Az ELTE BTK
Irodalomtudományi Doktori Iskola
hallgatóinak publikációs fóruma

 

 

Főoldal



 

Bircsák Anikó:*
Sziget és Nyugat. A Sziget mint műhely

Letölthető változat (pdf)

(Alternatívák) Mondható-e bármi is a Nyugat alternatívájának? Sok szempontból bizonyára nem. Egyik kortárs folyóirat sem volt képes vetekedni a Nyugat több írógeneráción át megőrzött központi szerepével. A magyar irodalmi és kulturális életben a huszadik század első felének meghatározó évtizedeiben tagadhatatlanul a Nyugat volt a szellemi centrum. Műhelyként azonban akadtak alternatívái. A Nyugat mindig is túl nagy volt ahhoz, hogy körülötte műhelymunka valósulhasson meg. Az együttműködés általában a tanítvány-mester kétszemélyes viszonyra korlátozódott.
     Ebben az értelemben köthető a Nyugathoz a Sziget indulása és további sorsa is. Ha ugyanis sorra vesszük a szigetes szerzőket, legtöbbjük pályafutásában megtaláljuk a Nyugat említett viszonyrendszerét, így feltehetjük a kérdést, hogy akkor mégis miért volt szükségük valami másra. A Sziget – a Nyugattal ellentétben – mint műhely volt jelentős. A Nyugat több évtizedes megjelenésével szemben összesen három száma jelent csak meg,1 de mint csoport igen aktív volt. Írók és költők mellett számos tudományág képviselői is tagjai voltak a körnek, s ettől a Sziget nem tekinthető pusztán irodalmi csoportnak. A Szigetet elsősorban tudomány- és művészetkoncepciója jellemzi, így magát a csoportot is ezekből az irányokból közelítem meg, továbbá a Nyugat és a Sziget egymásról írt reflexióira, valamint a Sziget-szerzők önreflexióira építve vizsgálom a Sziget műhely voltát.
(Publikációk) A Sziget szerzői közül többen is kötődtek a Nyugathoz. Kezdjük természetesen Németh Lászlóval, akinek a neve legtöbbször fordul elő a Nyugatban. A húszas évek elején Napkeletnél induló pályájának meghatározó pontja volt, hogy 1925-ben a Nyugatnál nyert díjat a Horváthné meghal című novellájával.2 Rengeteg kritikát írt a lapnak, és jó barátságban volt Babitscsal. Szinte mindegyik számban közölt novellát vagy kritikát 1939-ig, a Kisebbségbenig: erre maga Babits reagált a Nyugatban, egymás után két számban is.3 Németh kiválása a Nyugat és általában a magyar irodalomtörténet szempontjától fontos volt, ezt mutatja Cs. Szabó László 1941-es áttekintése is, amit a Nyugat számára írt a kortárs magyar irodalom fontosabb tendenciáiról:

Németh László 1932-ben megalapította a Tanu-t s 1934-ben a Válasz-t. Babitscsal kötött egyenrangú barátsága reménytelenül megromlott, 1939-ben az idősebb írótárs örökre elbúcsúzott tőle. […]
A huszas éveket még az Ady-kortársak jegyezték. A harmincas évtized már a kilencszázas évjárat birtoka. Az új birtokhatárt, a nemzedékváltást Németh László kiválása jelölte ki. Nem tehetett másképp. Ha nem vállalta volna ezt a lutheri szerepet, a sors mást keresett volna rá. (Cs. Szabó László, Mérleg 2., Nyugat, 1941/7. 478.)

Ezután Németh nem írt a Nyugatba, de róla folyamatosan jelentek meg kritikák – regényeiről és színdarabjairól is.
     Németh László és a Nyugat kapcsolata már a harmincas évek elején megromlott. Pap Károly 1933-as elítélő cikke, amit a Tanúról írt, Németh kivonulását bírálja: szerinte Németh nemcsak a kortársaitól vonta meg a bizalmát, hanem önmagával is meghasonlott. (Vö. Pap Károly, Németh László és a Tanú, Nyugat, 1933/10-11. http://epa.oszk.hu/00000/00022/nyugat.htm, 2008. 05. 29.) Móricz Zsigmond – mintegy a Nyugat nevében – egy évvel korábban, a folyóirat huszonöt éves fennállása tiszteletére írt cikkében Némethet még a folyóirat jeles esszé- és tanulmányírói körében sorolta föl. (Vö. Móricz Zsigmond, Huszonöt év, Nyugat, 1932/1. 4.) Németh azonban egyre inkább más utakat keresett. 1934-ben fontos szerepe volt a Válasz indulásában, majd 1935-ben Kerényi és Hamvas elindította a Szigetet, amelyben Németh kezdettől jelen volt írásaival.4 Móriczcal viszont Németh továbbra is jó viszonyban maradt. 1941-ben ő írt bevezető tanulmányt Móricznak, aki átírta Kemény Rajongókját, s így mindkettőjüket egyaránt érte az elmarasztaló kritika.5
     Szerb Antal pályafutása lényegében szintén nyugatosként kezdődött: 1921-ben nyolc versét közölte a lap. A folyóirat megszűnéséig, 1941-ig rendszeresen jelentek meg a Nyugatban prózai írásai. Számuk negyvennél is több: esszék, regényrészletek, tanulmányok és kritikák. Többek között Németh László és Halász Gábor volt Szerb nyugatbeli kritikusa. Könyveiről két esetben is Schöpflin maga írt, s bár a Hétköznapok és csodákban regényelméleti önellentmondásokat látott, Szerb csodakoncepcióját pedig önkényesnek és naivnak tartotta, a regények kiválasztását és bemutatását nagyon jónak találta.6

     Szerencsére Szerb Antal, amint áttér a modern regények fejtegetésére, útközben egyre jobban megfeledkezik erről a csoda-elméletről s utóbb már csak mintha becsületből nyúlna itt-ott vissza hozzá. Így legalább megszabadul attól, hogy a modern nyugati regény ismertetését kénytelen legyen belegyömöszölni és fejtegetéseit egy tarthatatlan elmélet példatárává zsugorítani. (Schöpflin Aladár, Hétköznapok és csodák – Szerb Antal könyve, Nyugat, 1936/6. http://epa.oszk.hu/00000/00022/nyugat.htm, 2008. 05. 29.)


– lélegzik fel Schöpflin, ahogy Babits is mély lélegzetet vesz, amikor értetlenül kérdezi a szellemtörténetről szóló cikkében, hogy szubjektív és egyéni „nagyon közel vannak az önkényeshez; s a tudomány csak mégsem lehet bevallottan önkényes? Nem vettek a tanár urak túlságos komolyan bennünket, könnyen és felelőtlenül beszélő írókat?” (Babits Mihály, Szellemtörténet, Nyugat, 1931/18. 321-336.) Tehát a Hóman Bálintnak szegezett kérdés, hogy bármiféle tudományszemlélet lehet-e önkényes, a szellemtörténet egyik legvitatottabb pontja volt a Nyugatban. Schöpflin a könyv erősségeként emeli ki, hogy a szerinte félresikerült elmélet nem folyik bele túlságosan a hozzáértően kiválasztott és szellemdúsan ábrázolt regények tárgyalásába. A többi kritika elismerőbb, Szerb irodalomtörténetét például csak elismeréssel idézték a Nyugat hasábjain.
     Gulyás Pál is jelen volt a Nyugatban: tizenöt verse jelent meg, Babits írt róluk kritikát, és a folyóirat Új írók című könyvsorozatába a későbbi szigetesek közül Németh Lászlót és őt kérték fel szerzőnek. (A Nyugat hírei, Nyugat, 1933/2. http://epa.oszk.hu/00000/00022/nyugat.htm, 2008. 05. 29.) Hamvas Béla 1930-32 között főleg kritikákat írt a Nyugatnak, elsősorban Joyce és Huxley könyveiről, de írt a kortárs orosz és norvég irodalomról is. A Nyugatban megjelent Nietzsche-tanulmányában elegáns mozdulattal mutat rá arra a kettősségre, ami Nietzsche munkáinak kelendősége és olvasottsága, valamint a jubileumi írások mennyisége között feszülni lát Magyarországon.7
     Kerényi Károlyról két helyen hosszabban, s még néhányszor érintőlegesen írnak. Fejtő egy egész tanulmányt szentel a Szigetnek, Szerb A könyvek és az ifjúság elégiájában ír Kerényiről, Schöpflin a Hétköznapok és csodák, Vas István a Horatius noster kapcsán, Bóka László pedig Devecseri homéroszi himnusz-fordításairól írva említi. Prohászka Lajos egyszer idéződik meg Leopold Ziegler kapcsán (Vö. Hetényi János, Leopold Ziegler, 1928/19. 430-434.), míg a többi Sziget-szerző – Dobrovits Aladár, Gallus Sándor, Kövendi Dénes, Brelich Angelo – egyáltalán nem szerepel a Nyugatban.
     (Találkozások) Emellett felfejthetőek a színfalak mögötti összefüggések is, amelyek ebben az esetben valamivel többet árulnak el a Nyugat és a Sziget viszonyáról meghatározó képviselőiken keresztül. Kerényi és Babits életútjában például van egy megjegyzésre méltó részlet. Babits Mihály filozófus barátját, az 1919 óta külföldön élő Szilasi Vilmost négyszer látogatta meg: 1922-ben, 1925-ben, 1934-ben és egy évvel halála előtt, 1940-ben. (Babits – Szilasi levelezés, összeáll., közre adja, bev. Gál István, sajtó alá rend., jegyz. Kelevéz Ágnes, PIM, Budapest, [1980] 10.) Az 1934-es útra magával vitt három recenzálandó verseskötetet. A dél-svájci tájnak ebben a Gulyás Pálról, Erdélyi Józsefről és Reményi Józsefről írt kritikájában állított emléket:

Brissago. – Három magyar verseskönyvet hoztam magammal ide. A terrasz alatt, hol ezeket írom, a Lago Maggiore zúg és ragyog. Körülöttem pálmák és majomfák pompáznak, s kislányom gránátalmát tép, magáról az ágról, kéjjel csipegetve a hűvös, savanykás magvakat. […] Erdélyit igazi gyökerei nem helyhez, hanem néphez kötik: a Monte Veritá-n talán épúgy otthon volna, mint a Pilisen, ha a néppel kapcsolatot tudna találni és nyelvét értené. (Babits Mihály, Könyvről könyvre, Nyugat, 1934/22. 497.)

A kritikában Babits műveltnek és ravasznak tartja Gulyást, mivel szerinte Gulyás így tudja leplezni sok szépséggel és ügyességgel stílusát, ami valójában zavaros és homályos. Babits elismerése tehát inkább gúny, mint dicséret. (Uo. 502.)
     A dél-svájci magyar emigráció egyik legnevesebb alakja, Szilasi Vilmos 1933-tól 1947-ig élt Brissagóban, ekkor vette át a freiburgi egyetem filozófia tanszékét Heideggertől. Költözése után is jó barátságban maradt Kerényi Károllyal, aki 1942-től élt szintén a Lago Maggiore partján, a Brissagótól alig néhány kilométerre fekvő Asconában. Kerényi Jung meghívására már korábban is részt vett a Babits által már említett Monte Verita hegyen tartott Eranos konferenciákon, s egyéves kiküldetése után haláláig, 1973-ig itt élt. Érdekes lenne tudni, hogy Babits melyik három könyvet választotta útitársául az 1940-es svájci látogatásra? Ha a Sziget három számát, akkor Szilasi később figyelemre méltó dolgokat mesélhetett Kerényinek a Szigetet olvasó Babitsról. Feltételezésekre tehát bőven van lehetőségünk, de ahogy Babits nem írt a Szilasitól ajándékba kapott Lét és időről, nem írt a Szigetről sem, még ha a kezében volt is, s ez a tény épp olyan beszédes lehet, mint egy vaskos filológiai anyag.
     Ami tehát a megjelenést illeti, Németh és Szerb alakja jelentette a legszorosabb kapcsolatot a Sziget és a Nyugat között. Annyi közös volt a két orgánumban, amennyit a közös szerzők saját alkotói pályájából feltételezhetünk, de azon túl a Sziget inkább egyfajta alternatíva volt, az alkotás és az írás új fóruma volt. Hiszen ahogy egy nagy lap nem tud kicsi lenni, s azokat a szellemi erőket mozgósítani, amelyek talán túlságosan differenciáltak és egy irányba koncentrálódnak, úgy egy kis lap sem tud tömegeket mozgósító pályázatokat, esteket és konferenciákat szervezni.
     (Ön/Reflexiók a két orgánumban) A Sziget egy klasszicizáló törekvésként határozta meg önmagát, amely mögött az antikvitás sajátos szemléletében megvalósított valódi, heti két-három rendszerességű tudományos és művészi műhelymunka húzódott. A Nyugat kritikusai jó érzékkel tapintottak erre a pontra, bár egyszer sem egyértelműen elismerő hangon. Bóka László híradása a Prótogonos Koré-ról például így hangzik:

Bevezető tanulmányt, Prótogonos Koré címen, ezúttal is Kerényi Károly írt a kötethez, [a Kétnyelvű klasszikusok sorozatban megjelent Homéroszi himnuszokhoz, B.A.] ki nemcsak e sorozatnak, hanem a megujhodott magyar ókortudománynak is életrehívója, ösztönző mestere. Tanulmányát ismertetni nem e kurta recenzió feladata, értékelése pedig a szakirodalomra tartozik: szempontjai egy olyan mitológiai felfogást tükröznek, melyet a mi irodalmi érdeklődésünk meg sem tud közelíteni. Megvalljuk, nem is éreztük szükségét ennek, hiszen tanulmányának nyilván az a célja, hogy a himnuszok költői formájából kibontsa a mítoszt, a mi célunk pedig – s ez a nem klasszikafilológus olvasó célja – az, hogy a mítoszban megkeressük a költészetet. (Bóka László, Homérosi himnuszok. Devecseri Gábor fordításai, 1941/5. 232-233.)

Bóka tehát éles határt lát az irodalom és az ókortudomány között, s mint nyugatos irodalmár udvarias elismeréssel hátrál ki Kerényi tanulmányának kritikája elől. Kerényiék felfogásában viszont a tudomány és a művészet nem választódik el egymástól, hanem munkáikban, amelyek közé éppúgy beletartoznak a Sziget-számok, mint az említett Kétnyelvű klasszikusok vagy a Fehér éjszakák című könyvsorozatok, kísérletet tesznek arra, hogy a kettőt egymáshoz közelítsék.
     Továbbra is a kör kiadványainál, s azok közül is a fordításköteteknél maradva élesebb és kevésbé kiélezett kritikákba egyaránt botlunk. Halász Gábor a Nyugat lapjain a Catullus-fordításokról írja egyrészt elismerőn, hogy az újjáéledt klasszika-filológia és egy múlton merengő, szelíd költői nemzedék” szólal meg a kötetben, de vissza is von ebből azonnal, amikor „művészhajlamú tudósok és tudós fegyelemhez szokott poéták” találkozásának mondja kötetet. „A találkozásban van valami felemás; a bevezetések merészebbek, mint a fordítások, az elvek újítóbbak, mint a hang.” – írja. (Halász Gábor, Latin költők magyarul, Nyugat, 1938/9. http://epa.oszk.hu/00000/00022/nyugat.htm, 2008. 05. 29.) Halász egyaránt kritizálja Vas István, Waldapfel, Keszi és Radnóti fordításait, de a legutóbbiról írja a leglesújtóbb véleményt. Bármennyire kitűnőnek tartja is Halász Radnóti más munkáit – itt sajnos „nem volt elemében”. (Uo.)
     A fordítók pontatlanságai mellett azonban a kötet sokkal nagyobb gyengeségének tartja a két bevezetőt. A két szerző közül az egyik

Kerényi, akinek különben a humanizmus új magyar fellendülése köszönhető és akinek vallástörténeti szempontjai oly nagyszerű eredményeket adnak, ha az Apollo-kultuszt, vagy az orphikus gondolatot kell magyaráznia. Csak éppen a költői egyéniségek járnak rosszul, mint nemrégen Horatius és most Catullus, ahogy a pszichoanalízis tételei, vagy a természettudományos világnézet mindent megoldani akaró törvényszerűségei is elszegényítették a kivételesek lelki gazdagságát.8

Halász Gábor önkényesnek tartja Kerényi Catullus-értelemezését. Szerinte Kerényi saját látomását vetíti a költőre, s nem a versekből indul ki. Nem veszi figyelembe Catullus nagyvárosi modernségét, átértelmezi a versekben lévő stiláris elemeket, például a gorombaságot, de ugyanígy Catullus egész szerelmi líráját is. Tanulmányában ősitáliai halálos vallásosságról, démoni küzdelmekről és az itáliai istenek nászáról beszél. Halász Waldapfel bevezetőjét is elmarasztalja, és bár szerinte érvei sokszor meggyőzőek, gondolatait mégis inkább szellemesnek tartja.
     Vas István szintén két kézzel oszt bírálatában: az egyikkel elismerést, a másikkal pedig éles kritikát. Nagyra értékeli Kerényi szerepét abban, hogy Horatius költeményeitől végre elszakad „az erőtlen középszerűség” képe.9 Vas szerint azonban Kerényi Horatius-felfogása túlzó: Kerényi szigorú következetességet lát ott, ahol léha csapongás van, s a versekben megjelenő mámor, harag vagy szerelem szerinte a féktelenségre való hajlandóságról árulkodik. Vas Babits józanabb Horatius-értelmezését állítja ezzel szembe:

Kerényinek általában túlzottan fennkölt, vallásos fogalmai vannak a költészetről s így érthető, hogy Horatiuson – ha nem akarta visszautasítani – némi erőszakot kellett elkövetnie. Vele szemben nagyon is időszerű Babits megjegyzése: "A mi modern romantikus felfogásunk a lírát csak a túlzottban, a vadban, az ősiben, a korláttalanban szereti keresni. Mindez Horatius egész lelkiségével a legtökéletesebb ellentét". Általában Kerényinek kissé fellengős Horatius-kultusza közben lehetetlen, hogy eszünkbe ne jusson Babits, aki Horatiust Anatole Francehoz hasonlította s azt írta róla: "Horatius neve nemcsak egy nagy költőt idéz, hanem egy páratlanul életrevaló, okos és kedves embert is… Horatius nem a nagy világeszmék költője, nem is a gyengéd, légies szépségeké. Ő gyalogjáró, szellemes, modern típusú és urbánus poéta, az emelkedettség legcsekélyebb igénye vagy póza nélkül… A szerelem vad és irracionális mélységei iránt épp oly kevés az érzéke, mint a természet bujább és primitívebb szépségei iránt".
Babitsé a legjózanabb, mégis a legmerészebb magyar Horatius-felfogás.10

Fejtő Ferenc egy egész tanulmányban tette központi kérdéssé a Sziget műhelyprogramjának kritikáját. A Nyugat 1936/3-as számában Fejtő Mátrai László véleményével azonosult. Mátrai a szintén elsősorban irodalmi és ókortudományi folyóirat, az Apolló egyik kritikusa volt, és a Szigetet az Apollóban az újromantika egyik megvalósulásaként jellemezte. A Sziget azonban nem utolsó sorban az egy évvel korábban alapított Apollónak a riválisa volt. Míg az Apolló a hivatalos kormánypolitika által támogatott magyarságközpontú írásoknak is helyet adott, addig a Sziget az egyetemes kutatásokat helyezte előtérbe. (Ritoók Zsigmond alapján Farkas Tímea, Antikizáló törekvések a két világháború közötti magyar irodalomban, szakdolgozat, ELTE BTK, 2005, 32.) Kerényi már 1930-ban, Klasszika-filológiánk és a nemzeti tudományok címmel tartott előadásában (Kerényi Károly, Klasszika-filológiánk és a nemzeti tudományok In: Kerényi Károly, Halhatatlanság és Apollón-vallás. Ókortudományi tanulmányok 1918-1943. Vál, sajtó alá rend. Komoróczy Géza és Szilágyi János György, Magvető, Budapest, 1984. 37-53.) elzárkózott a kizárólag magyar irányultságú klasszika filológiától. Fejtő tehát egy olyan, általa talán kevésbé ismert talajra érkezett, amelyet az ókortudomány belső harcai mozgattak. Fejtő cikkében ugyanakkor pontosan megfogalmazódik a korábban már említett mester-tanítványi viszony versus műhely kérdése. Az ő szemében ugyanis az Apolló értéke az, hogy szerzői vállaltan tanítványok, s tisztelettel írnak mestereikről. Ezzel szemben a Szigetben leginkább azt kritizálja, hogy a szerzői olyan érdemeket tüntetnek fel újként és sajátjukként, amelyeket komoly és tehetséges alkotók mindig is követtek, valamint, hogy a klasszika-filológiát a megismerés terén valamennyi tudomány fölé helyezik.11
     Babits a Szellemtörténetről írt értekezésében ír a vele szorosan együtt járó műhelykérdésről. Álláspontja meglehetősen elutasító, amint azt már a terminusból is láthatjuk: a szellemtörténeti iskola közösségképét ugyanis nyájszellemnek tartja. (Vö. Babits Mihály, Szellemtörténet, Nyugat, 1931/18. 334.) Szintén a fogalmi különbségekre példa a halhatatlanság szó használata. Kerényi 1933-ban írta egyik leghíresebb és a Nyugatban is elismeréssel említett12 tanulmányát, a Halhatatlanság és Apollón-vallást. (Kerényi Károly, Halhatatlanság és Apollón-vallás. Platón Phaidónjának megértéséhez (1933) In: Kerényi Károly, Halhatatlanság és Apollón-vallás. Ókortudományi tanulmányok 1918-1943. Vál, sajtó alá rend. Komoróczy Géza és Szilágyi János György, Magvető, Budapest, 1984. 120.) Ebben Kerényi Platón Phaidónjában mutatja ki az Apollón-vallás sajátos fordulatát, amikor a lélek- és ideavilág-mítosz lép a görög istenek tiszteletének a helyébe, de az új mítosz mégsem szakad el teljesen a régi tisztelettől. Babits szintén használja egy 1933-as tanulmányában ezt a szót, de jellemzően egészen más jelentésben. A halhatatlanság halálában (Babits Mihály, A halhatatlanág halála, Nyugat, 1933/5. http://epa.oszk.hu/00000/00022/nyugat.htm, 2008. 05. 29.) a magyar írók reménytelen helyzetéről ír: olyan nagy költők neve, mint például Tóth Árpádé, nem válik közismertté még a költő halála után sem. Babits egy társadalmi tendenciát lát ennek hátterében: az embereket nem a múlt és a jövő foglalkoztatja, hanem pusztán a jelen, ami múlandóságában és újságszerűségében súlytalan és tünékeny.
     A Nyugat szemében tehát a Sziget nem az lett, aminek alkotói szánták, hanem valami egészen más. „Légy sziget s várj napot a mocsárból.” – idézi Fejtő Babits híres kötetnyitó versét 1925-ből. Fejtő ezt a gondolatot kéri számon a Nyugat nevében egy éppen egy évtizeddel későbbi vállalkozáson. Kerényi a napvárás helyett egy dinamikus és közösségben megvalósuló munkaprogramként összegezte a csoport állásfoglalását az első szám első írásában Tudósoknak való címmel. (Kerényi Károly, Tudósoknak való, Sziget, 7-11.) Fejtő joggal kritizálja a szövegben a szakmai pontosság és a lírikus beszédmód megtévesztő kavalkádját, de nem látja annyira differenciáltan a jelenséget, hogy észrevegye, ezzel nemcsak a Sziget-gondolat egyik nehézségére, hanem legfőbb törekvésére és újdonságára is rátapintott. Annyit ő is elismer, hogy „Németh László kitűnő esszéista, Kerényi komolyanveendő filológus és vallástörténész, Dobrovits képzett egyiptológus,” de felteszi a kérdést, hogy ezek a szerzők „nem veszik-e észre, hogy a csak-szaktudományok becsületes művelése mily magas cél s hogy ez a délibábos bölcsészkedés, ez a «gnómikus» kacérkodás tudományoninneni, szellemellenes frázisokkal mennyire nem méltó hozzájuk?” (Fejtő Ferenc, Sziget és tenger. Szigeti gondolat és újromantika, Nyugat, 1936/3. http://epa.oszk.hu/00000/00022/nyugat.htm, 2008. 05. 29.) Fejtő méltatlannak és karikaturisztikusnak tartja a Sziget programját, abban az értelemben, amelyben ilyennek mondható az 1919-es forradalom és a négy hónappal későbbi ellenforradalom is.13 Fejtő példáiból kitűnik, hogy a kritika itt elsősorban a korszak magyar közéletére vonatkozik, és mindenek előtt a szerző kiábrándultságának gyümölcse.
     A Nyugat tehát több helyen is reagált a Sziget-jelenségre, nemcsak a periodikára, hanem a kör más kiadványaira is. A Sziget terén más a helyzet: lapjain egyáltalán nincs Nyugat-reflexió, mint ahogy más folyóirathoz, például az Apollóhoz képest sem kívánták magukat a Sziget hasábjain definiálni. Egy-egy Sziget-szerző, például Szerb Antal, más fórumon ír az említett lapok meghatározó képviselőiről. 1937-es Babits-kritikájában a Sziget és tengert a kiválasztott ember felelősségteljes magatartásaként értelmezi, s generációjának meghatározó jegyeként Babits stílusát tartja: az alapmondatot, amit Babits Mihály írt le verseiben, mindannyian tudatlanul variálják munkáikban. (Szerb Antal, Babits Mihály összes versei elé, Nyugat, 1937/10. http://epa.oszk.hu/00000/00022/nyugat.htm, 2008. 05. 29.)
     (A Sziget-program) Fejtő jól látta a kezdeményezés egyik célját, bár egyáltalán nem értékelte: a szakmai és a művészi írás közelítését. A Sziget, s különösen a programadó írás szóhasználatát valóban túlterhelik a romantikusan túlzó kifejezések, de ez a stílus sem volt képes mindenki elől elfedni a Sziget-gondolat értelmét. Azokat az írókat és tudósokat gyűjtötte egy csoportba, heti rendszerességű találkozásokra, s írásaikat a periodika lapjaira, akik együtt akarták megközelíteni az egzisztenciális tudomány és az egzisztenciális művészet akkor és ott megvalósítható egységét. Mindezt Szerb Antal írásából olvashatjuk ki, aki ezt írja:

Nem tudom, nem mérhetetlenül elavult már az is, hogy leülök irodalmi levelet írni irodalmi kérdésben és hogy ez a kérdés még mindig, hogy úgy mondjam, biológiai fontosságú a számomra — exisztenciális, mondtam volna öt évvel ezelőtt, [tehát 1933-ban, amikorra a Sziget-kör gyökerei visszanyúlnak, B.A.] de ma már ez is teljesen molyette kifejezés [tehát 1938-ban, abban az évben, amikor a kör a Sziget utolsó számán dolgozott, B.A.] — és éppen erről van szó. De ne érts félre, nem azt a banális kérdést akarom felvetni, hogy vajon nem múlta-e idejét az irodalmi attitűd egészben véve, az irodalom, mint életforma. Ha valamiben biztos vagyok, ha maradt még valami, amire azt a komoly szót használhatom, hogy „szent hitem”, akkor az az irodalom elkerülhetetlen, emberileg örök voltában való hit. (Szerb Antal, Könyvek és ifjúság elégiája, Nyugat, 1938/10. http://epa.oszk.hu/00000/00022/nyugat.htm, 2008. 05. 29.)

A Sziget tehát elsősorban a tudomány és művészet egzisztenciális viszonyának átgondolását tűzte maga elé, de emellett volt egy sajátos interdiszciplináris jellege is. Ókortudós, irodalomtudós, filozófus, egyiptológus, filológus, fordító, író és költő együtt vett részt a munkában. A szerzők egymás előtt olvasták fel esszéiket és saját esszében reagáltak rá, vagy behozták a körbe egyik legutóbbi tudományos munkájukat, s átdolgozták, ha a műhelyben vitatott gondolat kiegészítésre késztette őket. Így épült fel az esszék fűzére, amely egy szám, s a számok fűzére, amely mégsem vált sorozattá vagy tartósan és rendszeresen megjelenő évkönyvvé.
     A tudomány fogalmának tisztázatlansága okozta a Sziget hányattatott sorsát és lassú halálát? Miért akadt el a folyóirat a második számnál, s miért lett vége már a harmadik füzet megjelenése után? Az anyagi nehézségek mellett a szerzők feltehetően azt is belátták, hogy jó ideig több Szigetet nem lehet az általuk elképzelt, aktívan befogadó és folyamatosan kifelé is táruló módon megvalósítani Magyarországon. „A szellemtörténet megszűnt a weimari Németországgal és azt hiszem lassanként megszűnik a vallástörténet is. Az utolsó magyar szekta, a Kerényi-féle Sziget, elúszott.” – írta Szerb Antal 1938-ban a Könyvek és ifjúság elégiájában a Nyugat hasábjain. (Uo.) Bármennyire is rövid életű volt, a Sziget vitathatatlan érdeme, hogy figyelemmel kísérte az Európa-szerte más tudományterületeken elért eredményeket, a kör tagjai bevonták ezeket a közös gondolkodásba, az olvasókat pedig az esszé mint jellegzetesen továbbgondolásra késztető műfaj volt hivatott megszólítani. Maga műhely alkotta a könyvet, Németh László szerint egy „új platóni dialógus” során, mert mint írja: „Az ember magában is alkothat, de csak más emberekkel együtt élhet alkotó életet.” (Németh László, Sziget és alkotás, Sziget, 27.)
     (Tudománykoncepció - Konstanz) A tudomány fogalmának a Sziget-koncepcióban betöltött központi szerepe miatt az interdiszciplinaritás és a transzdiszciplinaritás terminus kínálkozik arra, hogy fogalmilag tegyük megragadhatóvá a Sziget-gondolatot. Jürgen Mittelstraß az interdiszciplinaritást azzal a tulajdonsággal határozza meg, hogy nagyobb diszciplináris egységekben való gondolkodásra teremt lehetőséget. Ezáltal korrekciós felületként működik: fórumain szembetűnőbbekké válnak a diszciplináris kutatások elvétett irányai. Az interdiszciplinaritás tehát szerinte elsősorban kutatási stratégia, amire egy kutatóintézet vagy egy egész intézményrendszer épülhet. A cél az intézmények szigetszerű elhatárolódásának megszűntetése, amennyiben ezzel a megismerés határain változtatni lehet.14 Az interdiszciplináris munka az egyes diszciplínák kérdésfelvetéseinek és megoldási javaslatainak interferálásaként valósulhat meg, tehát nem egy tudományok közötti lebegésben, hanem az egyes diszciplínák kötött szabályai szerint folytatott kutatások találkozásaként, amelyek egy adott kérdésre adható többirányú válaszként erősítik vagy kioltják egymást. A munka fontos mozzanata, hogy a tudományos problémából bontakozik ki szükségessége. (Uo. 8-9.)
     Az interdiszciplinaritás tehát általában a kooperációra való készség és alapvetően egy konkrét, meghatározott ideig tartó együttműködés. A transzdiszciplinaritás ezzel szemben annak a kooperációnak a gondolati háttere, amelynek célja egy hosszútávon működőképes rend kialakítása. Ez a tudományok rendszerében egy önmozgást tart fenn: a szakmai és diszciplináris iránykeresésekből ismerhető fel, azok viszont általa kapnak újabb ösztönzéseket. (Uo. 9.) A transzdiszciplinaritás olyan kutatási és munkaforma, amely szolgálhat tudományon kívüli problémák megoldására, mint például környezetvédelmi, energetikai és egészségügyi problémák, illetve tudományközi elvi kérdések vizsgálatára, amelyek magára a tudományos ismeretnek és a kutatásnak a rendszerére világítanak rá. A transzdiszciplinaritás lényegét tekintve egy kutatási elv, amely problémák megfogalmazására és megoldására törekszik, s eközben az elmélet különböző – szakmai vagy diszciplináris – formáit problémacentrikusan használja. (Uo. 10.)
     Transzdiszciplináris kutatásokat napjainkban javarészt a természettudományok területén folytatnak.15 Mittelstraß példái Berkeley, Chicago, Harvard, Princeton, Stanford és München, ahol egyetemi körülmények között létesültek transzdiszciplináris központok, elsősorban a fizika és a biológia témakörében. (Mittelstraß, 2003, 11.) Ez azonban Mittelstraß szerint csak egy szelete mindannak, ami a transzdiszciplinaritásban megvalósulhat. Carl Friedrich von Weizsäckernek A természet egysége című esszéjére utal (Karl Friedrich von Weizsäcker, Die Einheit der Natur, 2. kiad., Hanser, München, 1971.), amely szerint minden, ami a természetben keletkezett, annak a része, és platóni értelemben vett egészként érdemes kutatni. Véleményem szerint a bölcseleti diszciplínák szerepére is ezen a ponton lehet rávilágítani. A gondolkodás és megismerés költői vagy bölcseleti formája döntő szerepet játszik a transzdiszciplináris gondolkodásban a kérdésfeltevés és a stratégia meglátása terén.
     (Tudománykoncepció - Sziget) A Szigetben a tudományok egységben látása szintén Platón és a kortárs, filozófiai alapokon nyugvó atomfizikai esszékre épül. Kövendi Dénes Heisenberg 1935-ös könyve, a Változások a természettudomány alapjaiban (Werner Heisenberg, Wandlungen in den Grundlagen der Naturwissenschaft, Hirzel, Leipzig, 1935.) és saját platón-fordítói tapasztalata alapján írt esszét a Szigetbe (Kövendi Dénes, Physica naturaliter platónica, Sziget, 136-146.) a platóni természetű fizikáról. Mind tudományelméleti kiindulópontja, mind témájának megközelítési módja költői. A „kozmikus szellem” kifejezésből indul ki, amely költőisége mellett megtévesztő és definiálatlan, s az egész esszének ezoterikus jelleget ad, ami ellentétben áll a szöveg további részének tudománytörténeti gondolatmenetével. De ne feledjük: a tudományos hitelt még maga Fejtő sem tagadta meg a Sziget szerzőitől. Kövendi a görög istenek alakjaiban annak igazolását látja, hogy van az emberen kívül eső valóság, amelyre nyitottan tud élni, és így válik képessé a rajta kívül álló világ megismerésére. Ezt a felsőbb valóságot azáltal tartja jellemezhetőnek, hogy az hogyan idézi elő az alkotó pillanatot. Ez a felsőbb valóság vagy „magasabb kozmikus valóság” többféle, s az általuk való megragadottság az ihlet. Ilyen kozmikus valóságok szerinte a görög istenek: Aphrodité, a múzsák, Apolló vagy Dionüszosz. Bár a kozmoszt és a kozmikus valóságokat csak közvetve definiálja, feltehetően a csillagok és a bolygók keringésének rendjét érti alatta.
     Az azonban a kifejezés minden esetlensége ellenére is jól érthető, hogy Kövendi milyen összefüggésben kísérelte meg a fogalomalkotást. Feltételezése szerint az ember a világegyetem megismerése során is önmaga megértéséhez jut közelebb, s mivel ebben a folyamatban szükségképpen folytonosan önnön határait lépi át, feltételez egy közeget, amelyben ekkor van. Ezt nevezi az istenek vagy a kozmosz valóságának. Az erről a valóságról bennünk élő tudást az emberi sóvárgáshoz hasonlítja. Az ember sóvárog például a rend és a harmónia után: ez Kövendi szerint az ember Apollótól való megragadottsága és egyben a kozmosz rendjének, matematikai leírhatóságának és megismerhetőségének valósága. Feltételezése szerint az ember nem tudatosan kelti magában a rend és a szabályszerűségek megfogalmazása iránti igényét, hanem a rend és a szabályosság az embertől függetlenül is létezik, és bizonyos emberek nyitottá tudnak válni irányában.
     A "megragadottság" önmagától értetődő kifejezésként szerepel, sehol sincs kielégítően definiálva a Szigetben. Úgy gondolom, hogy ebbe sűríthető a válasz arra a kérdésre, hogy mi volt a művészi és a szakmai esszé között húzódó határ átlépésének döntő akadálya. Hiszen amíg a szakmai esszé nincs meg anélkül, hogy a benne használt fogalmak egy korábban definiált vagy újként megfogalmazott vonatkozásban egyértelműek legyenek, addig a művészi esszé szabadon építhet ezekre – viszont akkor stilisztikai értékkel kell bírniuk. A transzdiszciplináris kutatások foglalkoznak hasonló határ- és módszerproblémákkal, de a jelenség leírásának terminológiája csak napjainkban kezd megszilárdulni. Nem csoda, hogy a Sziget esszéiben kifejezetten homályos megfogalmazásokba botlunk, az viszont, hogy az egyes tudományágakat egymás kutatásaiba nemcsak a közös kérdésfelvetés terén vonják be, hanem a kutatás folyamatába is, mintegy egymástól várva folyamatos korrekciós lehetőséget, újszerű kezdeményezés volt.
     (Művészetfogalom) Bár a Sziget törekvései ebbe az irányba mutattak, csupán távoli előképe lehet a korábban felsorolt interdiszciplináris műhelyeknek. Ezekben is elsősorban a természettudományok képviseltetik magukat, s Berlinen belül is csupán olyan projektmunkákat ismerek, amelyekben egy több tudomány- és művészeti ág felől megközelíthető fogalmat vizsgálnak, például a képkutatásban, de itt is többnyire fényképészek, művészettörténészek, filozófusok, legfeljebb még kriminológusok és térképészek működnek együtt.16 Mint az már a konstanzi példán is felmerült, s itt is kitűnik: a tudományfogalom tisztázásának igénye mindig magával vonja a művészet fogalmának kérdését is. A Sziget végeredményben ebben alkotta a legmaradandóbbat, még ha talán ez egyben a periodika egyik legvitatottabb oldala is. A kritika a jelenség nyelvi oldalát érintette, mint azt akár Fejtő esetében is láttuk. A tudomány és művészet egymás felé közelítése nem sikerült: az irodalmi nyelv pontatlanságot eredményezett a tudományos gondolatmenetek fogalmi leírásában. Mint ahogyan érdekes Gallus Sándor gondolata, miszerint az

emberrel foglalkozó tudományok összefüggését mind ez ideig inkább írók, mint tudósok ismerték fel. Thomas Mann szeme előtt például a Zauberbergben olyan szintézis lebeg, amely egybefoglalja az orvostudományt a művészettel, hiszen az emberi lét lényegének kereséséről a tudomány sem mondhat le, és a „lényeg” kifejezése az, amely egybekapcsolja a tudományt a nagy művészi alkotásokkal. (Gallus Sándor, Exisztenciális ókortudomány, Sziget, 37-38.)

– de egyrészt nem tudjuk meg, tételesen melyik tudományágakra gondol, és azt sem, hogy mit ért az emberi lét lényegén. 1935-ben már volt ennek leírására például a német egzisztenciál-filozófiában megfelelő terminológia.17
     A szellemtörténet művészetfogalmáról Babits is értekezett 1931-es tanulmányában. Babits a tények kiválogatásában és elrendezésében látja a szellemtörténész művészetét, s hibásnak azt a hozzáállást, ha valaki művészi okokból akar bármit is hozzátenni a tényekhez. Szerinte „a szellemtörténeti látásmód minden eddiginél jobban biztosítja a történetíró tárgyilagosságát. Lehetővé teszi, hogy fölülemelkedjen a saját korának szellemén.” (Babits Mihály, Szellemtörténet, Nyugat, 1931/18. 325., 328.) Horváth János „az elmélet nélkül bizonyára nem beszélne annyit, mint amennyit beszél, például középkori irodalmunk közönségéről, tájairól, „típusjellegéről és életformáiról”, ott is, ahol adatok alig kínálkoznak, föltevésekbe bocsátkozva vagy magától értetődő dolgokat ismételgetve. Csupán azért, mert az elmélet e témák hangsúlyozását kívánta” – írja Babits ugyanitt. Babits tehát a szellemtörténeti munkák két tipikus hibájaként a művészieskedés miatti adattorzítást és a tájfogalom erőszakos uralmát tartja. Mindez azonban arra is felhívja a figyelmünket, hogy ha pusztán azt nézzük, milyen vonatozásokat vizsgál Babits a munkákban, a szellemtörténeti gondolkodás két meghatározó elemének tekinthetjük a művészet és a táj fogalmait.
     Mint ahogy a képkutatás terén már említettem, milyen termékenyen tud működni egy fogalom, amely több tudományos terület tárgya is lehet, az interdiszciplináris kutatásban, úgy a Szigetben is egy fogalmat találunk több Sziget-írás tematikai metszéspontjában. A szellemtörténet már az előbbiekben is vitatott tájfogalma kerül itt is előtérbe. Míg a legtöbb esszében a fogalmat ugyan nem feltétlenül használják, az általa kifejezett tájszemlélet azonos a kötet írásaiban, és az adott téma keretein belül a tájábrázolás jelentősége is megegyezik.
     A táj elsősorban Kerényi és Hamvas írásaiban van jelen, Kerényi Táj és szellem című esszéje (Kerényi Károly, Táj és szellem, Sziget, 91-102.) kifejezetten a fogalom köré rendeződik. Hamvas Béla három írásának meghatározó eleme a tájfogalom. Bruegel képein vizsgálja a tájat:

Bruegel mélyen megvetette a valóságot emberben és tájban egyaránt és csak a lényeget festette meg, nem azt, ami „látszik”, hanem azt, ami „van”: nem a platóni barlangot, hanem a majmot. [Abban az értelemben, ahogy pár oldallal korában írja:] akit egészen különösképpen és leginkább a szemét, a sötétség, a bűzök és nyavalyák érdekeltek, az az egészen közeli és belső rokona Heideggernek, a német filozófusnak, aki számára az egész élet „gond” s a döntő életérzések: a félelem, rettegés, aggodalom, borzongás – vagyis az egész emberélet nem egyéb, ment egy szörnyű neurotikus kínlódás. (Hamvas Béla, Bruegel, Sziget, 50., 53.)

Hamvas a táj metafizikai értelmezéséből kiindulva magyarázza Bruegel művészi világát, milyen gondolatmenetek segítségével lehet megérteni iszonyatát. Másutt többek között a táj példája segítségével jellemzi Rilke leveleit, ebben az esetben tehát a szépirodalom a középpontba állított művészeti terület:

A levél az egyedüli mű, amelyben az ember nem lehet egyedül. […] Mindennek és mindenkinek nagyobb szerepe van itt, mint az egyes szám első személynek. Tájak, séta, hangulat, fák, emberek, könyvek, városok, vágyak, tervek – a dráma szereplői. Az író csak színtér és megragadott. (Hamvas Béla, Rilke levelei, Sziget, 107-108.)

A felsorolás tulajdonképpen az első szót bontja ki, a táj szigetes értelmezését. Ebben a táj emberekkel, azok gondolataival és érzéseivel teli, ezektől nem választható el. Az Aphaia-templomról szóló esszéjében pedig a görög tájból magyarázza az istennő tiszteletének helyét. (Vö. Hamvas Béla, Az Aphaia-templom, Sziget, 127–128.)

Valami felé az egész táj zárt: a félelmetes erők világa felé. El van határolva a túlnantól. Az ember teljesen biztosan érezheti magát. A másik oldalon pedig teljesen kitárva: ez az ismerős, az emberi, életszerű, meleg, barátságos és kedves föld. A vidék ezt a földet nyitja meg a szemnek, […] (Uo. 129.)

Egy mítosz szerint Aphaia, egy szép fiatal nő üldözői elöl futva ért erre a helyre, s ott pihent meg, ahova később a templomot építették (Aigina szigetén, Athén és Szalamisz közelében a Szaroni-öbölben), s itt, ezen a békés vidéken már nem üldözték tovább. Hamvas a hely, a mítosz és templom egységét nem ezek összefüggésében vizsgálja, hanem abban, hogy mind egymástól függetlenül is egy dolgot fejeznek ki: a megbékülést és a kápráztató, félelmetes szépséget, amit a táj áraszt. Mindhárom a táj része: egy hely, ahol épp állunk vagy ülünk, amikor benne vagyunk a tájban, egy történet, hogy ki állt vagy ült ott előttünk, s egy templom, amivel emlékezünk, hogy itt ez történt.18 Mindhárom csak eleme a tájnak, s Hamvas azt írja meg ebben az esszéjében, hogyan mondja el minden kis rész azt, ami az egész, (Vö. Hamvas Béla, Az Aphaia-templom, Sziget, 130.) anélkül, hogy belemenne a rész és az egész Platóntól Heisenbergig vezető diskurzusába.19
     A bevezető írásban a szigetet is tulajdonképpen az ember által lakott tájként érti Kerényi, aki a közös megegyezésen alapuló programot kifejti:

Ha a „sziget” számunkra nem a „vágy azúrpartja”, hanem a mellünknek szegezett követelmény: olyan intenzitásra, teljességre, szigorúságra törekedni – mintha magunkban volnánk? Olyan szigorúságra önmagunkkal szemben! (Kerényi Károly, Tudósoknak való, Sziget, 8.)

A sziget tehát olyan együttlét, amikor valahol, egy jól körülhatárolható helyen és mindenképpen többen együtt lehet gondolkodni és alkotni.
     Szerb Antal 1940-es a Természet vagy táj című esszéjében, amely a Nyugatban jelent meg arról ír, hogyan váltotta fel napjaira az irodalomban a természet fogalmát a táj fogalma.

A táj mindenekelőtt abban különbözik a természettől, hogy nincsen semmi dialektikus jellege, nem áll szemben a társadalommal, nem kapcsolja ki magából az emberi mesterség jelenségeit sem. A tájba beletartozik az ember és az ember muve is. Fontos színe a város a hegy lábánál, a távoli falvak, a várromok és kolostorok, amelyek megváltoztatják a hegyek kontúrjait; sőt a közeli házak is. Mindezek ethnikai vagy művészi milyensége még a tisztán természeti jelenségeknél is erősebben befolyásolja a táj jellegét. (Szerb Antal, Természet vagy táj, Nyugat, 1940/10. 476.)

Szerb Antal az irodalomban, elsősorban a kortárs regényirodalomban állapít meg egy új jelenséget, ami a tudományszemléletben egy évtizeddel korábban jelentkezett.
     Kerényi Táj és szelleme az 1936-os Sziget-számban a táj-fogalmat többek között egy Joyce-párhuzammal világítja meg:

„A gondolat a gondolt gondolata” – írja Joyce, és ezt mai felismerésünk értelmében szinte úgy is ki lehetne élesíteni, hogy „a gondolkozó a gondolt gondolata”. Az embert ma legtöbbször táj-környezetében is a modern gazdasági élet „gondolja”, „gondolja” a technika és a nagyváros. (Kerényi Károly, Táj és szellem, Sziget, 96.)

Az antikvitáshoz is a táj vezet el a legközvetlenebb módon, hiszen valamelyest ugyan változik a táj az idő múlásával, de ezek csak felszíni eróziók, strukturális változás az eltelt idő alatt általában nem történt. A táj csak gazdagodott: azokkal a kulturális és társadalmi elemekkel, pl. épületekkel, városokkal, amelyek az idők során felépültek. Az ember tehát úgy találkozik ma is a görög tájjal, mint amilyen ez a találkozás az antikvitás alatt lehetett. Kerényi szerint a táj a legközvetlenebb kapocs a tájban élő görög mitológia megismeréséhez.
     (Sziget és Nyugat) Míg Móricz és később Babits a Nyugat huszonöt éves évfordulója kapcsán gondolkozott el a folyóirat mibenlétéről, s általában megerősítették, hogy az eredeti koncepció, a tehetség mindenek feletti támogatása a legfontosabb elv, a Sziget-szerzők a három kötetes kiadvány végén, utólag írták meg, milyen elvek által jött létre maga a periodika. A Nyugattal szemben nem egy minden kezdeményezésre nyitott fórum volt, hanem egy alkotó csoport saját kezdeményezése, amelynek írásai mint „a bogárszem sokszögű alkatrészei, külön-külön néznek egyetlen tárgyra: a tiszta létre, amely egyszer antik formában esett, s akkor árulta el önmagáról a legtöbbet.” A Sziget mint a szellemtudomány egyik műhelye olyan vonatkozási pont volt a Nyugat mellett, amely a Nyugattól lévő távolsága és a hozzá fűződő áttételes kapcsolódási pontjai által jelöl ki magának fontos szerepet az 1930-as évek irodalomtörténetében.

Jegyzetek


1 Sziget I-III. (1935, 1936, 1939) [szerk. n.] felelős kiadó: Deák László, Orpheusz Kiadó, [h. n.] 2000. A továbbiakban: Sziget. Tervezték a Sziget negyedik számának összeállítását is, de ez nem valósult meg. Vö. „Készítsük tehát a Sziget IV-et! […] Hogy Sziget-kiadásra mikor kerül sor, nem tudom. Az anyagot még nem látom.” In: Adj ideákat az időnek! Kerényi Károly és Gulyás Pál barátságának dokumentumai, szerk., előszó, jegyz. Lisztóczky László, Bp., Kráter Kiadó, 1989, 41. és 69-70.

2 A bíráló bizottság, Gellért Oszkár, Kosztolányi Dezső és Osvát Ernő a bírálati jelentésben a Nyugat 1925/23-24-es számában a novella realizmusát, stílusgazdagságát, humorrá tisztult életismeretét méltatták. Vö. http://epa.oszk.hu/00000/00022/nyugat.htm, 2008. 05. 27. Közel harminc írása (esszék, tanulmányok, kritikák) és műveiről tíznél is több kritika jelent meg a Nyugatban, emellett ő az egyik legsűrűbben hivatkozott szerző, elsősorban a harmincas években.

3 Kerényi is reagál a Kisebbségbenre, de egészen másképp, mint Babits. Gulyás Pálnak írja 1939. május 28-án kelt levelében: „Te csak azért nem akarsz a Szigetnek valamit elküldeni – elküldeni a magyar földből nézett Aischylost például –, mert nem érzed, hogy én is érzem ennek a nézésnek a szükségességét. Minden érvelés nélkül erre kérlek: hidd el nekem, fontos nekem és fontos – nézetem szerint – a magyar „Sziget” számára (Laci „Kisebbségnek” nevezi egy más szempontból) ez a nézésmód.” Adj ideákat az időnek! Kerényi Károly és Gulyás Pál barátságának dokumentumai, szerk., előszó, jegyz. Lisztóczky László, Budapest, Kráter Kiadó, 1989, 32.

4 Vö. „Sziget, Kétnyelvű Klasszikusok, Magyar Éjszakák azzal együtt, amit Laci megindít meg abbahagy [értsd: a Tanú, B.A.] (de nem hagyná abba, ha mi ketten sodornók), a magyar szellem platóni Akadémiáját jelentené.” – írta Kerényi Gulyás Pálnak 1939. október 10-én. In: Adj ideákat az időnek! Kerényi Károly és Gulyás Pál barátságának dokumentumai, szerk., előszó, jegyz. Lisztóczky László, Budapest, Kráter Kiadó, 1989, 40.

5 Vö. „Egy nagy írónk s «egy sok tűzben megforgott» tanulmányírónk, íme, egyszerre állítják, hogy Kemény munkáitól méltán elriaszthat a nyelv, kétkötetes kalauzzal is csábítják az elriasztottakat, s egy érthetőbb, könnyebb, megrágott Keményt kínálnak nekik, – kell-e több a kényelmeseknek, az írástudatlanoknak, hogy végleg visszahúzódjanak? […] Senki nem szerezhet jogot arra, Móricz Zsigmond se, más se, semmilyen remekmű rangján, hogy egy másik remekmű kristályrendszerébe önkényesen belenyúljon.” Illés Endre, A veszélyes út. Móricz Zsigmond és a „Rajongók” Nyugat, 1941/1. 11-12.

6 Schöpflin Aladár, Szerb Antal magyar irodalomtörténete, Nyugat, 1934/14-15. 156-160. valamint: „Ez a Szerb Antal találmányú «csodaelmélet». Röviden úgy szól, hogy a regény az ókori eposz folytatása lévén, definíciójának akörül kell megfordulnia, hogy milyen szerepet játszik benne az eposz leglényegesebb mozzanata, a «csodálatos esemény». Ebből kiindulva azt a meghatározást adja, hogy a regény olyan eposz, amely – szemben az igazi eposszal, melyben a csoda mitológiailag adva van – fiktív csodákkal foglalkozik. […] Először is nem bizonyos, hogy az ókori eposznak leglényegesebb mozzanata a csodálatos esemény. Másodszor az sem bizonyos, hogy a regény törvényes jogutódja az ókori eposznak, sőt maga Szerb Antal idézi Kerényi Károly feltevését, hogy az antik regényeket a nevezetesebb szentélyek bocsátották ki, mintegy idegenforgalmi prospektusokul, a hívők odacsődítésére. Ez pedig független az eposztól s a mitológiai elem egész más okokból és más célzattal került az antik regénybe, mint annak idején az eposzokba. A regény-eposz párhuzam csaknem olyan régi, mint a regény első elméletei, de ebből nem következik, hogy igaz is. Inkább esztétikai babona. Mindenesetre a regény egész más lélektani igényekből keletkezett és kezdettől fogva egész más feladatokat vállalt, mint az eposz.” Schöpflin Aladár, Hétköznapok és csodák – Szerb Antal könyve, Nyugat, 1936/6. http://epa.oszk.hu/00000/00022/nyugat.htm, 2008. 05. 29.

7 Vö. „A harminc éves Nietzsche-jubileum feltűnés nélkül múlik el. Úgy látszik, nincs mit igazolni. Nem beszélnek Nietzsche-reneszánszról, mert hiszen van. A Kröner-vállalat két kiadásban is lenyomatta műveit, egy hét- és egy kétkötetes formában s a közel százezer példány csaknem észrevétlenül szívódik fel.” Hamvas Béla, Nietzsche-jubileum, Nyugat, 1930/23. 793.

8 Uo. Vö. Kerényi Károly, Halhatatlanság és Apollón-vallás. Platón Phaidónjának megértéséhez (1933) In: Kerényi Károly, Halhatatlanság és Apollón-vallás. Ókortudományi tanulmányok 1918-1943. Vál, sajtó alá rend. Komoróczy Géza és Szilágyi János György, Magvető, Budapest, 1984. 110-121. Valamint Kerényi Károly, Pythagoras és Orpheus (1938) In: uo. 293-322.

9 Vö. „Az arany középszert, a megelégedés és mértéktartás középszerét nyárspolgári középszerűségnek, gyáva maradiságnak láttuk. Mint Kerényi is írja a kiszáradt iskolás lelkületről beszélve: «mintha ugyanez az erőtlen középszerűség találna megnyugvást Horatiusban, az arany középszer költőjében». Nem tudtuk, hogy ez az arany középszer egyben a legkönnyedébb életlátás is s Horatiusnál voltaképpen annyit jelent, hogy semmit sem szabad túlságosan komolyan venni. Így leplezte el a hivatalos klasszicizmus szürkesége mindazt, ami élt és lüktetett Horatius verseiben s kevesen vannak a szerencsések, kik később mégegyszer felnyitják a klasszikusokat s meglátják azt, amit elborított az iskolatermek pora és unalma.” Vas István, Horatius Noster, Nyugat, 1935/8. 79.

10 Uo. 1927-es regényében, a Halálfiaiban Babits a horatius-i mértékletességet úgy modernizálja, hogy megtartja minden elemét, csak átülteti az aktuális társadalmi tevékenységekre: „Miska bölcs mérséklettel alkalmazkodott a környezetéhez: Horácius a méhesben ma már nem stílszerű. […] A férfiú komoly vezércikket olvas s a tarokkpártik társaslényhez illő észtornájával szórakozik.” Babits Mihály, Halálfiai, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1959. 12.

11 Fejtő szerint a „szigeti gondolat misztifikációja annak, ami minden értékes alkotásnak előzménye és feltétele.” Kerényit idézi: „«Ha az Ókortudományunk valóban elért oda, hogy a görög lényeget megragadja és a magyar lényeget felidézze (!), akkor közelében van a legnagyobb cél szerint való beteljesülésnek. Ezért van első helye a szigeti, vagyis a legmagasabb követelmény szerint művelt tudományok között. » […] Mert ha örülünk is neki mindnyájan, hogy az ókortudomány «a görög lényeget megragadja», szeretnők tudni, hogy idézheti fel pl. a klasszika filológia a magyar lényeget? Jobban, mint a matematika, botanika, vagy zoológia? Ez az önhatalmú önértékelés valószínűleg csak arra jó, hogy legyen jogcím az első helyre a tudományok között. […] Ragály ez valóban, az önmagától megcsömörlött és megkergült német szellemtudományok járványa, olyan veszedelmes, mint a hegeli terminológia, amelybe ha valaki alaposan beleásta magát, soha, de soha nem ír már le öt épkézláb mondatot. Hiába tesz Fejtő felkiáltójelet Kerényi szavai közé, azzal, hogy rákérdez, mitől tudná a klasszika-filológia jobban felfedezni a magyar lényeget, mint más tudomány, gyakorlatilag elfogadja a feltételezést, hogy fel lehet fedezni valahogyan a magyar lényeget. Valamint az is figyelemre méltó, ahogy a hegeli terminológiát párhuzamba hozza: véleménye Hegellel kapcsolatban nyilvánvalóan szubjektív, s saját hasonlata miatt ez a fény vetül a szellemtörténetről írt kritikájára is. Nyugat, 1936/3. http://epa.oszk.hu/00000/00022/nyugat.htm, 2008. 05. 29.

12 Vö. „Az egyik Kerényi, akinek különben a humanizmus új magyar fellendülése köszönhető és akinek vallástörténeti szempontjai oly nagyszerű eredményeket adnak, ha az Apollo-kultuszt, vagy az orphikus gondolatot kell magyaráznia.” Halász Gábor, Latin költők magyarul, Nyugat, 1938/9. http://epa.oszk.hu/00000/00022/nyugat.htm, 2008. 05. 29.

13 „Nálunk minden karrikaturává lesz, úgy látszik. Karrikatura volt a forradalom és ellenforradalom, karrikatura ez is, a Stefan Georgei Bund karrikaturája.” Uo.

14 Vö. Jürgen Mittelstraß, Transdisziplinarität – wissenschaftliche Zukunft und institutionelle Wirklichkeit (Konstanzer Universitätsreden 214) UVK Universitätsverlag Konstanz GmbH, Konstanz 2003. 7. A továbbiakban: Mittelstraß, 2003.

15 A legújabb kiadvány Philipp W. Balsinger és Rudolf Kötter szerkesztésében jelent meg idén Münchenben, s a benne lévő tanulmányok Einstein tudománykoncepcióját tárgyalják, valamennyien a természettudományok területén. Philipp W. Balsinger - Rudolf Kötter (Hrsg.): Die Kultur moderner Wissenschaft am Beispiel Albert Einstein, Spektrum Akademischer Verlag, München, 2007.

16 Pl. „Junges Forum für Bildwissenschaft” (A képtudomány fiatal fóruma) című konferencia a Berlin-Brandenburgi Tudományos Akadémián 2006. március 30-31-én a „Die Welt als Bild” (A világ mint kép) nemzetközi kutatócsoport szervezésében, vezetői: Ingeborg Reichle és Steffen Siegel, vö.: http://www.bbaw.de/bbaw/Forschung/Forschungsprojekte/Weltbilder/de/blanko.2006-04-18.8618091099 2008. 05. 21.

17 A „lényeg” másoknál is hasonló önértetődőséggel szerepel, többek között Hamvasnál is. Ugyanakkor a Nietzsche és a George-kör című írásában használja Hamvas az egzisztencialista terminológiát: Nietzsche filozófiáját Jaspers egyik kifejezésével értelmezi, a Vernunft und Existenz című 1935-ös könyve alapján, de onnan is németül idézi. Vö. Sziget, 156., 161. Ezért gondolom, hogy a Sziget egyfajta útkeresés is volt az egzisztencializmus magyar terminológiájának kialakítására, hiszen ismerték a német kifejezéseket, s ahol nem használták, ott jól-rosszul sikerült magyar kifejezésekkel éltek. Nem volt céljuk a terminológia kialakítása, hanem a németül megértett gondolatokat akarták a saját témájukban hasznosítani.

18 A Lesbosi utazás című Kerényi-írás naplószerűen utaztatja végig az olvasót a görög tájakon, s mintegy velünk együtt fedezi fel ember és táj egységét. Vö. Kerényi Károly, Lesbosi utazás, Sziget, 162., 169., 173.

19 Babits Laodameiája kapcsán Kallós Ede éppúgy a rész és az egész viszonyában látja Babits görögségszemléletének sajátosságát: „Nála az egész görögség élményszerű átfogásából természetszerűen adódnak a telivér görög motívumok, mert nem igaz, hogy az egész részekből adódik össze, csak az igaz, hogy a részek az egészből adódnak.” Vö. Kallós Ede, A Laodameia költője, Nyugat, 1924/7. 553. Hamvas pars pro toto-szemlélete és Kallós Babitsnál dokumentált totum pro parte-gondolkodása egyaránt a platóni egy fogalmára vezethető vissza.

  



*A Nyugat és kora doktori program hallgatója, témavezető: Kenyeres Zoltán.