Főoldal
|
|
Szatmáry-Horváth Anna:*
Krúdy és a Nyugat
Ajánló: Kenyeres Zoltán
Letölthető változat (pdf)
Előadásom témája a régóta vizsgálatra váró viszony, amely Krúdy Gyulát a Nyugathoz fűzte. (Szabó, 1970. 259) (Mindig a lapot értem a Nyugat alatt, nem a mozgalmat.) A következőket vizsgálom: milyen sűrűn és milyen ritmusban publikált, miféle írásai jelentek meg, milyen volt regényeinek fogadtatása, és hogy ezek a recenziók milyen hatással voltak későbbi kanonizációjára.
Krúdyra pályakezdése elejétől jellemző bizonyos megjelenési ritmus, amely szinte minden általa látogatott lapban megfigyelhető: a kapcsolat elején csak tapogatózva néha-néha publikál. Majd eljön egy felívelő szakasz, amikor egyre gyakrabban jelenik meg neve a lapban. Ezt követi egy rövid ideig tartó nagyon intenzív szakasz: egy-egy lapszámban több cikke is megjelenik – a lezárás pedig hirtelen, látszólag minden ok nélkül következik be, ekkor szinte teljesen eltűnnek a lap oldalairól írásai, csak nagyon ritkán, két-, háromhavonta közölnek tőle valamit. Ez a három szakasz már az Orsova-beli publikációinál is észrevehető volt.
Nincs ez másképpen a Nyugattalvaló kapcsolatában sem. A folyóiratban Krúdytól először 1910 novemberében jelent meg egy Szindbád novella. Ezt követően a világháború kitöréséig még hat írása került publikálásra a lapban, amelyekkel párhuzamosan könyveiről szóló kritikák is helyet kaptak a Nyugat oldalain, többek között Ady híres recenziója a Vörös postakocsiról. A világháború alatt lényegében egyáltalán nem publikált a lapban (leszámítva Révész Béláról írott cikkét, amely viszont kétszer is megjelent, először 1917 októberében, másodszor pedig 1922 decemberében). Könyveiről továbbra is jelentek meg ismertetések szép számmal. Ez a korai, tapogatózó szakasz 1922-vel lezárult, kapcsolata a lappal inzenzívvé, szorosabbá vált. 1923-tól 1927 végéig rendszeresen közölt írásokat a Nyugatban. Ennek az ötéves időszaknak az első éve a legszaporább: nyolc írása, és az Aranyidő két folyatatása jelent meg ekkoriban tőle (az összes, Nyugatban publikált 37 írásból). 1927 után csak elvétve közöltek tőle írásokat, összesen hármat. Különös, hogy a lappal való legintenzívebb kapcsolata idején viszont nem jelennek meg bírálatok könyveiről a Nyugatban, később ellenben 1930 és 1933 között három is. Krúdy valószínűleg nem tekintette a Nyugatot sem kivételes, sem korszakos jelentőségű lapnak, legalábbis szerzői attitűdjében semmi erre utaló jelet nem találunk.
Köztudott, hogy Krúdy alakja szinte még életében legendássá vált, nem meglepő tehát, hogy a Nyugathoz való viszonyát kortársak és irodalomtörténészek más-másképpen értékelik. Van, aki a folyóirat belső köreihez számítja, míg mások, mint például Fenyő Miksa, úgy emlékeznek, hogy sose tartozott közéjük: „Krudy Gyula időnként, nagyritkán hozott valamit a Nyugatnak, de nem igen találta meg helyét közöttünk.” (Fenyő, 1960. 61) Hasonló véleményt képvisel Komlós Aladár is, de ő mégis inkább a Nyugathoz tartozónak gondolja Krúdyt: „A Nyugat szívesen fogadja a naturalizmus nyerseségét (mert új és meghökkentő), de inkább szíve szerint való Krúdy Gyula antinaturalista költőisége (bár a Szinbád költője ritkán látogatta a Nyugatot)” (Komlós, 1978. 29); illetve: „[a Nyugat] szabadított fel már korábban jelentkezett írókat, mint Schöpflin, Krúdy, Szomory Dezső”. (Komlós, 1978. 9)
Hasonló véleményt képvisel a Tóbiás Áron által megkérdezett Kassák Lajos több évtized távlatából:
„– És a magyar irodalomban hova helyezné el Krúdyt?
– [… A]lapjában véve a Nyugat oldalára helyezném, ott valahol egész szélsőséges vonalban kint, de odatartozóan. […] Krúdy, Ambrus, Halász Gyula és Schöpflin. Akik nem tudtak ellenállni a Nyugat vonzásának, föltétlenül belső alakuláson is mentek át ebben a periódusban […] Krúdynál nem volt harcos szimpátia, de föltétlenül a baráti köre, mint embernek és irodalmi érdeklődése a Nyugat volt.” (Tóbiás, 1964. 593)
Az irodalomtörténészek sem nyilatkoznak teljesen egyetértően a folyóirathoz fűződő szoros vagy kevésbé szoros kapcsolatáról. Kanonizációs szándék is megnyilvánulhat abban, hogy a lap belső köreihez számítják. Gál Istvánt idézem: „Krúdyt a Nyugat nagy nemzedékéhez számították ők maguk […]. De úgyszólván kezdettől fogva a Nyugat egyik legtermékenyebb munkatársa volt”. (Gál, 1973. 55)
Vele ellentétben monográfusai, Czére Béla és Szabó Ede már nem számítják a lap belső munkatársai közé. Sőt, van olyan vélemény is (Czére, 1967), mely szerint Krúdy számára az igazi iránytűt valójában a Kiss József által szerkesztett A Hét jelentette: véleményét a Kiss József köszöntése című írásra alapozza, amely 1930-ban jelent meg. (Krúdy, 1989) Sajnos Czére ezt nem fejti ki bővebben, és az említett írás nem támasztja alá kellőképpen feltevését. Szabó Ede véleménye szerint Krúdy végzetesen lemaradt arról az irodalmi modernitásról, amit a Nyugat jelentett: „Egyszóval kimaradt az új irodalom fő sodrából. Erre vall az is, hogy a Nyugatban először 1910-ben jelenik meg. Az időpont nem véletlen: ez idő tájt kezd Krúdy Mikszáth-modora alól valami új és eredeti kibontakozni, s erre már érdemes felfigyelniük a finomabb hallásúaknak.” (Szabó, 1957. 7–12)
Ránk maradt levelek is tanúsítják, hogy jó, ha nem is szoros baráti kapcsolatban lehetett a Nyugat két utolsó szerkesztőjével. Hosszú levélben köszöntötte Móriczot, amikor az átvette a lap szerkesztését, és biztosította együttműködéséről: „Számíthatsz a Nyugat szerkesztői asztalánál minden jóravaló igyekezetemre. A legnagyobb készséggel vállalom megbízásaidat, amelyek a Nyugat ideáljait szolgálják.” (Krúdy–Móricznak, Bp., 1929. nov. 24. Móricz, 1984. 11)
Móricz nagyon kedvesen válaszolt, és további együttműködésre bátorította Krúdyt:
„Drága Gyulám,
Kedves leveledet nagyon köszönöm s nagyon kérlek írj egy jó kiadós novellát, 8–16 oldal. Természetesen a legmagasabb honorárium amit nálunk el lehet érni!
Ölel btod Móricz Zs.”
(Móricz–Krúdynak, Bp., 1929. dec. 7. Móricz, 1984. 22)
A súlyosan beteg író Babitshoz írott levele szűkszavúbb volt, a viszontválasz pedig, emberileg érthetően, udvarias gesztusra korlátozódott:
„A Nyugat szerkesztőségének.
Kedves Mihály, ha bármiben, a Nyugat ügyeiben szolgálatodra lehetnék. Parancsolj velem, jó híved
Krúdy Gyula”
„Nagyságos Krúdy Gyula író úrnak
Budapest
Kedves Barátom!
Szíves soraid igen nagy örömet okoztak nekem és megerősítettek bizalmamban. Nagyon kérlek, támogasd írásaiddal a Nyugatot, amelyet igazán csak közös nagy erőfeszítés tehet azzá a mai áldatlan viszonyok közt, amivé lennie kell.
Sokszor üdvözöl igaz híved és tisztelőd
Babits Mihály”
(Krúdy–Babitsnak, Bp., 1932. febr. 9. és Babits–Krúdynak, Bp., 1932. febr. 13. Gál, 1973. 58)
Ezek a levelek már abban az időben íródtak, amelyet korábban a laptól való elszakadással jellemeztünk. Furcsa, hogy jóllehet Móricznak, éppúgy, mint Babitsnak írásokat ajánlkozott – ha nem is kifejezetten – mégsem jelent meg egy „kiadós novellája” sem ez idő tájt a Nyugatban.
A Nyugatban megjelent recenziókról általánosságban elmondható, hogy nagyon elfogadó, elismerő és bátorító hangvételűek. Komoly ellenvetéseket sohasem tettek a Nyugat kritikusai Krúdy művei ellen.
Már az egyik legelső Krúdy-recenzió, Jász Dezsőé, szerencsésen egybefoglalja a későbbiekben is leggyakrabban hangoztatott „alapigazságokat” Krúdy prózájáról: „Szellemi rokona Mikszáthnak. […] Magasabb szempontjai vannak. Az életet jobban ismeri és jobban szereti, mint Mikszáth. Fölényesebb, nemesebb. […] [N]agyobb Mikszáthnál Krúdy. A művészete őszintébb, mélyebbről jön. Tudja azt, amit Mikszáth nem tudott, hogy a vázlat sokszor több, mint a kész kép. Belőle kellemesen hiányzik a törhetetlen politizálás s az országos ügyekről való beszélgetési vágy, ami Mikszáthnál és Jókainál helyenként bosszantóan terheli az olvasót. Krúdy igazi lyrikus. Akit nem érdekel semmi, csak a saját szenvedései. […] Az elmúlt időket idézi vissza. Mint minden helyesen látó ember […] a jelenből semmit nem remél már. A multban éli ki magát. […] Nem lehet meghatódás nélkül olvasni [ A podolini takácsnét]. Nem annak, akit még meghat Jókai és sírni tud „A karthausi”-n, hanem , aki ezen már rég túl van. […] Mesteri az „Őszi nap falun” című történet. Ennek a novellának lassú és könnyed folyásában, kellemes és langyos atmoszférájában az író megérezteti velünk az őszi nap bágyadt sugárzását, jóllehet ennek festéséhez egyáltalán nem is nyúl.” (Jász, 1911. II. 411–412)
Ez a korai recenzió egy korai műről vitát váltott ki a Nyugat oldalain, és Hatvany Lajost válasz írására ösztönözte. Ekkoriban, az igazi sikert meghozó Szindbád megjelenése idején, még nem dőlt el, hogy Krúdy írásaitól mit lehet várni, és hogyan kell olvasni őket. Mint ahogy az sem derült még ki, hogy milyen olvasói hozzáállást vár el egy Krúdy-írás az olvasójától, és az értő olvasók egymástól.
Hatvany a következő szempontokat emeli ki: „De mivelhogy semmi szellemi rokonság közte és Mikszáth közt nem volt, a nagy humoristának ártalmas hatása évekig, több mint egy évtizedig elnyomta őt. […] Végre kifejlődött Mikszáth mellé az ő egyénisége is. […] De Krúdy novellái nem vázlatosak, hanem gondosan kidolgozott képek, melyeket szeszélyes mesterük egyszerre abbahagyott. […] Jász azért véli, hogy Krúdy lágyan hangzatos tárcái csupán vázlatok, mert a mesét legtöbbször vagy kifelejti vagy szeszélyesen vezeti vagy idő előtt megszakítja. […] Krúdy novellája, mint a legtöbb magyar novella, elvetélt regénytárgy, mely úgy hat, mint valamely nagyszabású (soha meg nem írandó) munka bevezetése. Mikszáth mesemondó inventor, Krúdy nem az, nem is törekszik rá. […] Krúdy a maga zöngedelmes egyhúrján sohse akart velük, sokhúrúakkal, versenyre kelni”. (Hatvany, 1911. II. 503–504)
A későbbiekben Krúdy műveiről írott recenziókat három csoportba sorolhatjuk: az elsőbe tartoznak azok, amelyek szinte „újraírják” a szóban forgó művet, hangulatait próbálják visszaadni, felidézni. A bírálatok szerzői közül Ady tudta magát a legjobban kivonni az ismeretett mű „melancholikus” (Szép Ernő), „dekadens” (Kosztolányi) hangulata alól, és attól stílusában és hangvételében is különálló, saját hangon megszólaló recenziót alkotott. (Ady, 1913) Van néhány kritika, mely érdemi megjegyzéseket szinte nem is tartalmaz, ilyen többek között Szép Ernő Szindbád-szemléje, és némiképp Kosztolányi Dezső írása a Zoltánka című színműről. Mások a hangulati ismertetésen túl a művek egyhangúságát, a történet hiányát vetették az író szemére, közéjük tartoznak Havas Gyula, Zilahy Lajos és Dobos László. (Havas, 1917; Zilahy, 1922; Dobos, 1920)
Néhányan, akik jobban odafordultak Krúdy műveihez, próbálták megérteni, felfedezni azok másságának eredetét. Máig érvényes megállapításokat tettek, és véleményük a későbbiekben megalapozta a Krúdy-kutatást, kijelölve a művek értékes vonásait. Emellett a Nyugatban többször hangoztatták a véleményt, miszerint Krúdy – lírikus. Ez a vonulat viszont lényegében nyomtalanul elűnt a későbbi szakirodalomból.
A Nyugat kritikusainak munkája megalapozta Krúdy későbbi kanonizációját, míg a más lapokban megjelent kritikák mára tökéletesen érvényüket vesztették. (Kenyeres, 1998. 12) A több mint fél évszázaddal későbbi értékelések csaknem minden közhelye már fellelhető a Nyugat oldalain. Korai korszakát már Jász Dezső is mikszáthosnak nevezte. A Nyugat kritikusai sem tudtak a Krúdy művek hangulati hatása alól kiszakadni recenziójuk írása közben. Azt, hogy a Nyugatban megjelent kritikák milyen meghatározó szerepet játszottak Krúdy későbbi megítélésében, egy idézettel szeretném illusztrálni a Magyar Irodalomtörténet 5. kötetéből. Czine Mihály a Boldogult úrfikoromban című regényt elemzi:
„Groteszk regény: egy hosszúra nyúlt villásreggeli története. Ez a Gábelfrüstök a Bécs városához címzett fogadóban a Terézvárosban folyik, idecsalogatja be Podolini Lajos egykori alszolgabíró és álmatlanságban szenvedő barátja a Duna jegén sétáló Vilmosi Vilma kisasszonyt. Mindenféle népek ülnek a fogadóban, köztük az író is, ironikus mosolyú furfangos diákként, s jegyzi a jelenlévők többnyire haszontalannak tűnő beszélgetéseit, a vesevelő készítésének titkát, Szilágyi Dezső tyúkszemvágójának hasznos tapasztalatait, Karola Cecília pattanásgyógyító módszerét, a betévedt éjjeli pincér közbeszólását” (Czine, 1965. 384–385)
A következő idézet pedig a Kárpáti Aurél Nyugatban megjelent recenziójából való:
„Groteszk regény. Egy fantasztikus arányú, tér és idő határait szétvető villásreggeli története […]. Ez a csodálatos gábelfrüstök valahol a terézvárosi templom táján, a Bécs városához címzett vendégfogadóban zajlik le, ahova Podolini Lajos hajdani alszolgabíró és álmatlanságban szenvedő barátja, Kacskovics úr, megejtő kedvességgel csalogatja be Vilmosi Vilma kisasszonyt, a Duna jegén passziózva sétálgató ábrándos regényhősnőt […] Ott ül köztük maga az író is, mint ironikus mosolyú, furfangos diák, s titokban minden szavukat […] jegyzi fel […] A másnapos társaság rendre megbeszéli a vesevelő legalkalmatosabb elkészítésének titkát, […] Szilágyi Dezső tyúkszemvágójának hasznos tapasztalatait, Karola Cecília pattanásgyógyító módszerét”. (Kárpáti, 1930. 884–885)
Az akadémiai kézikönyv szerzője, mint az idézetből kiviláglik, több helyen szóról szóra átvette Kárpáti Aurél mondatait a regényről.
A marxista korszak irodalomtörténészei számára a Nyugathoz való tartozás bizonyítása Krúdy legitimálását is szolgálta. A kultúrpolitika által nem különösebben kedvelt írások a modernitás fő harcosaként jellemzett Nyugathoz való tartozás álarcában helyet kaphattak, visszakerülhettek az irodalom fő sodrába.
Irodalom
Ady Endre: Krudy [!] Gyula könyve, Nyugat, 1913. II. 393.
Czére Béla: Krúdy Gyula, Bp., Gondolat, 1967.
Czine Mihály: Krúdy Gyula. In: Szabolcsi Miklós, szerk., A magyar irodalom története 1905-től 1919-ig, Bp., Akadémiai, 1965. 370–388.
Dobos László: Krudy [!] Gyula: A betyár álma, Nyugat, 1920. I. 540–541.
Fenyő Miksa: Följegyzések a „Nyugat” folyóiratról és környékéről, Ontario, Niagara Falls, 1960.
Gál István,: Krúdy és Babits összeköttetései, Szabolcs-Szatmári Szemle,1973/3.
Hatvany Lajos: Országos ügyek (válasz Jász Dezső recenziójára ) Nyugat1911. II. 503–504.
Havas Gyula:, Krúdy Gyula: Pest. 1916., Nyugat1917. I. 587.
Jász Dezső: A podolini takácsné és a többiek (Krúdy Gyula novelláskönyve), Nyugat, 1911. II. 411–412.
Kárpáti Aurél: Boldogult úrfikoromban. Krúdy Gyula könyve, Nyugat 1930. I. 884–885.
Kenyeres Zoltán: Nyugat-legendák és az esztétizmus. In: Szabó B. István, szerk., A Nyugat-jelenség, Bp., Anonymus, 1998.
Komlós Aladár: Problémák a Nyugat körül, Bp., Magvető, 1978.
Krúdy Gyula: Kiss József köszöntése. In: Krúdy Gyula, Irodalmi kalendárium. Bp., Szépirodalmi, 1989.
Móricz Zsigmond a Nyugat szerkesztője. Levelek, Bp., PIM, 1984.
Szabó Ede: Krúdy Gyula: Rezeda Kázmér szép élete. In: Krúdy Gyula: Válogatott novellák, vál. Szabó Ede, Bp., Szépirodalmi, 1957.
Szabó Ede: Krúdy Gyula alkotásai és vallomásai tükrében, Bp., Szépirodalmi, 1970.
Tóbiás Áron (szerk.): Krúdy világa, Bp., FSzEK, 1964.
Zilahy Lajos: Krudy [!] Gyula: N.N., Nyugat, 1922. I. 363–364.
*? doktori program. Témavezető: ?
|