Publikációk

Orbán Anna: A gondolatrögzítés technikájának módosulásai

„Elvész a nép, mely tudomány nélkül való.”^{^[1]}

Jelen munkámat egy laptopon írom, és mivel ez egy öreg masina, bizonyos funkciói már használhatatlanok. Nem tudom pendrive-ra menteni a dokumentumot, mert tönkrement a „bejárata”, kénytelen vagyok floppyt használni, hogy majd egy jól működő számítógépre áttegyem. Onnan aztán e-mailban eljuttathatom kollégámnak, magamnak pedig kinyomtathatom, hiszen szívesebben olvasom a szöveget papírra nyomtatva, mint képernyőn. És még örülhetek, hogy az új gépünk alkalmas a floppy olvasására, hiszen ez egy már letűnt technika, alig használja manapság valaki.

Az előbbi bevezetőben természetes módon használt kifejezések, mint laptop, pendrive, floppy, számítógép vagy e-mail a hétköznapi életben lépten-nyomon előforduló szavak, a gondolatrögzítés mai formájának szótárához tartoznak, széles körben ismertek és használtak. Akár csak ötven évvel ezelőtt is viszont jelentés nélküli kifejezések lettek volna.

De hogyan is kezdődött az emberiség történetében a gondolatok rögzítése?

Őseink is felejtettek, tehát szükségük volt valami segédeszközre, ami a fontos momentumok, események, közlendők felidézésében segítségükre volt. A legfőbb ok a gazdasági érdek, illetve a kulturális igény volt. Ahol az emberi közösség fejlődése során a szóbeli áthagyományozás (szájhagyomány), a megállapodás, vagy a közzététel e kettőt kellőképpen már nem elégítette ki, szükség volt az írás használatára.

Íráson eltérő formakészletet és különféle jelrendszereket értünk. Vannak előzményei, ilyenek a különféle típusú tárgyi és rajzi ábrázolások. „Ezek abban különböznek az írástól, hogy nem mutatják fel az írás minden jellemzőjét” – állapítja meg Fritz Funke német könyvtörténész 1998-ben megjelent munkájában.^{^[2]}

A szíriai Tell Brak ásatáson 1984-ben két apró, téglalap formájú, a Kr. e. 4. évezredből származó agyagtáblácskát találtak. Egyszerű, jelentéktelen tárgyak néhány jól kirajzolódó jelzéssel: kis bemélyedéssel, középen egy-egy gallyal bekarcolt állat. Az egyik kecske lehet, a másik valószínűleg juh. A bemélyedés a régészek szerint a tízes számot jelenti. Itt volt tíz juh, itt volt tíz kecske – lehet az üzenete számunkra.

Hasonló üzenetet hordoznak a rováspálcák. Az emlékeztetés eszközei közül a rováspálca volt világszerte a legelterjedtebb. Az emlékezet felfrissítését szolgálták, hiszen elsősorban a kölcsönadott javakat tartották így számon. A kölcsön nagysága a botra kerülő bevágások (rovások) módjából és számából derült ki. A rovásfára, vagy pálcára bemetszették a megfelelő rovátkákat, azután a pálcát hosszában kettéhasították, egyik felét a hitelező, a másikat az adós kapta. A rováspálca kizárt minden utólagos, egyoldalú módosítást, megelőzött minden vitát a felek között. Hosszan élő hagyomány, nyelvünkben mindmáig él a sok van a rovásán kifejezés. Angliában 1834-ig rováspálcán nyugtázták az adófizetést. Ebben az évben a parlament épületében elégettek a rovásbotokat, amely ettől lángra kapott. A rováspálcát azonban nemcsak az európai népek kedvelték. Kínában is sok évszázadon át a szerződéskötés nélkülözhetetlen eszköze volt.

Rováspálca Hírnökbot

A hírnökbot is az emlékezetet támogatta, általában titkos üzenetek továbbítására szolgált. Az ausztrál őslakosság találmányának tartják.

A követpálcának is nevezett botok elsősorban annak igazolására szolgáltak, hogy felmutatójuk illetékes az üzenet átadására, tehát szava hitelt érdemel. Veszélyes küldetés esetén igazolásként is szolgált. Ahány pontból állt az üzenetvivő mondanivalója, annyi különböző formájú jelet véstek a botra, s ezeket a futárnak meg kellett jegyeznie. Más esetben a botra vésett jelek segítették a hírvivőt, hogy a rábízott üzenetet felidézze emlékezetében. S ha a jelek értelmét – korábbi megállapodás alapján – a címzett szintén ismerte, akkor a szóbeli közlés akár feleslegessé is válhatott. A hírnökbotokra vésett jelek elősegíthették a cserekereskedelem lebonyolítását, de tartalmazhattak alkalmi meghívást is vadászatra, vagy táncünnepélyre. Európában is tovább élt ez a hagyomány, Norvégiában századokkal ezelőtt törvény írta elő, hogy háború kitörésekor hírvivő botot kell az országon végighordani, és volt idő, amikor Svédországban is így adták ki a bevonulási parancsot. (Mint a magyarok a véres karddal.) Széleskörű elterjedtségének bizonyítéka, hogy tudományos kutatók a 20. század harmincas éveiben ausztráliai bennszülöttek 87 településén találkoztak használatának élő gyakorlatával.

Köss csomót a zsebkendődre! – tanultam nagyanyámtól, bízva abban, hogy így eszembe jut a rám bízott feladat. A papírzsebkendő térhódításával egy ősi emlékeztető vész ki hétköznapjainkból, a csomójel. A kínai hagyomány a csomójeleket tartja az emlékeztetés legősibb eszközének. A kínaiak nádból és kákából font zsinegre kákából, vagy gabona szalmájából kötöttek csomókat, és azt számadatok rögzítésére használták.

A kínainál bonyolultabb csomójel-rendszert ismertek az inkák. A 15-16. század fordulóján a mai Peru, Bolívia és Ecuador területére is kiterjedt hatalmuk, és egy ekkora birodalom már nem nélkülözhette a gazdasági kimutatásokat.

A kipu – így nevezték a csomós fonalakat – szintén mnemotechnikai^{^[3]} eszköz volt. Különböző vastagságú és színű zsinórokra kötött csomók tömegéből állt. A rövidebb-hosszabb, gyakran többméteres, vastag főzsinórról tarka színű fonalak ágaztak szét rojtszerűen, ezeket bonyodalmas módon összefonták és csomókba hurkolták. A csomók jelentése a fonal színétől, a hurkolás módjától és számától függött. A zsinór színe azt a tárgyat jelezte, amire az adatok vonatkoztak. Ismereteink szerint a sárga az aranyra, a fehér az ezüstre, a zöld a gabonára, a kék a vallás dolgaira, a bíbor a hadsereg ügyeire, a vörös az inkák vagyontárgyaira vonatkozóan adott mennyiségi felvilágosítást az azt megfejteni tudóknak. A mellékfonalakra kötött csomókról a tárggyal összefüggő számokat lehetett leolvasni. E csomók a tízes számrendszer ismeretéről tanúskodnak. Főként statisztikai összeírásokra, számvitelre, közigazgatási célokra szolgálhatott. A kipu pontos jelentését csak az tudta kiolvasni, aki ismerte az összeírás tárgyait, különben puszta számsornál többet nem kapott. Ebből valószínűsíthető, hogy az állami adminisztráció rendben tartására használták, és ennyiben okmány-jelentősége is volt. Azokat, akik a kipu-raktárakat őrizték, és a kipuk rejtélyét ismerték, az inkák igen nagy tiszteletben tartották.

Kipu írás

Máig élő üzenetváltásra használt eszköz Nyugat-Afrikában a kagylófüzér. A kaurakagylóból készült füzéreket arakonak, vage kauri-füzérnek nevezik. Az üzenet tartalmát a kagylók száma, egymáshoz való viszonya határozza meg. Egyszerű példával illusztrálva: ha két kagyló nyílásásával egymás felé fordul, barátságot jelez, ellenkező esetben az ellenségeskedés jele. Hat kagyló jelentése szerelmi üzenet.

Az észak-amerikai algonkin és irokéz indiánok füzérei számukban, helyzetükben, színükben hordozták az üzenetet, nevük vampum^{^[4]}^. A fehér szín a békét, a vörös a háborút, a fekete a veszélyt jelentette. Olykor övet készítettek a kagylókból, ez hordozta az információt. Ezekben az övekben megjelennek már a képírás elemei is. Az övbe emberalakot, békepipát, vagy egyéb mintát szőttek. 1682-ben a Delaware mentén lakó indiánok törzsfőnöke William Penn-nel, a fehér telepesek vezetőjével barátsági szerződést kötött, és ezen alkalomból egy ilyen övvel ajándékozta meg.

Egy indián törzs és William Penn^{^[5]} kézfogása

Az eddig felsorolt információ-hordozó eszközök a tárgyírás körébe tartoztak, bár az inkák öve már átmenetet képez a képírás felé.

„A nagy írásrendszerek mindegyik jelformájának eredete a képben keresendő. Abban a stádiumban, amelyben az eredetileg realista képről kimondható, hogy írásjellé vált, a kép már többnyire stilizált és szimbolikus.“^{^[6]}

Várkonyi Nándor^{^[7]} megfogalmazása szerint „a tárgyírás jellegénél fogva gyakorlati eredetű szokás, a közlés kényszere vagy nyilvánvaló haszna váltotta ki, kb. úgy, mint az első szerszámok használatát. Az írás eredetéről ma már aligha tagadható, hogy képvarázs volt, azaz semmi köze az írótevékenységhez, s az elmélet szerint úgy lett belőle írás, hogy az ember végre is átlátta, hogy a tárgyíráshoz hasonlóan a képnek is van közlő képessége, s ettől fogva e tulajdonságát szükség szerint felhasználta >írásra<. Ennek a két gyökérszálnak: egy gyakorlati szokásnak és egy mágikus tevékenységnek összefonódásából nőtt ki aztán az írásművelés terebélyes fája.“^{^[8]}

A képírás (piktográfia) egyik legősibb megjelenési formája az állatokba égetett tulajdonjegy, a billog. Vaspálcára vésettek valamilyen kis ábrát, amelyet megtüzesítve az állatok bőrébe, vagy szarvába nyomtak. A leggyakoribb jelek között tartják számon a madárláb, kereszt, kör, csillag, sarló, kehely, szív motívumokat.

Az őskorral foglalkozó kutatók körében máig vitatott a barlangrajzok létrejöttének oka. Lehet, hogy „pusztán” művészi alkotások, lehet, hogy valamely esemény megörökítése volt a cél. Talán mágikus hatalommal bírnak a képek, vagy vallási szertartás fontos kellékei voltak.

A felső-paleolitikumban (30-10 ezer évvel ezelőtt) alakult ki és virágzott a művészet: ekkor készültek a híres barlangrajzok, a kora kőkorszaki leletek (Altamira, Lascaux) nagyon színesek, élethűek.

Az altamirai barlangot 1879-ben fedezték fel Spanyolországban, Santander közelében.
Az 1940-ben felfedezett Lascaux-barlang (Dordogne, Franciaország) darabszám és a műalkotások értéke szerint egyike a legjelentősebb őskori festett barlangoknak. A festmények és karcolatok nagy része a magdaléni korszakból való, azaz 15-17 ezer éves. Ezeken a képeken vadlovakat, szarvasokat, bölényeket láthatunk, színeik földszínűek: sárgák, vörösek és feketék.

Bikák – Lascaux

A mezolitikum (Kr. e. 9000 k. – Kr. e. 5000 k.) leletein azonban már csak pár vonással, stilizáltan, lényegre törően, ám mozgásban ábrázolták az embert és az állatokat, a megörökítendő tárgyakat. Ez már a képírás irányába mutat.

És hogy ez a közlési forma milyen hosszan élt, bizonyítja Várkonyi Nándor írása: „Magántermészetű közleményt tartalmaz egy indián leány levele […], amelyben egy indián ifjút hív meg barátságos látogatásra. Először a saját törzsének totemjét, a medvét (a) rajzolja fel a kép bal sarkába, a feladó megnevezése céljából, alája pedig a címzett totemjét, a halat (b). A két sátor (c, d) családja lakását jelöli, amely három tó (e, f, g) közelében található; a wigvamból út (h) vezet a főútvonalra (i), onnan pedig újabb elágazás (j) az ifjú lakhelye felé. A három kereszt (k, l, m) a leányt és két nővérét jelenti, minthogy ők már keresztények, az egyik sátorba rajzolt kéz pedig a saját sátrát, ahol ezt a levelét írta”.^{^[9]}

Bár ebből a részletből nem derül ki a história időpontja, de Várkonyi ugyanitt leír egy másik történetet is, amely a közlés szerint 19. században esett meg: „1849. január 27-én az odzsibua indiánok az Egyesült Államok elnökének képírásos kérvényt nyújtottak be; ebben igényt támasztottak a nagy Felső-tó mellett elterülő kisebb tavak vidékére; a kérvényezőket Oskabavisz vezeti totemállata, a daru képében; minden társának szemét és szívét vonal köti össze az övével, annak jeléül, hogy egyformán látják a dolgokat és együtt éreznek […]. A vezető szeméből vonal nyúlik ki az elnök felé, egy másik vonal pedig a kérdéses tavakig.”^{^[10]}

Az emberi közösségek fejlődésük folyamán aztán elérkeztek ahhoz a ponthoz, mikor a szóbeli áthagyományozás, megállapodás már nem felelt meg egyrészt a gazdasági, másrészt a kulturális igényeknek, szükségessé vált azok rögzítése, azaz írásba foglalása. A cél az volt, hogy segítsenek feljegyzőjüknek a dolgok megjegyzésében és felidézésében. Az írás előfeltétele a nyelv megléte. Az írás a nyelvi tartalmat, magasabb fejlődési fokon a nyelv hangkészletét rögzíti, a kultúra egyik legfontosabb alkotóeleme. „…az írásbeliség nélküli társadalmak lineárisan érzékelik az időt, míg az írásbeliséget ismerők kumulatívan…” – idézi Manguel Philipp Descola etnológust^{.

^[11]}

A képírás (piktográfia) az ábrázolt tárgyra utal, nyelvtől független, ám képtelen az elvont fogalmak megjelenítésére. A piktográfiából fejlődött ki a fogalomírás (ideográfia), de ekkor e jelek már nem csupán egy konkrét tárgyra utaltak, hanem a hozzá kapcsolódó elvont fogalmakra is. Az írástudók által rögzített ideogrammák hangértéket nem tartalmaztak, így jelentésüket más nyelvet beszélő emberek is értették. Az ideogrammák kombinációjával új szavakat írhatunk le. Példaként szokták említeni, hogy a láb képe a járást is jelenti, továbbá egy ló rajzával a ló szó hangalakját is jelölheti, így alkalmas a lóbál szó leírására. Ehhez közmegegyezésre, együttgondolkodásra volt szükség, csak így vált értelmezhetővé a jelek hordozta üzenet. Ez azonban már azt feltételezte, hogy a jeleket értelmezők azokat azonos módon oldják fel, ugyanúgy foglalják szavakba.

A szóképírás következő lépcsőfoka a fonetizált, azaz a közvetlenül a hangzóállományhoz rögzített írás, amely egyenes út a szótagíráshoz. A különféle szótagírások fokozatosan az ideografikus írások helyébe léptek. Itt az egyformán hangzó szótagokat azonos jellel jelölik. Klasszikus példái az ékírás és az egyiptomi hieroglifák. Az utolsó fejlődési szakasz a betűírás. Minden egyes írásjel már csak egyetlen önálló hangzót jelöl, ezzel lehetővé válik a jelek számának minimalizálása. A képtől a betűig – a tudomány mai ismerete szerint – mintegy másfél évezredig tartott az út.

Az ékírás az emberiség legrégibb írásának számít. Dél-Mezopotámia őslakossága, a sumérok (a Kr. e. IV. évezredtől igazolható történelmileg jelenlétük) eredetileg tisztán képírás jellegű írásukkal elsősorban gazdasági témájú szövegeket rögzítettek, de készültek jogi okmányok, történelmi eseményeket rögzítő feljegyzések, sőt uralkodói névsorok is. Kr. e. 3000 körül a képjeleket a régebbi lekerekített formákból már egy szögletes vonalírássá alakították át. A III. évezred folyamán az észak-mezopotámiai sémita eredetű akkádok leigázták őket, írásukat átvették, de a vonalírás elemeit a jelek kilencvenfokos elforgatásával ék alakúvá változtatták. Ezzel megváltozott az írás iránya is. Az eddig föntről lefelé folyó írást vízszintes, balról jobbra történő írásmód váltotta fel. Az apró írásjeleket balra döntve írták, ezzel elveszett képszerűségük. Az írás viszont egyszerűbbé vált, a puha agyagba háromszögűre faragott náddal, vagy fapálcikával rótták a jegyeket, és nem kellett többé attól tartani, hogy kezükkel elkenik a már leírtakat.

Az agyagtáblákat a napon szárították, ám a megőrzésre szántakat kiégették. A hosszabb, összefüggő szöveget tartalmazó munkákat megszámozták és csontgyűrűvel összefogták – a mi könyvünkhöz hasonló tárgy született belőle.

Megkülönböztetünk mezopotámiai, elámi, óperzsa és szír ékírásos rendszereket. A mezopotámiai ékírás rendszere szójelek alapkészletét tartalmazza, de már előrehaladott fonetizálást mutat a szótagstruktúrás hangírás irányába. Egy jelnek több jelentése is lehetett, ami megnehezítette mind az írást, mind az olvasást és zavaró többjelentésességhez vezetett. Ezt determinatívumokkal^{^[12]}próbálták meg kiküszöbölni. Elsőként a mezopotámiai ékírás merült feledésbe – a Kr. e. 8. században –, majd követték a többi ékírások is. Az ékírást 1802-ben G. F. Grotefend^{^[13]}latin-görög szakos német tanárnak sikerült elsőként értelmeznie. Grotefend a perzsa ékírásból indult ki, amely hozzávetőleg Kr. e. VI. és IV. században volt használatos, és átmenetet képezett a szótagírás és a betűírás között. Munkáját H. C. Rawlinson^{^[14]}^,a perzsa hadsereg kiképző tisztje végezte be.

A legenda szerint Thoth^{^[15]}, az íbiszfejű holdisten, a kockajáték, az ostábla^{^[16]}, a számok, a mértan, a csillagászat és az írás feltalálója fölkereste Egyiptom királyát, s azt mondta, hogy mindezeket a találmányokat át kellene adni a népnek is. „Ez a tudomány, király, bölcsebbé és tartósabb emlékezetűvé teszi az egyiptomiakat; mert az emlékezet és a tudomány varázseszközét találtam itt fel.” Ám a király mindettől nem hatódik meg. Azt feleli: az írás „éppen feledést fog oltani azok lelkébe, akik megtanulják, mert nem gyakorolják emlékezőtehetségüket – az írásban bizakodva ugyanis kívülről, idegen jelek segítségével, nem pedig belülről, a maguk erejéből fognak visszaemlékezni. Tehát nem az emlékezetnek, hanem az emlékezetvesztésnek a varázsszerét találtad fel.”^{^[17]}

Több ezer év távlatából nyugodtan mondhatjuk, Thoth istennek volt igaza, találmánya nélkül hol lennénk ma? És hogy ellenkező esetben az emlékeztünk volna élesebb? Kétlem ezt, hisz ma már egynapi információt is csak kevesen tudnak hiánytalanul „elmenteni“, ehhez segédeszközökre van szükségünk.

Az egyiptomiak egyik legfontosabb segédeszköze a hieroglief írás volt. Nagyjából a Kr. e. IV. évezredben keletkezett. Írásuk rendszere a 3. évezred elejére készen állt, és ettől kezdve nem változott. Oka ismét – mint oly gyakran – a gazdaság fejlődésében keresendő. A létrejövő kisebb politikai hatalmi központok (tartományok) földművelése, állattenyésztése és öntözési technikája kellőképpen fejlett volt, így elengedhetetlenné vált az írásos feljegyzés. A legrégibb ránk maradt leletek gazdasági, politikai jellegűek és a kultusszal kapcsolatosak.

És mielőtt belebonyolódnánk az egyiptomi írás csodás világába és útvesztőibe, fogjuk rövidre. Az egyiptomi írás három alaptípusát szokás elkülöníteni, úgymint az emlékműveken használatos hieroglifaírást, az írnokok által használt, az előzőnél folyamatosabb hieratikus írást és a hieratikusnál is folyamatosabb demotikus írást. A hieratikus (szent, papi) írásból a X. századtól fejlődött ki, majd a VII. századtól felváltja azt az erősen leegyszerűsödött démotikus (népi) írás. A hieratikus írást ettől kezdve csak a papság használta. A hieratikus és a démotikus írás emlékei ritkán kerülnek szemünk elé, a papirusztekercseken és levéltári anyagban rejtőznek; annál inkább ismeri mindenki a monumentális hieroglifeket: domborműveket és freskókat, amelyek elborítják a templomok, épületek, sírkamrák falait, még az oszlopokat is.

Az egyiptomi írásrendszer több mint 600 jelből állt, és csak a mássalhangzókat jelölte. Az egyiptomi írás a legfejlettebb és legrendszerezettebb volt a maga idejében. Az általános írásfejlődés több fokozatát képviseli egyszerre: ideogramma-maradványok, szó-, szótag- és hangzójelek összessége. Többjelentésűség esetén a képjelhez a szó fonetikus leírása is társulhatott hangzójelekkel, valamint determinatívumok révén utalás történhetett a fogalmi mezőre, amelyhez a jelentés tartozott. Ezen felül a determinatívumok elhatárolták egymástól a szavakat, jelezték, mely jegycsoportok tartoznak együvé, s ezzel az olvasást megkönnyítették Az írás vízszentes sorokban haladt, mégpedig a leggyakrabban jobbról bal felé, de fordítva is, sőt függőleges is lehetett. A jelek mindig szembe néztek az írás irányával.

Az íráshordozó a papirusz volt, feltehetően a kezdetektől fogva, azaz a IV. évezredtől ismerték és használták – mi több, Egyiptom egyik fontos kiviteli cikkét jelentette. Ám ismereteink vannak arról is, hogy amennyiben különösen tartós „könyvet” kívántak létrehozni, bőrcsíkokat használtak. Az írás eszköze a káka-szál volt, melynek végét ferdére vágták, írás közben forgatták, így húzva vastagabb, vagy vékonyabb vonalat.

Az egyiptomi hieroglifák ismerete a római császárkorban feledésbe merült. Az 1799-ben megtalált rosette-i kövön egy felirat látható két nyelven, háromféle írással (hieroglief, demotikus, görög). A görögből kiindulva először a királynevek kiolvasásához jutott el, majd az egész szöveget megfejtette a francia Jean-François Champollion^{^[18]}. Erre az alapra támaszkodva ismerte fel azután Richard Lepsius (1810–1884) német egyiptológus a hieroglif írás rendszerét.

Ám nem minden leletet sikerült még megfejteni. Sir Arthur Evans^{^[19]} 1900 körül Krétán feltárta a minószi civilizáció romjait, és számba vette az ott használatos írásrendszereket. A Kr. e. 1650-ből származó phaisztoszi korong feliratait azonban máig sem sikerült megfejteni. Ugyanígy mindmáig titok a lineáris A írás. A Kr. e. II. évezredtől kezdve a minósziak kétféle képírásos szótagírást és két különböző, szótagjeleket és ideogrammákat ötvöző írásrendszert, a hieroglifákkal együtt használatos lineáris A, valamint a lineáris B írást használták. A Kr. e. 15. században megjelenő lineáris B rendszer nyolcvanhét szótagjelből és mintegy száz ideogrammából áll, a mükénéiek nyelvét – az arkado-ciprusinak nevezett archaikus görögöt – hivatott rögzíteni.

A lineáris B jelei

Fontos határkőhöz érkeztünk, a betűíráshoz, ahogy ezt Várkonyi Nándor mondja, az írás drámájának negyedik felvonásához. „A kép-szó-írás az írásnak szintetikus szemléletét jelenti, a betűírás pedig analitikus szemléletét. Az egyik összefoglal, egységben lát, a másik szételemez, részekre bont; az egyik az értelemre figyel, a másik csak a hangzásra. Az írás lélektana mindkettőben más. Röviden: a kép-író a szemével ír, a gondolatnak, a tárgynak az ábrája, jele van a szeme előtt; a betűíró a fülével ír, a gondolatot kifejező szónak a hangjai csengenek a fülében. Ily nagy távolságokat, végleteket összekötő utakat járt meg az írás, amíg eljutott a gondolattól és a képtől a hangig és a semmit sem ábrázoló, értelmetlen betűig.”^{^[20]}

Az első valódi betűírásnak a Kr. e. 13. századtól használatos óészaksémita írást tekintjük. Ez a ma használatos ábécénk alapja. Felismerték, hogy a nyelv szókészlete kevés számú önálló hangzóra redukálható, és minden egyes hangzót egy egyszerű lineáris jellel jelöltek. Nyelvi struktúrájuk sajátossága miatt csak a mássalhangzókat tekintették jelentéshordozónak. Írásuk kifejlődésének oka – mint már annyiszor láttuk – a gazdaság fejlettsége. A mai Libanon területén élő föníciaiak fejlett manufaktúrákat üzemeltettek, a Földközi tengeri keleti medencéjében és Karthágóban számos kereskedelmi telepet létesítettek. Vélhetően a nehézkes hieroglifák és ékírás helyett egy egyszerűbben kezelhető, gyakorlatiasabb írásmódra volt szükségük. A legrégibb leletek Bübloszból, a korszak jelentős kereskedővárosából származnak. Két szarkofág feliratai ezek, az egyik Ahirim király felirata a Kr. e. 13. század végéről, a másik Jehilmik királyé a Kr. e. 12. századból. A feliratokat egy huszonkét mássalhangzót tartalmazó írással írták, amelyből a kutatók sínai formákat vélnek kiolvasni. Az óészaksémíta írásból eredeztetik a föníciai, a kánaáni, valamint az arámi írást. Fontos megjegyezni, hogy az arámi írás is tovább él a héber, a szír és az arab írásban.

A föníciai írás legnevezetesebb emléke a moabita kő. Francia tudósok leltek rá a 19. század derekán a Holt tenger térségében. A kő a Kr. e. 9. századból származik, és Mésa, moabita király győzelmeit örökíti meg. A föníciai írás módja jobbról balra, majd balról jobbra történt, közben azonban átmenet is volt, az úgynevezett bustrophedon – magyarul ökörfordulós – sorvezetés. Ez egyszer jobbról balra, majd balról jobbra halad, aztán vált. Ne feledjük megemlíteni, hogy a fönícia írás ábécéjének az első betűje a halef (=ökörszarv) a ha betű jelölésére szolgált, második betűje a béth, ami házat jelent, és ezzel jelölték a b betűt, a harmadik a gimmel, jelentése teve, rövidítése g, a negyedik betű a daleth, az ajtó, d-vel rövidítve. Mindez tovább él a görög ábécében, amely így kezdődik: alfa, béta, gamma, delta!

A föníciai írás akkor alakult át jelentős mértékben, mikor az addig lineáris B-t használó görögök is átvették. Ebből alakult ki a görög, abból a latin írás, az utóbbi kettőből pedig egy sor további írás.

A görög hagyomány szerint Görögországba a föníciai Kadmosz^{^[21]} vitte el az írást. A görögök valószínűleg a Kr. e. 9. században vették át a főníciai betűket, emlékeink azonban csak a Kr. e. 8. századtól vannak. A görögök bizonyos változtatásokat hajtottak végre a föníciai betűrenden. A magánhangzók jelölésére olyan föníciai betűket alkalmaztak, melyek feleslegesek voltak a görög nyelvben – ezzel a betűírás tökéletes hangzóírássá fejlődött. Az írás iránya éppúgy, mint a föníciaiban jobbról balra, majd ökörfordulósan, legvégül balról jobbra történt. Eleinte nagybetűkkel (majuszkula) írtak. A legrégibb leletek kőbe vésve maradtak ránk (kapitális, vagy monumentális írásnak, esetenként lapidárisnak nevezett írás). Csak a Kr. e. 4. századtól ismerünk papiruszra rótt írást. Megkülönböztethető a kereskedelmi és a könyvírás, mely utóbbi a 9. században egy újfajta könyvírás kialakulásához vezetett, mégpedig a mai formáját csak fokozatosan elnyerő kisbetűs íráshoz, a minuszkulaíráshoz.

Fontos az írást hordozó anyag is: a görögök a papirusztekercset az egyiptomiaktól vették át, de sok gyakorlati újítást végeztek rajta. A káka-íróvesszőt felváltja a hegyesebb és keményebb írónád-kalamus, így a verzóra már nem írnak, mert átütődnék a tinta. És ne feledjük megemlíteni, hogy Kallimakhosz^{^[22]}, az alexandriai könyvtár könyvtárosa elsőnek szerkesztett katalógust, s ebben a könyveket a szerző neve s a mű kezdőszava szerint sorolta fel. De akadtak más nehézségek: az egyiptomi módra egyvégtében írott, félméteres átmérőjű tekercsek kezelése, olvasása sok vesződséggel járt, még ha botra, umbilicusra (köldökbotra) göngyölítették is, ezért a görögök 6-8 méter hosszú tekercsekre tértek át, melyek összegöngyölve marokra foghatók voltak. Amennyi a mű szövegéből egy ilyen tekercsen elfért, elnevezték „könyv”-nek (büblosz, liber), vagy pedig előzetesen osztották fel a művet könyvekre, s minden könyvet külön tekercsre írtak. A könyv tekercsformáját a középkorban – sőt még az után is – használták köziratok, lajstromok, liturgikus szövegek esetében.

Ám térjünk vissza a kezdetekhez: az eddigiekben az írásnak a gazdasági szükséglet hatására történt kifejlődését és leginkább gazdasági célból történő használatát vizsgáltuk. Athénben ezzel szemben a politika hatása volt rendkívül jelentős. Kr. e. 430-ban Athénban új feliratokon rögzítették a régi törvényeket, és ehhez a jón (milétoszi) ábécét használták. Azt az írást, amelyet az athéniek Kr. e. 403-ban fogadtak el írásukként. Ez az írás terjedt aztán el Görögország minden területén. Míg Egyiptomban, vagy Mezopotámiában az írás-olvasás csak kevesek kiváltsága volt, a demokrácia szintjére eljutó hellaszi poliszokban a polgárjog gyakorlásának feltétele az alapszíntű írás-olvasás: a szavazás titkosságát csak így lehetett biztosítani. Az írás kezdi elveszíteni misztikus szerepét.

És mivel a keresztény ősegyház nyelve a görög volt, így a kereszténység keleti térhódítása is a görög modellt követő írásokra támaszkodott. A kereszténység Bizáncból kiindulva hódította meg a szláv népeket, és a görög írásrendszerekből leszármazott ábécékre támaszkodott. Gondoljunk a glagolita és főként a cirill írásra, amelyeket Kr. u. 860 körül dolgozott ki Cirill^{^[23]} és Metód^{^[24]}. Az örmény és a grúz írás is a görögből származik.

De ugorjunk vissza Dél-Európába.

A latin ábécé eredete a görögben keresendő. A kutatók szerint két úton érkezhetett Rómába: egyrészt az etruszkok közvetítésével, másrészt a dél-itáliai görög gyarmatokon keresztül. Az etruszkoknak a Kr. e. 8. század körül olyan ábácéjük volt, amely a nyugati görög és a már etruszk formákká változott jelek keverékéből jött létre. Ez az úgynevezett prototürrhén ábécé. Az etruszkok írása olvasható ugyan, de máig nem tudták lefordítani.

A latin írás legrégebbi leletei a Kr. e. 600 körülről származnak. Ide tartozik a Romulus-kő, a Forum Romanum fekete köve. Kevés olyan korai íráslelet maradt ránk, amelyen nyomon követhetjük az ólatintól a klasszikus ábécéig tartó fejlődést. Az ólatin alfabétum huszonegy betűt tartalmaz, az írást a latin nyelvhez igazítva három új jellel bővítették, így lett huszonnégy. A betűk időszámításunk kezdetére nyerték el „klasszikus” formájukat.

Ezzel tulajdonképpen hátradőlhetünk, megpihenhetünk, hiszen a munka dandárját elvégeztük. Megvannak a betűk, az ábécé, aminek segítségével a mi kultúrkörünkben a mai napig rögzítjük gondolatainkat. Apró korrekciók természetesen történtek, Büzantioni Arisztophanész^{^[25]}Kr. u. 200 körül „feltalálta” a központozást, hogy segítse nekünk a szöveg gördülékeny olvasását és értelmezését. Ám módszere nem volt megbízható, így a központozásnak újabb alakváltozásai jelentek meg a 8. századtól. Finomították a betűk megjelenését is, újabb és újabb betűtípusokat fejlesztenek ki mindmáig, de ezek a gondolatrögzítésben alapváltó változást nem jelentenek, többnyire esztétikai szerepet játszanak. A megváltozott alakú „adathordozó”-nak viszont lényeges szerepe van. A nehézkes használatú tekercs helyett (pedig az athéniak állítólag szobrot emeltek bizonyos Phillataiosznak, mert feltalálta a pergamen- vagy papíruszlapok összeerősítésére való ragasztót!^{^[26]}⁾ új „forma”, a kódex jelenik meg.

A kódexet pogány találmánynak tartják, Suetonius szerint Julius Caesar^{^[27]} hajtogatta először a tekercset oldalakra, hogy így juttassa el az utasításokat a csapatokhoz.^{^[28]}

Pál apostol levelei sem tekercsekre készült, folyamatos írással papiruszra rögzített, könyv formában bekötött kézirat. A lapokat meg lehetett számozni, ily módon az olvasó könnyebben megtalálhatta az egyes részeket, a különálló írásokat. A papirusz Kr. után 600-tól nem jutott el többé Európába, a papírnak még se híre, se hamva, az íráshordozó a pergamen. De ahogy kezdetben a kódex mellett a tekercs tovább élt, ugyanígy alkalmazták a pergamen mellett a papiruszt is. A kódexek másolását többnyire a kolostorok vállalták fel, ahol néha a szerző, vagy a „kiadó” diktálta a könyvet. A gyakran idézett történet szerint egy névtelen 8. századi szerzetes, miután végzett feladatával, így írt: „Senki sem tudja, micsoda erőfeszítésbe kerül mindez. Három ujj ír, két szem lát. Egy nyelv szól, az egész test munkálkodik.”

Mielőtt elmélyednénk a kódex-írás apró és szép, ám fárasztó részleteiben, ugorjunk egy nagyot!

A 13. század közepére Európa területén erőteljesen megemelkedett a népsűrűség, igazi nagyvárosok születtek, fejlődésnek indult a távolsági kereskedelem, és megkezdődött a távoli vidékek felfedezése. A városi kultúra, az egyetemek megjelenése, a tanulásban és olvasásban élenjáró polgárság megjelenésével megnőtt a szövegek iránti érdeklődés, mely kihívásnak elsőként az egyetemek próbáltak megfelelni, egy sajátos rendszer, nevezetesen a pécia kidolgozásával. Ekkor fejlődött önálló városi iparággá a könyvírás mellett az írás alapanyagának előállítása (pergamenkészítők) és a könyvkötészet is.

A szövegsokszorosításban az igazi áttörést Gutenberg találmánya, a mozgatható, az összerakható és szétszedhető betűknek, a betűk öntésének és a kiszedett szöveg nyomási eljárásának feltalálása jelentette. Az általa 1455-ben nyomtatott 42 soros Biblia az első sokszorosítás útján előállított könyv. Gutenberg módszerében az egyszerű írásfolyamat helyére három különféle munkafázis lépett: az írás alapanyagának előállítása, a szedés és a nyomtatás. Találmányának lényegi alkotóeleme az öntőműszerrel végzett betűsokszorosítás módszere.

Gutenberg tevékenysége sem volt előzmény nélkül való, hisz tudjuk jól, a pecsét és bélyegző-nyomást Mezopotámia és Egyiptom ősi kultúrájában is ismerték. Már a Kr. e. 3. évezredben hitelesítettek okiratokat pecséthengerrel. Az ókori Keleten szövet-mintát nyomtattak befestékezett fa sablonnal. A 7. század körül Kínában fatáblanyomással képeket és szövegeket sokszorosítottak. 868-ban készült a Gyémánt Szutra címen ismert fatáblákról nyomtatott könyv. Európában a 14. században játékkártyát nyomtattak dúcról. Fatáblás módszerrel hozzávetőleg 1530-ig nyomtattak népszerű vallásos és áhítatos irodalmat, mint az Emberi üdvösség tüköre, vagy a Biblia Pauperum.

Biblia Pauperum [29]

Különálló és mozgatható írásjelekkel nyomtatták Kr. e. 1600 körül a Krétán talált phaisztoszi diszkoszt. Ismereteink vannak arról, hogy Kínában Kr. u. 1040 és 1048 között Sing kovács egyfajta szedési eljárással próbálkozott oly módon, hogy a kínai szójegyeket egyenként megformálta agyagból, kiégette, majd szöveggé rendezte, gyantás masszával fémtálcára ragasztotta. A baj ott volt, hogy a jelek hamar elkoptak, valamint a módszer túl körülményes volt ahhoz, hogy széles körben elterjedjen. 1392-ben a koreaiak rézbetűkkel kísérleteztek, az előbbinél jobb eredménnyel.

Gutenberg könyvnyomtatási eljárása gyorsan elterjedt egész Európában, és gyakorlatilag a 19. századig alkalmazták.

A betűtípusoknak a 15. század nyolcvanas éveitől egyre inkább teret nyerő szabványosodásával, a betűöntés és nyomtatás közötti munkamegosztással végbement a könyvsokszorosítás gépesítése.

A termelékenység növekedésének további technikai előfeltétele a papírgyártás volt – a papír szorította ki a könyvnyomtatásból a költséges pergament.

De ne térjünk most ki a papírgyártás titkaira, nézzük tovább, melyik volt az a könyvnyomtatási módszer, amelyik Gutenberg módszerén túlmutatott?

A könyv második forradalmának nevezett, új módszerek bevezetésére a 19. században került sor. A felvilágosodásnak köszönhetően fokozódott az olvasási kedv és az információéhség. De az egyéb társadalmi és gazdasági változások is megkövetelték a termelékenység növelését.

A nyomtatási folyamat gépesítésében a döntő áttörést Friedrich König (1774–1833) gyorssajtója hozta meg. A gyorssajtó azonban önmagában nem lett volna elég, ha a papír-előállítás mennyiségét nem képesek növelni, ám az 1799-ben feltalált papírgép biztosította ezt. A gyorssajtó megjelenése és a nyomtatás új felhasználási területei további betűtípusok kifejlesztését, valamint egyre nagyobb szedéskapacitást is követeltek. A 19. század óriási találmánya volt a betűöntőgép és a szedőgép feltalálása. Fotografikus és vegyi eljárások alkalmazása révén gépesíteni tudták a képnyomtatáshoz használt nyomóformák, a klisék előállítását is. Ekkor jelent meg nyelvünkben a grafikai ipar, a könyvipar, valamint a nyomdaipar kifejezés.

Szedőgép 1889-ből

A magasnyomás mellett végbement a mélynyomás gépesítése is, és új területként megjelent a nyomdászatban a síknyomás. A könyv és folyóirat, újság nyomtatása magasnyomással a gyorssajtón, a rotációs nyomógépen és a gépesített tégelysajtón történt, a mélynyomást elsősorban illusztrációk nyomtatására használták. Mélynyomást rotációs eljárással is végeztek, ez a módszer alkalmas volt magas példányszám előállítására. A síknyomást (litográfia, vagy kőnyomás) Alois Senefelder találta fel 1796 és 1798 között. Elsősorban képnyomtatási eljárás, egy különleges prés segítségével eredetileg kőről, vagy rézlemezről nyomtattak – ebből fejlődött ki az ofszetnyomtatás.

A könyv gépi előállítása megnyitotta annak a lehetőségét, hogy a könyvtermelést tetszés szerint fokozzák, a termékek árát pedig csökkentsék. A könyv ezzel végérvényesen fogyasztási tömegcikké vált. Ugyanakkor a legnagyobb sikerben a nem az örökkévalóságnak készült, és nem komoly anyagi értéket hordozó újságok, magazinok, és egyéb időszaki sajtótermékek részesültek, a kort, mint az időszaki sajtó aranykorát szokták emlegetni. A 19. század során az is kiderül, hogy a könyv- és sajtóipar egyben jó üzlet is.

Ezzel egy időben mind többen ismerik fel a mediatizáció kérdéskörének fontosságát: megnyílik a manipulációk és visszaélések kora. A legmodernebb technikai eszközöket könnyű politikai játszmák részévé tenni. És itt állunk a 19. században feltűnő további új médiumok, a távíró, a telefon és a mozi megjelenése előtt! Mindezek módosítják a kép és a szöveg között fennálló erőviszonyokat, a könyvnek szinte azonnal versenytársa akad. Frederic Barbier szerint: „...a könyv, amely bizonyos értelemben csak egy médium a sok közül, nem tarthat számot semmiféle hegemóniára. A 19. század a könyv fénykora, egyben az a történelmi >pillanat<, amelyben beindul a könyv túlhaladásának folyamata.”^{^[30]}

A 20. században – túlzás nélkül állíthatjuk – tömegesen jelentek meg az új médiumok. De nyúljunk még vissza a 19. századba. 1837-ben szabadalmaztatják a távírót, ám a rendszer csak az ötvenes években kezd működni. 1865-ben lefektetik az első tenger alatt húzódó vezetékeket. 1880-ben feltalálják a telefont, és 1895-ben megszületik a rádió! Az 1830-as években feltalált fotográfiából kifejlődik a film, a rádió feltalálásával azonos évben, 1895-ben szabadalmaztatják az első mozgóképvetítőt. Ezzel megoldódik a képi rögzítés és visszajátszás problémája, amelyet a már 1877-ben feltalált fonográf egészít ki, rögzítve és reprodukálhatóvá téve a hangot.

Vissza a 20. század termékeihez. Az innovációt három szakaszra szokták bontani.

Kezdjük a televízióval és a számítógéppel. A televíziót 1923-ban, a magnetofont 1935-ben, a fénymásolót 1938-ban találták fel. A második világháború alatt oldják meg az URH-k rendszerbe állítását. Akkoriban merült fel az atombomba előállításával kapcsolatos óriási mennyiségű adat tárolásának és feldolgozásának gondja is, amelynek megoldása a számítógép felfedezésével és rendszerbe állításával oldódott meg. Hopper 1951-ben kidolgozott fordítóprogramja jelenti az első interfészt az informatikus nyelve és a gépi nyelv között.

A második hullámnak a társadalom és az informatika címet szokták adni.

A második világháború után kezdődött, és mindmáig tart. A miniatürizáció folyamata a tranzisztor és az integrált áramkör feltalálásával indul be. Az első mikroprocesszorok 1971-ben, az első számítógépek 1973-ban készültek el. A fejlődés a chipek egyre növekvő teljesítményén alapszik, amelyek teljesítménye becslések szerint másfél évenként megduplázódik. A lyukkártyákat először mágneses szalaggal, majd 1970-ben lemezekkel, végül az 1980-as években optikai adathordozókkal váltották fel. Az adatátvitelt először a műholdas távközlés beindítása (Intelsat: 1964), majd az üvegszál feltalálása forradalmasította.

Harmadik hullámként a hálózati társadalmat értjük.

Az 1980-as években kezdődő fejlődési szakaszban három fontos dolog történt: a számítógépek és felhasználóik hálózatban kapcsolódnak össze (internet), a digitalizációnak köszönhetően egységesülnek a különféle technikák és eljárások, valamint az informatika fokozatosan áthatja a társadalom életének minden szektorát.

A miniatürizáció eredményeképpen a gépek olyan nagy memóriára és adatfeldolgozó-képességre tettek szert, hogy szükségtelenné vált összekapcsolásuk egy központi géppel. Az adatátviteli rendszerek növekvő kapacitása lehetővé teszi a felhasználók számára, hogy korábban elképzelhetetlen mértékű adatcserét folytassanak egymással. Hang- és képanyagot, mozgóképet küldhetünk egymásnak.

A CD-ROM megjelenésével egy új, igen hasznos munkaeszközhöz jutottunk, írott szöveget, képet, hangot tárolhatunk rajta, felhasználási lehetősége úgyszólván határtalan. És ne feledjük, hogy számítógépünkön televíziózhatunk, rádiózhatunk és telefonálhatunk, telefonunkon az interneten böngészhetünk – amelynek szerzői jogi háttere még mindig megoldatlan.

Nem utolsósorban levelezésünket (gondolatrögzítés!) is a neten bonyolítjuk – hol van már a toll és a papír?

Irodalom

Barbier, Frederic, A könyv története. Bp. Osiris, 2005. ford. Balázs Péter

Barbier / Bertho Laviner, A média története : Diderot-tól az internetig. Bp. Osiris, 2004. ford. Balázs Péter

Funke, Fritz, Könyvismeret: könyvtörténeti áttekintés. Bp. Osiris, 2004.

ford. Magyar István

Kéki Béla, Az írás története. Bp. Gondolat, 1975

Manguel, Alberto, Az olvasás története. Bp. Park, 2001. ford. Széky János

Tevan Andor, A könyv évezredes útja. Bp. Gondolat, 1973

Várkonyi Nándor, Az írás és a könyv története

http://mek.oszk.hu/01600/01653/html/ (online letöltve 2009. okt. 1.)

[1] Hóseás próféta könyve (Hós.4,6)

^{^[2]} Magyarul: Funke, Fritz : Könyvismeret: könyvtörténeti áttekintés. Bp. Osiris, 2004. ford. Magyar István

[3] Mnemotechnika (gör. emlékezettan) az emlékezés működését mesterségesen megkönnyítő, a mechanikus emlékezést segítő eljárások, fogások elnevezése.
http://en.wikipedia.org/wiki/Mnemonic (letöltve 2009. okt. 2.)

[4] A vampum szó jelentése magyarul kagyló.

[5] William_Penn (online letöltve 2009. okt. 1.)
Penn, William (1644–1718) angol kvéker vezető, gyarmati politikus, Pennsylvania szövetségi állam megalapításának kezdeményezője.

[6] Funke, i. m. p. 14

[7] Várkonyi_Nádor (online letöltve 2009. okt. 1.)

[8] Várkonyi Nándor: Az írás és a könyv története

http://mek.oszk.hu/01600/01653/html/ (online letöltve 2009. okt. 1.)

[9] Várkonyi, i. m. http://mek.oszk.hu/01600/01653/html/ (online letöltve 2009. okt. 1.)

[10] ld. 8. sz. jegyzet

[11] Manguel, Alberto: Az olvasás története. Bp. Park , 2001. ford. Széky János, p. 15.

[12] adott jelentésmezőre utaló jelek

[13] 1775–1853

[14] 1810–1895

[15] Thoth (online letöltve 2009. okt. 6.)

[16] Régi, kétszemélyes játék, mindmáig közkedvelt Kelet-Európában, a Balkánon és az arab világban. A szerencsén kívül jelentős szerepet játszik benne a taktika megválasztása is. A játékban az nyer, aki előbb kijuttatja a korongokat a tábláról.

[17] Manguel, i. m. p. 66

[18] 1790–1832 (online letöltve 2009. okt. 6.)

[19] 1851–1941 (online letöltve 2009. okt. 6.)

[20] Várkonyi, i. m.

[21] Görög_mitológiai_alak (online letöltve 2009. okt. 7.)

[22] Kr. e 310–240 (online letöltve 2009. okt. 7.)

[23] 827–869 (online letöltve 2009. okt. 26.)

[24] 815–885 (online letöltve 2009. okt. 26.)

[25] Kr. e. 257–180

[26] Manguel, i. m. p. 55 nyomán

[27] Kr. e. 100. július 13. – 44. március 15

[28] Manguel, i. m. p. 56 nyomán

[29] A képen: Biblia Pauperum Apocalypsis, 1340-1350 körül készült az erfurti Szt.Péter és Pál bencés kolostorban.

[30] Frederic Barbier, A könyv története. Bp. Osiris, 2005. ford. Balázs Péter, p. 331