közismertek voltak, de mára már visszaszorultak, vagy pedig azért, mert régebben is inkább csak a nyelvművelők egy része hitt bennük. Ez utóbbiak a föntebb javasolt szóhasználat értelmében már nem is nyelvhelyességi mítoszok, hanem nyelvművelő babonák[17], s ezért a következő fejezetben foglalkozom velük.

 

 

Nyelvművelői babonák

 

 

A fönt bevezetett különbségtétel alapján – a nyelvművelői babonák olyan nyelvi babonák, amelyekről az emberek többségének nincs tudomása. A nyelvművelői babonák abban hasonlítanak a nyelvi mítoszokra, hogy nem felelnek meg a valóságnak. A mítoszoknak egy szűkebb körével, az ún. nyelvhelyességi mítoszokkal ezen felül még az is rokonítja őket, hogy különféle nyelvhasználati kérdésekre vonatkoznak. Akárcsak a nyelvi babonák egész csoportjára, a nyelvművelői babonákra is érvényes, hogy forrásuk sokszor egy vagy több nyelvi mítoszban van, s nagyon gyakran purista és/vagy strukturalista megfontolásokon alapulnak.

A nyelvművelői babonák legalább két tekintetben különböznek a nyelvi mítoszoktól. Az egyik az, hogy szemben a mítoszokkal, a nyelvművelői babonák nincsenek elterjedve a laikus beszélők körében, s ezért nyelvhasználatukat valószínűleg nem is befolyásolják érezhető mértékben.[18] A másik különbség az, hogy míg a nyelvi mítoszok közé sorolható nyelvi babonák hiedelem jellegével a mai nyelvművelők már tisztában vannak, addig a nyelvművelői babonák jelentős részét ők is – sőt elsősorban ők – terjesztik, szerencsére nem nagy sikerrel.[19]

Az alábbiakban illusztrációs célzattal bemutatok néhány nyelvművelői babonát, méghozzá a leghitelesebb forrásból, a Nyelvművelő kéziszótárból (1996), pontosabban annak A betűs szócikkeiből. Az alább felsorolt szavakat, szókapcsolatokat, nyelvtani jelenségeket a kiadvány erősebben vagy enyhébben, általában vagy csupán bizonyos kontextusban, de helyteleníti, és más formák használatára akarja rávenni olvasóit, véleményem szerint teljesen indokolatlanul.

 

Nyelvtani jelenségek:

 

A kifogásolt forma:	A javasolt forma:
● a határozott névelő hiánya hivatali nyelvi kifejezésekben, pl. elnök megnyitja az ülést; védő fellebbezést nyújt be az ítélet ellen; szerződő felek megegyeztek abban, hogy…	● határozott névelővel, pl. elnök megnyitja az ülést; védő fellebbezést nyújt be az ítélet ellen; szerződő felek megegyeztek abban, hogy…
● amíg kötőszó ellentétes viszony kifejezésére, ha nincs egyidejűség az összetett mondat tagmondatai közt, pl. amíg a múlt században a szifilisz, addig napjainkban az AIDS szedi áldozatait	● a következő példa van hivatva szemléltetni a szerkezet elkerülésének módját: a múlt században a szifilisz, napjainkban viszont/pedig az AIDS szedi áldozatait
● azonban szembeállító értelmű összetett mondatokban tagmondat élén: az esték már hűvösek, azonban a nappalok még kellemesen melegek	● azonban a szembeállító tagot követi: az esték már hűvösek, a nappalok azonban még kellemesen melegek

 

Nyelvtani szerkezetek:

 

A kifogásolt forma:	A javasolt forma:
● tűzbe vetette az üzenetet, anélkül hogy elolvasta volna; eljött, anélkül hogy hívták volna	● tűzbe vetette az üzenetet olvasatlanul; még csak el sem olvasta; eljött hívatlanul, (meg)hívás nélkül; pedig nem is hívták; holott senki sem hívta
● ez alapján; ami alapján	● ennek alapján; aminek alapján
● eredményei alapján egyre nagyobb megbecsülésnek örvend	● eredményeiért egyre nagyobb megbecsülésnek örvend
● az miatt, az mellett	● amiatt, amellett

 

Igekötős igék:

 

A kifogásolt forma:	A javasolt forma:
● alábecsül, aláereszkedik, alászáll, alázuhan	● lebecsül, leereszkedik, leszáll, lezuhan
● átbeszél, áttárgyal, átvitat, átcserél	● (részletesen) megbeszél, megtárgyal, megvitat, ki-/fölcserél

 

Belső keletkezésű szavak jelentésváltozása:

 

A kifogásolt forma:	A javasolt forma:
● akármi ’izé’ (volt ott egy akármi, abba hamuztunk)	● nincs javaslat
● átigazol tárgyatlan használatban, pl. a játékos átigazol	● a játékost átigazolják

 

Idegen szavak használata:

 

A kifogásolt forma:	A javasolt forma:
● abszolút	● teljes, tökéletes, korlátlan, feltétlen, általános
● abszurd: állítás, dolog, helyzet	● képtelen, esztelen, fonák, visszás, ostoba, nevetséges
● adekvát: megoldás, eszközök	● megfelelő, odaillő, hozzáillő
magyarázat	kielégítő, kimerítő
kifejezés, kifejezésmód, stílus	egyenértékű, megfelelő
● affektív	● érzelmi, indulati; érzelemmel telített, érzelmileg színezett
● affinitás: érezhető ~ van köztük	● hasonlóság, lelki rokonság van köztük
●  agilis	● tevékeny, serény; ügyes, élelmes, életrevaló; mozgékony, gyors
● agresszív (nem politikai értelemben)	● támadó, erőszakos, kihívó, kötekedő, sértő
● akceptál:  nem akceptálták a véleményét, a tudását	● nem fogadták el, nem vették tekintetbe, nem ismerték el
● akkreditív	● hitellevél; okmányos hitel/meghitelezés
● aktív: ez a kislány nagyon aktív    aktív tiszt	● élénk, tevékeny, serény, szorgalmas, buzgó    tényleges (szolgálatban álló)
● aktuális	● időszerű, alkalomszerű; megoldásra váró, sürgős, szükséges
● akut (orvosi szakszóként)             helyzet             teendő	● heveny, gyors lefolyású    válságos, fenyegető, kiélezett    sürgős, sürgető, időszerű
● ambíció	● becsvágy, törekvés, iparkodás, buzgalom; nagyravágyás, törtetés
● antipátia	● ellenszenv
● apartman	● lakosztály
●  aposztrofál	● megszólít vkit, szavakat intéz vkihez, hozzá fordul; távol levő személyt említ; céloz, célzást tesz vkire
● apparát	● eszköz, készülék, felszerelés, műszer, berendezés
●  apropó: névnapja jó apropó volt a bocsánatkérésre                  apropó, hamarosan költözünk	● alkalom, ürügy    erről jut eszembe; hogy el ne felejtsem
● armatúra                   (gépkocsiban, repülőgépen)                    (máshol)	● szerelék, szerelvény, felszerelés    szerelőfal    vasszerkezet, tartószerkezet, függesztőszerkezet, tartó vasváz
● arrogáns   arrogáns hangon beszél	● kihívó, pökhendi, szemtelen   bántó, éles, sértő hangon beszél
● aspektus: ilyen aspektusból, ebből az aspektusból	● ilyen nézőpontból, ebből a szempontból, erről az oldal(á)ról nézve, így/innen nézve, így tekintve, ebben a vonatkozásban
● attitűd (köznyelvben)	● magatartás, viselkedés, (szellemi) beállítottság
● averzió	● ellenérzés, ellenszenv, idegenkedés, undor

 

Idegen szavak kiejtése:

 

A kifogásolt forma:	A javasolt forma:
● aerobik [erobik, érobik]	● aerobik [aerobik]
● akkumulátor [akumlátor]	● akkumulátor [ak(k?)umulátor]
● amiatt [ammiatt]	● amiatt [amiatt]
● aperitív	● aperitif
● apparátus, apparát [aparátus, aparát]	● apparátus, apparát [apparátus, apparát]
● augusztus [agusztus]	● augusztus [augusztus]

 

Nem idegen szó kiejtése:

 

● árboc [árbóc]

● árboc [árboc]

 

Belső keletkezésű szó (tükörszó) használata:

 

A kifogásolt forma:	A javasolt forma:
● átütő hatás             siker             erejű	● nagy, óriási   kirobbanó, fényes, ragyogó, világraszóló   nagy, óriási, hatalmas

 

Kifejezések (többnyire tükörkifejezések) használata:

 

A kifogásolt forma:	A javasolt forma:
● alapjában (véve)	● gyökerében, velejében, lényegében (véve); igazában, igazán
● ezen az alapon, baráti alapon	● erre hivatkozva; barátságból
● kéz alatt vesz, vásárol, elad	● magánembertől, alkalmi vételként; titkon (pejor), zugban (pejor)
● érdekében, jogában áll valami	● érdeke, joga
● arra fel/föl, erre fel/föl, mire fel/föl	● arra, akkor, aztán, amiatt; valamire válaszul; milyen (v. azon az) alapon, címen, jogon; arra hivatkozva, azzal az ürüggyel
● (árusítás) az utcán át	● (árusítás) elvitelre, hazavitelre, kimérve, otthoni fogyasztásra
● átmegy a vizsgán	● nagy nehezen leteszi a vizsgát, épp csak hogy sikerül levizsgáznia
● átveszi a leckét, a tananyagot	● átnézi, (figyelmesen) végigolvassa, át-/végigtanulmányozza, átismétli
● azt követőleg, azt követően; ezt követőleg, ezt követően	● azután, miután; ezután, utána, majd

 

A nyelvművelői babonákat érdemes lenne végigelemezni abból a szempontból is, hogy milyen lehetséges nyelvi babonákra, ill. mítoszokra mennek vissza, milyen aggodalmak, félelmek indíthatták a nyelvművelőket megfogalmazásukra, s milyen szemlélet, filozófia, ideológia (sokszor öntudatlan maradványa) magyarázhatja ezeknek az aggodalmaknak a kialakulását. Nézzünk meg a fenti példák közül néhányat ilyen kiegészítésekkel! (Ezek természetesen feltételezések.)

 

Nyelvművelői babona: hiba, ha a határozott névelő elmarad a hivatali nyelvi kifejezések előtt.

Példák: elnök megnyitja az ülést; védő fellebbezést nyújt be az ítélet ellen; szerződő felek megegyeztek abban, hogy…

Nyelvi babona: a magyar nyelv grammatikai rendszere olyan stabil, hogy nem alakulhatnak ki regiszterfüggő különbségek a névelőhasználatban.

Félelem: megbomlik a magyar nyelv grammatikai rendszere.

Szemlélet: a nyelv homogén (vagy: az a jó, ha a nyelv minél homogénabb).

Ideológia: totalitarianizmus.

 

Nyelvművelői babona: hiba, ha az amíg kötőszót ellentétes viszony kifejezésére használjuk, amennyiben nincs egyidejűség az összetett mondat tagmondatai közt.

Példa: Amíg a múlt században a szifilisz, addig napjainkban az AIDS szedi áldozatait.

Nyelvi mítosz: A nyelv logikus.

Félelem: A közlés félreérthetővé válik.

Szemlélet: A nyelv olyan, mint egy gép, ezért nem jó, ha a működésében logikátlanságok, következetlenségek, többértelműségek stb. vannak.

Ideológia, filozófia: racionalizmus, az ész mindenhatóságába vetett hit; konzervativizmus.

 

Nyelvművelői babona: mivel az átütő szó enyhén idegenszerű, kevésbé értékes, mint az olyan rokon értelmű magyar szinonimái, mint amilyen a nagy, óriási; kirobbanó, fényes, ragyogó, világraszóló; nagy óriási, hatalmas erejű.

Nyelvi mítosz: Az idegen mintára keletkezett magyar szavak, még ha egyetlen idegen eredetű elemet sem tartalmaznak, kevésbé értékesek, mint a nem idegen mintára keletkezett szavak, mert nemegyszer idegen szemléletet közvetítenek.

Félelem: Megkopnak a magyar nyelv ősi sajátosságai, nyelvünk a világnyelvek vazallusává szürkül. (Vö. Bárczi 1974:82.)

Ideológia: Nacionalizmus, sovinizmus, rasszizmus, lingvicizmus, purizmus.

 

 

Teendők

 

 

A dolgozatomban található, 33 mítoszból álló szemelvénygyűjtemény – amint ez a föntiekből ki is derült – nem módszeres gyűjtés eredménye: a bemutatott mítoszok mintegy véletlenszerűen jöttek elő az Édes Anyanyelvünk című folyóirat olvasása, ill. a nyelvművelői csacskaságokról szóló cikkem (Lanstyák 2003–2004) írása közben. Ezt az anyagot aztán e dolgozat írása közben néhány mítosszal még kiegészítettem, természetesen nem a teljesség, hanem csupán a valamivel nagyobb merítés kedvéért. Még így is vannak azonban egész témakörök, amelyeket meg sem említettem (pl. nyelvelsajátítási és nyelvtanulási mítoszok, a nyelvi sokféleséggel kapcsolatos mítoszok, a különféle nyelvekkel és nyelvcsaládokkal kapcsolatos mítoszok, pidzsin- és kreolmítoszok, etimológiai mítoszok, nyelvpolitikai mítoszok), nem beszélve arról, hogy a tárgyalt témakörökön belül is vannak még érintetlen területek.

Ami a nyelvi babonákat illeti, ezek még kevésbé elvszerű módon kerültek be példáim közé. A széleskörűen ismert nyelvi babonák, azaz a nyelvhelyességi mítoszok közül igyekeztem ugyan a legjellemzőbbeket megemlíteni, ám a nyelvművelői babonák fölvételében egészen más módszert követtem. Amint arra föntebb utaltam is, a nyelvművelői babonák listája úgy állt össze, hogy felütöttem a Nyelvművelő kéziszótárt a legelején, s elolvastam az A betűvel kezdődő szócikkeket, majd pedig kiírtam a legérdekesebb, legszemléletesebb, legegyértelműbb, illetve legkönnyebben bemutatható példákat.

A munka, ami elkezdődött, folytatásra vár: tervszerűvé, módszeressé kellene tenni a nyelvi mítoszok és a mítoszgyanús megállapítások gyűjtését, tisztázni kellene valóságértéküket. Ez a tisztázási folyamat bizonyára vitákkal járna együtt, de ezek a viták – az eddigieknél remélhetőleg sokkal gyümölcsözőbbek volnának. Az eddigi viták inkább csak indulatokat gerjesztettek, a „frontok” megmerevedését eredményezték, sőt a vitatkozó feleket inkább még jobban eltávolították egymástól. Ennek egyik oka az lehetett, hogy a vita általános, nemegyszer elvont kérdésekről folyt. Ezzel kapcsolatban a következőket fogalmaztam meg a már többször hivatkozott írásomban (Lanstyák 2003–2004:II/69):

 

A nyelvművelés-kritikai irodalom nyelvművelők általi fogadtatása világossá tette: az általánosságokat nagyon könnyű általánosságban „cáfolni”, s nem nehéz velük másfajta általánosságokat szembeállítani. Az egyik fél azt mondja például: a nyelvművelésnek nincs koherens elmélete, érzéketlen a nyelvi változás és változatosság iránt, s megbélyegző. A másik fél ezt válaszolja: a nyelvművelésnek igenis van koherens elmélete, régóta érzékeny a nyelvi változás és változatosság iránt, s korántsem megbélyegző. S mert a legjobb védekezés a támadás, még hozzáteszi: A társasnyelvészek azt állítják, hogy nincs is nyelvi hiba, ez pedig szélsőség. S a vita itt meg is feneklik, nem sok esély van az elmozdulásra. Az avatatlan szemlélő még akár azt is gondolhatja, hogy az igazság valahol középütt van.

 

Véleményem szerint a palásti találkozónak – és az ahhoz hasonló jövőbeli összejöveteleknek – akkor lesz igazán értelme, ha nem elvont fogalmakról vitatkozunk, hanem nagyon konkrét dolgokról, például éppen a nyelvi mítoszokról. Ennek a vitának pedig az lehet a legnagyobb hozadéka, hogy a mítoszok és babonák leleplezését idővel azok felszámolása is követi majd.

De miért is fontos leleplezni és felszámolni a nyelvi tévhiteket? Nyilván már pusztán azért is, mert nem jó dolog, ha téveszmék terjednek a laikusok körében a nyelvről, a nyelvműködés mikéntjéről, a nyelvhasználat törvényszerűségeiről. Ha a búvárok azon vannak, hogy az emberek helyesen ítéljék meg a búvárkodás veszélyeit; ha a Linux operációs rendszer ismerői fontosnak tartják, hogy a számítógépet használó emberek tisztában legyenek azzal, hogy ez a rendszer hogyan működik; ha a történészek számára fontos, hogy még a magyarok is helytálló ismeretekkel rendelkezzenek a legnagyobb amerikai ünnepről – hogyisne lenne természetes, hogy a nyelvészek is mindent megtegyenek azért, hogy a magyar emberekben ne éljenek tévképzetek „édes anyanyelvükről”?

A nyelvi mítoszok lerombolása azért is fontos, mert – ahogy említettük – nagyon sokszor ezek szolgálnak az ún. nyelvhelyességi ítéletek alapjául. Ezért a nyelvi mítoszok sokkal veszélyesebbek, mint a nyelvi vagy nyelvművelői babonák. Míg ugyanis ez utóbbiak csak egy-egy konkrét jelenségre vonatkoznak, annak a megítélését befolyásolják, addig az előbbiek alapján nyelvi jelenségek sokaságát lehet megbélyegezni, s új meg új nyelvművelői babonákat lehet megfogalmazni. Ha felszámoljuk a nyelvi mítoszokat, egyszersmind kihúzzuk a talajt a nyelvi babonák alól. (Lehet, hogy azért volt jórészt sikertelen a nyelvművelőknek a nyelvi babonák kiirtására irányuló tevékenysége, mert közben megtűrték, sőt maguk is terjesztették az ezek alapjául szolgáló nyelvi mítoszokat?)

A nyelvi mítoszok és a nyelvi babonák leleplezése – ennek folyamatát egy szójátékkal akár a nyelvművelés demitizálásának is nevezhetjük – véleményem szerint elengedhetetlen feltétele mind a nyelvművelés megújulásának, mind pedig annak, hogy a nyelvművelés a nyelvészek szemében is visszanyerje a hitelét és a tekintélyét.[20] A mítoszok és babonák mérhetetlen károkat okoztak a nyelvművelésnek, hiszen a szakma jó részének a szemében teljesen lejáratták ezt a tevékenységet, és velük együtt művelőit is. Emiatt még azokra is rossz fény vetül, akik soha egyetlen megbélyegző kijelentést sem tettek, de nyelvműveléssel, illetve nyelvi ismeretterjesztéssel a nagy nyilvánosság előtt foglalkoznak vagy foglalkoztak (a palásti találkozó résztvevőinek névsorában van néhány név, amely gyaníthatóan ebbe a kategóriába tartozik).

Ennél persze még tetemesebb az a kár, amit a nyelvművelés és a belőle táplálkozó anyanyelvi nevelés a nyelvi mítoszok és babonák terjesztésével a beszélők nyelvi tudatában okozott. A magyar nyelvművelés „mítosztalanítása” ezért nem merülhet ki a szakmai vitákban, hanem ezek eredményét a nagyközönség elé kellene tárni. Hiszen ellenszérumra elsősorban annak van szüksége, aki a mérget bevette. Ezt a munkát természetesen nem kell a nulláról kezdenünk, hiszen régóta létezik a hagyományos nyelvművelés keretein belül is, azokon kívül is színvonalas nyelvi ismeretterjesztés. Fontos lenne azonban, hogy ez a jövőben céltudatosabb legyen, és nagyobb súlyt fektessen a nyelvi mítoszok leleplezésére.

A nyelvi ismeretterjesztés mítosztalanítása meggyőződésem szerint jótékony hatással lesz majd a nyelvi tanácsadásra is, hiszen a nyelvi mítoszok fölszámolásával megszűnik a nyelvi babonák sokaságának létalapja. Mégsem kell attól tartani, hogy a Nyelvművelő kéziszótárhoz hasonló kiadványok terjedelme ennek következtében a jövőben egytizedére csökkenne. Minden ellenkező híresztelés ellenére[21] a magyar nyelvközösségben – más nyelvközösségekhez hasonlóan – nagy számban vannak valós nyelvhasználati problémák. Mivel a palásti találkozón több olyan kolléga is részt vesz, aki a Nyelvtudományi Intézet Élőnyelvi Osztályán, illetve a Gramma Nyelvi Irodában működő nyelvi tanácsadó szolgálat révén naponta szembesül a nyelvhasználók valódi problémáival, reményeim szerint nem lesz nehéz megvitatni azt a kérdést, hogy a beszélőknek mi okoz tényleges gondot, s mik azok a nyelvvel kapcsolatos tudnivalók, amelyekre a legnagyobb szükségük van ahhoz, hogy nyelvükkel, nyelveikkel jól boldoguljanak.

Ezenkívül pedig Szabómihály Gizella egyik vitaindító előadásából megismerhetünk egy olyan elméleti keretet, amely egy-egy nyelv- vagy nagyobb beszélőközösség nyelvi problémáinak megoldását van hivatva megkönnyíteni, az pedig a nyelvi menedzsment elmélete. E koncepció megismerése pedig lehetővé teszi számunkra, hogy – ha úgy látjuk jónak – mindazt, amit az eddigi nyelvi ismeretterjesztő, nyelvi tanácsadó és nyelvtervező tevékenységből érdemes tovább vinni, úgy integráljuk egy egységes keretbe, hogy az lehetővé tegye a magyarországi és a határon túli magyar beszélőközösségben meglévő nyelvi problémáknak eddiginél jóval hatékonyabb megoldását.

 

 

Hivatkozások

 

 

Arany A. László 1939-40/1998. A kétnyelvűség jelenségeinek pszichológiai alapjai. Lanstyák István–Simon Szabolcs szerk., Tanulmányok a magyar–szlovák kétnyelvűségről, 7–31. – Eredeti megjelenése: Psychologické základy javov bilingvistických. Linguistica Slovaca I-II, 39–52. Fordította Zeman László.

Bakos Ferenc 1994. Idegen szavak és kifejezések kéziszótára. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Bauer, Laurie–Trudgill, Peter 1998. Introduction. Laurie Bauer–Peter Trudgill szerk., Language Myths, xv–xviii. London etc.: Penguin.

Bárczi Géza 1974. Nyelvművelésünk. Budapest, Gondolat.

Brauch Magda 2001. Argó vagy csak szándékos durvaság? Édes Anyanyelvünk 23/1, 12.

Décsy, Gyula 1990. Statistical Report on the Languages of the World as of 1986. Part I. List of the languages of the world in decresing [sic] order of the speaker numbers. Blomington, IN: Eurolingua. (2. kiadás.)

ÉKsz. 1972. Juhász József és mtsai szerk., Magyar értelmező kéziszótár. Budapest: Akadémiai Kiadó.

ÉKsz.² 2003. Pusztai Ferenc szerk., Magyar értelmező kéziszótár. Budapest: Akadémiai Kiadó. (2., átdolgozott kiadás.)

ÉrtSz. IV. 1961/1979. A magyar nyelv értelmező szótára IV (Ki–Mi). Budapest: Akadémiai Kiadó.

Kiss Gábor főszerk. 1998. Magyar szókincstár. Rokon értelmű szavak, szólások és ellentétek szótára. Budapest: Tinta Könyvkiadó.

Langman, Juliet–Lanstyák István 2000. Language negotiations in Slovakia: Views from the Hungarian minority. Multilingua 19-1/2.

Lanstyák István 1996/1998. A magyar nyelv állami változatainak kodifikálásáról. Magyar Nyelvőr 120/2, 125–151. – Újraközlés: 1998. Kontra Miklós–Saly Noémi szerk., Nyelvmentés vagy nyelvárulás? (Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról.), 408–436. Budapest: Osiris Kiadó.

Lanstyák István 2002a. A magyar nyelv határon túli változatai - babonák és közhelyek. Fórum Társadalomtudományi Szemle 4/2, 143-160. - Újraközlés: 2002. Lanstyák István-Szabómihály Gizella: Magyar nyelvtervezés Szlovákiában. Tanulmányok és dokumentumok, 200-211. Pozsony: Kalligram.

Lanstyák István 2002b. A nyelvérintkezés szakszókincséről. Száz fogalom a kontaktológia tárgyköréből. In: Gyurgyík László–Kocsis Aranka (szerk.): Társadalom – tudomány. Tanulmányok a Mercurius Társadalomtudományi Kutatócsoport műhelyéből. 73–95. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.

Lanstyák István 2003–2004. Helyi „értékes” nyelvváltozatok, „tisztes” idegen szavak, „visszás” jelentések, „agresszív” rövidítések, „kevercs” nyelv és társaik. Válogatás a nyelvművelői csacskaságok gazdag tárházából. I–II. Fórum Társadalomtudományi Szemle I: 5/4, 69–98; II: 6/1, 51–76.

Lőrincze Lajos szerk. 1953. Nyelvművelésünk főbb kérdései. Tanulmánygyűjtemény. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Nagy J. Béla 1953. Nyelvhelyességi babonák. Lőrincze Lajos szerk., Nyelvművelésünk főbb kérdései. Tanulmánygyűjtemény, 241–265. Budapest: Akadémiai Kiadó.

NyKk. 1983–1985. Grétsy László–Kovalovszky Miklós szerk., Nyelvművelő kézikönyv I–II. Budapest: Akadémiai Kiadó.

NymKsz. 1996. Grétsy László–Kemény Gábor szerk., Nyelvművelő kéziszótár. Budapest: Auktor Könyvkiadó.

Sándor Klára 1995/1998. Az élőnyelvi vizsgálatok és az iskola: a kisebbségi kétnyelvűség. Regio 6/4, 121–148. - Utánközlés: Kontra Miklós-Saly Noémi szerk. Nyelvmentés vagy nyelvárulás? (Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról), 368-394. Budapest: Osiris Kiadó.

Sándor Klára 2003. Nyelvtervezés, nyelvpolitika, nyelvművelés. Kiefer Ferenc szerk., A magyar nyelv kézikönyve, 381–409. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Szepesy Gyula 1986. Nyelvi babonák. Budapest: Gondolat.

URL: http://mek.oszk.hu/01600/01688/01688.htm

SzinSz. 1978. O. Nagy Gábor–Ruzsiczky Éva, Magyar szinonimaszótár. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Trudgill, Peter 1992/1997. Bevezetés a nyelv és társadalom tanulmányozásába. Szeged: JGYTF Kiadó.

Tótfalusi István 2002. Idegen szavak magyarul. Budapest: Tinta Könyvkiadó.

 

 

Dunaszerdahely,

2004. szeptember 23.