Az ELTE BTK
Irodalomtudományi Doktori Iskola
hallgatóinak publikációs fóruma

 

 

Főoldal

 


 



 

Szuhaj Katalin*
Recenzió Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor
Magyarságszimbólumok című kötetéről**

Ajánló: Jeney Zoltán témavezető

Letölthető változat (pdf)


Bevezetés
      Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor 1997–1998-ban arra vállalkoztak, hogy felkutassák majd „leteszteljék” azokat a magyarságra jellemző szimbólumokat, amelyek meghatározóak a lakosság körében. Ez a munka egy valódi empirikus szociológiai tanulmány a megfelelő mutatókkal, clusterekkel, változókkal és réteganalízissel gazdagítva. Érdekessége, hogy reális képet ad a kilencvenes évek végére jellemző magyarságképről. Egyes kérdésekre adott válaszok (politikusok, történelmi személyek, külföldiek) elsősorban az akkori helyzetből táplálkoznak. Tanulságos és mindannyiunk számára informatív lenne ugyanezt a kérdőívet napjainkban, 2007-ben megismételni, hogy jól láthatóvá váljanak a különbségek. Például azóta némi változás észlelhető a zenei életet jelző tendenciákon is, ami igen meglepő, hiszen nem telt el még olyan sok idő. Ez mutatja, hogy világunk és benne a magyarság megítélése – legalábbis annak egy-egy motívuma – igen gyorsan, rapszodikusan változik. Ezekre a változásokra is utalnék az itt következő recenzióm ide kapcsolódó fejezeteiben, különösen a zenei kultúrát, tájegységeket bemutató analíziseknél.
      A könyv igen részletesen, szimbólumcsoportokra és társadalmi rétegekre bontva térképezi fel a magyarságkép meghatározó elemeit. Az egyes fejezetekből kiemelnék bizonyos részeket és azokon keresztül szemléltetném a tanulmány metodikáját. A könyv – tudományos és ismeretterjesztő szerepe ellenére is – igen olvasmányos, jó stílusban megírt munka, így szívesen ajánlom mindenkinek.

I. Nemzetasszociációk ma (A hipotézis)
      A könyv első fejezete bemutatja azokat a jelképeket, amelyeket a szerzők kiemelten magyarságszimbólumoknak tartanak. Ezeket a következő kategóriákba helyezték el – mely kategóriák egyben az alfejezetek címei is: színek, címer, hegy és vízrajz, éghajlat, flóra és fauna, városok-települések, öltözet, zene-tánc, építészet, járművek, ünnepek, foglalkozások, étel-ital, sport, mentalitás-politikai stílus, ügyek.
      Kiemelném a Városok-települések alfejezetben Budapest „multikulturalizálódását” és a vidék „érintetlenebb”, nemzetibb jellegét. A vidéki városok közül az írók elsősorban Szegedet és Debrecent említik, majd Eger „történelmi zarándokhely” szerepét hangsúlyozzák – a Gárdonyi emlékház látogatottsága mellett. Ezen kívül fontos Ópusztaszer és a hozzá hasonló szimbolikus történelmi helyek szerepe. A határon túli városok közül megemlítik Kolozsvárt, Marosvásárhelyt, Segesvárt, Vajdahunyad várát és Sepsiszentgyörgyöt.  Az utolsók között említik a királyi városok közül Székesfehérvárt és Visegrádot. Székesfehérvár említésekor utalnak a város egyre nagyobb ipari és kereskedelmi szerepére (a „magyar Szilíciumvölgy”) is. Érdekességképpen hozzátenném, hogy – főleg az idegenforgalomban – a királyi városokat alapvetően két csoportra osztják tájegység szerint: a Dunakanyarban található Visegrádra és Esztergomra, és a Dunántúl kapujában elhelyezkedő Székesfehérvárra. Bár ez utóbbi város történelmi központja a bombázások miatt igen kicsi, nagyon szépen rendben tartják – mégis turisztikailag nem olyan felkapott, mint a Dunakanyar. Elsősorban az átmenő forgalom fogadására alkalmas. Így az írópáros nem hiába említi némi fenntartással Székesfehérvár történelmi emlékhely szerepét. A települések kategóriában talán még meg lehetne említeni néhány falvat, hiszen egy, a népművészetéről ismert országban ezek szimbolikája is erős. Gondoljunk csak Hollókőre, amely a világörökség része, vagy a barokk népi ornamentikájáról ismert Salföldre. Meghatározó jelenség a falusi turizmus egyre nagyobb szerepe az idegenforgalomban és a részben ehhez kapcsolódó, immáron divattá vált fesztiválprogramok, amelyek közül a legismertebb a Káli-medence térségében évente megrendezett „Művészetek Völgye”, egy világszínvonalú kuriózum (Kapolcs, Vigándpetend, Monostorapáti, Tarjándörögd, Pula, Öcs falvak összefogásaként létrejött kulturális fesztivál).
      A Zene-tánc alfejezetben az írópáros érzékenyen felrajzolja a magyar népzene rétegződését. Érdekes a nemzetközi divatok és a magyar népi motívumok keveredéséről szóló paragrafus, ahol elsősorban a beat mozgalom idején kialakult „magyaros” stílust képviselő együttesek nevei szerepelnek (Illés, Tolcsvayék, Kormorán). Nem említik a hasonlóan „kevert” hangzásvilágot produkáló, ma is működő együtteseket (Ghymes, Sebő, Makám, Kaláka, Besh o droM) és eme „népi” irányzat egyre nagyobb térhódítását a magyar zenei kultúrában.
      Végül szóljunk néhány szót a „mentalitás, politikai stílus” kérdéséről, amely a magyarság XX–XXI. századi történelmének alakulása végett egy igen érzékeny pontot érint. Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor igen jól rámutat arra az ellentmondásra, amely egyfelől a „mindenkori gazdák”-elnyomók kegyeinek keresése, másfelől a függetlenség mindig megőrzött eszménye, a (főleg passzív) rezisztencia között van. Ez a kétpólusú mentalitás határozza meg a jelenlegi magyar mentalitást is. További ellentétet látnak a szerzők a széthúzás és az egységre való törekvés között. Ezen kívül még ott lapul a magyarok tudatában egyrészt a magyarság „asszimiláció-szintetizáló erejének” hangsúlyozása, másrészt a mártír-szerepkör. Ahogy azt a könyv írói összegzik, a politikai alapmagatartásban a lázadás és a lojalitás elemei keverednek. Ehhez hozzátehetnénk még a magyarok egyik legelemibb tulajdonságát, amely a történelmi szerepvállalást mindvégig jellemezte és napjaink politikai életére is  kihat: a ló egyik oldaláról a másikra való hirtelen „átugrást”.

II. A kérdőív

      A Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor által bemutatott és tesztelt kérdőív igen nagy munkát igényelt, hiszen a felsorolt kategóriák mindegyikére össze kellett állítani egy (szinte) mindent lefedő szimbólumsort. A kérdések sorrendje, megfogalmazása is jelentős szerepet kapott ebben. Ötletes és az írók széles látókörére utaló kérdések születtek, amelyek két csoportra lettek felosztva:
      1. A mindennapi élet szimbolikus magyarságtudatának elemeire vonatkozó kérdések, amelyekre az írók által megadott szimbólumok közül kellett többet kiválasztani (magyaros ételek, viselet, tájak, folyók, fák, virágok, haszonnövények, állatok, a magyarság eredetére vonatkozó felfogások, magyar ünnepek, zenefajták, sportágak, márkák, magyar címerek) és az ezekhez kapcsolódó nyitott kérdések (Hogy néz ki a tipikus magyar ember? Kiket érez a magyar sport legjellegzetesebb képviselőinek? Melyek az Ön legkedvesebb ételei? – legkedvesebb itala? Mely írókat, költőket érzi a magyar irodalom legjellegzetesebb képviselőinek? Kiket érez a magyar történelem legjellegzetesebb alakjainak? Magyar politikai élet mely szereplői a magyar történelem jellemző alakjai?)
      2. Az összehasonlító vizsgálatra alkalmas kérdések (ezeket szinte változtatás nélkül vették át a Bruckmüller-kutatástól) nagy részében a válaszadó alanynak ötfokú skálán kell elrendeznie a válaszokat. A kérdőív érdekessége, hogy a válaszok ellentétpárokra épülnek (Milyen a magyar ember? Milyen az osztrák ember?), illetve több válasz közül kell kiválasztaniuk a megadott számú válaszokat (véleménye a harcias nacionalizmusról – „csak rossz, több a rossz benne, mint a jó”, „jó és rossz elemei vegyesen vannak”, „több benne a jó, mint a rossz”) és itt is vannak nyitott kérdések (Ha büszke az ország eredményeire, milyen eredményekre büszke? Mely népek rokonszenvesek az Ön számára? Melyek azok a népek, nemzetiségek, etnikumok, akik jelenléte, magatartása ellenszenves az Ön számára? Melyek azok a népek, amelyek tagjait nem szeretné lakásszomszédjának? – NB.: Ez a kérdés hibásan szerepel a könyvben: „A mai politikai életben kik vannak olyan szereplők, akiket a magyar történelem jellemző alakjai közé sorolna?”; 37. oldal)
      A kérdések általában életközeli, valós jelenségeket céloznak meg, így a válaszok érdekes információkkal szolgálnak. A választott kérdések talán egyetlen hibája, hogy az általuk használt fogalmak nem mindig egyértelműek, több jelentésréteget takarhatnak és ezért ez esetben a válaszok sem adnak teljesen valós, konkrét helyzetképet. Ez elsősorban az olyan fogalmakat érinti, mint a harcos nacionalizmus, amely történeti korszakoktól, adott politikai helyzettől függően mást-mást jelenthet. Ezt a hiányosságot a szerzőpáros is megfogalmazza egy későbbi szövegrészben, a IV. fejezetben (Eredmények. A válaszok rétegzettsége):
      „Természetesen a kérdőíves módszer legfőbb korlátja az, hogy ennek alkalmazásában nem érzékelhetők a fogalomhasználati, értelmezési, jelentéstulajdonítási különbségek. Márpedig, mint már több ízben utaltunk erre, az egyik leglényegesebb különbség a különböző csoportok között éppen az értelmezés, a fogalomhasználat vagy ahogy Herzfeld nevezi, a „szociális poétika” különbsége, azt viszont, hogy az egyik vagy másik csoport, s mi több, az egyes egyének mit értenek egyes szavakon, kategóriákon, az ilyen típusú kérdőíves felmérés nem tudja mérni” (80. oldal).
      Ezen kívül a harcos nacionalizmust vizsgáló kérdésre adandó válaszoknál még nehézséget okoz az, hogy a válaszok megfogalmazása már eleve negatívan befolyásolja a válaszadó alanyt, oly módon, hogy szinte nem is lehet pozitív választ adni – pedig ha valóban fel szeretnénk térképezni a lakosság rétegződését ebből a szempontból is, a kérdés megfogalmazásának és a válaszlehetőségek prezentálásának objektívabb formát kellene öltenie – bármennyire is nehéz ez ebben a kérdésben.

III. Eredmények, alapsorok
      Ebben a fejezetben a szerzők a kérdőív kérdéseire adott válaszok alapján rangsorolják egy-egy kategória „szimbólumait”. Példaként megemlítenénk a magyaros ételek között a gulyás hangsúlyos szerepét, míg a kedvelt italok listáján a bor vezet, azt követi a sör, majd a kólafélék. Érdekes, hogy a víz foglalja el a negyedik helyet és a gyümölcslevek szerepe is egyre hangsúlyosabb. A pálinka ellenben háttérbe szorul – ezt a megváltozott életstílus és az egészségcentrikus szemléletmód is megmagyarázza. Az állatoknál pedig a ló vezet, de ott van az élvonalban a magyar tarka és szürkemarha – a magyar vidék egyik legjellegzetesebb faja (a szürkemarha a rackához és a mangalicához hasonlóan őshonos állatfajunk). A madarak között előtérbe helyezik a való élethez kötődő fajokat (fecske, gólya), míg az eredetmitológia „turulmadara” a tizedik helyen szerepel az állatok listáján. Ez azzal is indokolható, hogy ez utóbbival leginkább szobor formában találkozunk, így érthető módon a megkérdezettek nem feltétlen „élő” állatként asszociálnak rá. A magyarság szempontjából legjellemzőbb ünnep kategóriában bár a szerzőpáros október 23. jelentőségét emeli ki (ez a kilencvenes években a rendszerváltás „frissessége” miatt érthető), számomra a válaszadók által felállított sorrend (1. Március 15., 2. Augusztus 20., 3. Október 23.) tökéletesen megfelel a valóságnak, illetve augusztus 20. és március 15. szinte ugyanazon a szinten vannak, csak történelmünk két különböző momentumát örökítik meg s emiatt jellegük is eltérő. A „Büszke a magyarságára?” kérdésre adott válaszok híven tükrözik az akkori helyzetet: Mérsékelt, kiegyensúlyozott, „módjával büszke variáns” vezetett (a megkérdezettek több mint a fele). Érdekes képet kaphatnánk a magyar közélet alakulásáról, ha ezt a kérdést most, 2007-ben is feltennénk a lakosságnak.
      Végül a válaszok összegzésekor a szerzők három „feltételezett nemzetfelfogás-típust” (sztereotip, literátus-konzervatív, kozmopolita-antinacionalista) vetették össze a kérdőívre adott válaszok alapján körvonalazódó típusokkal. E három, kétségkívül leegyszerűsített csoport a valóságban nem igazolódott, ilyenféle „együttjárások” nem voltak; a valóságos magyarságkép-típusok nem ezek szerint szerveződnek, hanem sokkal összetettebbek.
      A fejezetet a clusteranalízis zárja, amely azt hivatott vizsgálni, hogy milyen módon, mely válaszváltozatok mentén oszlik meg a népesség: „Az ismertetett négy cluster tehát azt mutatja, hogy a magyarságkép alakulásának, építkezésének a vizsgálatunkban érintett tématerületek figyelembevételével a mai magyar népesség esetében 4 jellegzetes típusa különíthető el: egy nyitottabb városias, egy nehézkesebb és falusi orientációjú, egy ideologikusabb befolyásoltságú és egy sztereotípiákból építkező mód” (77. oldal)
      Bár a négy kategória meghatározása nagyon jó, a megfogalmazásban talán még lehetne finomítani. Itt leginkább az olyan kifejezések használatára utalnék, mint a „nyitottabb városias” és a „nehézkesebb és falusias orientációjú” kategóriák közötti éles, leegyszerűsített ellentét. Főleg a falusi kategória e megfogalmazása elnagyolt, szubjektív. Hiszen a magyar falu helyzete nem ugyanaz a Dunántúlon, az Alföldön és például Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. A régiók közti eltérések tárgyalására egyébként sor kerül majd a későbbiekben, az V. Fejezetben. (Az egyes szociokulturális csoportok karaktere, viszonya a szimbólumokhoz – Régiók viszonya a magyarságszimbólumokhoz, 221–226. oldal).

IV. Eredmények. A válaszok rétegzettsége

      Ez a fejezet az V. fejezethez hasonlóan az egyes válaszlehetőség megoszlását mutatja a népesség különböző csoportjaiban. Konkrétabban megfogalmazva, azt vizsgálják itt, hogy a magyarságkép szempontjából a szociológiai különbségekből adódóan milyen szimbolikus asszociációköre van például a gulyáslevesnek, a csizmának, a tulipánnak vagy Kossuth Lajosnak, s a hozzájuk kapcsolódó asszociációk következtében hogyan alakul választásuk – elutasításuk az egyes csoportoknál. Így a rántott húst az alacsonyabb státusú foglalkozási csoportok az országos átlag fölött választják kedvenc ételüknek; az alsó-középhelyzetűek az átlaggal egybeesően, az ennél magasabb státuszúak viszont már egyértelműen az átlag alatt választják. A virágok általános jellemzésében a főbb megoszlások itt a természethez való hagyományos és urbanizált viszony különbségével értelmezhetők. Ebből a szempontból érdekes a pipacs és a napraforgó szimbolikája és annak megosztottsága a különböző szociális rétegek között. A nemek között például a pipacs és a napraforgó még nem megosztó tényező, hisz a nők a férfiaknál jóval nagyobb arányban az érzelmi asszociációkat felidéző nefelejcset vagy muskátlit választják. Az életkor szerinti eloszlásban ellenben már jobban érzékeljük a különbségeket: nemzedéki ízlésváltást, a természethez való viszony megváltozását figyelhetjük meg. A 45 év alattiak átlag felett választják a pipacsot és a napraforgót, ám az idős embereknél inkább a rózsa és a többi virág kerül említésre és a pipacsot, illetve a napraforgót szinte nem is hozzák szóba. Érdekes még a virágszimbólumok pártszimbólumokkal való keveredése: ez esetben a tulipán és a szegfű kiválasztásában fontos tényező az alany politikai beállítottsága.

V. Az egyes szociokulturális csoportok karaktere, viszonya a szimbólumokhoz („kemény változók”)
      Ez a fejezet a magyarságkép szociológiai csoportok szerinti megoszlását mutatja be a következők szerint: miben tér el egymástól a) férfiak és nők, b) a különböző életkori csoportok, c) a különböző iskolázottsági szintek, d) a különböző foglalkozási csoportok, e) az egyes pártokkal rokonszenvezők, f) a – régiók szerint – különböző lakóhelyű emberek, g) a – régiók szerint – különböző születési helyű emberekés, h) a fővárosiak, városiak, falvakban élők magyarságképe?
      Itt elsősorban a Pártok viszonya a magyarságszimbólumokhoz című alfejezet alapján ismertetném ezt a módszert, elsősorban a téma (akkori) aktualitása miatt:
      Fidesz: az egyik sajátosság a csoport kettős arculata. Egyfelől számos kérdésben a modernizáció és individualizáció értékrendszeri jellegzetességei szerint választanak, más kérdésekben konzervatív jelleg mutatkozik meg – főleg a történelmi személyiségek, politikusok, tájak, vagy a magyarság eredetére vonatkozó kérdéseknél, illetve az ellenszenves és szomszédnak nem kívánt népek felsorolásánál. A könyv írói úgy értékelik, hogy a Fidesz önmagát kezdettől középen határozta meg a liberális és konzervatív erők között, s ez a kettős arculat igazolni látszik az önmeghatározást. Ha közelebbről megvizsgáljuk ezt a kettősséget, akkor azt a következtetést is levonhatjuk, hogy a konzervatív jelleg elsősorban a politikával kapcsolatos kérdésekben nyilvánul meg, az ízlés, a világkép, az értékrendszer nem politikai elemei döntően a modernizáció szelleméhez kötődő, individualizált szemlélettípusra utalnak.
      FKGP: a kisgazda szavazók egyértelműen mutatják egy konzervatív, sok területen is a tradíció szerint választó szubkultúra jegyeit és ez megfelel a csoport szociális összetételének (elsősorban fizikai dolgozók).
      KDNP: Az alacsony számú részvétel miatt e párt szavazóiról az írók nem adhatnak releváns összképet. Annyit emelnek ki, hogy számos kérdésnél ez a szavazótábor a konzervatív értékrendnek megfelelő válaszokat ad.
      (Az akkori) MDF–MDNP: Legjellemzőbb az ambivalencia: sok kérdésnél e pártok hívei „is-is” képet nyújtanak; ha egy kérdés a konzervatív-modernizációs vagy urbanizált-rurális értékek mentén osztja a szimbólumokat, e csoport tagjai gyakran ebből is, abból is választanak. Érdekes pont még, hogy értelmiségi arculatuk erősen literátus beállítottságú; sok átlag fölötti választ adnak az írók között, ugyanakkor a történelmi személyeket illetően inkább átlag alattiakat.
      MSZP: E csoport arculatra a legkevésbé karakterisztikus, a legtöbb mutatóban ők hasonlítanak az átlaghoz. Ízlésviláguk sok ponton a „közép”-nek megfelelő (ételek, sportok, zene). Az átlagtól eltérő és leginkább a márkáknál (a „szocialista” korszak iparának büszkeségei) a politikusoknál (szocialista politikusok és Göncz Árpád), a tájaknál és a magyarság tulajdonságainak megítélésében jellemző rájuk. A sajátos politikai arculat egyfelől az önazonosság jelképeinek választásában nyilvánul meg (például a virágoknál a pártembléma választása), másfelől a szocialista múlt egyes elemeinek felvállalásában.
      SZDSZ: Választásaik jelentős része „értelmiségi”, és inkább urbánus, a modernizáció mellett elkötelezett. A szubkultúra leginkább liberális jellegű, amikor azonban a gyakorlati síkon szembesülnek az adott kérdésekkel (például a nemzeti tolerancia-intolerancia kérdése), meglehetősen intoleránsan döntenek. Egyébként is jellemtűzi választásaikat egyfajta elitista jelleg, a népi asszociációkat hordozó szimbólumoktól való elzárkózás.
      A válaszok összegzésekor az írók felteszik a kérdést: mely kérdésekkel kapcsolatban nincs egyáltalán eltérés a pártok szavazói között? A kérdés indokolt, hisz a foglalkozás szerinti megoszlás után a pártszimpátia szerinti az, amelyik leginkább megosztja a népességet. Egyetértés a pártok között csak néhány, kevésbé szimbolikus dolog között van: ilyen a kedvenc italok között az ásványvíz, a sportok között a sakk, a fák között a szilvafa, a „hogy néz ki a magyar?” kérdésre, az átlagos testalkatú válasz, az ellenszenves népek közül (a sem kül-, sem belpolitikai beállítódást nem nagyon igénylő) törökök említése, a vizek között a Tisza. Ezt humorosan így foglalják össze: „a mai parlamenti pártok szavazói feltehetőleg egy olyan képet tudnának konszenzussal elfogadni, amely a tipikus átlagos termetű, a törökök ellen dohogó magyart a Tisza partján, szilvafa alatt sakkozás közben ásványvizet szopogatva ábrázolná…” (220. oldal).

VI. Általános tanulságok
      Az 1997–1998-as kutatásról szóló tanulmány zárófejezetében a szerzők azokat a következtetéseket ismertetik az olvasóval, amelyet munkájuk során ők maguk is levontak, illetve amelyek nyomán elindulva majd egy későbbi, bővített tesztben folytatják a felmérést. Mindent összevetve azok a változók tekinthetők egyértelműen magyarságjelképnek, amelyek egy-egy listán kiugróan az élen állnak. Ilyen, a magyarságra elsősorban jellemző szimbólum a magyaros ételek és italok között a gulyás, a bor; ilyen a koronás címer, a Duna és a Tisza, az akác, a paprika, a búza, a hagyma, a ló, a magyar szarvasmarhafajták; a márkák közt a Tokaji, az írók között Petőfi; a magyarság finnugor eredetének tudata, s – ha kevésbé dominánsan is – ilyen március 15., a magyar nóta, a futball és az úszás; a magyarság tulajdonságai közül a barátságosság, a rokonszenvesség, az okosság, és a békeszeretet. Azokon a területeken viszont, ahol ilyen uralkodó kategóriákat nem sikerült megállapítani, vagyis ahol megoszlik a népesség abban, hogy ki mit tart leginkább  „magyarságszimbólumnak”, a válaszok mentalitástípusokat elkülönítő csoportjelzőkké válnak. (kedvenc ételek-italok, tájak, öltözék, haszonnövények, a sportolók, történelmi személyiségek, a politikusok, a harcias nacionalizmus megítélése, a külföldiek jelenlétéről vallott véleményekés más népekhez kötődő szimpátiák és ellenszenvek). A vélemények eloszlását leginkább három tényező befolyásolja: az iskolázottság, az életkor és végül a régió és településtípus. A könyv elején ismertetett hipotézisekről általában elmondható, hogy azok abban az esetben nem igazolódtak, amikor a feltételezett „magyaros” jelleg döntően ideologikus képzetekből épül fel. Vagyis „a valóságos magyarságkép legalább olyan karakterisztikus, mint feltételezett, nem is épül kevésbé a hagyományokra, de sokkal több köze van a jelen mindennapi életéhez” (233. oldal).


* Francia irodalom a középkortól a felvilágosodásig doktori program. Témavezető: Jeney Zoltán

** Európai Folklór Intézet, Budapest, 2002.