Főoldal
|
|
Horváth Zsuzsa:*
„Az élettörténet mint játékszer.” Az identitás és a játék összefüggései Kaffka Margit Színek és évek című regényében
Ajánló: Kenyeres Zoltán
Letölthető változat (pdf)
Dolgozatom első fele történeti megközelítésű, míg a második a vizsgált regény utóbbi recepciójában kiemelt szerephez juttatott kérdéskörnek értelmező jellegű továbbgondolása. A Színek és évek bár nem a Nyugat hasábjain jelent meg,1 mégis a folyóirat modernségben betöltött szerepét vizsgálva fontos szerep jut a regénynek.2 Ezt támasztja alá az is, ha megvizsgáljuk kritikai fogadtatását, az értékorientációk kialakulását, illetve módosulását. Szigorúan a számokat tekintve mintegy tizennégy cikkben hivatkoznak a Színek és évekre a folyóirat teljes időszaka alatt.3
Ezek a kritikák részét képzik a Nyugatban kialakított és a mai irodalomtudományi gondolkodásunkban is tovább hagyományozódott teljes Kaffka képünknek. Móricz Zsigmond kritikájával kezdődően végigkövethető egy olyan törekvés, mely Kaffkának ezt a regényét igyekszik a modern próza egyik fontos műveként beállítani. Ezt különböző, utólag összefüggéseiben elemezhető, értelmezői eljárásokkal érik el az egyes kritikusok, melyeket az alábbiakban szeretnék összegezni, kitérve a regény Kaffka életművén belüli szerepének, helyének változására.
Habár konkrét elemző kritika a műről csak három jelent meg a folyóiratban (Móricz Zsigmondé, Lengyel Menyhérté és Schöpflin Aladáré), a későbbiekben a regény címe szinte összeforrott Kaffka nevével, vagyis ahol róla írtak, ott megemlítették ezt a művét is. A három szövegnek közös pontja, hogy kiemelik az önéletrajzi vonatkozást, és eltérő módon ugyan, de mindhárman vizsgálják a női írás jegyeit.4 További közös jegy a tematikus megközelítés, mely a regény hiteles társadalomrajzát kapcsolja össze a női szempontból megírt pusztulástörténettel. Ezzel összefügg az ábrázolt szereplők rajzának és az életanyag gazdagságának, hitelességének, elrendezésének dicsérete. Móricz recenziójában a nőiség szempontjának vizsgálata kapja a legnagyobb szerepet, stilisztikai, szerkezeti, szemléleti jellemzőket is figyelembe véve.5 Lengyel Menyhért az előadásmódot, melyet „oroszosnak” nevez, emeli ki. Schöpflin 1912-es tanulmánya Kaffka addigi prózáját vizsgálja, főleg két regényét (Színek és évek, Mária évei) elemzi. Előtérbe helyezi a megfigyelések jelentőségét a regény szerkezetében és a narráció szubjektív formáját, utal a regény impresszionisztikus megoldásaira, valamint rajzának realisztikus voltára. Elsőként említi Pórtelky Magda sorsának szimbolikusságát, melyet nemzedéki kérdésként kezel (átmeneti asszonytípus), összekapcsolva a Mária évei következő asszonynemzedékének eltérő rajzával (új asszonytípus).
A Nyugatban több-kevesebb rendszerességgel írtak Kaffkáról, vagy újonnan megjelent művei, vagy halála, vagy halálának évfordulója, vagy valamilyen más aktualitás kapcsán. Ezeknek a kritikáknak egyik közös pontja az, hogy a Színek és éveket mindig mint legjelentősebb művét említik. (Móricz Zsigmond, Lengyel Menyhért, Schöpflin Aladár, Fenyő Miksa, Tóth Árpád) Jelentőségét két szempont köré rendezhetjük, egyrészt Kaffka írói életművén belül „remekmű”, „beérkezésének” „tökéletes” műve, „eddigi csúcspont”, másrészt az írónők folyamatrajzában is az első olyan műként értelmezik, amely egyértelműen mentes mindenfajta dilettantizmustól, profi munka, helye a hivatásos írók között van, nemétől függetlenül. (Móricz Zsigmond, Schöpflin Aladár) Talán nem is kell említenem, hogy ez a kánonalakításnak az egyik első fogása, ki kell jelölni a fontosnak tartott szövegeket, illetve rögzíteni kell azokat a szempontokat, amelyek alapján az a bizonyos szöveg a kánon részét képzi.
Ugyanakkor a Színek és évekről szóló kritikák szempontjai, megállapításai meghatározzák, mintegy előírják a későbbi Kaffka-művek értékelését, értelmezését a Nyugat kritikusai számára. Ezt jelzik a korábbi kritikákra, értelmezőkre, főleg Móriczra és Schöpflinre, történő utalások, hivatkozások szembetűnően nagy száma. Így megállapításaik hitelesnek számító értelmezésekként élnek tovább. Értelmezhetjük úgy is, hogy a kialakuló illetve a már meglévő értékrendszert kívánják erősíteni. Gondolok itt még arra a visszatérő értelmezési eljárásra is, mely során a Színek és évekhez viszonyítják a később megjelent regények tematikáját, stílusát, konstrukcióját, előadásmódját, próbálják folyamatrajzként értelmezni Kaffka időben egymást követő regényeit (Mária évei, Állomások). (Vö. Balázs Béla, Tóth Árpád, Király György, Schöpflin Aladár kritikái.)
További érdekesség, hogy vannak olyan kritikák, melyek nemcsak a többi Kaffka-műre reflektálnak, hanem más írónők alkotásaira is, így azok értékelését, helyét is kijelölik, vagy megpróbálják kijelölni egy a folyóirat tekintélyénél fogva kanonizált rendszerben. Ide sorolható Móricz kritikájának azon kijelentése, hogy Kaffka mint nőíró az első jelentős irodalmunkban, már hivatásszerű női író. De érdekesebb Balázs Béla kritikája, mely a Színek és évek témájának (dzsentri pusztulás és női sors összefonódása)új variációjaként olvassa Ritoók Emma Csöndes élet című novelláját. Így Kaffka és vizsgált regénye a női irodalmon belül is elfoglal egy viszonyítási pontként értelmezhető helyet. Ezzel a fogással a Színek és évek mérték, mérce lett, melyhez a többi írónő írói teljesítményét hasonlítják, mérik.
Egyik, a mai napig is, meghatározó megállapítás Kaffka regényéről, hogy önéletrajzi jellegű.6 Ez a Nyugatbeli kritikákban is visszatérő motívum (Gyulai Márta, Király György, Móricz, Radnóti, Schöpflin Aladár …..), Schöpflinnél azonban még egy érdekes mozzanattal egészül ki ez a megállapítás. Ő az indiszkréció-vita kapcsán7 Babits Timár Virgil fia című regénye mellé állítva említi, többek között, a Színek és éveket, így irodalomtörténeti kapcsolatot hoz létre a két mű között, ezzel is a korábban már kiemeltnek ítélt helyét erősítve.
A kánonképződésnek egyik fontos eleme az egyes alkotók teljes életművének vizsgálata, értékelése, történeti elhelyezése. Kaffka halála után Király György és Schöpflin Aladár tesznek kísérletet erre a típusú kritikára. Király György kiemeli a regény tematikus újítása (a dzsentri és a nőtéma összekapcsolása) mellett, az irodalmi téma hagyományának folytatását, itt Mikszáth műveire hivatkozik. Az életművön belül hangsúlyozza a Mária éveivel való szorosabb rokonságot, a líraiság, a társadalom- és korrajz kiemelésével. Schöpflin Aladár Kaffka prózájának, a kor kritériuma szerinti, modernségét a hiteles társadalomrajzhoz és kritikához köti, és Móricz Zsigmond műveinek női szempontból megírt egyenrangú alkotóját látja benne.8 Két regényét, a Színek és éveket és a Mária éveit, két egymást követő női generáció problémáit középpontba állító műként olvassa. A kritikákat rokonítja a tematikus olvasat, a regények „genetikus” összefüggéseinek feltárása és az, hogy Kaffka prózáját irodalomtörténeti összefüggésekbe ágyazva helyezi el a modernségen belül. Részben ide kapcsolhatjuk Fenyő Miksa írását, mely szinte közvetlenül Kaffka halála után jelent meg, és szintén egy értelmező eljárással él, az írónő mindhárom műfajában kijelöl, megnevez egy tökéletes munkát, regényként a Színek és éveket említi.
Halálának tizedik évfordulója kapcsán Schöpflin, egy a Kaffka-recepcióban máshol is felmerülő problémára, a méltatlanul elfelejtett írónőére hívja fel az olvasók figyelmét.9 Ennek részben ellenpontjaként értelmezhetjük Radnóti Miklós azon megjegyzéseit, melyek a Színek és évek 1936-os új kiadásának közönségsikerére és a megélénkülő irodalomtörténeti érdeklődésre vonatkoznak,10 ezek szintén a kánonképződés, közelebbről a meglévő értékrend megerősítését célozzák.
A fenti áttekintésből levonható az a következtetés, hogy a ’kánon’ szó alapjelentésének további átvitt jelenései is értelmezhetőek lesznek Kaffkának e művével kapcsolatban.11 Hiszen a Színek és évek kanonizálódott Kaffka életművén belül, azaz a Színek és évek lett a mérték a többi, időben később született Kaffka-műhöz képest. Ugyanakkor a mű a Nyugat (modern) prózai hagyományán belül is kiemelt helyet foglalt el, azaz a Színek és évek benne van a modern elbeszélőpróza megújító műveit tartalmazó szövegcsoportban (itt a kánon lista jelentése érvényesül). Mindemellett az írónők kapcsán Kaffka, illetve műve, úgy is értelmezhető mint ’mérce’, ’mérték’ egy irodalmi sorban.
Kaffka Margit prózájának a (klasszikus) modernségre jellemző elbeszélésmód megújítását az utóbbi években egyre többen vizsgálják,12 így olyan kérdések kerülnek előtérbe, mint a narráció, az emlékezés és az identikusság összefüggései. Írásom második részében ezekhez a kérdésekhez kapcsolódom, kiegészítve a játék motívum szemantikai értelmezésével.
Pórtelky Magda a regény főszereplője és narrátora, E/1-ben szubjektív nézőpontból saját élettörténetét, életeseményét retrospektív módon beszéli el. A narrációt alapvetően az emlékezés és az én identitásának kérdése szervezi. A viszony az átélő én és az elbeszélő én között aszimmetrikus,13 amely a reflexiók, önreflexiók olvasása során tapasztalható. Az emlékező elbeszélőhelyzet újra meg újra szóhoz jut, és szemszögével mindvégig átjárja az emlékezés nyomán kibontakozó történetet. Végig érezhető az elbeszélőnek ez a visszatekintő és a múltat a jelen perspektívájából újraélő és újraértelmező magatartása.14
Az emlékezés regénybeli szerepét már több elemzője kiemelte, többek között Bodnár György, Fülöp László és Benyovszky Krisztián. Abban mindannyian egyetértenek, hogy kiemelkedően fontos szerepe van, valamilyen formában magáról az emlékezésről is szól, az emlékezés regénye (is). Az elbeszélés-emlékezés pozíciójából Pórtelky Magda úgy beszél önmagáról, mint egy idegenről, egy rajta kívül álló személyről. Narrátorként nemcsak felidézi, hanem szüntelenül értelmezi is a múltat, ami azt is eredményezi, hogy az emlékező én és a múltbeli én közti identikus folytonosság gyakran megszakad, és előtérbe kerül a heterogenitás, a különbözőség mozzanata.
„[…] ez új fejezet, új élettörténet, mert benne másvalaki, elváltozott, kicserélt lélek állapota, újon kezdődött élet sora íródik”15 „[…] és soha többet, semmi erőlködéssel azt a volt magamat meg nem találtam” (104.)
„Csak az merjen ítélve és kutatva végigemlékezni a múltján, aki már úgy teheti, mintha kívülálló második személyről volna szó.” (105.)
Az „én két temporális formája” közt nem vállalja az „identikus folytonosságot”,16 ennek felismert szakadását az elbeszélő én verbálisan is megerősíti.
„[…] és én nem felelhetek ma annak a valakinek a tetteiről, akit húsz esztendővel ezelőtt az én nevemen hívtak. Néha egészen úgy tudok rá gondolni, mint egy idegenre.” (6.) (Kiemelés: H. Zs.)
A történet, a fabula helyett az elbeszélő-emlékező főhős kerül(het) az olvasói érdeklődés középpontjába, azaz Pórtelky Magda emlékező (tapasztaló, elbeszélt-én) szerepe mellett a másik, elbeszélő szerepre (elbeszélő-én) a narratív szerkezet is ráirányítja a figyelmet.17 A regényben Pórtelky Magda, az E/1. személyű elbeszélő úgy mutatja be, jellemzi egy helyütt saját, időben korábbi (az elbeszélő-emlékező pozíciót megelőző énjének) ambícióit, akkori önmagát, hogy az csak egy másik, csak a férfi, a férje révén teljesülhet be, bontakozhat ki.
„Úgy éreztem, hogy minden álmom és ambícióm teljesítve lesz, és egyebet nem is kaphatok már azután. Szerettem volna sürgetni, tolni, ösztökélni előre ezt az embert, aki hivatva van rá, hogy teljesítse és véghezvigye a világban, amit az én becsvágyam kíván. Igen, igen, gondoltam, egy férfival mindent el lehet érni; őáltaluk el lehet jutni mindenhez, csak biztatni, akarni, zavarni kell; szívósan és ravaszul, ez az asszonyok dolga.” (83.)
Az elbeszélt én és az elbeszélő én kettősségének folyamatos megléte18 is az én témáját hangsúlyozza, valamint az én szerepének kérdését és a szubjektivitás kérdéskörét is felveti az értelmező számára. Émile Benveniste nyomán szubjektivitásként határozhatjuk meg a beszélőnek azt a képességét, hogy szubjektumként tételezi magát, vagyis a beszédben én-ként hivatkozik magára. A nyelvben lévő szubjektivitás felszínre hozásának kiindulópontjai a személyes névmások, hiszen az én névmás semmilyen lexikális egységet nem nevez meg, kizárólag nyelvi természetű dologra utal, amennyiben a megnyilatkozáson belül tesz szert referenciára. Mindez azt mutatja - vonja le következtetését Benveniste -, hogy az ember a nyelvben és a nyelv által konstituálódik szubjektumként.19 Vagyis Pórtelky Magda az elbeszélt E/1. személyű története révén, az elbeszélő-emlékező pozíció aktiválásával, az elbeszélt nyelvben és a nyelve által, az elbeszélt történetben, a történet(e) révén konstituálódik meg mint én. Vagyis a temporálisan felfogott két én közti különbségnek, a folytonosság megszakadásának illetve törésnek egyik oka az én-ek módosulásában, esetünkben az én az elbeszélt történet nyelv általi konstituálódásában, létesülésében van.
„Így van ez az eseményekkel is talán; és lehet, hogy amit ma az élettörténetemnek gondolok, az csak mostani gondolkodásom szerint formált kép az életemről. De akkor annál inkább az enyém – „ (8.) (Kiemelés az eredetiben: H. Zs.)
Azaz az elbeszélő-emlékező főhős megalkotja saját történetét, sőt jelenlegi pozíciójából vállalható identitását a hitelesítés és az (ön)megértés gesztusával.20 Pórtelky Magda az elmondás aktivitásával a passzívan elszenvedett életeseményeket sajáttá tett elbeszélt történetté alakítja, ezt az idézetben az enyém birtokos névmás kiemelt szerepe is jelzi.21
A játék szónak Pórtelky Magda életének több szakaszában más-más értelmet tulajdoníthatunk a szó alapjelentéseivel összhangban, hiszen egyrészt a kedvtelésből, szórakozásból folytatott tevékenységet is jelöli: játszást. Másrészt ennek átvitt értelmében a megjátszást, a szerepjátékot is mint életstratégiát, mely a színházi darabnak, a színműnek mint játéknak az előadásával, a színészi játékkal van szemantikai kapcsolatban. Harmadrészt a játszási folyamat eszközét: a játékszert is értelemképző funkcióba lehet hozni. Magda egész elbeszélt életét végigkíséri a játék, a szerepjáték kiemelt fontossága. Gondolhatunk Magda és Sándor gyerekkori szerepjátékára, Rombertáró és Vulpaverga szerepeire, nyelvi síkon való átélésére, átlényegülésre, illetve Sándor részéről annak a későbbi továbbjátszására az elmegyógyintézetben.
„Vele, ha csak ketten voltunk együtt, egészen furcsa és fantasztikus játékot eszeltünk ki, és folytattuk – azaz továbbéltük minden alkalommal.” (9.) […] „órák hosszat Vulpaverga–Rombertáró-nyelven beszéltünk” (9.)
Pórtelky Magda későbbi élete során is fontos szerep jut a játékos, évődő, férfi és nő közti kapcsolatnak, hiszen az udvarlás körülményességei, a bókok szertartásos fogadása, a tekintetek játéka, a „szemjáték”, a „szerelemjáték”, a férjszerzés mind-mind szinte megkövetelik ezt a kölcsönösségen alapuló kommunikációs formát.
„[…] és sebtében könyököltem ki pár mosolygós szóra, gyors, játszós kérdésre.” (27.)
„a tánc öröme máig szegényes és balga játszódás volt csak” (44.)
„Két bolondos gyerekember játéka.”22 (98.)
„Én csak az udvarlókkal, szerelmes játékban tudtam ravaszkodni kicsit, nem a mindennapos életben.” (50.)
„Most a virágok árnya véd, visszanéztem az elszántság egy egyszerű és ujjongón hazárdos ötletével – kérdő és kereső, megértő és elintéző pillantásával -, amilyenhez nem elég az akarás, a játékkedv néha: ritka felhangoltság perce kell hozzá és az a biztonság, hogy ennyi minden: és nem zavarhat meg a folytatás kétsége vagy kockázata. „A királyfi!” – gondoltam […]” (95.)
Vagy másik példát említve, a pesti kitérő alkalmával a színésznő mint felvetődő életbeli szerep, vagy a jós cigányasszony-alakítás a trónörökös látogatásakor, mind-mind a játéknak, a játszásnak egy-egy fontos szemantikai-tematikus kibontása, megjelenése. Pórtelky Magda és a kulturális identitását jelentő szűkebb közösség, a dzsentri egész életét a szerepjátéknak, a szereplésnek, a külsőségekben való megnyilvánulásoknak rendeli alá, melynek egyik, a regény elbeszélő-emlékezője szerint, kiemelt terepe éppen a szerelem.23
„Értett ő az ilyenekhez, okos fejében egyre forgatta az élet e furcsa játékait, melyek legfő értelme és magyarázata tán. De foglalkozott itt a szerelmesek dolgaival mindenki. Ők a nap alatt jártak, szem előtt, ügyük közös ügy volt, megbeszélt, nótába fogott; részvét volt a megszólalásban is, tisztelet és szimpátia a részvétben irántuk, mintha színpadon játszanának, félig tán a figyelő szemek kedvéért.”24 (Kiemelés: H. Zs.) (24.)
„Mert én ismertem azóta sokféle, más vidékről való embert, de úgy hiszem, sehol a föld kerekén nem tudják olyan szép megjátszással, lendülőn, búsan, szilajon és parádésan élni a szerelmet, mint erre mifelénk tudták hajdanában.” (Kiemelés: H. Zs.) (23.)
„Nekem a lelki egészségemhez kellett a hódítás, ünneplés, sok szem előtt szereplés. Úgy kellett, mint a kenyér;” (125.)
A szerepjáték mint életstratégia nemcsak Magda kulturális identitása miatt lehet kiemelt szerepű, hanem személyes identitásának kiépülése kapcsán is. Hiszen, mint azt az alábbi idézet(ek) is jól szemlélteti(k), az elbeszélő-emlékező életének egy bizonyos szakaszában az élet olyan, mint a játék elv alapján szemléli az életeseményeit, és az abban betöltött, idővel módosuló, szerepeit.25
„Az én mostani látásommal nézve már világos, hogy a sokféle emberi hajszában és változásban nagyon sok a játékos szándék. Ahogy a gyerek azt mondja: boltocskát játszom vagy papát vagy tengeri vihart – úgy játssza bele magát a felnőtt ember is a célratörő, a szorgos, a léha, a szenvedélyes vagy gyűlölködő szerepébe.” (Kiemelés: H. Zs.) (5.)
„Az ember jól-rosszul mégiscsak végigjátssza a maga vállalta szerepeket mind sorjában. Csakhogy nem, mint a színpadi, csinált történetekben, egy fő személy szándéka után igazodik a többieké; a valóságban mindenki külön fő személy önmagának, és senki sem vállal mellékes szerepet; magáért magának játszik. Ebből támad a sokféle és véletlen bonyolódás, ami mindnyájunkat végtelen érdekel, amíg benne vagyunk. Ki kit szeret, kit vesz el, mire neveli a gyereket, milyen helyért verekszik a világban, és hogy dől ki. Mikor aztán végigcsinálta az ember, ami tőle telt, s amit az életével általában csinálni lehetett, akkor megnyugodhat, ha van még egy kis ráérő pár esztendeje. ” (Kiemelés: H. Zs.) (5.)
„A komédia kinn újra kezdődik – ugyanaz a darab. Csak más szereposztással, más külső elrendezéssel –, beharangoznak, mennek; és mi nem vagyunk rá többet kíváncsiak. Néha szeretnénk odaszólni: „Hagyjátok abba! Mit változtat, hogy valami így fordul vagy amúgy? Minden egyre megy!” Pedig nincs igazunk, csakhogy ez már az ő színjátékuk. Mi a magunk partnereivel nagyjából ilyenformán játsztuk.” (Kiemelés: H. Zs.) (6.)
„Például az ember liheg és viaskodik a gyerekekért, s azt hiszi, ez mindfogytig így lesz: és valóban, legtöbb öreg a gyerekein át kapcsolódik, úgy-ahogy, az életbe; csakhogy akkor ez még egy kis játszókedv, egy szerepvállalás. […] Lehet, más ezzel másképpen van egy kicsit; én nagyon is magamra maradtam.” (6.)
Ugyanakkor felmerül egy másfajta játék lehetősége is, ennek során a szónak a játszási folyamat eszközére: a játékszerre történik utalás, így azt is értelemképző funkcióba hozhatjuk.
„amit ma az élettörténetemnek gondolok az csak mostani gondolkozásom szerint formált kép az életemről. De akkor annál inkább az enyém – és érdekesebb, tarkább, becsesebb játékszert ennél el sem gondolhatok magamnak.” (8.)(Kiemelés az eredetiben: H. Zs.)
A kétféle játékértelmezés az elbeszélő-emlékezés folyamata során a temporálisan felfogott én közti különbségnek megfelelően változik. Egyrészt a (szerep)játék mint az élet metaforája, másrészt az (elbeszélt) élet eseményeinek elbeszélésével való alkotói játékként jelenik meg. A temporálisan felfogott két én közti távolságot véleményem szerint a játékról vallott nézetek radikális különbsége is megerősíti, sőt okozhatja, hiszen Pórtelky Magda elbeszélésében a játék mint az élet egy bizonyos aspektusának (a mozgalmas, célelvű, fiatalok által élt élet) metaforája jelenik meg. Ennek a helyét veszi át a magányos, csendes élet, a korábbi életfelfogást képviselő Pórtelky Magda és a külső szemlélő számára céltalannak tűnő élet, amely viszont mint különleges, kitüntetett léthelyzet az önmegértés, önmagunk újrateremtése felől határhelyzetként is értelmezhető. Az idézetben szereplő játékszer az (el)játszási folyamat eszközét jelenti, vagyis Pórtelky Magda önnön énjével, életével mintegy játékszerrel játszik. A játszó alany önmaga számára, a játék során, azaz az élet(e) eseményeinek elbeszélése nyomán válik szubjektummá, személyisége a játékban, az eljátszott, elbeszélt életben ölt formát. A játék metafora különösen alkalmas a művészi alkotásfolyamat mechanizmusainak bemutatására. A játék során az individuumot az alkotásban mint játékban önazonosságát ideiglenesen feladó26 és identitását ismét felépítő szubjektumként értelmezhetjük. Az elbeszélő-emlékező Pórtelky Magda az életeseményeit elbeszélő aktív, alkotói játékban, azaz éppen a játék folyamatában, és az alkotói játék révén, az elbeszélt szerepjátékokon keresztül építi fel jelenlegi pozíciójából vállalható identitását, az (ön)megértés gesztusával.27
Jegyzetek
1 A regény a Vasárnapi Újságban jelent meg folytatásokban, 1911-ben, majd a Franklin Társulat könyv alakban is közre adta 1912-ben.
2 Nyugat folyóirat egy olyan értelmezői, kulturális közösséget alkot, amely fennállása alatt létrehozott, képviselt egy kánont mind a folyóiratban közölt szépirodalmi írások, mind a közölt kritikák értelmezései révén.
3 Móricz Zsigmond, Kaffka Margit, Nyugat, 1912/3. Lengyel Menyhért, Kaffka Margit regénye: Színek és évek, Nyugat, 1912/23. Schöpflin Aladár, Kaffka Margit, Nyugat 1912/24. Balázs Béla, Mária évei, Nyugat, 1913/13. Balázs Béla, Ritoók Emma új könyve, Nyugat, 1914/1. Tóth Árpád, Kaffka Margit új regényeiről, Nyugat, 1917/22. Fenyő Miksa, Kaffka Margit, Nyugat, 1918/24. Király György, Kaffka Margit, Nyugat, 1920/1-2. Schöpflin Aladár, A magyar irodalom a 20. században, Nyugat, 1924/11. Indiszkréció az irodalomban. A Nyugat ankétja (Schöpflin Aladár hozzászólása), Nyugat, 1927/6. Schöpflin Aladár, Kaffka Margit most tíz éve halt meg, Nyugat, 1928/23. Gyulai Márta, Kaffka Margitról, Nyugat, 1930/ 6. Schöpflin Aladár, Kaffka Margitról, Nyugat, 1935/1. Schöpflin Aladár, Kaffka Margitról, Nyugat, 1935/8. Radnóti Miklós, Kaffka Margit, Nyugat, 1938/12.
4 Séllei Nóra tanulmányának egyik fontos alapvetése, hogy két dolgot minden kritikusa megállapít Kaffkával kapcsolatban, „egyrészt, hogy életművének minden darabján érződik az „asszonyíró” keze nyoma, másrészt, hogy valamilyen mértékben minden írása önéletrajzi jellegű”. Vö. Séllei Nóra, Az „asszonyíró” és az önéletrajz – Kaffka Margit: Lírai jegyzetek egy évről = S. N., Tükröm, tükröm …: Írónők önéletrajzai a 20. század elejéről, Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, Debreceni Egyetem, 2002, 257. A Kaffka nőiségére való utalások megegyeznek abban, hogy a nőiség minden esetben másságként jelenik meg. Kaffka Margit írónőként való kanonizálódása a recepcióban összefüggésben áll az életmű önéletrajzi jellegének és nőiségének párhuzamos hangsúlyozásával, írja Séllei Nóra. Ezt a kérdést nem kívánom bővebben tárgyalni, mivel jórészt egyetértek a szerző kijelentéseivel, másrészt nem ezen az értelmezési vonalon haladnék tovább. A Kaffka-recepció a maga teljességében még nincs feltárva, de egy-egy részproblémáról már születtek érdekes, továbbgondolható, összefoglaló jellegű munkák. Példaként a fent idézett tanulmányt említem, melyben az angolszász feminista irodalomelméleti diskurzus beszédmódját meghonosítva a Kaffka-recepció elemzése során arra keresi a választ Séllei, hogy milyen diszkurzív térben működik a nőiség mint kritikai szempont a Kaffkát „asszonyíróként” értelmező szövegkorpuszban. Tanulmányának első részét az alábbi következtetéssel zárja: a Kaffkával szemben felvetett „esztétikai kifogások egyértelműen a „nőiesség” társadalmi nemfogalma köré rendeződnek. Így az évszázados kulturális örökségből eredő jelentésmezőkből következően jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy bár valóban Kaffka Margit a leginkább kanonizált magyar írónő, és bár a kijelentések szintjén valóban maguk közé fogadták a nyugatosok, megítélése és értékelése mégis az „asszonyíró” kategóriában tartja. Mi több, a kritikusok és a rá emlékező kortársak csak a (nő) helyén képesek látni őt […]” Vö. Séllei, i.m., 257–271.
5 Ennek a problémának a részletesebb kifejtését lásd Séllei, i.m., 258.
7 Az indiszkréció-vita a fikció és valóság, a kulcsregény, a modell és a dokumentarizmus irodalomelméleti kérdéseit is érinti. A vita összefoglalását lásd Bárdos László, Az „indiszkréció-ankét”, rövid összefoglalásban = A Nyugat-jelenég (1908-1998), szerk. Szabó B. István, Bp., Anonymus, 1998, 185–191.
8 Ez a hosszabb lélegzetű kritika, A magyar irodalom a 20. században, külföldi olvasóknak, személy szerint Maxim Gorkijnak készült, azzal a szándékkal, hogy a magyar írók és irodalom törekvéseit összefoglalja.
9 Vö. Török Sophie, Versek I-IX., Nyugat, 1928/24. Uő., Nők az irodalomban, Nyugat, 1932/24. Kaffka Margit felújult emlékezete, Nyugat, 1937/3. Radnóti Miklós, Kaffka Margit, Nyugat, 1938/12.
10 Radnóti megjegyzései minden bizonnyal Dénes Tibor 1932-es monográfiájára, Ágoston Julián és a saját 1934-es bölcsészdoktori értekezésére vonatkoznak, Schöpflin Aladár és Török Sophie tanulmányai mellett.
11 A kanón alapjelentése az építőművészet instrumentuma, jelentése: (osztásokkal ellátott) „egyenes rúd, oszlop, vezérléc, vonalzó”. Ebből a konkrét kiindulópontból a szó különféle átvitt jelentéseket öltött, amelyek négy súlypont köré rendeződnek: 1. mérték, irányvonal, kritérium; 2. mintakép, modell; 3. szabály, norma; 4. táblázat, lista. Jan Assmann, A kulturális emlékezet Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrában, Bp., Atlantisz, 1999, 106.
12 Vö. Fülöp László, Kaffka Margit, Bp., Gondolat, 1987, 60–118. Cseresnyés Dóra, Az én-elbeszélés típusai a klasszikus modernség magyar prózájában = A Nyugat-jelenség (1908-1998), szerk. Szabó B. István, Bp., Anonymus, 1998, 132–140. Bodnár György, Kaffka Margit, Balassi, Bp., 2001, 159–196. Benyovszky Krisztián, Emlékezés és narráció három modellje (Kaffka Margit, Ottlik Géza, Talamon Alfonz) = Uő., Rácsmustra. Regényes olvasónapló Kaffka Margittól Bodor Ádámig, Pozsony, Kalligram, 2001, 45–56. Szitár Katalin, Az elbeszélő gondolkodás és a szó poétikuma. Kaffka Margit: Polixéna tant = Szó – Elbeszélés – Metafora. Műelemzések a XX. századi magyar próza köréből, szerk. Horváth Kornélia, Szitár Katalin, Bp., Kijárat, 2003, 387–409. Györffy Miklós, A modern magyar én-regény születése. Kaffka Margit: Színek és évek = Uő., Magyar elbeszélő szólamok, Pozsony, Kalligram, 2004, 20–34.
13 Benyovszky Krisztián a Dorrit Cohn-i terminust használva szubjektív, disszonáns önnarrációnak tartja a regény elbeszéléstípusát, melynek legfontosabb jellemzője, hogy mindent az én tudati szűrőjén keresztül ismerünk meg, tehát szubjektív, ugyanakkor az elbeszélő én és az átélő én között aszimmetriát feltételez, melynek folyamatosan változó viszonya fontos szerephez jut a narrációban. Vö. Benyovszky, i.m., 49. és Cohn, Dorit, Áttetsző tudatok = Az irodalom elmélete II., szerk. Thomka Beáta, Pécs, 1996, 81–194. „a tudatlan múltbeli ént „felvilágosítja” a szuverén tudású narrátor” i.m. 109.
15 Kaffka Margit, Színek és évek, Bp., Osiris, 1999, 104. (A dolgozat további részében a regénynek erre a kiadására hivatkozom, az oldalszámot az idézet után zárójelben tüntetem fel.)
16 Vö. Benyovszky Krisztián, i.m., 2001, 49.
17 Erre utal Schöpflin Aladár „semmi rendkívüli dolog nem történik”, Radnóti Miklós „egy asszony élete, melyben semmi különös dolog nem történik” megjegyzései, és Fülöp László „nagyszabású arcképrajz”, „portréregény” műfaji megjelölése is, melyek kimondva kimondatlanul is a főhős és szerepének jelentőségét hangsúlyozzák a történet, a fabula lényegtelenségével szemben. Vö. Schöpflin Aladár, Kaffka Margit, Nyugat, 1912/24. Radnóti Miklós, Kaffka Margit művészi fejlődése = Radnóti Miklós művei, szerk. Réz Pál, Bp., Szépirodalmi, 1982, 614. Fülöp, i.m., 89.
18 Vö. Cseresnyés Dóra, i.m., 132–140.
19 Benveniste, Émile, Szubjektivitás a nyelvben = A posztmodern irodalomtudomány kialakulása, szerk. Bókay Antal – Vilcsek Béla, Bp., Osiris, 2002, 59–64.
20 Vö. Benyovszky, i.m., 50.
21 A ricoeuri értelemben vett narratív azonosság során, azaz saját történetének elbeszélése révén, az elbeszélő funkció létrehozásával és betöltésével Pórtelky Magda az elveszített személyes és kulturális identitását nyeri vissza. Vö. Ricoeur, Paul, A narratív azonosság = Narratívák 5. szerk. László János – Thomka Beáta, Bp., Kijárat, 2001, 15–25. Ennek részletes kifejtését ld. egy másik tanulmányomban. Illetve Vö. Zsadányi Edit, Írónők a századelőn = A magyar irodalom történetei 1800-tól 1919-ig, szerk. Szegedy-Maszák Mihály, Veres András, Bp., Gondolat, 2007, 810–811.
22 Az idézet Tabódy Endre és Pórtelky Magda között lejátszódott bimbózó, szerelmi kapcsolat „értelmezése” Magda részéről.
23 „a szerelem, ez a legfontosabb dolog, mert erről beszél mindenki, felélénkülő arccal, mohón vagy kíváncsian” (13.)
24 Ez a részlet Grószi véleményét idézi meg, közelebbről Magda anyjáról, Kláriról és annak éppen aktuális udvarlóiról, Széchyről és Telekdyről szól.
25 Ilyen szereplehetőségek, a teljesség igénye nélkül: a fiatal lány férjhez menő szerepe, a szerelmes lány szerepe, a férje révén ambiciózus fiatalasszony szerepe, az özvegyasszony szerepe, az ismét férjhez kell menni asszony szerepe, az anyaszerep, a vallásos öregasszony szerep, a csak gyermekeiért élő önfeláldozó anya szerepe …. Az egyik ilyen szerepet egy rosszul értett, olvasott romantikus regénynarratívaként is értelmezhetjük. (A férjes asszony és a férj legjobb barátja között szövődő „regényes”, „romantikus” viszonya. Vö. Szitár Katalin, i.m., 387–409.
26 Vö. „[…] és én nem felelhetek ma annak a valakinek a tetteiről, akit húsz esztendővel ezelőtt az én nevemen hívtak. Néha egészen úgy tudok rá gondolni, mint egy idegenre.” (6.) „Én már el nem tudom képzelni önmagamat másféle múlttal és jelennel, mint ami így a részemmé vált, ilyenné formált.” (184.) (Kiemelés: H. Zs.)
*A Nyugat és kora doktori program. Témavezető: Kenyeres Zoltán
|