Publikációk

Ez a címe a második világháború után induló, fiatal írókat és költőket maga köré szervező Újhold bevezető cikkének.1 A főszerkesztő Lengyel Balázs ebben az írásban saját nemzedéke számára jelöli ki a járhatónak és követendőnek tartott utat. Az ekkor alakuló folyóiratok közül szinte mindegyik fontosnak tartja leszögezni gondolkodásmódbeli, eszmei és irodalmi hovatartozását, az irodalmi (s nem pusztán irodalmi) hagyományba való beilleszkedését. Gondolhatunk például az ekkor induló Magyarok bevezetésére,2 a Valóság3 vagy a Vigilia háború utáni első számának bevezető cikkeire.4 Ez a tájékozódás, iránymutatás az Újhold esetében természetesen nem több még annál, mint amiként megjelenik: a fontosnak és követendőnek tartott elődök kijelölése, és a követés illetve igazodás, tájékozódás igényének bejelentése. Lengyel Balázs így ír erről cikkében:
„Az embert nemcsak az határozza meg, hogy honnan indul, hová tart, hanem az is, kiket volt kénytelen kikerülni, kiken hogy jutott túl. Sőt épen az az útatjelző, hogy az író a pálya elején kiket lát maga elé meredni visszarisztón, kiket ismert fel önmagának akadályként ugratóul. A választás nemcsak a belső erők, a tehetség pillanatnyi készültségének a helyes felmérésén múlik, hanem nagyobbára a művészi igényen.”5
Vajon mit jelent ez a választás, az Újhold fémjelzése Babits nevével a folyóirat indítóinak akkor s későbbi életükben? Vajon mit jelent ez az orientáció a korabeli kultúrpolitika meghatározó erőinek, egyéniségeinek? Vajon a költő halála után öt évvel, mikor nemcsak kézenfekvő a visszaemlékezés, de lehetőség volna a babitsi életmű és szellemiség hagyományőrző megbecsülésére, miért fog szemet szúrni a babitsi hagyományokhoz való fordulás? Mit jelent ekkor Babits neve? Vizsgálódásaink ezekkel a kérdésekkel kapcsolatosan elsősorban kultúrpolitikai jellegűek, hiszen a Lengyel Balázs bevezető cikke által kirobbantott parázs s végül elvakulttá s végzetessé váló viták arra mutatnak rá, hogyan válik Babitsból szimbólum, s hogy immár szimbólummá válva (akár az erkölcsi makulátlanság, akár a burzsoá dekadencia szimbólumaként) miként lesz meghatározóan fontos a politika számára.

A Babits-kultusz és -ellenkultusz alakulása, az Újhold sorsa
Az Újhold bevezető cikkének eszmefuttatása a Nyugat nemzedékeinek irodalmi lehetőségeit veszi sorra, amely lehetőségekben nagy szerepet kap a nemzedéki elv, s a nemzedékek egymásra hatása. Saját nemzedékének lehetőségeit számbavéve írja le majd Lengyel Balázs több helyről is támadott sorait:
„A legönellentmondóbb próbálkozás azonban a humánum gazdagságáról való lemondással, a már-már hagyományos teljesség-igény elsorvasztásával kísérelni meg a környezetnek árnyalatosabbá tételét, gazdagítását, különösen nálunk, ahol a szellemi élet egy igen fejletlen szellemiségű, kevéssé polgárosult társadalom felett vívódik. A szellemi szegénységet nem jutalmazhatjuk azzal, hogy e szegények álruháját kényszerítjük magunkra. … Művészet csak akkor maradhat fenn, ha a legmagasabb igényeket támasztja önmagával szemben. Íróra, irodalomra nézve sem lehet más érvényességet elismerni.”6
1946-ban, a folyóirat indulásának idejében sem tarthatók már a kultúrpolitika oldaláról teljes mértékben elfogadottnak a fenti sorok. Ugyanúgy, ahogy a Babitscsal való stiláris és szellemi közösség vállalhatósága is megkérdőjeleződik, már egy évvel korábban. Horváth Márton 1945 májusában a Szabad Nép-ben megjelent cikke a Babits halotti maszkja címet viseli.7 Horváth Márton itt minden fronton támad, egyszerre a képzőművészetben, zenében és irodalomban jelentkező újdonságokat, azzal a felkiáltással, hogy az újonnan éledő művészetnek „nincs köze a mához és nincs köze a munkássághoz.”
„Művészeinknek nincs új mondanivalójuk az új Magyarország számára. Hallgatnak, vagy ha megszólalnak, ugyanott folytatják, ahol egy, öt, vagy huszonöt évvel ezelőtt abbahagyták. … A huszas évek álforradalmi művészete fészkelődik be párthelységeinkbe, visszaélve azzal, hogy a szektariánus baloldaliak ellen csak a politikában vettük fel a harcot. Kínálják magukat a nyugati polgári demokrácia művészetének veteránjai és a „középen“, az egész felett ott lebeg Babits halotti maszkja. Mi az oka annak, hogy művészeink, akikre joggal olyan büszkék voltunk az elnyomás évtizedeiben és akik gyakran többet mondtak a magyar életről, mint a politikusok, ma mint a mult kísértetei jelentkeznek?”8
Horváth Márton itt egyértelműen a politikai szerepvállalást kéri számon festőktől, zeneszerzőktől és íróktól, méghozzá a napi politika feltételezett igényeinek való megfelelést, s a munkásság felé való fordulás is mint abszolút, evidens követelmény jelenik meg. A Babits nevével fémjelzett irányzat értelmezésében kizárólag politikai vonatkozású, s a fentebbiek mellé még képtelenebb értékelését idézzük róla: „A félfeudális-fasiszta magyar reakció gyökereit elvágtuk a földreformmal, de a virágait nem érték a fejszecsapások.”9 Vagyis Babits mint félfeudális-fasiszta magyar reakció jelenik meg ebben az írásban. (Érdekes volna az 1945 utáni időszak Babits-interpretációiban végigkövetni költészetének fasisztaként-félfasisztaként-antifasisztaként való bemutatásait.) Horváth Márton cikkében jövőt mutató (s a jövőt politikai szempontból meghatározott módon mutató) művészeket hiányol, s aki ennek az elvárásának mindezidáig nem felelt meg, annak is arcába dobja a jolly-jokerként használt fasiszta jelzőt.10
Az irodalom ilyen típusú szabályozása, behatárolása elleni tiltakozás többnyire vitára nyitottan, s a vitairatokat készségesen publikálva jelenik meg számos folyóiratban.11 Ezek az írások az irodalomnak és a művészetnek az autonómiáját akarják elvi alapokon tisztázni. Három, majdnem négy évig érdemesnek, értelmesnek tűnhet vitatkozni, megvitatni ezeket a kérdéseket, esztétikai igények jogosságát védve a politikai követelésekkel szemben. Ez azért is sürgető, mert több írónak „igazolásra” van szüksége a hatalom szemében. Így kell kiállni Szabó Lőrincért és Németh Lászlóért,12 de rövid időn belül a teljes művészeti autonómiáért is. Kassákot idézzük 1947 elejéről:
„Végzetes bűn lenne tehát bírói ítéletet hozni élő művészetünk különböző irányzatai ellen. Legyünk meggyőződve felőle, hogy minden igazi művész a maga módján a valóság gyökeréig akar leásni és az egyértelmű igazságot szeretné kimondani. … Nem avatkozunk bele más irányú tevékenységet folytatók szakmai ügyeibe s úgy kívánjuk, hogy bennünket se akarjanak a beavatatlanok formáink, színeink, szavaink, hangjegyeink helyes értékelésére és alkalmazására kioktatni.”13
Az Újholdat közvetlen politikai támadás először Lukács György részéről éri, aki hosszú sort nyit meg a Forum 1946 szeptemberi számában megjelent írásával.14 Ebben a cikkben Lengyel Balázs bevezető írását az új epigonizmus dícséreteként mutatja be, egyúttal tagadja Babits határkő szerepét a magyar irodalomban, helyette Adyt emelvén ki. A Petőfi-Ady vonal kiemelése számára itt nem esztétikai szempontú: azért számítanak ők a magyar irodalom határköveinek, mert „osztoznak a nemzeti közélet sorsában“. A babitsi költészetet is társadalmi szempontból vizsgálja itt Lukács, s felmerül a később szitokszóvá alakuló „elefántcsonttorony-tiltakozás” kifejezés is, mint a babitsi magatartás alapformája, mely az új társadalmi viszonyok között már nem tartatik kívánatosnak. Az Újholdban jelenik meg Major Ottó Az esztétikus problémája című írása,15 melyben a társadalmi, politikai szempontú támadások ellen védekezik, kétségbe vonva a marxizmus mindenhatóságát, minden területre való alkalmazhatóságát. Az általa transzcendens kritikának nevezett bírálat nehézségére hívja fel a figyelmet, mikor arról ír, hogy a társadalmi változások, alapvető struktúrák átalakulásának időszakában, a normák újraformálódásakor a legnehezebb egy műről megállapítani annak a társadalomhoz, társadalmi igényeihez való viszonyát. Éppen ezért emeli ki a művészet saját normaformáló erejét.16 Rámutat a marxista esztétika ellentmondásosságaira, a marxizmust elsősorban a közgazdasági szférába utasítva.
„A marxista esztétikusok – noha állandóan tiltakoznak ellene - a vulgar-marxizmus eszközeivel, a művészetet politikai céloknak rendelik alá. Esztétikai gyakorlatuk – elméleti szabadkozásaik ellenére is – azt bizonyítja, hogy akinek politikai rehabilitálását taktikai szempontból helyesnek látták, azt esztétikailag is rehabilitálják. Ez megfelelhet valamilyen politikai taktikának, de nem felel meg az igazságnak, még kevésbé felel meg a helyesen értelmezett esztétika feladatának. Végül arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az esztétika nem vonatkoztatható el magától a művészettől; nem fordulhat elő az, hogy egy kornak csak esztétikája van és művészete nincs. Az esztétika öntörvényűségét éppúgy nem fogadhatjuk el, mint az irodalomét. Már pedig a marxista esztétikával valahogy úgy vagyunk, ha elfogadjuk értékítéletét, akkor – egy-két jelentéktelen kivétellel – el kell vetnünk korunk egész művészetét.”17
Major Ottó írását két további, vizsgálódásaink szempontjából fontos cikk követi, rámutatva a lap szabadszelleműségére, vitára való nyitottságára. Az első Kolozsvári Grandpierre Emil kritikus, sokszor maróan gúnyos hozzászólása Lengyel Balázs Babits után című tanulmányához,18 melyben felveti a nemzedéki elv később is többször felbukkanó problémáját, a másodikban pedig Lengyel Balázs próbál felelni az őt ért kritikára Az „itész” megjegyzései című írásában. Az 1947. októberi szám első írása szintén Lengyel Balázs védekezése az immár záporozó kritikákkal, támadásokkal szemben, a folyóiratot szellemisége miatt támadó Lukács György írására válaszolva. A Szándék és fantom cím két bírálatra utal vissza, melyben epigonoknak, majd politikai reakciósnak minősítették a szerzőket. Lengyel Balázs itt némi kompromisszumra mutat hajlamot. Írásában mintha arra utalna, hogy a folyóirat írói nem a babitsi magatartást akarják követni, hanem azt a művészi stílust, s ezek ugyan összefüggnek egymással, mégsem azonosak. Példákat sorakoztat fel arra, hogy az Újhold szerzői igenis készek reagálni az őket körülvevő valóságra írásaikban: Szabó Magda az „emlékezés kötelességéről”, Nemes Nagy Ágnes a „tudatosulásról”, Mándy Iván a „pusztuló emberségű létről” ír, s Karinthy Ferenc „realista ábrázolással” próbálkozik. Különös, hogy Lengyel Balázs itt vajon a babitsi magatartást miért állítja ezzel szembe, hallgatva az elefántcsonttorony elmélet tarthatatlanságáról. Megjegyzendő, hogy Nemes Nagy Ágnes majd negyven évvel később, A hegyi költő című esszémonográfiájában milyen hévvel tér vissza erre a kérdésre, s mekkora szerepet tulajdonít majd Babits költészetében a politikai állásfoglalásoknak. S fontosnak tartjuk megemlíteni azt is, hogy 1991-ben Lengyel Balázs mit idéz ars poeticaként Babitstól egy Mándy Ivánnal való beszélgetésben:19
„Hiszek a művészetben, mely kinyitja elénk a világot, mely kiröpít a pontból és pillanatból, mely katolikussá (vagyis egyetemessé) és a kozmosz polgárává avat: l’art pour l’art ez és mégsem l’art pour l’art, mert éppen az, hogy nem helyi és nem pillanatnyi célért harcol, éppen az teszi nagyobb ügynek harcosává.”20
Ez a pillanatnyi célon való felülemelkedés azonban pontosan az, amire a mind vonalasabbá váló kultúrpolitikának egyre kevesebb szüksége van. Az íróktól mindinkább megkövetelik a párt igényeinek kiszolgálását, s 1949-ben Horváth Márton már így fogalmazza meg egy fogadáson az írók felé való elvárásait: „Bennünket nem a realizmus kérdése érdekel, hanem az, hogy ha a magyar katona megindul Jugoszlávia ellen, hogyan fogjátok ti lelkesíteni.”21
Térjünk vissza azonban 1947 őszéhez, mikor ugyan folyamatos támadások érik az Újholdat, főként a Valóság22 és a Keszi Imre által szerkesztett Emberség című folyóiratokban, ám úgy tűnik, még van lehetőség a vitákra. Az Újhold ebben az időben már anyagi nehézségekkel küszködik. 1947 őszén Örkény István s Gyárfás Miklós átveszi a szerkesztést, Lengyel Balázs és Nemes Nagy Ágnes pedig ekkor kapnak nyugat-európai ösztöndíjat nyolc hónapra. Ez idő alatt óriási változás következik be a magyar belpolitikában, s ezzel szoros összefüggésben a folyóirat sorsában is. Ugyan névleg továbbra is megmarad Lengyel Balázs felelős kiadóként és szerkesztőként, de a folyóirat arculatának alakításában nem játszik szerepet. A kultúrpolitikai érdekeknek megfelelően egyre vonalasabb, a hatalmi igényeket kiszolgáló írások jelenhetnek meg az Újholdban, s így megszűnése előtt még fórumot biztosít eredeti szellemiségével élesen szemben álló cikkek közlésére is.
A folyóirat a hetedik szám megjelenése után megszűnik. Az utolsóelőtti számban olvasható Major Ottó Kegyetlen humanizmus című írása,23 mely több szempontból visszakanyarodik Lengyel Balázs folyóiratindító tanulmányához. Először is a sok oldalról cibált nemzedéki-elméletet vizsgálja meg, védelmébe véve azt, s történelmi, kultúr- és stílustörténeti háttérrel magyarázza a Nyugat egyes nemzedékeinek összetartozását, s művészetük közösnek tartott jellegzetességeit. A legújabb nemzedéket, vagyis saját magukat egy, a háborúban megcsömörlött, az új társadalmi berendezkedésben pedig végre szóhoz jutó generációként írja le, melynek elsődleges szerepvállalását (ha már a marxista esztétika nevében támadók társadalmi szerepvállalást kértek rajtuk számon kritikáikban) a közelmúlt művészi feldolgozásában, a valóság borzalmainak bemutatásában látja.
„Bennünket, háború után jelentkező negyedik nemzedéket, akik tarsolyunkban néhány verssel, podgyászunkban elfogultság helyett reménységekkel, a hamis tekintélyek megvetésével és az igazság szeretetével köszöntöttük a felszabadulást, egyesek azzal vádolnak, hogy közönyösek vagyunk a társadalmi átalakulásban, hiányzik belőlünk a közösségi érzés és a humanizmus. Realizmus és világos stílus ürügyén szociográfiát, parlagiságot követelnek rajtunk. … Talán leginkább verseikben ellenőrizhetjük a világszemléleti határok kitágulását. E versek jelentősebbjeiben háttérül vagy témául, lappangva vagy nyíltan korunk nagy tragédiája: a háború húzódik. … Az aggok idillikus- és a számonkérők kegyes humanizmusával szemben vállalják a kétkedést, a pesszimizmust is… … „A tiszta, öldöklő igazság“ fegyverével és kíméletlenségével szállnak hadba a kaján rémlátás és a sekély optimizmus ellen. … És van-e igazabb emberiesség, mint az ő önmarcangoló, kegyetlen humanizmusuk?”24
Innentől már nem sok felidézni érdemes írás marad. A párt lapja, a Társadalmi Szemle hasábjain 1949 koraőszén megjelenő Lukács-vita kirajzolja a kulturális élet további alakulását, s az erre reflektáló Révai-sorok után véglegesen lezáródik egy szabadnak indult korszak. Idézzük tehát Révai Józsefet Lukácsról:
„Ez a „megértés” a tiszta művészet iránt: letérés a marxista esztétika álláspontjáról, és szinte értéktelenné teszi Lukács egyéb fellépéseit az írók „társadalomfelettiségének illuziója” ellen. Nem, az elefántcsonttorony-világnézet nem volt és nem lehet soha progresszív! Ezt a világnézetet nem „megérteni” és mentegetni kell, hanem harcolni kell ellene!”25
S hogy mi jön ezután, természetesen nagyon pontosan meg van szabva. Elég négy szót felidézni a következő évek ars poetica-jából: „A sztahánovista is szeret…”26

1 Lengyel Balázs: Babits után. In: Újhold, 1946. július

2 Juhász Géza bevezetője: Ady nevével, Révai József: Ady, a demokratikus forradalmár, In: Magyarok, 1945. április

3 „E lap programját címe fejezi ki legtömrebben. A valóságról akarunk beszélni benne. A magyar valóságról és a világ valóságairól. A gazdaság, a társadalom, a politika és a szellem minden fontos dolgáról, előítélet nélkül, illuziók nélkül, kendőzés nélkül.” Szabó Zoltán: Hazugság nélkül In: Valóság, 1945. szeptember, 1.

4 „Vigilia: virrasztás. Virrasztók vagyunk, úgy érezzük, mi, akik e szemle hasábjain akarunk szólni testvéreinkhez. A virrasztó az éjszakában virraszt. Mi is éjszakában állunk. Körülöttünk a történelem sötétsége, egy nagy világ-átalakulás káosza, az éjfélen már túl, de a hajnalon még innen. Derengés előti szürkület. … Vigilia: éjjeli őrség. A virrasztó azért virraszt, mert őrködni akar. Őriz valamit, ami az ő éberségére van bízva. Mit őrzünk mi a történelmi szürkületben? Azt, ami ránk van bízva, ami az éjszakában szent, ami a multban halhatatlan érték: a hagyományt.” Sík Sándor: Vigilia, In: Vigilia, 1946. december, 1., 3.

5 Lengyel Balázs: Babits után. In: Újhold, 1946. július

6 Uo. 8. o.

7 Horváth Márton: Babits halotti maszkja In: Szabad Nép, 1945. május 31. Idézi: Horváth Márton: Lobogónk: Petőfi, Szikra, Budapest, 1950.

8 Uo. 21.

9 Uo. 22.

10 Vas István reakcióját idézem Horváth Márton írására: „De a magyar irodalmi marxizmus nem nyilatkozott meg sokkal szerencsésebben rögtön a felszabadulás után sem, amikor hallatszottak meglehetős hivatalos hangok is, amelyek Babitsot félfasiszta reakcióval bélyegezték meg s a költőktől legszívesebben valamiféle sofort-programmot követeltek volna az újjáépítés legközvetlenebb céljainak érdekében.” Vas István: Irodalom és marxizmus (rec. Marx-Engels: Művészet, irodalom. Bevezette Lukács György, fordította Gáspár Endre. Szikra. Budapest, 1946.) In: Magyarok, 1946. június, 306.

11 Ezekből csak példaként álljon itt néhány kiemelkedő írás: Juhász Géza: Irodalmunk időszerű kérdései, In: Magyarok, 1945. október, 188-189., Vas István: Irodalom és marxizmus (rec. Marx-Engels: Művészet, irodalom. Bevezette Lukács György, fordította Gáspár Endre. Szikra. Budapest, 1946.) In: Magyarok, 1946. június, Kassák:….. In: Alkotás 1947. január-február

12 „Hadat üzenünk minden avatatlan beavatkozásnak. Harcolunk a szellem jogáért, függetlenségéért, a teljes magyar szellemért, minden nagy írónkért, mert mind jövendőépítő. Nem az írók eddigi sterilitása a mértékünk. Nagy fénynek nagy az árnya, de mi a kelő napnak fordulunk. Hátunk mögött az árny, ne bámuljunk vissza. Az erős szellem birtokba vesz, maga alá teper minden koreszmét, s hagy nyomot a csók is, birok is. Csak a heréltek ártatlanok.” Juhász Géza: Irodalmunk időszerű kérdései, In: Magyarok, 1945. október

13 Kassák, Alkotás 1947. január-február 3-4.

14 Lukács György: Újhold, In: Forum, 1946. szeptember

15 In: Újhold, 1946. ….

16 „Újfajta esztétikára van tehát szükség. Olyan esztétikára, mely nem a társadalomhoz való viszonya szerint értékeli a műalkotást, hanem aszerint, hogy mennyibe járult hozzá maga a művész az esztétikai alapigazság módosításához.“ Major Ottó: Az esztétikus problémája. In: Újhold 132.

17 Major Ottó: Az esztétikus problémája In: Újhold 133.

18 Kolozsvári Gradpierre Emil: Pánepicizmus és csonkapróza. In: Újhold …

19 Lengyel Balázs: A pálya szélén. Beszélgetés Mándy Ivánnal. In: Lengyel Balázs: Két Róma, Esszék, Balassi Kiadó, Budapest, 1995.

20 Uo. 168.

21 Lengyel Balázs visszaemlékezése, Lengyel Balázs: A pálya szélén. Beszélgetés Mándy Ivánnal. In: Lengyel Balázs: Két Róma, Esszék, Balassi Kiadó, Budapest, 1995. 169.

22 Példaként egy Keszi Imre cikkből idézünk: „És ez a harc, illetőleg a mű aztán leleplezi, hogy a szubjektíve vállalt politikai egység mögött az objektív különbségnek, a népi demokrácia barátainak és ellenségeinek milyen végzetesen polarizált ellentéte jellemzi a mai szellemi életünket. Az esztétikai kérdések eléggé átlátszó ürügye alatt életre-halálra folyik az új és régi szellem, a népi és népellenes erők nagy megütközése.“ Keszi Imre: Irodalmunk a felszabadulás óta. In: Valóság, 1947. január, 37.

23 Major Ottó: Kegyetlen humanizmus. In: Újhold, 1948. január, 1-5.

24 Major Ottó: Kegyetlen humanizmus. In: Újhold, 1948. január, 4-5.

25 Révai József: Megjegyzések irodalmunk néhány kérdéséhez. In: Társadalmi Szemle, 1950. március-április, 201.

26 Révai József: Megjegyzések irodalmunk néhány kérdéséhez. In: Társadalmi Szemle, 1950. március-április, 210.

*Nyugat és kora doktori program. Témavezető: Kenyeres Zoltán