Az ELTE BTK
Irodalomtudományi Doktori Iskola
hallgatóinak publikációs fóruma

 

 

Főoldal



 

Kovács Ágnes:*
A Mindenmindegy Jakab meg a gazdája mint szöveghagyomány. Elek Artúr Jakab, a fatalista című novellája diderot-i olvasatban

 

Ajánló: Kenyeres Zoltán

Letölthető változat (pdf)

„Diderot a Jacques, le Fataliste elején az olvasónak az elbeszélőhöz intézett fiktív kérdéseivel a divatos utazóregény sémáját idézi fel, s vele a regényes meseszövés és sajátos sorsszerűség (arisztotelizáló) hagyományát, hogy aztán a beígért utazó-és szerelmi regénnyel kihívóan szembeszegezze a teljességgel regényszerűtlen történelmi valóságot: a bizarr realitású, moralizáló betéttörténetet, s így a valóságos élet folyamatosan megcáfolja a hazug költői fikciót.
(Jauss, Irodalomtörténet mint az irodalomtudomány provokációja)1
„No tessék, a második fejezet, mely a Tristram Shandy életéről szóló könyvből van kimásolva: hacsak Mindenmindegy Jakab és a gazdája beszélgetései a műnél nem előbb láttak napvilágot, és ha Sterne tiszteletes úr nem plagizátor, amit nem gondolnék…különbnek tartom a többi hazájabeli írónál, kiknél szinte bevett szokás hogy lopnak tőlünk, aztán szidalmaznak bennünket.” (Diderot, Mindenmindegy Jakab meg a gazdája)2
„…majd a párbeszéd fordulataira kezdtem ügyelni, és fokozódó érdeklődéssel kaptam ki belőle egy-egy tréfás ötletet,…megfogott a furcsa könyv a maga fonák mivoltával, keresett ellentmondásaival és vaskos cinizmusával…követtem kalandos útján Jakabot hallgattam hol bárgyú, hogy sziporkázó párbeszédjüket, amelyben szinte pillanatonként változik a színtér, megcserélődnek a szereplők, és egymást érik az adomák.”
(Elek Artúr, Jakab, a fatalista)3

Elek Artúr Nyugatban elfoglalt helyét és a századforduló prózairodalmában betöltött szerepét meghatározni meglehetősen nehéz feladat, kevés helyen említik és méltatják a szerző szépírói munkásságát. Esztétikai elemzésekre Birnbaum D. Mariannán4 kívül szinte senki nem vállalkozott, összefoglaló kiadványok csupán említés szintjén beszélnek a szerzőről, egyetlen – még életében kiadott – Álarcosmenet című novelláskötetéből egy írás sem vált ismertté. A novellák értelmezhetőségében nagy hangsúlyt kap az elbeszélés felépülésének módjára való rákérdezés, a szerzőség fogalmának leírása. Az epikus szövegek narratív elemzése okot adhat arra, hogy kimutathassam az elbeszélés módjának kihagyásosságát, a novellák metaforikusságát. A poétikai értelemképzés egyik jelentős eszközeként említem meg a szövegköziség alakzatát. A novellák értelmezhetősége attól is függ, mennyire tudjuk követni a pretextusok (esetünkben a diderot-i utalások) beépülését Elek szövegébe. A Jakab, a fatalista című novella az Esti Kornélhoz hasonlóan a szerző-elbeszélő-hős hármasságát jeleníti meg, felerősítve ezt a diderot-i intertextualitással. A szövegköziség alakzatának vizsgálata az említett novellában kiemelt szerepet kap, hiszen nem egyszerűen beidéződik a pretextus, de a primér értelemalkotást is annak megértése feltételezi.
     Az alábbiakban a Jakab, a fatalista című novella által kínált értelmezési irányok egyikét követem nyomon, egy olyan olvasatot javasolva, amelyben  Elek Artúr novellája mint a Mindenmindegy Jakab meg a gazdája c. Diderot-szöveg újraírása tételeződik.

A szerzőség kérdése intertextuális utalásrendszerben, avagy mi köze Elek Artúr Jakab, a fatalista című novellájának Dániel Könyvéhez, Diderot-hoz és Sterne-höz
Elek Artúr említett novellájának hőse egy névtelen szobrász, aki Dávidházi Orbán könyvtári tisztviselő házában talál szállást, kettejük kapcsolatát beszéli el a történet. A művész érdeklődéssel szemléli Dávidházi életét, akiről megtudja, hogy az valami titokzatos könyvön dolgozik, megközelíthetetlen, hallgatag figura. Miután a szállásadó megbetegszik, magához rendeli a művészt és halotti maszkot rendel tőle, találkozásaik alkalmával kiderül, hogy Dávidházi monográfiát ír Bakócz Tamásról. Rendíthetetlenül érvel amellett, hogy a bíboros a reneszánsz kor legjelentősebb gondolkodója. Szobáját elborítják a cédulák, bútorként porosodó könyvek szolgálnak. A szobrász beleolvasgat az író könyveibe, amelyek között megleli a Jacques, le Fataliste című regényt is, amiről megtudjuk, hogy élete egyik meghatározó szövege. Dávidházit lázálmok gyötrik, a művész a halotti maszk készítése közben elalszik. A szobrászt  Elek olvasási szituációba helyezi, aki a Jakab, a fatalista történetének olvasása közben szenderül el, álmában megelevenedik előtte a Diderot-regénybéli Jakab, aki aktív szereplője lesz később Elek novellájának.5 A történet végén Dávidházi meghal, anélkül, hogy befejezte volna fő művét, a Bakócz-monográfiát. Eddig a történet.
     Elek nem említi a Jacques, le Fataliste című kötet szerzőjét. A novella jelentésképző ereje nem a történetelvűségben ragadható meg, hanem abban a létbölcseleti párbeszédben, amely Dávidházi, a szobrász és Jakab között szerveződik. Milyen kapcsolatban vannak tehát az említett szövegek egymással?
     Parodizálja-e Elek a Diderot-regény stílusát, gondolkodásmódját, vagy megidéz egy másik művet, amelyen keresztül persze még sok másikat is. A Diderot-„átirat” esetében e kérdés megválaszolása különösen fontos feladatnak ígérkezik. A kérdés felvetését indokolja, hogy a Jakab, a fatalista, Egy művészember emlékei című novellának egyik fontos szereplője megegyezik egy Diderot regényével, továbbá hogy a két hős ugyanazt a mondatot ismétli mindkét történetben,6 nevezetesen, hogy „Minden, ami idelenn történik velünk az odefenn előre meg van írva”. Diderot Jakabja tehát megtestesül Elek prózájában, ugyanazt a stílust, gondolati tartalmat képviselve, mint tette azt az említett hős, a francia szövegben, ráadásul Dávidházi Bakócz Tamása bíbornoki köntösét öltve magára, ki-be járkál a szövegek között. A reflektált szöveg tehát a megidézett regényhőssel együtt kerül át a reflektáló szövegbe.
     Elek novellájában nem törekszik stílusimitációra, figurát idéz meg, annak mondataiból kölcsönöz, Jakab jelöletlenül, mintegy rejtélyes szimbólumként kerül át prózájába. A jelöletlenség persze nem teljesen igaz, hiszen a novellában fontos szerepet kap a könyv, amelynek címe dőlt betűkkel szedve többletjelentést hordoz az avatott olvasó számára. Eleknél teljesen hiányzik a szerzői közbevetés, a kommentált interpretált kitérés, de szinte az egész novellában hangsúlyt kap a Diderot-regényre jellemző dialogicitás.

A testet öltött intertextus
Jauss több tanulmányában7 hozza példaként Diderot regényét, és legtöbbször az olvasói elvárások lerombolását teszi meg a regény recepciója legfontosabb ismérvének, e tekintetben együtt említi a Don Quijote-val és a Tristram Shandyvel.
Ha a diderot-i hős és az eleki szereplő beszédmódjának, teremtett alakmás voltának vizsgálatát állítjuk a középpontba, megállapíthatjuk a következőket.  Diderot a Jacques, le Fataliste-ban, az ironikus kettős látást érvényesíti, regény helyett valóságos antiregényt ír, és ez nem is a dialogizált forma miatt mondható, hanem a két történetszál szaggatottsága, azok egymásba játszatásának módja és az olvasóval folytatott dialógus miatt „…Diderot a XVIII. század metanarratív kánonjához igazodva alapgondolatává teszi az olvasói illúziók szétrombolását”8 mondja Csányi Erzsébet  a francia regényről, aki Jauss említett9 gondolatával egybehangzóan állítja, hogy a szerző gúnyt űz a művészi ábrázolás realisztikus törekvéseiből. Calvino Utazójához hasonlóan egyidejűvé teszi az alkotás az elbeszélés és a történet befogadásának idejét. Talán szemléletesebb, ha a Diderot-kortárs Laurence Sterne Tristram Shandy-jének modorához hasonlítjuk, annak okán (is), hogy már a történet indulása Jakab térdsebe, a kapitány mondása is a Tristram Shandy  hatását mutatja és ami a legszebb ebben, hogy Diderot ezt nem is leplezi.
     Hogyan is találkozunk az Elek-novellában először a Jacques, le Fataliste című könyvvel? A szobrász betér Dávidházi szobájába, megtalálja a könyvet, amelyen vastagon megült a por, papirosa itatós-szerű, olyan, amilyet a múlt század közepén szoktak nyomtatni, jegyzi meg az elbeszélő rajta az ex-libris, a cím pedig Jacques le Fataliste, tehát az eredeti francia szövegről van szó, később amikor a szobrász dühében az álomban megelevenedett Jakabhoz vágja a könyvet, akkor is azt mondja, „Felkaptam a katedráról a vastag francia könyvet, nagyot lóbáltam rajta, és Jakab felé hajítottam.”10 Ez a kötet emlékeket ébreszt a szobrászban, az apjának kedves könyve volt, még haldoklásában is ez hozott neki enyhülést. Sőt, ebből is tanult olvasni, „…bennem először ébresztett kíváncsiságot a nyomtatott betű iránt!”11
     Elek páratlan elméleti elemzésbe bocsátkozik ezután, tökéletes esztétikai leírást ad a kötetről, de nem az eleve elrendelés felől közelít, nem a szkepticizmust bírálja, nem is a józan ész kritikáját fogalmazza meg, hanem a könyv szerkesztettségét teszi meg a műről való beszéd központi jelentőségű attribútumának.12 És csak ezután előtételezi az álom-jelenetet, hiszen lejjebb azt mondja, „úgy rémlett, mintha…az egész környezet, a szoba, a székekre vetett ágy, s a haldokló, olvasmányomnak volna egyik helyzete, epizód az epizódok sokaságában, fejtetőre fordított képtelenség, mint a többi…”13
     És ezt még ébren gondolja szereplőnk, hiszen csak eztán szenderül álomra, mélyen pedig csak később alszik el, bizonyítva, hogy tudatában van annak, hogy a fikció és a valóság közti rést tölti ki, ő maga a szobrász-elbeszélő tehát a képzelt, az imaginárius dimenziójában van.
Ehhez hasonlatosan jár el Diderot is a Mindenmindegy Jakab szövegével, hétköznapi történetekbe ágyazott filozófiai vitákat folytatnak szereplői. Már a történet elején megjelenik az idézet a Tristram Shandyből,14 az első oldalon is többször, egészen addig, amíg az utolsó oldalak egyikén rájátszik a plagizálás tényére.15
     Elek Artúr novellájában az alkotó ember kiválasztottsága kerül a középpontba, a megértés hiánya nem a kommunikáció képtelenségéből, nem is a félreértésből adódik, itt az önmegértés játssza a főszerepet, hiszen Dávidházi (akinek neve magában foglal egyfajta értelmezési lehetőséget: Dávid házából való) számvetésében magát vonja kérdőre, vajon megértette-e az „egek Ura” szavát, szócsőként megértette-e az emberiséggel fő gondolatát, amely azt bizonyítja, hogy a reneszánsz kor mozgatója, legkiemelkedőbb egyénisége Bakócz Tamás volt, és az ő saját életének egyetlen célja, hogy életet adjon a céduláinak, amelyekből műve születik meg.
     Az eleve elrendelés témája Diderot Mindenmindegy Jakab…-jának fő gúnyolódási célpontja, „Minden, ami idelent megesik velünk, jó és rossz meg vagyon írva odafent” ugyanez a mondat tér vissza Elek szövegében, amikor Jakab testet ölt, életre kel Dávidházi szobájában, a hős könyvének lapjairól, az értelmezést ebbe az irányba tereli Elek novellahősének életműveként megjelenő Bakócz Tamás16 figurája, akit a novella szövege is a reneszánsz korszakának mozgató kezeként nevez meg.17 Elek novellájában nagy hangsúlyt kap a kéz mint testmetafora is, az irányítás, az uralkodás, de az isteni kiválasztás és az ítélkezés jelentésében is előfordul.18
     „A históriai korszakok gyeplőit is egyetlenegy kéz fogja marokra. De azt a kezet önök, a tömeg – s a tömeg közé sorozom (sic!) a tudomány férfiait is – nem látják, mert az a láthatatlan kéz csak néha jelenik meg izzó veres színben, mint régente Nabukodonozor palotájának falán a fenyegető írás.19
     Jakab Dávidházival folytatott éles vitája közepette „Valami ócska bíbornoki köntöst kerített a nyakába, és nagy igyekezettel fújta az orcáit gömbölyűre”20 köntöse nemcsak Bakócz bíborosi ornátusára, de a Dániel Könyvében (Dániel 5:29) megjelenő „öltöztették bíborba” (ti.: Dánielt) szövegrészre is utalhat, Jakab eszerint egyszerre figurázza ki Dávidházit, Bakóczot, a bibliai Dánielt. Dávidházi Orbán a hit védelmében mondott „álom-jelenetben” elhangzó monológjában a következőképpen érvel: „Én csak szócső vagyok, aki általam beszél, azon a te ármányod nem fog, s amit ő mondani akar, annak el kell mondatnia…ő mondá, hogy legyen világosság. És ő mondá, hogy legyen…- Bakócz Tamás…- vágott szavába dühre ingerlő álmos hangján Jakab.”21 Említett szövegrész tehát egyértelműen megjeleníti a keresztény  hagyományokat tisztelő hithű katolikus, ám a maga kiválasztottságában rendíthetetlenül hívő Dávidházi Orbánt, és az eleve elrendelés determinizmusával cinikusan érvelő Jakabot. Elek beszédmódja leginkább itt idézi meg a szarkasztikus diderot-i szöveg stílusát. Elek a modernség előtti irodalomértés egyik legfontosabb jellemzőjét, az epikai hitel létjogosultságát is megkérdőjelezi, az ironikus kételkedést képviselő Jakab szerepeltetésével megfelelő távolságtartással jellemzi a művész célját, a tökéletes mű megalkotásáról alkotott idealisztikus elképzeléseket.
     Leegyszerűsítenénk a kérdést, ha Diderot művét a paródia paródiájaként, a Don Quijotét (is)parodizáló22 Tristram Shandy ironikus megjelenítéseként olvasnánk, hiszen erősen lezárnánk a szöveg értelmezési lehetőségeit. A művel kapcsolatosan mégis a legérdekesebb kérdés az a diszkontinuitás, a töredezettség, amelyet Elek is átörökít a Jakabról szóló novellára, persze nem tekinthetünk el attól a fontos momentumtól sem, hogy Eleknél Jakab determinizmusa szervezi a szöveget, többször visszatér ugyanis a szállóigévé vált mondata miszerint minden, ami idelent megesik velünk, jó és rossz, meg vagyon írva odafent. Eleknél a francia regény öntükröző szerepe kapcsán megemlíthetjük azt a metafikciós eljárást, amelyben Elek szövege is a mozaikszerűséget tematizálja. „Csak elszórt nyomokat találtam…amik nem utaltak egymásra, amígnem egyetlen pillanat alatt hirtelen rend támadt az emlékezet kuszált vonalai között.”23

A diakrón sor meghosszabbítása
„Egy narratológiai képlet időperspektívába helyezése is egymástól több száz évre lévő szövegalakítási technikák műfajtörténeti funkcióját világíthatja meg… Jauss számára a Száz év magány megértéséhez az járult hozzá, hogy Bahtyin nyomán egy olyan diakrón sorban tudta elhelyezni, mely a középkori karnevalizáción keresztül az ókori menipposzi szatíráig hosszabbítható meg.”24 írja Imre László egy helyen. Ennek ismeretében és saját olvasói magatartásom tapasztalatából felállítható az analógia, miszerint Elek Jakabjának megértéséhez a diderot-i szövegen keresztül a Tristram Shandy-n át a Don Quijote-ig és a Dániel Könyvéig is vezethet az út. Azért is adekvát persze a kérdésfelvetés mert Diderot és Sterne művében is szándék, hogy a szerző gyakorta kezdeményez párbeszédet műve olvasójával, bocsátkozik provokatív vitákba akár más szerzőkkel. (Cervantes, Locke, Rabelais…stb.) Elek az elhallgatás a kihagyás alakzatával él csupán, a megértést nem azzal nehezíti, hogy folyamatos beszédkényszeres szereplőivel ejti zavarba az olvasót, - ahogyan azt Sterne és Diderot teszi - inkább az elhallgatás alakzatával él, szimbolumok mögé rejti a megértéshez szükséges jelentéstartalmakat. Nem szól közvetlenül az olvasóhoz, inkább a szereplők közti dialógusokon keresztül modellezi a megértés aktusát. Talán csupán egy helyen sikerül Eleknek a sterne-i, diderot-i narrációs technika megidézése, amikor Dávidházi testamentomát a szobrászra hagyva kétségeit fogalmazza meg, és gondolataiba feledkezve azt kérdi: „…mi az, hogy odefenn minden előre meg van írva? Mi van megírva odafenn?...”,25 holott korábban ő is használja Sterne és Diderot „vesszőparipáját”, vagyis a meg nem értés maga tematizálódik. Dávidházi pontosan tudja mit jelent ez a mondat, azt is, hogy miért mondja ezt Jakab, Dávidházi tehát ironikusan kiszól saját szerepéből.
     A novella szerkezete egyfelől egy lineárisan olvasható történetet láttat, másfelől az említett intertextualitással a szövegvilágon belül egy álomképet idéz fel. A reflektált Diderot-szöveg hőse a fatalista, az elbeszélt Bakócz Tamás szerepébe bújva, bíbornoki köpenyét magára öltve vitát folytat Dávidházi Orbánnal (mármint annak az álomban elbeszélt képmásával) az elbeszélés, a kimondás, az írás nehézségéről. A hős a megírt, teremtett figura tehát Kosztolányi Estijéhezhasonlatosan vitába száll, a szerzőjével. Itt azonban egy másik irodalmi alak bőrébe, pontosabban „bíbornoki köntösébe”  bújva teszi mindezt.  Míg az Esti Kornél szövege története elején tudatja velünk a szerző-hős-befogadó cinkos olvasási szerződését, Elek elbizonytalanít. Olvastat velünk egy történetet, ezen belül egy álmot beszél el, amely mise en abyme-jellegű ironikus interpretációja az alaptörténetnek, amely végül nem fejeződik be, csupán abbamarad. Jakab szétszórja Dávidházi művét, a Bakócz-kéziratot, szimbolizálva ezzel az alkotás titkát, a mű befejezhetetlenségét, miszerint az igazi remekmű sohasem készülhet el, Jakab ironikus figurája is pontosan ezt a kételyt jelképezi.

Jegyzetek


1 JAUSS említett írásában R. WARNING gondolatát idézi, JAUSS, Az irodalomtörténet mint az irodalomtudomány provokációja, Budapest, Osiris, 1999, 54 (ford.: BERNÁTH Csilla).

2 DIDEROT, Mindenmindegy Jakab meg a gazdája, Kolozsvár, Kriterion, 2003, 330, (ford.: BARTÓCZ Ilona).

3 ELEK Artúr, Jakab, a fatalista, 108.

4 BIRNBAUM D. Marianna, Elek Artúr pályája, Bp., Akadémia, 1969.

5 Szerzőnk szaggatott vonallal jelöli ezt az  „álomjelenetet”, a  hivatkozott kötet 107. és a 109. oldalán.

6 „Minden, ami idelent megesik velünk, jó és rossz meg vagyon írva odafent.”, mondja Diderot Jakabja. „Meg vagyon írva…”(98),  „…az én kapitányom azt mondta: ami idelenn történik, az odafenn mind előre meg van írva” (ll2.), „Ami idelenn történik, az odafenn mind előre meg van írva” (114) „És mi az, hogy odafenn minden előre meg van írva?” (116)…, mondja Elek Jakabja és Dávidházi is a szövegben összesen négy  alkalommal ismételve a francia hős „vesszőparipáját”.

7 JAUSS, Az irodalomtörténet mint az irodalomtudomány provokációja, 5. rész, 54, A posztmodern esztétika védelmében, 247.

8 CSÁNYI Erzsébet, Világirodalmi kontúr, Iskolakultúra, Forum, Pécs, 2000, 56-57.

9 JAUSS, im., 310.

10 ELEK Artúr, Jakab, a fatalista, 117

11 ELEK Artúr, Jakab, a fatalista, 107.

12 „…majd a párbeszéd fordulataira kezdtem ügyelni, és fokozódó érdeklődéssel kaptam ki belőle egy-egy tréfás ötletet,…megfogott a furcsa könyv a maga fonák mivoltával, keresett ellentmondásaival és vaskos cinizmusával…követtem kalandos útján Jakabot hallgattam hol bárgyú, hogy sziporkázó párbeszédjüket, amelyben szinte pillanatonként változik a színtér, megcserélődnek a szereplők, és egymást érik az adomák. „ im., 108.

13 Uo.

14 „A kapitányom még azt is mondta, hogy minden kilőtt puskagolyó egy bizonyos címre megy”

15 „No tessék, a második fejezet, mely a Tristram Shandy életéről szóló könyvből van kimásolva: hacsak Mindenmindegy Jakab és a gazdája beszélgetései a műnél nem előbb láttak napvilágot, és ha Sterne tiszteletes úr nem plagizátor, amit nem gondolnék…különbnek tartom a többi hazájabeli írónál, kiknél szinte bevett szokás hogy lopnak tőlünk, aztán szidalmaznak bennünket.”(330)

16 Bakócz Tamás II. Ulászló király (1490-1516) alatt hazánk koronázatlan királya, 1500-tól római bíboros, 1507-től konstantinápolyi pátriárka, ez segítette a török veszedelem elhárításában, Bakócz szövetségesei Velence, XII. Lajos francia király, VI. Sándor pápa, a nemzetközi politika kulcsfontosságú személyisége. 1508-ban Franciaország, Spanyolország és Miksa német-római császár fogott össze velence ellen, ehhez csatlakozott II. Gyula pápa is. Magyarországot is felszólították a belépésre, Bakócz halogatta a ratifikálást. A pápa később létrehozta a Szent Ligát, (Velence, Anglia Spanyolország) hazánk ehhez csatlakozott. Bakóczot a pápa meghívja Rómába „…mert egyedül tartják képesnek arra, hogy az egyház hányattatott hajóját az üdvösség révpartjára vezesse” A 1512-ben pápa és a franciák közti béke megteremtésén fáradozott, májusban a pápa hadserege legyőzte a franciákat. Velence és a császár is meghódolt II. Gyula előtt, így Bakócz nemzetközi szerepe feleslegessé vált. 1513. május 10-én, II. Gyula halála után már nem őt, hanem a firenzei bankár család fiát, Giovanni Medici bíborost választották pápává X. Leó néven. (forrás: SZILÁGYI Mihály, A magyar nemzet története)

17 „Az én tanulmányaim tárgya a reneszánsz korszaka, és ennek a hatalmas kornak mozgató keze nem II. Gyula pápa vagy tán X. Leó, hanem…- Bakócz Tamás – szolgálatára! – hangzott valahonnan a terem hátulja felől. (ELEK Artúr, Jakab, a fatalista, 111).

18 Azt a kezet meg kell érezni, de a hozzávaló érzékszervet csak kiválasztottainak adja meg Isten őfelsége.” A kéz motívuma átszövi az egész novellát, különös jelentőséget kap az „álom-jelenetben”, amikor Dávidházi így szól az elbeszélőhöz, „…a karom egészen elkopott…tövig elkopott a munkában. Nézd, fiam, már csak a puszta ingemujja lötyög itt…Mivel fejezem be már most a művemet?” (113.) Később „A két karom, lásd, már leszáradt rólam, pedig annyi még a megíratlan cédula! Mivel írom meg azt már ezután?…” „Dávidházi karja egy pillanatig még görcsösebben  akaszkodott nyakam köré…”(114.) Nem is beszélve arról a tényről, hogy az elbeszélő-hős szobrász, tehát az alkotás két keze munkájának eredménye.

19 „Mene, Mene, Tekel. Ufarszin!” (Daniel 5:25) Említett Nabukodonozor történet csupán említés szintjén van jelen, mégis fontos jelentéstartalommal segíti a novella megértését, ha az égre író kéz, és a meszelt falra írt felirat Dániel próféta könyvéből származó történetét áttekintjük. A Biblia szerint Nabukodonozor babiloniai király fia és utóda, Belsazár nagy lakomát rendezett az udvarában. Majd „Borozás közben mondá Belsazár, hogy hozzák elő az arany és ezüst edényeket, a melyeket elvive Nabukodonozor, az ő atyja a jeruzsálemi templomból, hogy igyanak azokból a király és az ő főemberei, az ő feleségei és az ő ágyasai” (Dániel 5:2) Amíg ez megtörtént s a jelenlévők a templomi edényekből iszogattak dícsérve saját bálvány-isteneiket, különös esemény történt. „Abban az órában emberi kéznek ujjai tünének fel és írának a gyertyatartóval szemben a király palotájának meszelt falán, és a király nézé azt a kézfejet, a mely ír vala” (Dániel 5:5) Megrettent mindettől a király és előhívatta a babiloni bölcseket, hogy olvassák el neki ezt az írást, és fejtsék meg annak az értelmét. Senki sem volt azonban erre képes, csupán Judának Babilonban fogoly fiai közül való Dániel, aki már Nabukodonozor idejében kitűnt azzal, hogy megfejtette az előző király álmait. Most a királyasszony hívja fel Belsazár figyelmét Dánielre, akit a megrendült király maga elé hívat. Dániel meg is felel Belsazár kérdésére: elmondva, hogy az „egek Ura” által „küldetett ez a kéz, és jegyeztetett fel ez az írás, hiszen „Sőt felemelkedtél az egek Ura ellen és az ő házának edényeit elődbe hozták, és te és a te főembereid, a te feleségeid és a te ágyasaid bort ittak azokból, és az ezülst- és arany–, ércz-, vas-, fa- és kőisteneket dícséred, a kik nem látnak, sem nem hallanak, sem nem értenek, az Istent pedig, a kinek kezében van a te lelked, és előtte minden te útad, nem dicsőitetted. (Dániel 5:23) És ez az írás, amely feljegyeztetett: Mene, Mene, Tekel. Ufarszin! (Dániel 5:24-25) Majd ezzel meg is magyarázza az arameus, azaz arámi nyelvű felirat értelmét: „megszámláltatott, megméretett, könnyűnek találtatott!”, egészen pontosan ”Ez pedig e szavaknak az értelme: Mene, azaz számba vette isten a te országlásodat és véget vet annak. Tekel, azaz megmérettél a mérlegen és híjával találtattál. Peresz, azaz elosztatott a te országod és adatott a médeknek és perszsáknak. Akkor szóla Belsazár, és öltöztették Dánielt bíborba, és aranylánczot vetének nyakába és kikiálták felőle, hogy ő parancsol mint harmadik az országban. Ugyanazon az éjszakán megöleték Belsazár, a Káldeusok királya. (Dániel 5:23-30)

20 ELEK Artúr, Jakab, a fatalista, 112.

21 ELEK, im., 114.

22 Sterne számos helyen utal a Don Quijotéra , pl. „Nyugodtan mondhatnám most Sancho Panzával…”, (36), „Cervantes hőse nem bocsátkozott vitába nagyobb komolysággal…”, (56)  (STERNE, T.S., ford.: HATÁR Győző, Bp., Európa, 1989.)

23 ELEK, im., 117.

24 IMRE László, Egy narratológiai képlet történeti megközelítése, www.mta.hu/fileadmin/l osztaly/osztalybeszamoló2006.doc,  IMRE utalását vö.: JAUSS, Az irodalmi posztmodernség = Recepcióelmélet-esztétikai tapasztalat-irodalmi hermeneutika, Bp., Osiris, 1999, 218-222.

25 ELEK Artúr, Jakab, a fatalista, 116.

 

 



*A Nyugat és kora doktori program. Témavezető: Kenyeres Zoltán