Az ELTE BTK
Irodalomtudományi Doktori Iskola
hallgatóinak publikációs fóruma

 

 

Főoldal



 

Unghy-Seres Fanny:*
Alvó költészet, ébredő érzékenység.
Két „úri költő”, Czóbel Minka és Reviczky Gyula Nyugatra tekint

Ajánló: Kenyeres Zoltán

Letölthető változat (pdf)

A párizsi Champs-Elysées látványként és gondolatilag is impozáns történeti tengely, amely a középkori királyi palotát, a Louvre-t, valamint a Napóleon dicsőségére épített Diadalívet a XX. század végének egy újító szellemű építészeti alkotásával, a Grande Arche-sal köti össze. Jellemző, hogy a római kor hagyományait felelevenítő diadalív francia elnevezésében az „arc” szót a modern kaput szimbolizáló „grande arche”-ban a szó nőnemű alakja váltja fel, s hogy ugyanezen szó, mely egy újfajta műemléktípust jelöl, egyszerre jelent bárkát és frigyládát is. Régmúlt, múlt és jelen időben, térben és formában, a kontinuitásban alkot itt egységet alig egy kilométerre a francia forradalom százéves évfordulója alkalmából, az 1889-es világkiállításra épített Eiffel-toronytól. Attól az építménytől, amely páratlan, ám szokatlanul ható modernségével egyaránt meghökkentette és taszította nemcsak a kor művész-elitjét, hanem az egyszerű párizsi polgárt és büszke arisztokratát is.
     A pesti Andrássy út, a par excellence magyar sugárút, a születő metropolisz dísze és a haladó korszellem szimbóluma a honfoglalás ezeréves évfordulójára épített Millenniumi emlékműbe torkollik. A két félkörív-oszlopcsarnok nem csak az út távlatát zárja le, de történelmileg is a befejezettséget sugallja. Régmúlt és jelen anakronisztikus együttélése ez, a lényeget elfedni látszó formai harmóniában. Párizsban a haladás, a jövő tárgyban és gondolatban egyszerre él, míg nálunk az anakronisztikus gondolkozás torkollik - szó szerint -egy formai remekműbe.
     Anakronizmus, identitásválság 1849 óta kulcskérdés a magyar történelemben. A fekete-sárga jelennek hátat fordító passzív rezisztencia korában a nemzet visszamenekül a múltba, további toporgásra kényszerítve a „fősodortól” erősen elmaradó országot. Amikor 1857-ben megjelenik A romlás virágai, Magyarországon Madarász Viktor a Hunyadi László siratása című képét, a magyar romantikus festészet alapművét állítja ki. Baudelaire már a polgári világból is kiábrándult, amikor mi, magyarok, még a nagy nemzeti tragédiánk allegóriáját csodáljuk.
     E kor irodalma sem kevésbé meghasonlott vagy anakronisztikus. Czóbel Minka és Reviczky Gyula – bár korántsem azonos jelentőségű – költészete még a Milleniumi emlékműbe torkollik ugyan, de érzékenységük a modernség sugárútjára vezeti őket, ahol a francia szimbolistákba botlanak. A Nyugat már nevében, és e név szimbolikájában is hitet tesz a változás szükségessége és merőben új iránya mellett. Vigyázó szemüket Párizsra vetvén megismerik, majd Baudelaire, Verlaine és Rimbaud verseinek megszólaltatásával közvetítik is a kor szellemét. A Nyugat progresszivitása feltöri és termővé teszi a magyar ugart, hogy új sugárutat építsen, immár a jövő felé.
     Azonban súlyos évtizedek választják még el Budapestet a korabeli Párizstól. Franciaországban a XIX. század közepére a polgári világ visszásságai is ismertek már Balzac, Stendhal és Flaubert óta. Frédéric Moreau-ból már kiveszett Rastignac ereje, ahogy Darvady Zoltán, Asbóth János regényének hőseis visszavonul birtokára, és feneketlen pesszimizmusban éli le hátralevő életét – az életnek nincs már se jelentése, se jelentősége, az üresség „minden lényeget kitölt”. Az „elveszett illúziók” kora ez ott és itthon egyaránt, de nem azonos sem a majdan illúziónak tűnő nagyravágyás mértékében, sem annak tekintetében, amit mindez életre hív. Ebbe a világba születik bele egyazon évben, 1855-ben Czóbel Minka és Reviczky Gyula, a századforduló e két jelképes alakja. A jómódban felnőtt nyírségi arisztokrata kisasszony és a nyomorgó dzsentriköltő viszonya e világhoz sajátos és kettős. Egy olyan világban, ahol az uralkodó elv szerint a „magyarság szelleme tulajdonképpen az aristocrataság szelleme”,1 nem meglepő sem a 19 éves korában ebből a világból kiűzetett2 Reviczky meghasonlottsága, sem a kozmopolita, városi művész-polgár közeget mereven elutasító Czóbel magatartása. Kiváltságosnak születtek, igényeik a világgal szemben éppoly természetesnek tűnnek számukra, mint amilyen természetességgel elvárják azokat, és amilyen természetes gőggel válaszolnak az őket ért méltánytalanságokra. Egyazon kasztba születtek, és e kaszton kívül megvetnek mindent, ezen kívül nincs számukra élet. Neveltetésükben, életformájukban, szokásaikban és vágyaikban ugyanúgy rokonok, mint „a kaszt-lét elviselhetetlen könnyűségéhez” való ragaszkodásukban. Ahogyan azonos költői pozíciót teremt a külvilág egyértelmű elutasítása is.
     Nemes származásuk folytán Czóbel és Reviczky neveltetésének megkérdőjelezhetetlen pillérei a nemesség évszázados abszolútumai, Isten/Egyház, Nemzet/Haza, és Nemesség/Magyarság. A Schopenhauer közvetítésével költészetükben megjelenő divatos keleti miszticizmus – verseik tanúsága szerint – mindkét költőt magával ragadta. Vajon nem tekinthető-e ez a szilárd hit, az abszolútum megingása jelének? A világ a „végnélküli Nirvánában” lebegő Isten álma,3 „A világ csak hangulat”4 divatja ez. Czóbel „felismerése” is: „Egyenlők vagyunk: engem te teremtél, / Én gondollak, s így megteremtelek.” (Isten felé), a schopenhaueri „a világ az én képzetem”- gondolat átvétele, sokkal inkább tekinthető a jól (tehát vallásosan) nevelt kislány kacérkodásának a filozófiával, mint modernkori lázadásnak a megfellebbezhetetlennek hitt Isten-képpel szemben.
     Az évszázad vége felé ebben a „kitágított nemzetben” azonban egyre rosszabbul érzi magát a nemesség, így az arisztokrata Czóbel és a nemesnek nevelt Reviczky is, már-már sértődötten veszik tudomásul, hogy a parvenu polgárok a modernebb gazdasági stratégiájukkal sikeresebbek lehetnek, mint ők, akik az érvényesülést – hiszik – egyáltalán lehetővé tették eme „győztes polgárság” számára. A modern nemzet, mely többé nem azonos az államalkotó faj uralmán alapuló politikai nemzettel, hovatovább csak elméletben létezik, mert a közgondolkodás nem hogy nem követi, de vissza is kanyarodik a nemzetiszínű múltba, a kizökkent világ előtti állapotba: hiszen milyen felemelő is a millenniumi világkiállítás egyik legfőbb attrakcióját, a Czóbel család barátjaként is ismert Feszty Árpád körképét nézve 1894-ből visszaszédülni a dicső múltba!
     „Pestről soha semmit sem hallok, de őszintén mondva nem is nagyon vágyódom rá. Értve az úgynevezett művész világot. Nem tudok az ő eszményeikért lelkesülni, valószínűleg ők se az enyémekért”5 – írja Czóbel 1893-ban, „Jobb, hogy ne tudjon rólad a világ; / az életet jobb rejtve élni át.”(Ne tudjon rólad a világ) mert „Azért magány a végzeted, / Mert titkon, öntudatlan’ érzed, / Hogy a tömeg közt nincs helyed” (Magány) – mondja Reviczky 1882-ben. Czóbel Minka könnyen fordít hátat a világnak (amelyet nem ért és megvet, de amely nem is törődik sem vele, sem megvetésével) és beköltöznie az elefántcsonttoronyba: arisztokratikus fintorral arcán bezárkózni nyírségi birtokára, térben és időben a lehető legmesszebb a ”világtól”: Budapesttől. Reviczky sorsa nehezebb: neki a világ (az úri világ) fordított hátat, így ő kénytelen benne élni ebben a másikban, a megvetettben, a kozmopolita polgári világban: „Mesés világba nem ragad már / A nagyravágyó szenvedély, / S szivem, mely annyiszor csalódott, / Csak az emlékezetnek él” (Túlélek én minden csalódást...).
A családilag és egzisztenciálisan is gyökértelen Reviczky és a világ- és értéktudatában megrendült Czóbel elveszett identitásukat az esztétikumban keresik: mi ez, ha nem tehetetlenségük leplezett beismerése? Justh Zsigmond szívesen nevezte Czóbel Minkát egy passzív kor passzív gyermekének, mi azonban erősnek érezzük a szót: Czóbel Minka és Reviczky Gyula egy passzív kor inaktív gyermekei. A motor még megvan, de már hiányzik az üzemanyag, nem-cselekvésük nem vállalt, öntudatos szerep, hanem kényszerűség. S dallá szövődik minden eszmém / S mind, amit érzek, álmodom”(Osztályrészem)írja Reviczky, de mintha mindkettejük nevében beszélne. Lírájuk a szubjektum költői kiáradása, puszta reflexió arra az életérzésre, melyet az őket körülvevő világban megéreznek, s ami, mint egy bús melódia, összecseng lelkük rezdüléseivel. „Az érzésnek hihetetlen átfinomulása az ő jellemzőjük, amely a legkisebb behatást megérzi és reagál is rá. Kultúrhistóriai álmodozás, szimbolista ábrándozással elegy, ez az ő költészetük”– mondja Ignotus a Hétben,6 Justhról és Czóbelről szólva, kiket röviden „mimosa-iskolának” nevez. Nincs bennük semmi a romantikusok változtatási igényéből, sem a kései Arany dokumentarista célzatosságából, az új tartalmakat megérzik ugyan, de valójában nem ébrednek ezen új tartalmak tudatára. A kezdetben az impresszionizmussal is kísérletező7 Czóbel Minka utolsó, Az erdő hangja című kötetében már szimbólumot használ, a hatszáz éves dantei szimbólummal az erdőt az emberi élettel felelteti meg: „Hogy az országútról letértem - / Utam sűrű erdőn vezet. Kanyargó ösvény a sötétben / Álomlátás, vagy képzelet?” (Az erdő hangja, XI.). Divatos, modern irányok, és mégis milyen messze elmarad a baudelaire-i jelképek erdejétől (Kapcsolatok),8 a szimbólumnak a szó nemes értelmében vett modern alkalmazásától. Reviczky pályája lényegesen egyenletesebb képet mutat ugyan, egyértelműen formaőrző marad, ha hoz is újat e hagyományos kereteken belül.
Impresszionizmus és szimbolizmus az irodalomban, a buddhizmus, és Schopenhauer  határozzák meg a kor szellemi divatját,9 ami alól a művelt és olvasott Czóbel és Reviczky sem tudja kivonni magát, ebből merítkezve valóban újat alkotni azonban nem, vagy csak elvétve tudnak. A magyar rögvalóság és saját alkotói tehetetlenségük (a mondanivaló hiánya?) együttes erővel húzza vissza őket. Lássuk be, nehéz a lábuk alól kicsúszó talajba kapaszkodva megpróbálni lebegni a végtelen nirvánában. Milyen kiábrándítóan anakronisztikus Reviczky ősi (magyar) felező nyolcasokban írt Nirvána című verse: „Nem akarok újra élni, / Nem kívánok visszatérni / Sem az égbe, sem a földre, / Csak aludni mindörökre!”!
     A divatok közül az egyik legtartósabbnak kétségkívül Párizs divatja számít. Kötelező úti cél a tehetősebbeknek, kötelező referencia az írók és költők számára. Baudelaire és Verlaine nem ismeretlenek a századvégi irodalmi Parnasszuson, Reviczky és Czóbel is eredetiben olvassa őket. Czóbel, aki naplója és levelei tanúsága szerint is csodálja elsősorban Verlaine költészetét,10  több versében is közvetlenül nyúl vissza az ihletforráshoz. Altató című verse akár a „Verlaine olvasása közben” címet is viselhetné, olyannyira rokon – gondoljuk első olvasáskor – a „Hogy ragyog a tető felett11 című Verlaine verssel. A forma, a zene egyezik, a gondolat azonban közel sem. Czóbel átveszi azt, ami összecseng lelke rezdülésével: „Ömlik, terjed a széles nagy / Déli meleg, / Lassan hullnak a hamvas, lágy / Mák-levelek.” ami Verlaine-nél: „Hogy ragyog a tető felett / az ég azúrja! / Zöld lombját a tető felett / egy fa benyújtja” (ford. Szabó Lőrinc), ennél azonban nem megy tovább. Mintha szó szerint venné át az egyik Verlaine-ciklus címét: Romances sans paroles (a nem túl szerencsés fordítás szerint Szövegtelen románcok, valójában: „Románcok szöveg nélkül”), úgy marad a további két versszakban az indító kép hangulati szintjén – kísérletet sem téve a gondolat, bármely gondolat kibontására.
     Verlaine-nél már a második versszakban tapintható a feszültség, ahol a nyugodt, rezzenéstelen tájban egy madár dalolja bánatát, hogy azután a harmadik versszak zsibongása az utolsó versszak kérdésében robbanjon: „Mivé tetted, szegény bolond, / az ifjúságod?”
     A világba kiáltott kérdés, ahogy a vers egésze ment minden nyafogástól és méla, merengő szépelgéstől – a zeneiség köpönyegéből kibújva a szó mondóvá, mondóbbá lett: paroles malgré la romance.
     Reviczky viszonya a modern francia lírához közel sem olyan egyértelmű, mint Czóbelé,12 mégis, az ő nevéhez fűződik az első magyar Baudelaire-fordítás. Az Éjféli számvetés tárgyi pesszimizmusa az összekötő kapocs közte és Baudelaire között, akinek költészete nem vonzza, de fájdalmában és keserűségében magára ismer. Az eredeti formától eltérő fordítás (az octosyllabe-ot trocheusi nyolcassal cserélte fel) tartalmilag, azaz a baudelaire-i spleen visszaadásában pontos, még ha helyenként túlzó is. A fordítás tudatos vagy öntudatlan pontatlanságai viszont arról árulkodnak, hogy, mint Czóbel, úgy Reviczky is inkább azt veszi elő a versből, ami számára jelentéssel bír, magához igazítja, amivel ha nem is másítja meg, de másfelé viszi.
     Baudelaire Számvetése tudatos önvizsgálat, érezhető távolságot tart a problémától, kartéziánus higgadtsággal latolgatva annak okait és következményeit. Reviczky fordítását olvasva azonban – magyar olvasó számára elsőre talán fel sem tűnik, hisz oly ismerős – azonban a szélsőségek megszokott radikalizmusával, a „most vagy soha” életérzéssel találkozunk. Az első versszak utolsó sorában a Baudelaire által használt hérétique (eretnek) szót Reviczky pogányra váltja, amely, túl azon, hogy gyökeresen mást jelent, a magyar lélek számára egy különösen terhelt, súlyos jelentéssel bíró szó. Kedvelt, gyakran használt szava ez Reviczkynek, használata éppen ezért tudatosnak tekinthető, és mégis, érezzük, hogy jelentése Reviczkynél korántsem oly kiforrott, mint lesz a „pogányt” témául emelő Ady számára:
     „Pedig a szó nekem ópium, / Pogány titkokat szívhatok belőle /S új részegség vagy új gondolat / Nekem nem új: régiek temetője” (Egy csúf rontás).
     Miért, hogy a második versszakban az eredetiben a nous (mi) személyes névmást Reviczky a „léhűtő nép”-pel azonosítja? Hogy a démonokból ördög cimborái lesznek? A Babits Mihály pontos fordításában szereplő bús bakók miért pecérek Reviczkynél, és hogyan lett az ostoba Matériából piszok? Vajon miért hagyja figyelmen kívül a harmadik versszak végén szereplő lumiere (fény, világosság, értelem)szót, és felelteti meg a léhaságot a délire-rel?Sejthetjük, nem Reviczky hiányos franciatudása az (egyetlen) oka a pontatlanságoknak. A kulcsszó, ironiquement, hiányzik Reviczky fordításából. „La pendule, sonnant minuit, / Ironiquement nous engage / A nous rappeler quel usage / Nous fîmes du jour qui s’enfuit”13 – írja Baudelaire. „Mikor éjfélt ver az óra, / Számadásra hí bennünket, / Hogy a napot, a letűntet, /  Használtuk-e némi jóra?” – mondja Reviczky. S bár Babits újra rátalál a szóra: „Az óra most üt éjfelet / ironikusan kérdve minket: / hogyan használtuk perceinket, / a napot, amely elsiet?”, az ironiquement szó jelentését mintha ő sem értené. Az irónia játékossága távolságot teremt a versen belül, távolságot a tárgy és szemlélője között. Sokkal inkább egy tűz mellett pipázgató Baudelaire pozíciója ez, mint a szobájában didergő, a világot végletekben látó Reviczkyé. Ugyanígy nem tekinthetjük véletlennek az utolsó két sor új tartalmat sugalló megcserélését sem: „Ittunk szomj és ettünk éhség / Nélkül ... födj be vak sötétség. Fújjuk el már azt a lámpát!”, ami Babits pontosabb fordításában így hangzik: „Hamar / fújjuk el a lámpát! Takarj /  öledbe, jóltevő sötétség!” A sorok felcserélésén túl Reviczky – és Babits is – a francia (nous) cacher (elrejtőzik, elbújik, bújócskázik) ige helyett, a befed, takar igéket választja. A magyar fül és szív számára mennyivel többet mond így a szó és vele a mondat, mely azonnal eszünkbe juttat egy másikat:
     „Bölcsőd az s majdan sírod is, / Mely ápol s eltakar.” Többet mond, igaz, de mást. A se cacher ige mintegy visszacsatolva az első versszak ironiquement-jához ugyanazt a könnyedséget nyomatékosítja a vers végén, mint amivel a vers kezdődött. Baudelaire verséből hiányzik az a pátosz, ami Reviczkynél minden szóválasztásában tetten érhető, és ami a magyar lelket elönti, ha számvetésről, sorsról és vak sötétségről olvas. Talán a francia szív könnyebb, talán szenvedésében modernebb, de Ady, Szabó Lőrinc, Tóth Árpád és Babits Mihály a bizonyíték rá, hogy ez is, így is magyarítható.
     Ha Czóbel Minkánál azt mondtuk, hogy mondanivaló hiányában csak a dal szárnyán lebeg, Reviczky épp ellenkezőleg, önkéntelenül (?) többet akar mondani, mint Baudelaire.  Nem érzi elég erősnek az amúgy is könnyednek ható francia szót, erőtlen ahhoz a lelki felinduláshoz, amit benne az eredeti vers olvasása keltett, és ami miatt fordításra választotta. Megérez valamit Baudelaire-ből, de közel sem mindent – érzelmeket, hangulatot akar teremteni, ott és olyat, ahol az nincs, vagy ha van is, nem ez és nem ilyen.
Czóbel és Reviczky is kitűnő érzékkel talál rá a modern francia líra meghatározó alakjaira. Ráéreznek bennük saját magukra és... és ennél tovább nem jutnak. Ahogy magukat és a világot sem igazán értik, legfeljebb csak a „kívül rekedtségüket” érzik, ugyanúgy nem érthetik igazán Baudelaire és Verlaine költészetét sem. „Pedig Baudelaire-t fordítani, jól fordítani, azután meghalni, pompás program”- írja Ady, aki azonban, mert nem volt elég kedve inkább költő lett. Költő, aki mint mondja „minden Baudelaire-munkát ismerek, de Baudelaire-t nem”,14 mégis megteremti saját költészetében mindazt, ami francia példaképét jellemezte, és közben, vagy talán pont ezért, pontosan tudni, mit ért „pogányon”, ha pogányt ír.
     A kettős értelemben is nyugatos Ady Endre pontos képét adja e válságkor tehetetlenül vergődő szellemiségének: „Könyvet akarsz venni.[…] az újabb magyar poéták érdekelnek. Minden könyv szinte rikoltó, csúnya póz. Hazafi póz ez. Műlelkesedés, műkönny, műharag. Pattogó magyar formák, öblös frázisok. Moderneskedő póz a másik. Baudelaire-póz, Heine-póz, Verlaine-póz, Petőfi-póz, Musset-póz, csupa póz, csupa csalás, becsapni, ámítani akaró nagy csalás. [… ] A modern magyar társadalom most kezd kialakulni, s eddig még minden vonala póz. Erkölcs póz fedi az erkölcsi anarchiát. […] A tudatlanságot olvasottság. Az elfogultságot farizeusság. […] A vallástalanságot fekete lobogó. Az egyenlőtlenséget írott malaszt. A tettet beszéd. Folytathatnók vég nélkül talán.
Látszat, ámítás mindenütt.”15

Felhasznált irodalom

Szépirodalmi művek

Czóbel Minka: Boszorkány-dalok, Szépirodalmi, 1974.
Charles Baudelaire válogatott művei, Európa, 1964.
Charles Baudelaire: Les fleurs du Mal, Paris, 1857.
Reviczky Gyula: Versek és műfordítások, Szépirodalmi, 1969.
Paul Verlaine versei, Európa, 1979.
Paul Verlaine: Oeuvres poétiques completes, Paris, 1938.

Tanulmányok
ADY Endre: Charles Baudelaire él,  Nyugat, 1917, 21.
AMBRUS Zoltán: A legendák és a tények. Pozitivizmus., Nyugat 1932, 8.
BABITS Mihály: Reviczky Gyula, Nyugat, 1911,7.
BATA Imre: Boszorkány-dalok – Czóbel Minkáról, Új Írás, 1975, 5.
BOROSS Jenő: Reviczky és Baudelaire, Széphalom, 1933, 95.
DANYI Magdolna: Czóbel Minka, Irodalomtudományi Dolgozatok 1., Újvidék, 1980.
GÁLDI László: A magyar Baudelaire-fordítások (Különlenyomat az „Eszmei és irodalmi találkozások c. kiadványból) Budapest, 1970
GEDEON Jolán: La fortune littéraire de Verlaine, Szeged, 1933
IGNOTUS Pál: Czóbel Minka, A Hét, 1893, I, 15-16.
JUSTH Zsigmond: Czóbel Minka, A Hét, 1892. jan. 17.
JUSTH Zsigmond: Mimosa költészet, A Hét, 1894 I, 142.
KARÁTSON Endre: Baudelaire ajándéka, Irodalmi Újság, 1967, 14.
KISS Margit: Czóbel Minka és a Nyírség, In: Szabolcsi Szemle, 1941, 2-3.
KISS Margit: Czóbel Minka, Szabolcs-Szatmár Megyei Idegenforgalmi Hivatal, 1980.
KOMLÓS Aladár: Reviczky Gyula, Budapest, 1955.
LENGYEL Katalin: Baudelaire magyar kritikusai és fordítói, Budapest, 1937.
PAULOVICS István: Reviczky Gyula, Budapest, 1910.
RÓNAY György: Az olvasó naplója, Vígilia, 1958. május
RÓNAY György: Fordítók és fordítások, Magvető, 1973.
RÓNAY György: Petőfi és Ady között, Magvető, 1981.
RÓNAY György: Verlaine magyar útja és műfordításunk, A Könyv, 1965, 10.
SOMOS Jenő: Baudelaire és az új magyar líra, Pécs, 1938.
SZEGEDY-MASZÁK Mihály: Ady és a francia szimbolizmus, In: Irodalmi kánonok, Debrecen, 1998.
SZÉLES Klára: Reviczky Gyula poétikája,Akadémiai, Budapest, 1976.
SZILÁGYI Géza: Czóbel Minka, Élet, 1895, 7.
TÓTH Árpád: Ady költészetének viszonya elődeihez és a francia modernekhez, Nyugat, 1919, 4-5.
VAJTHÓ László: Reviczky Gyula, Budapest, 1939. (Magyar írók 5.)
VENDE Margit: Reviczky Gyula pesszimizmusa, Budapest, 1905.

Egyéb felhasznált irodalom

Czóbel Minka levelezése (kézirat)

Jegyzetek


1 LIPCSEY Tamás:  Néhány szó a magyar társadalomról. In: SZÉLES Klára: Reviczky Gyula poétikája Akadémiai, Budapest, 1976, 27

2 A nyitrai birtokos Reviczky Kálmán és Zmeskal Judit fiaként született Reviczky apja halála után, egy véletlen folytán szembesül a ténnyel, hogy szülőanyja a család cselédje, Balek Veronika volt.

3 CZÓBEL Minka: Eunoia, in: Boszorkány-dalok, Szépirodalmi, 1974, 23.

4 REVICZKY Gyula: Magamról, in: Versek és műfordítások, Szépirodalmi, 1969, 204.

5 Czóbel Minka levele Justh Zsigmondhoz 1893. március 28.

6 A Hét, 1894, 62.

7 Ld. Mosó Lányok, A virágtündér

8 Szabó Lőrinc fordítása. In: Charles Baudelaire válogatott művei, Európa, 1964, 17.

9 „Nyilvánvaló, mire szolgál ezeknél mind a buddhizmus, mind a symbolismus, mind minden más ismus, melyeknek szó szerinti értelméhez az illető iránynak különben gyakran alig van köze. Arra, hogy ez irányok adeptusainak invenczióbeli meddőségét és költői tehetetlenségüknek gyászos teljességét leplezze. (...) Megtette ezt már a nagy geniális Schopenhauer is.” A Hét, 1893, I, 15-16.

10 „Verlaine gyönyörű verseit olvasom, úgy egyhangban van a taveszi/itteni/fátyolos levegővel a finom félszínekkel a tavasz örvendetes mély szomorúságával. Szörnyen bámulom és szeretem ezt a poétát.” Czóbel Minka levele Justh Zsigmondhoz, 1892. április 12.

11 Szabó Lőrinc fordítása In: Paul Verlaine versei, Európa, 1979, 131.

12 „Nem szeretem a francia irodalmat egyáltalán, de legkevésbé azt az ún. modern ásítozó, unatkozó poézist, mely most divatját éli.” Reviczky Gy. levele Justh Zsigmondhoz.  In: SZÉLES Klára, op.cit. 38.

13 BAUDELAIRE, Charles: L’examen de minuit.  In: Les fleurs du Mal, Paris, 1857.

14 ADY Endre: Charles Baudelaire él,  Nyugat, 1917, 21.

15 Szabadság, 1901. február 21.


Francia irodalom a felvilágosodástól napjainkig doktori program. Témavezető: Horváth Ágnes.