Publikációk

A Nyugat huszonöt éves jubileumi kettős számában megjelent ünnepi köszöntőjében Babits Mihály a következőket írta: „A Nyugat magyar folyóirat s magyar irodalmat termel. Nem külföldről importálta virágait, s huszonöt év alatt fordítást is aránylag keveset hozott. Akkor is inkább a magyar vivmány mint az idegen szépség kedvéért. Idegennel az idegenért alig foglalkoztunk.”1 Valóban, a magyar irodalom szempontjából nézve indokolt és támadhatatlan szerkesztői ars poeticának megfelelően, a Nyugat fennállásának későbbi évei alatt sem változott érdemlegesen a figyelem iránya, és ezt a témában fellehető egyetlen tanulmányban Vujisics Sztoján meg is állapítja: „a délszláv irodalmak jelenléte a Nyugat oldalain teljességgel másodlagos.”2 A „másodlagos” jelző kissé eufemisztikusnak tűnik, ha a horvát irodalmat keressük „a Figyelő új folyamának” írásai között, ugyanis Vujisics a délszláv irodalmak egészét, tehát a szerb, a horvát, a szlovén és a bolgár irodalom recepcióját vizsgálta. Közvetlenül, műfordítás alakjában, horvát szépirodalom egyáltalán nem kerül bemutatásra, és ez hasonlóképp elmondható a többi délszláv szépirodalomra is; csupán Jovan Dučić (1871-1943) szerb költő három verse jelent magányos kivételt a szabály alól, noha ezek közlését is tekinthetjük inkább Babits diplomáciai gesztusának az akkori jugoszláv nagykövet irányában, aki ezidőtájt éppen Jovan Dučić volt.3
     Némileg bővül a látókör, ha a kritikai írásokat, visszhangokat vesszük sorba, ámbár a horvát szépirodalom itt sincs reprezentálva, csak két horvát drámaíró műveinek budapesti bemutatóiról szóló kritikákat olvashatunk a Figyelő rovatban. Török Gyula Ivo Vojnović A napraforgós hölgy (Gospođa sa suncokretom) című drámájának 1912-es bemutatóját a Magyar Színházban jellemző módon „kalandszerű vállalkozásnak” tekinti, de az alkotást összeségében jónak és sikeresnek értékeli. Török kiemeli, hogy a dráma olyan, mint egy „irodalmi mozidarab”, akár a vásznon is játszódhatna, a krimiszerű cselekmény képkockánként pereg a „kinematográf-drámában”.4 Ekkor Ivo Vojnovićot (1857-1929) már a horvát modernizmus legkiemelkedőbb drámaírójának tekintik a Dráván túl, aki a pályája kezdetén is feltűnő sikert könyvelhetett el. 1895-ben a zágrábi Horvát Nemzeti Színház új épületének ünnepélyes megnyitójára kiírt pályázatot Vojnović Ekvinocijo (Napéjegyenlőség) című drámája nyerte el, és ennél ragyogóbb referenciát nem is remélhet egy drámaíró. Póth István tanulmányából derül ki, hogy a darabot 1907-ben a budapesti Nemzeti Színház is bemutatta Őszi vihar címmel, és noha elnyerte a közönség kegyeit, a kritika fanyalgással fogadta, a Budapesti Naplóban Kosztolányi Dezső is ledorongolta a darabot. Póth szerint ez elsősorban Zsedényi Aladár gyenge és pontatlan átdolgozásának köszönhető, viszont a korabeli ellenséges politikai hangulat is hozzájárulhatott a tényhez, hogy a darab végül csak kétszer került előadásra.5 Vojnović szülővárosában, Dubrovnikban lelte meg az ihlet örökös forrását, írásaiban a helyszínek, történetek, szereplők majdnem kizárólagosan a hajdani városállamhoz köthetőek, fő művében, a Dubrovniki trilógiában (Dubrovačka trilogija) egy arisztokrata család útkeresése elevenedik meg a történelem sikátorai között. Ebből a szempontból A napraforgós hölgy kivétel, a helyszín Velence, és a történet elképzelhető bárhol Európában, ahol gyönyörű hölgyek és szenvedélyes férfiak kergetik egymást a halálba. Kosztolányi a Budapesti Naplóban éppen a horvát sajátosságokat, a horvát couleur locale-t hiányolja a darabból, de ezúttal sokkal kedvezőbb kritikát ír, mint az Őszi vihar esetében.6
     Majd harminc évnek kell eltelnie, mire újra horvát színművet mutatnak be Budapesten. Milan Begović Ki a harmadik? (Bez trećega) című drámáját 1940-ben vitték színre a Nemzeti Kamaraszínházban. Milan Begović (1876-1948) meghatározó alakja volt az irodalmi és színházi életnek, Knjiga Boccadoro (A Boccadoro-könyv) című szonettgyűjteményévelő vezette be Éroszt a maga kendőzetlen és hedonista testiségében a horvát modernizmusba. Az élet sötét és világos oldalának küzdelmét a férfi és a nő erotikus csatározásaiban, feszült egymásra utaltságában találja meg, drámáiban ezt a viszonyt állítja előtérbe. A Ki a harmadik? darab is egy variáció az erotikus témára, Begović kétszereplősre (és egy lakás belsejére) szűkíti a drámai teret, így a figyelem kizárólag a férj és a feleség viadalára összpontosulhat. A darabot Európa számos országában már sikerrel játsszák, mire eljut Budapestre. A Nyugat figyelmét nem kerülte el a bemutató, és színikritikája elején Schöpflin Aladár rögtön le is szögezi, hogy „a délszláv színpadról és drámáról nem sokat tudunk”. Pedig Begović drámája egyértelműen jó benyomást keltett benne a zágrábi színházi élet színvonaláról és a darab szerzőjéről is elismerően nyilatkozik: „Begovics műve olyan írói és színpadi érték, amilyen ritkán adódik a mi irodalmunkban is.”7 A már hivatkozott Póth István részletesen ír Begović művének magyar recepciójáról, tőle tudhatjuk meg, hogy a bemutatót valóságos „médiakampány“ előzte meg. Számos cikk jelent meg az újságokban (Pesti Hírlap, Esti Újság, Függetlenség) a darabról, a szerzőről és a két színészről (Tőkés Anna és Kiss Ferenc játszotta a házaspárt), a Kis Újság és a Magyarország még interjút is készített Begović-csal. A dráma egyértelmű közönségsikert hozott, és a kritikusok is egybehangzóan dícsérték a szerzőt, színészeket egyaránt. Maga Begović is nagyon meg volt elégedve a bemutatóval, különösen Kiss Ferenc játékával, akihez egy elismerő levelet írt, amelyet az Esti Újság 1940 május 5.-én le is közölt.8
     A horvát irodalomról a Nyugatban 1932-ben jelenik meg egy összefoglaló írás, méghozzá az addig nem éppen délszláv szakértő9 Kázmér Ernő tollából, aki aktívan Belgrádba költözése után kapcsolódik be a vajdasági magyar irodalmi-kulturális életbe. „A horvát irodalom múltja, jelene és jövője”10 ambiciózus címet viselő írás nagy ugrásokkal csapongva és az akkori politikai sztereotípiáktól terhesen vázolja fel a horvát irodalom ezer évét. Nagy érdeme azonban, hogy először kaphatott többé-kevésbé átfogó képet a magyar olvasóközönség eme „kis horvát nemzet irodalmáról”, leszámolva a korabeli tévhittel, hogy az hagyomány nélküli és provinciális. Elismerésre méltó, hogy az írásban helyet kapott az akkori Horvátországban már-már klasszikusnak számító kortárs, Miroslav Krleža, az ő munkásságát éppen Kázmér ismerteti először, jó érzékkel a „mai horvát irodalom legérdekesebb alakjának“ nevezve, illetve Krleža eszmei harcostársát, a kiemelkedő regényírót és esszéistát, August Cesarecet is megemlíti. A Dubrovnikban íródott és a Nyugatban 1936-ban közölt „Kis riportok a jugoszláv irodalomból”11 már jobban sikerült munkája. Branislav Nušić szerb írót leszámítva horvát szerzőket mutat be, és a „kis riportokból” jól észrevehető, hogy az egyes írók jellemzésénél már szélesebb körben, alaposabban volt alkalma tájékozódni. Elsősorban a realista prózaíró, Ksaver Šandor Gjalski portréját lehet pontosnak tekinteni, de a horvát gyermekirodalom úttörőjének, Ivana Brlić-Mažuranićnak pályáját elemző rész is teljes, míg Josip Kozarac bemutatásánál a szlavóniai nagy regényíróról halála huszonötödik évfordulója kapcsán emlékezik meg.
     Az Egyetemi Nyomda a harmincas évek végén indította meg a Délszláv írók – sorozatot, melynek keretében a tervek szerint tizenkét kötetet jelentettek volna meg, és ígéretesen is indult a kezdeményezés a szlovén Ivan Cankar, a horvát Slavko Kolar és a szerb Miloš Crnjanski műveinek kiadásával. Az 1941-es magyar-német offenzíva azonban derékba törte a maga nemében páratlan folyamatot, így a sorozat csupán torzó maradt. A fontos és jelentős irodalmi eseményre azonban a Nyugat is felfigyelt és Keresztury Dezső „Három délszláv író”12 című írásában ki is emelte a sorozat hivatalos aktuálpolitikán felülemelkedő kezdeményezését, hangsúlyozva, hogy „szomszédainkról túlságosan is keveset tudunk“, és szokatlan határozottsággal állítja, hogy „önmagunk, helyzetünk és szerepünk megismerésének eleven ösztöne is azt kívánja, hogy tudjuk, mi történik a keleti s déli határokon túl. Ha például tudomásul vesszük, hogy a cseh, lengyel, horvát s szerb irodalom fejlődésében mennyi a miénkkel rokon vonás, a magunk történelmi útja is sok ponton megvilágosodik.” Keresztury rövid kritikát is írt a három könyvről, Slavko Kolar „Ítéletnap“ című öt elbeszélést tartalmazó válogatás-kötetét Mikszáth és Móricz realizmusa közé helyezte el. Az elbeszéléséket a magyar szlavisztika egyik legnagyobb szaktekintélye, Hadrovics László válogatta és fordította. Kolart Keresztury figyelemreméltó realista novellistának tartja, ahogy a másik két szerzőről is elismerően nyilatkozik, fokozva ezzel a magyarországi szlavista utókor a Délszláv írók –sorozat hirtelen megszűnése felett érzett bánatát. Úgy tűnik, hogy a Nyugat folyóirat megszűntével a horvát (és egyben a délszláv) irodalom fontos potenciális magyarországi fórumát veszítette el. A horvát, és összességében a délszláv irodalmi tematika jelenléte a magyarországi periodikákban a huszadik század második felében egy különálló kutatást igényelne, amely meghaladja jelen előadás kereteit. Fontosnak tartom viszont megemlíteni, hogy az utóbbi években a pécsi Jelenkor és a szegedi Tiszatáj folyóirat lapjain időről-időre jelennek meg elsősorban horvát, szlovén és szerb írók versei, elbeszélései, kisprózái. A szegedi Fosszília szinte programszerűen foglalkozik, illetve foglalkozna a délszláv irodalommal, anyagi okok miatt azonban évek óta rendszertelenül kerül kiadásra. A veszprémi Ex Symposion, amely 1993-ban alakult az újvidéki Új Symposion szerkesztőgárdájából, tematikus számokkal jelentkezik, a délszláv, elsősorban szerb írók, illetve a vajdasági magyar írók minden számban jelentős teret kapnak. Külön kiemelném a Tiszatáj 2005 júniusi tematikus számát Virág Zoltán szerkesztésében, melyben a huszadik századi horvát irodalom mutatkozik be műfordításokon és tanulmányokon, esszéken keresztül, horvát festőművészek műveivel gazdagon illusztrálva.13 Rendkívül fontos és értékes dokumentum ez a magyar-horvát komparatisztika és a magyarországi kroatisztika számára.
     1941 nem csak a Nyugat számára bizonyult végzetes esztendőnek, ugyanebben az évben szűnt meg a zágrábi Društvo hrvatskih književnika (Horvát Írók Társasága) lapja, az emblematikus címet hordozó Savremenik (Kortárs). A Savremeniket sok szempontból a Nyugat horvát megfelelőjének lehet tekinteni, már a megjelenés időszakát nézve is: a Savremenik hat évvel az írószószövetség megalapítása után, 1906-ban indult és bár a megjelenés folyamatát három kényszerű szünet akasztotta meg (1922, 1924-1926, 1932-1936), 1941-ig a horvát irodalmi közélet megkerülhetetlen tényezője maradt. A hagyományos horvát nemzeti kultúrmodell és az irodalmi közélet dinamikája, amelyeket döntő módon a napi politikai körülmények és elhivatott mecénások határoztak meg, a századfordulón jelentős változások elé nézett. A Vienac (Koszorú), a XIX. század legnagyobb hatású és legtekintélyesebb irodalmi folyóirata, melyet a horvát nemzeti könyvkiadó, a Matica hrvatska adott ki, 1903-ban megszűnt. A fiatal modernista irodalmárok a szecesszió szellemével összhangban az irodalmi alkotást és közéletet az ún. „Öregek“ (a Matica hrvatska) és az ún. „Fiatalok“ (a DHK) dihotómiája mentén képzelték el, szembehelyezkedve a nemzeti irodalom és kultúra akadémikus és autoritatív felfogásával,14 és hamar megfogalmazták igényüket egy új, a „Fiatalok“ törekvéseit megjelenítő irodalmi folyóiratra. Az összes régi „izmus“ ellében létrehozott folyóirat az egyoldalú és a kizárólagosság igényével fellépő „hivatalos nemzeti irodalom“ létjogosultságát kérdőjelezi meg. A Savremenik a műfajok heterogenitását és a viszonylagosság szabadságát központi tézisként hirdeti: programjuk szerint a mindenfajta kötöttségtől mentes szabad fejlődés és a szabad alkotás előfeltétele a művészet, s azon belül az irodalom fejlődésének is. A Nyugat eszméje, amelyet Kenyeres Zoltán a tehetségek minden feltétel nélkül való felkarolásában, az irodalom függetlenségének védelmében, és az európai tájékozódású nemzetszemlélet gondolatában határozott meg,15 maradéktalanul fellehető a Savremenik törekvéseiben is. A kiváló modernista kritikus és polemista, Branimir Livadić irányítása alatt szilárdult meg a Savremenik mint vezető irodalmi orgánum, a lap művészeti szerkesztője, Vladimir Lunaček pedig a külalakot reprezentatív és vonzó köntösbe burkolta, teret és publicitást biztosítva a fiatal, kortárs festőknek.16 A kezdeti 250 fős előfizetői tábor az első hat év után 1300-ra bővült, megközelítve a Vienac 1429 rendszeres olvasóból álló rekordját, és a Savremenik 1914-re túllépi az 1500-as példányszámot, amit a korabeli horvát sajtópiacon kitűnő eredménynek lehet tekinteni. Az I. világháború kitörése után azonban jelentősen leszűkülnek a lap pénzügyi forrásai, az addig havilapként jelentkező Savremenik dupla, illetve tripla számokban kezd megjelenni, és a szerkesztők olcsóbb nyomda után kénytelenek nézni.17
     A Savremenik válságát az irodalmi színvonal esése mellett az új, expresszionista folyóiratok konkurenciája tovább mélyítette. Ulderiko Donadini (Kokot – Kakas), Antun Branko Šimić (Vijavica – Hóvihar, Juriš – Roham) és Miroslav Krleža (Plamen – Láng, Književna republika – Irodalmi Köztársaság, Danas – Ma) individualista koncepciói már a modernizmus eszméit és intézményeit támadják, azaz már magát az Írószövetséget és a Savremenik öregedő és a kezdeti rugalmasságot céhes berendezkedéssel felváltó szerkesztőgárdáját. Ezt felismerve, Branimir Livadić 1923-ban a megújulás és frissítés reményében be is vonja a szerkesztésbe a fiatal és kérlelhetetlen expesszionista költőt, Antun Branko Šimićet, de az együttműködés csak hat szám erejéig tartott. Šimić hamar kilép a számára túl szűknek és maradinak bizonyuló keretek közül, és megalapítja az újabb, egyben utolsó folyóiratát (Književnik – Irodalmár). A válságot a Livadićot követő szerkesztők sem tudják leküzdeni, így a Savremenik fokozatosan veszít az irodalmi életre gyakorolt hatásából, és a harmincas évekre - Milan Marjanović, a horvát modernizmus elsőszámú ideológusának főszerkesztősége alatt - már végérvényesen „halálra van ítélve”,18 négy évig a lap kiadása is szünetel. Régi dicsősége romjain még sikerül újraéleszteni a Savremeniket, ám 1941, az újabb háború kitörése végleg megpecsételi a sorsát: a Savremenik 29 évfolyam, 16 főszerkesztő-váltás és néhány írónemzedék kiszolgálása után eltűnik a horvát irodalmi színről. A Savremenikben publikáló közel 1700 szerző gazdag és viszonylag stabil műfaji strukturát hagyott hátra a horvát irodalomban, ezek közül elsősorban a tárcairodalom színvonala és mennyisége a kiemelkedő. Míg a XIX. században a Vienac volt a meghatározó irodalmi folyóirat és először kialakította, majd intézményesítette a modern horvát irodalom műfajait, a Savremenik a műfajok sokszínűségével és a szerzői és műfaji paradigmák változatosságával válhatott a XX. század leghatásosabb és legbefolyásosabb irodalmi orgánumává.

1 Babits Mihály: A „Nyugat” és a Nyugat. Nyugat, 1932/9-10.

2 Vujisics Sztoján: A Nyugat és a délszláv irodalmak. In. Vujisics Sztoján: Elillant évek szőlőhegyén, Filum, Budapest, 1997, 43. o.

3 Jovan Dučić: Éjszaka. Nyugat, 1932/9-10. sz.; Jovan Dučić: Teremtés; Refrain. Nyugat, 1932/11.

4 Török Gyula: A napraforgós hölgy. Nyugat, 1912/20.

5 Póth István: Teška hrvatska zbilja i venecijanski sjaj. In. Póth István: Hrvatska drama na mađarskoj pozornici-Od Vojnovića do Ive Brešana, Pécs-Budapest, 1997, 6-15. o.

6 Ibid. 5., 14. o.

7 Schöpflin Aladár: Színházi bemutatók. Nyugat 1940/6.

8 Póth István: Izvrsne izvedbe u Mađarskoj. In. Póth István: Hrvatska drama na mađarskoj pozornici-Od Vojnovića do Ive Brešana, Pécs-Budapest, 1997, 18-29. o.

9 Kázmér Ernő Máramarosszigeten született 1892-ben. Iskoláit Temesvárott és Nagyszebenben végezte, Budapesten érettségizett. Rómában és Firenzében művészettörténetet tanult. A Tanácsköztársaság bukása után Csehszlovákiába emigrált.Pozsonyban a szlovák Nemzeti Színház igazgatója, publikál a pozsonyi Magyar Minervában, írásait közli a pozsonyi rádió. A horvát (és délszláv) irodalommal először Zágrábban kerül szorosabb kapcsolatba, ahol 1932-től 1936-ig egy szlovák cég kereskedelmi ügynöke. 1936-tól Belgrádban él, a vajdasági magyar irodalom akkori központi fórumában, a Kalangya folyóiratban számtalan írása jelenik meg. 1941-ben Pancsovában hal meg. Forrás: Gerold László: Jugoszláviai magyar irodalmi lexikon 1918-2000. Forum, Újvidék, 2001.

10 Kázmér Ernő: A horvát irodalom múltja, jelene és jövője. Nyugat, 1932/13-14.

11 Kázmér Ernő: Kis riportok a jugoszláv irodalomból. Nyugat, 1936/7.

12 Keresztury Dezső: Három délszláv író. Nyugat, 1941/4.

13Tiszatáj, 2005/6 sz. Nem ez az első és egyetlen Tiszatáj szám, melyben a horvát tematika koncepciózusan jelentkezik; az 1993/12 számban egy horvát irodalmi és történelmi összállítás a Most-Punte-Híd rovat keretében kapott helyet, míg a 2000/10 szám Magyarok és horvátok – 900 év kapcsolatai címen közöl komparatisztikai tanulmányokat.

14 Vinko Brešić: „Savremnenik“ (1906-1941) – Prvi časopis DHK. In. Vinko Brešić: Teme novije hrvatske književnosti, NZMH, Zagreb, 2001, 262. o.

15 Kenyeres Zoltán: A Nyugat és kora, http://www.btk.elte.hu/celia/ja/nyug_3_1.htm

16 Josip Horvat: Povijest novinstva Hrvatske 1711-1939. Golden marketing-Tehnička knjiga, Zagreb, 2003, 404. o.

17 Ibid. 14., 264. o.

18 Ibid. 14., 265. o.

*Szlavisztika doktori program. Témavezető: ?