Morsányi Bernadett

Apátlan nemzedék

Egy város, egy fiú, és egy apa

Hogy otthon legyünk a világban ahhoz a múltat, a múlt egészét be kell vallani, „a dolgaink nem vesznek el, megvannak a maguk helyén. Minden ami igazán a sajátunk. Keresni kell, csak azon múlik. Akarni, azon.”[1]

Lengyel Péter írásainak építményét – Balassa Péter megfogalmazásával élve – „az új identitás keresésében és lehetséges megtalálásába vetett csendes fanatikus hit, a visszaelevenítésbe helyezett mágikus, megerősítő bizalom tartja.”[2] Lengyel makacs következetességgel tér vissza ugyanahhoz az élménykörhöz – elveszett/elvesztett apa keresése, kitartó nyomozás egy régmúlt világ után –, s annak különböző vetületeinek megjelenítése során végül saját arcképét is megtalálja, kiteljesíti. Elveszett apában és Budapestben éppoly szakértő, mint Szabó István, első műveiben ugyanazt az élménykört dolgozta fel, mint a rendező (apakeresés, baráti társaság felbomlása, Budapest s az ország múltja). Szabó nemzedéki trilógiájának (Álmodozások kora, Apa, Szerelmesfilm) és Lengyel Péter Két sötétedés című novelláskötetének, Mellékszereplők, valamint Cseréptörés című regényeinek fiatal hősei a „lézengők”, „fejforgatók”, „páncél nélküli lovagok” néhány évvel idősebb testvéreinek tekinthetők. A Mellékszereplőkben hangzik el: „[A főiskolai éveim alatt nem zajlott le még Magyarországon a következő évek nemi forradalma. A korunkbeli lányok és fiúk ritkán fekszenek le egymással. Egyszerűen nem szokás. (…) Nálunk a gyakorlott nemi élet távoli, varázsos és elérhetetlen, ugyanúgy, mint ezerkilencszázhatban vagy ezerhatszázban. Szerelmem szűz, én egy rosszul sikerült, rossz ízű, elfeledni való alkalom után félig az, huszonhárom éves koromig. Egy emberöltővel vagyunk tudatlanabbak – annyival lassúbb az életünk –, mint a hat évvel későbbi fiú-lány iskolát járt húszévesek.]”[3] Szabó István és Lengyel Péter csaknem egyidősek[4], néhány év választja el őket a hatvankilences nemzedéktől. Számukra a második világháború gyerekkori emlék, őket ténylegesen sújtotta az apanélküliség, mindketten a háborúban veszítették el édesapjukat.[5] „A mi generációnk egyik legelső és egyben legnagyobb alapélménye a II. világháború. Ez az alapélmény olyan nagy, hogy úgy érzem, nem kell magyarázni: első vagy második munkájaként miért erről beszél a mi generációnk majdnem minden tagja.”^[6]- nyilatkozta Szabó István. Lengyel és Szabó hősei a napi biztonságérzetükért küzdenek, mindketten egy nemzedék történelmi tapasztalatainak, emlékeinek érzékeny megfogalmazói, 1938-tól a hetvenes évekig tartó korszakról adnak átfogó képet. A légiriadók, a szőnyegbombázások, a bujkálások, kisiskolást családfővé avató árvaságok idejének és élményének lenyomata az Apa, a Szerelmesfilm és a Cseréptörés.

A személyesség s a lírai attitűd ellenére Lengyel Péter és Szabó István sokat tett a történelmi amnézia felszámolásáért, műveik kordokumentumok is. A sárga Hardmuth-ceruza, Meinl Gyula hirdetése Budapest utcáin, a zabkása íze az iskolai dán-konyhán 45-ben, 46-ban, Hekus Dönci folytatásokban megjelenő kalandjai a mai olvasó számára kevesebbet s mást mondanak, jelentenek, mint az 1938-ban született nemzedéknek. A mai fiatal generáció csak sejtheti a többletjelentését annak a ténynek, hogy a Cseréptörés főhősét, az aznap kedvetlen és csüggedt Bárán Jánost az 56-os villamos viszi céltalan utazásra. Az Álmodozások kora (1964) pedig az első magyar játékfilm, amely használja az Egmont-nyitánnyal kísért, manipulálatlan 1956-os dokumentumfelvételeket. A mozi sötétjében Jancsi és Éva döbbenten nézi a híradófelvételt, csak akkor szólalnak meg, amikor a kinyitott határokat látják a vásznon, ezt követően vitatják meg, miért nem disszidáltak. Amikor Éva megkérdezi Jancsit, hogy kommunista-e, a fiú egyszerűen annyit mond, „nem én mérnök vagyok”. A Rajz János alakította öreg borbély pedig azt magyarázza Jancsinak, hogy az irigység az emberiség átka, „a kommunistáknak is az a bajuk kérem, irigylik, ha másnak van, nekik meg nincs.” 1956 Lengyel Péternél (Mellékszereplők) és Szabó Istvánnál is magától értetődő természetességgel jelenik meg, egyikük sem elemzi ’56-ot, úgy beszélnek a forradalomról mint bármely más emlékről.[7] Az Apában a főhős Takó Bence (Szabó István alteregója Bálint András alakításában) ott vonul az 1956-os egyetemista menetben. Szabónál a forradalom pátoszmentesen, az eufória, a félelem s a szorongás keverékeként jelenik meg, olykor humoros megvilágításban. Takó a nemzetiszínű zászlóért élete kockáztatásával megy el, hogy bevihesse az egyetemre, de mire megérkezik, a sarokban már tucatnyi lobogó áll. A Szerelmesfilmben Kata és Jancsi kenyérért áll sorban, amikor az utcán lövöldözés támad. A veszély elmúltával a lány nevetve mondja, hogy „legalább ötször átéltem a halálomat”, s közli, hogy rettenetesen kell pisilnie. „Nem is tudom mikor nevettünk legjobban, ötvenben, ötvenkettőben, vagy ötvenhatban, talán, még nagymama halálakor is nevettünk.”- kommentálja Jancsi az eseményeket.[8]

Emlékezetes epizódja az Apának az a jelenet, amelyben a főhős Takó Bence egy deportálásról szóló filmben statisztál. A fiatalembert először sárgacsillagos zsidók menetében látjuk, majd a rendező –mivel kevés az őr – a nyilasok közé állítja. Szabó a valóságos történelem szeszélyét mutatja be, olykor a véletlenen múlik, hogy ki melyik oldalra kerül. Ezt a problémát villantja fel a Szerelmesfilmben is. Jancsi gyermekkori barátjával az ’56-ban disszidált, azóta amerikai katona Bálint Karcsival találkozik Franciaországban. A nagypolitikának köszönhetően az amerikai-vietnámi háborúban való részvétel esetén a lövészárok két külön oldalára kerülnének.[9] A forgatás után a baráti társaság a háborúról beszélget, Takó barátnője, Anni pedig zsidóságáról vall.[10] Szabó filmjeiben kezdettől fogva felbukkannak zsidó karakterek, történetek. Auschwitz már harmadéves vizsgafilmjében, a Ruth Freidenheimben (1960) is megjelent, az etűdben – melyet Leonhardt Frank Jézus tanítványai című regénye inspirált – Ruth Freidenheim hazatér Auschwitzból szülővárosába.[11] A zsidóüldözés motívuma az Álmodozások korában is megjelenik, s a későbbi filmekben (Szerelmesfilm, Tűzoltó utca 25.- Álmok a házról, Budapesti mesék, Bizalom, Mephisto, Redl ezredes, Hanussen) is szerepel. A napfény ízének pedig az asszimiláció kérdése válik fő tárgyává.[12]

Szabó István korai filmjeihez hasonlóan Lengyel Péter sem kommentálja a történelmi eseményeket, látszólag mellékesen ír internálótáborról, munkaszolgálatról, tévedésből kivégzett fiatalemberről. A Mellékszereplők egyik hőse, Ferenc, 1952-ben munkaszolgálatos volt, egy készülő Tisza-hídon dolgozott egy vékony, szemüveges fiatalemberrel. „Egy nap – már túl jártak a híd közepén, a jég még zajlott – a vékony fiú egy másodpercre csupasz tenyérrel támaszkodott meg a főgerendán. Kiáltott és lezuhant a jégtáblák közé. A híd két végén hallatszott a biztosítékok apró kattanása a hideg csendben, s percekig kísérték a fel-felbukó pontot az oldalt kilyuggatott csövek.”[13] Lengyel nem magyarázza meg a képet, s a mai olvasó számára nem biztos, hogy egyértelműen kiderül, a fiút a víz alá géppisztolyozták. Ahogy az sem magától értetődő, hogy Ábel, a Cseréptörésben szereplő alkoholista drámaíró, aki Szárszón lesz öngyilkos, B. Nagy László képmása.[14]

Lengyel Péter mindössze egy zárójeles kommentárt tesz az eset kapcsán, azt is Balatonszárszóról „(Ez a helység – 1830 lakos, 7-es országút, kemping, József Attila-emlékmúzeum – ebben az évszázadban aránytalanul jelentőssé vált az ország életében.)”[15]

Lengyel Mellékszereplők s Cseréptörés című regénye Szabó filmjeihez hasonlóan a korszak aktuális problémáit villantotta fel, s a hatalom szempontjából olykor kellemetlen kérdéseket feszegetett. Az Álmodozások korát s az Apát az első filmgyári vetítés után időlegesen betiltották, de három-négy hónap után föloldották a tilalmat. A Mellékszereplők viszont a korabeli irodalompolitika cenzúrája miatt csak tíz év késéssel, 1980-ban jelenhetett meg.[16]

Szabó Istvánhoz köthető Budapest képi lírájának megteremtése is. Az Álmodozások korát erős dokumentatív hitelesség jellemzi. A korabeli budapesti utcák, lakások, presszók, tükrök, kirakatok, telefonfülkék, villamosok, autók, mozik, a hatvanas évek ruhái, frizurái, a város mindennapi élete jelenik meg a vásznon. Báron György megfogalmazása szerint „Szabó csöppet sem mellékesen Budapest költője: a város mint élő, lélegző közösség, filmjeinek nem csupán háttere és esetleges helyszíne, hanem egyik főszereplője is.”[17]

Nem véletlen, hogy a budapesti villamosokban, strandokban, uszodákban, apában szakértő Mándy Iván többször feltűnik Szabó István filmjeiben. A Szerelmesfilmben Zsámboky (!) doktor néven, Pistaként a Tűzoltó utca 25.-ben. Mándy és Szabó írtak közösen forgatókönyvet, de a tervből nem lett semmi.[18] A közös anyaggyűjtés – az író s a rendező hetekig régi filmhíradókat nézett – mégsem volt fölösleges, inspirációt jelentett a Tűzoltó utca 25. – Álmok a házról (1973) című film elkészítéséhez. A nagyjátékfilmet megelőzte az Álom a házról (1971)című rövidfilm. Az Álom a házról Szabó eszköztárának impresszionista, szürrealista irányba történő megújulását hozta. A kisfilmben a rendező egy pesti bérház életének húsz esztendejét sűríti tizenkét perces lírai, szürrealista vízióba. A rendező azokat a lélektani mozzanatokat kutatta, amelyek az akkor élő emberekben a múltból maradtak meg. A film az emlékekkel terhes ház előtti lakástartozékokkal berendezett utcán játszódik.

A Tűzoltó utca 25.-ben Szabó egy Tűzoltó utcai ház, illetve egy forró nyári éjszaka történetét meséli el. A kopott ferencvárosi bérházban nyugtalan álmokkal küszködnek a lakók. A film különös kollektív álomképszövevény, az álmokban előhívódnak a ház lakóinak döntő pillanatai, emlékei. Ezen az éjszakán újra átélik az üldöztetést, a háborúkat, a nélkülözéseket, a tönkrement, elszalasztott és alakuló életeket. Szabó a filmben a történelmi traumák okait a kollektív tudatban kereste.[19]

A Duna-part, a hidak – a rendező Kegyelet (1967) című rövidfilmjében szerepel egy dokumentumblokk a Lánchíd újjáépítéséről s a Kossuth-híd lebontásáról – a ferencvárosi utcák s terek rendszeresen visszatérő helyszínek Szabó István filmjeiben. Szabó művei s Lengyel Péter írásai egyben várostérképek[20] is. Eltűnt budapesti utcákról, presszókról (A régi Francis Scott Fitzgerald-ban) olvashatunk Lengyelnél, megtudhatjuk mikor nyílt meg először, másodszor, harmadszor az Emke, mikor váltotta fel a hatos villamos a lóvasutat, s költözött később a Körút széléről a közepére, mikor ment el az utolsó negyvennégyes a Rákóczi úton. Lengyel pontosan tudja, hogy a történelem során, hányszor változtak meg Budapest utcanevei, de kitart amellett, hogy „egy utcának csak egy érvényes neve lehet.”[21] A Mellékszereplőkből még az is kiderül, hogy a Sportuszodában az ötvenes, hatvanas évek fordulóján épült a kisebbik nyitott medence. Budapest igazi élő szervezet Lengyel ábrázolásában, lüktetése, állandó jelenléte van, a főváros ilyen intenzíven csak Krúdy és Mándy prózájában van jelen.[22]

Szabó Istvánnál egy-egy etűd elkészítése sokszor felkészülést jelentett egy későbbi nagyjátékfilmhez.[23] A főiskolás diplomafilmben a játékos, lírai Koncertben (1961) egy zongorát hagynak a rakodók (Erőss Tamás, Koncz Gábor, Szász Péter) a dunai rakparton. A rakparton üldögélő, napozó emberek s a járókelők sorra leülnek a hangszerhez, hogy játszanak rajta. (A Koncert stílusán erős némafilmes hatás érvényesül. Ennek a stílusnak a jegyeit viseli magán Novák Márk Kedd (1963) című BBS-filmje is.) A zápor eleredtével óvják, védik a zongorát, a hangszer a közös törekvések tárgyává válik, mint a Budapesti mesék (1977) villamosa. (A zongora bekerül az Álmodozások korába is, ahogy a Koncertben, itt is Erőss Tamás tolja, illetve játszik a hangszeren). Szabó István még főiskolás korában készített egy etűd-novellát, ami arról szólt, hogy a szétlőtt, romos Budapesten megtolnak az emberek egy villamost. Ez az etűd bekerült az Apába, „ahol olyasmit jelentett, hogy az embereknek csak össze kell fogniuk és megindulnak a dolgok. Itt, a Budapesti mesékben ez a villamos inkább arról szeretne szólni, hogy az igazi küzdelem: tovább tolni a villamost.”[24]

A Variációk egy témára című BBS - kisfilm (1961) témája a II. világháború, illetve általában a háborúk borzalmaihoz fűződő emberi viszonyulás. A régi, hazug mozihíradók Szabó István egész generációjának meghatározó kollektív mozgóképi élményei voltak. A Balázs Béla Stúdió célkitűzései között szerepelt, hogy a dokumentumot, a képet megtisztítsák a rárakódott manipulatív mozzanattól. Szabó rövidfilmjében a háborús képek elsősorban nem érzelemi megrázkódtatást okoznak, hanem gondolkodásra serkentenek, ezt a hatást úgy érte el, hogy a híradófelvételeket, propagandafilmeket váratlan, „tárgyilagos” elemekkel ellenpontozta. A film három epizódból áll (Tárgyilagosan, Döbbenten, Sikoltásként). Az első tétel képanyaga kizárólag világháborús dokumentum-felvételekből áll, de a képeket a híradós kommentátor „tárgyilagos” tájékoztatója s a lágy barokk zene ironikussá teszi. „A második világháborúban elpusztult 40 millió ember. Ebből most hal meg huszonhét.” (A képen az látható, hogy éppen bombát dob le egy repülő). „Így omlik össze egy lakóház.” (A fokozás kedvéért több ház összedőlése látható.) „Így hal meg egy ember.” (Egy ütközetben éppen felrobban egy katona, majd sok hóba fagyott holttest látható.) A fejezetben szereplő dokumentumok kizárólag a németek háborús szereplését ábrázolják, ez a motívum – s a mindegyik tétel végén felerősödő háborús zaj – köti össze a három tételt. A második tételben Szabó már átesztétizált formában beszél a háborúról. Az epizód egy fegyvermúzeumban játszódik, ahol néhány idősebb és középkorú férfi magyarázza (hangjukat nem halljuk) gyerekének, unokájának a második világháborús fegyverek használatát. A gyerekek s a felnőttek egyaránt nyakig zárt esőkabátfélét viselnek, a férfiakon egységesen nyakkendő is van, olyan mintha egyenruhában lennének. A jelenetet az teszi „döbbenetessé”, hogy a férfiak mosollyal az arcukon mutogatják a háborús (náci) kitüntetéseket, jelvényeket, s amikor az egyik férfi a géppuska működését magyarázza kisfiának, hirtelen nagyon hangos géppuskasorozat robaja hallatszik. A harmadik tétel – Sikoltásként – egy eszpresszó teraszán játszódik, Szabó a háttérbe német reklámfeliratokat helyezett el. Az emberek arctalanok, mindenki fekete napszemüveget visel, az öltözetek is hasonlóak. A szereplők némán ücsörögnek, csak úgy vannak, egyszer-egyszer pihen meg a kamera Koltai János és Erőss Tamás arcán. Szabó a napszemüveggel a közönyt, a becsukott szemet, a tisztánlátás hiányát hangsúlyozza. A bár szaxofonosának játékát a menetelő katonaság egyre növekvő robaja szakítja meg, végül pedig felváltja. Az emberek felveszik a menetelés ritmusát (pl. egy nő a robaj ütemére fésüli a haját), s csak egy férfi érti meg, hogy milyen veszély fenyegeti őket. Lekapja a szemüvegét, és sikoltásra kész arckifejezéssel fordul a kamera felé. A kép ebben a pózban kimerevedik. A fejezet üzenete Edmund Burke szavával, „a gonosz diadalához csak annyi kell, hogy a jók tétlenek maradjanak.”[25]

A filmhíradók archív felvételei fontos szerepet játszanak a nagyjátékfilmekben is. A háború Szabónál egy nagyobb összefüggésrendszer része. A politika s a történelem a jelen események mozgatórugója is, s így döntő befolyással bír hősei biztonságérzetére. Szabó István filmjeiben arcokat mutat meg történelmi megvilágításban. Az életmű tulajdonképpen variáció egy témára[26], más szóval – a későbbi alkotótárs, Dobai Péter verseskötetének címére[27] utalva – Szabó egy arc módosulásait kíséri figyelemmel. A másik korai BBS - rövidfilm a Te, alcíme Szerelmesfilm (1962) egyes szám első személyben előadott szubjektív vallomás, szerelmes dal. Megfogalmazott gondolata, „ha a költő írhat verset kedveséhez, ha a festő megörökítheti képein, miért ne tehetné meg ezt a filmrendező is?”

A lírai filmben megjelenő lányt szerelmesének szemével látja a néző, Szabó olyan beszédszituációt talált ki, amelyben a férfit, a film készítőjét nem látjuk (csak egyszer tűnik fel, akkor is háttal áll). A férfi Esztergályos Cecília lényegét arcának, szemének rezdüléseiben ragadja meg. A Te etűdfüzérét, a képek áradását három dialógus szakítja félbe. A rövidfilm csupán képekből és szituációkból áll (a lány életéről látunk pillanatképeket, Szabó a cinéma direct módszerét is alkalmazza a „töltőtoll-kamera” a járókelők között mozog), s nem egy történet tartja össze, a narráció olykor felfüggesztődik. A nyolc évvel később készült Szerelmesfilmben (1970) Szabó elbeszélő struktúrájú filmben bontja ki a szerelem témáját, felhasználva a Te vizuális – kompozíciós elemeit, s a rövidfilm más motívumait is. Szabó István franciás szellemet hozott a magyar rövidfilmezésbe. A Te-t a szabad formanyelv, gyors vágások, játékos lassítások, kimerevítések, filmes és képzőművészeti referenciák jellemzik; a film a nőábrázolás művészettörténeti áttekintésével indul, nőket ábrázoló festményeket látunk, s bár a férfi ars poeticájának megfelelően vizuális elemekkel, mozgásában mutatja be szerelmét, a beállítások olykor annyira grafikusak, megszerkesztettek, hogy akár festmények, rajzok is lehetnének. A Te és a Szerelmesfilm beállításaiban is hasonlóság fedezhető fel. A Te-ben Esztergályos Cecíliát minden egyes rész elején a kép jobb szélén látjuk, a baloldal pedig üresen marad, ez ismétlődik meg a Szerelmesfilmben, ha Kata (Halász Judit) vagy Jancsi (Bálint András) egyedül szerepel. A rövidfilm végén a lány a kamerába tekint, a Szerelmesfilm elején Jancsi néz közvetlen közelről a kamerába, s kezdi mesélni történetét. A hetvenes években Szabó István megszerette a közelképeket, színészeinek arcát[28], a Tűzoltó utca 25. lakóinak premier plánban tartott arcai szinte a kamerának panaszkodnak.

A szerelem motívuma a nemzedéki önéletrajzi filmek fontos részévé válik. Az Álmodozások kora József Attilától kölcsönzött mottója „Még nem nagy az ember, / De képzeli, hát szertelen./ Kísérje két szülője szemmel: / A szellem és a szerelem!” (Ars poetica) mindhárom filmen végighúzódik. Az Álmodozások korában a felnőtté válás a szerelmi kapcsolatok elmélyülésében is mérhető. Az Apában Anni, a főhős szerelme a bizonyosságot jelenti a fantázia világával szemben. A film végén Takó álmában apját keresi, de amikor felébred Anni néz vele szembe. A lány révén sikerül megtalálnia valódi énjét, saját arcát. Szabó minden filmjére igaz, hogy a nők stabil, megbízható pontot jelentenek, ők képviselik a harmóniát, a két lábon a földön álló életerőt. Szabó István generációja szinte apák nélkül nőtt fel, ezért fontosabbak, sok esetben (pl. Tűzoltó utca 25.) kidolgozottabbak az asszonyalakok.

A Szerelmesfilm az első szerelem emlékének filmje. A rendező azt meséli el, hogy az idő, a történelem, s a politika hogyan szakít szét emberi sorsokat, teszi lehetetlenné két ember szerelmét.

Az első trilógia filmjeiben egy nemzedék identitás- és apakeresése bontakozik ki. A rendező a kik vagyunk? hová tartozunk? hol élünk voltaképpen? típusú kérdésekre keresi a választ. Szabó a gyermek- s ifjúkori illúziókkal, az Álmodozások korában a diákközösséggel, az Apában az apa köré épített mítosszal, a Szerelmesfilmben az első szerelem emlékével számol le. Az identitás keresése s megtalálása a narráció terén is nyomon követhető. Az Álmodozások kora és az Apa narrátora a főszereplő hangján nem egyes szám első, hanem egyes szám harmadik személyben beszél önmagáról, illetve kommentálja a történetet. Az Apában a narrátor szövege a gyerekkori emlékek felkeresésének pillanatától átvált egyes szám első személyre, Szabó ezzel is megerősíti, jelöli, hogy a főhős Takó Bence megtalálta saját egyéniségét, eggyé vált önmagával. A Szerelmesfilmben Jancsi már végig egyes szám első személyben mesél.

Az Álmodozások kora az ifjúság elvesztésének, a felnőtté válásnak fájdalmas krónikája. A film főhősei frissen diplomázott elektromérnökök, akik hisznek a barátság és a csapatszellem erejében, együtt akarják áttörni az öregek és tehetségtelenek falát. Úgy érzik, ők a legfrissebb tudás birtokosai – „az ember húsz és harminc éves kora között a legértelmesebb” –, önmegvalósításuk útjában csak a hatalomba került pozícióféltők, az elavult képzettségű idősebb mérnökök állnak (a leegyszerűsített generációs képlet a történet folyamán megdől). Gyakorlóévük elteltével a vállalat különböző részlegére helyezik őket, a kezdetben összetartó közösség, fokozatosan széthullik, egyénekre tagolódik, s a fiatalok megpróbálnak újabb, biztos fogódzókat találni a bizonytalan világban.

A film fiatal mérnökeinek közössége párhuzamba állítható a Máriássy-osztály, az első „balázsbélás nemzedék” fiatal rendezőivel.[29] Az Álmodozások kora mérnökeinél is a legfontosabb összetartó erő, hogy újat akarnak létrehozni, fel akarnak találni valamit. A Stúdió filmrendezői pedig új kifejezési formát akartak meghonosítani, főleg a francia új hullám (nouvelle-vague) igézetében. A hatalom formálisan támogatta a fiatalok újfajta törekvéseit, lehetőséget adott a BBS létrehozására (1961), mely Szabó Istvánnak s a Máriássy – osztály többi tagjának gyakorlóterepet jelentett újfajta szemléletmód s munkamódszer közös kidolgozására. Az Álmodozások kora fiatal mérnökei is megkapják Harrertől (Sinkovits Imre) a lehetőséget a közös munkára, ám az egyéves próbaidő elteltével a vállalat igazgatója felszámolja a kollektívát.

Szabó István kisfilmjeinek köszönhetően hamarabb kapott filmkészítési lehetőséget, mint a Stúdió többi tagja, a Te és a Variációk egy témára nemzetközi sikere kiemelte a csoportból. Az Álmodozások korában már a film elején kiderül, hogy kik az igazán tehetségesek, mindig Jancsinak és Lacinak (Asztalos Béla) van ötlete, s a próbaidő elteltével Jancsi kapja négyük közül a legmagasabb fizetést. Gergely (Murányi László) féltékeny Jancsira, igyekszik elszigetelni a többiektől „Flesch főmérnök kérdezte tőlem, ki ez a nagyképű, elviselhetetlen alak? Én védtelek meg. De már hallom más osztályokról is, hogy utálnak, félnek tőled, mert te rivalizálni akarsz mindenkivel. Velem is, Lacival is…” Szabó első nagyjátékfilmjének elkészítése az elszakadást jelentette a BBS-től, a rendező saját útjára lépett. Az Álmodozások korában tehát frissen szerzett élményeit, tapasztalatait fogalmazta meg, s mesélte el Jancsin keresztül. Flesch főmérnökben (Gábor Miklós) pedig Herskó János ideálképét örökítette meg (neki köszönhette, hogy leforgathatta filmjét), az Álmodozások korában Herskó Párbeszéd (1963)című filmjének plakátja is feltűnik.[30]

Szabó első filmjében az „öregek” és a fiatalok viszonyát, a barátságok leépülésének törvényszerű folyamatait, a szerelmek születését s kiüresedését vizsgálta, s az ifjúság döntésképtelenségét, orientációs válságát mutatatta be, hiszen nehéz dönteni, ha az ember egyre jobban elbizonytalanodik a felvetődő kérdések rengetegében. A film kezdő filmkockáin a fiatal mérnökök közvetítő kocsiban ülnek, a jogi egyetem doktorrá avatási ünnepélyének hangfelvételét szabályozzák (fülhallgatóval a fején ott ül közöttük Szabó István). Jancsi Halk Évát (Béres Ilona) a fiatal jogászlányt a monitoron pillantja meg először, a lány személyisége rögtön rabul ejti, későbbi találkozásukig minden nőben az ő vágyképét keresi. (Pl.: balettos Ági (Esztergályos Cecília) „nem olyan okos, mint a jogászlány, de Ági van itt és szereti.” vagy Anni (Sólyom Kati) „mégiscsak jobban hasonlít a jogászlányra.” Habgab „egyáltalán nem hasonlít a jogászlányra, sőt talán éppen az ellentétje, de nagyon helyes kislány, és ezt értékelni kell.”) Éva riporteri kérdésre arról beszél, miért szereti a hivatását. Ez, egyben Szabó István ars poeticája is. „Én úgy érzem, hogy a legcsodálatosabb feladat kutatni és felfedezni az emberek közötti kapcsolat s a társadalom közötti kapcsolat új összefüggéseit.” „A valóságos viszonyok felmérésével”, a múlt feltárásával, a „tiszta értelem, az egészséges szenvedélyek, az egyéniség kibontakoztatásával”, valamint azzal a felismeréssel, hogy „őszintén könnyebb élni”, jobbá lehet tenni a jelen s a jövő társadalmát.

A cselekményt végig Jancsi harmadik személyben megszólaló kommentárja kíséri, néha összefoglalja, olykor értelmezi az eseményeket (pl. a film elején „Ők négyen mérnökök. Együtt végezték el az egyetemet egy évvel ezelőtt. Akkor egy vendéglőben elhatározták, hogy együtt fognak áttörni a tehetségtelenek, a középszerűek, az öregek falán. Csodálattal hisznek a technika, a műszerek világában. Tehetségesnek tartják magukat s egymást, dehát ezt még nem nagyon tudták bebizonyítani.”). A fiatalos lendület, a személyesség, a könnyed humor vizuális játékossággal társul (pl. lassításos jelenetek, áttűnés, animációs betét, amely a rádió működését illusztrálja). A fiatalok belső nyugtalanságát, kuszaságát jeleníti meg a film szerkezete, a kis epizódok szertelenül következnek egymás után, sok apró részletből összeálló montázsszerkezet jelenik meg a vásznon. Az etűdszerkezet miatt a dialógusok s a képek olykor elszakadnak egymástól, a szituációkat Jancsi hol belső monológgal, hol külső narrátorként értelmezi. Ugyanakkor az epizodikus szerkesztésen belül egymásra utalások hálózata fedezhető fel, s minden későbbi mozzanat gondosan elő van készítve (Éva a film elején feltűnik, de csak hosszú késleltetés után, egy szilveszteri bulin ismerkednek meg Jancsival. A film végi ébresztőt, a „Tessék felébredni!” felszólítást, előkészíti Jancsi főbérlőjének, Frank néninek ébresztője stb.).

Az Álmodozások kora könnyed, lírai stílusa leginkább François Truffaut világát idézi, a Négyszáz csapás és a Jules és Jim egyszerre játékos és szomorkás hangulatát (a filmben a Négyszáz csapás konkrétan is megjelenik, négyszer is feltűnik egy moziplakát, ami Truffaut filmjét reklámozza). Szabó a cinéma vérité módszerét is alkalmazza (pl. a szilveszteri forgatag filmezésekor a budapesti Nagykörúton, Éva keserű kifakadását az emberi kapcsolatok „rettenetes szövevényéről” pedig dokumentumfilmeket idéző képsor kíséri, elesett, elkeseredett emberek arca jelenik meg, akik Évától várják sorsuk rendezését). Szabó szereplői télen vagy nyáron beszélgetve, vitatkozva vagy egymás mellett hallgatva sétálnak Budapest utcáin.[31] A hosszú sétáknak funkciójuk van. Egészen más szerepet töltenek be, akkor amikor Jancsi Habgabbal (Halász Judit) sétál, mint amikor Évával. Habgab és Jancsi között nincs igazi párbeszéd, a lány fecseg magáról, a fiú csendben megy mellette, s narrátorként összefoglalja a hallottakat. Ezeknél a sétáknál a helyszíneknek sincs különösebb jelentőségük. Éva megjelenésével viszont megszűnik a külső kommentár, egymás szavába vágva beszélnek múltjukról, kapcsolataikról, még egy megpillantott kapualj is jelentőséggel bír. Minden, amivel találkoznak asszociációs láncot indít be, s ezáltal közelebb kerülnek egymáshoz s saját magukat is jobban megismerik. „Mennyi ideje is sétálunk?” – kérdezi Éva „Két hete.” – válaszolja Jancsi. S egészen váratlanul, egy séta alkalmával hóesés közben Éva és Jancsi megkóstolják a friss havat. A lány apjáról kiderül, hogy Auschwitzba hurcolták, a fiúéról, hogy a Donnál halálba kergetett 2. magyar hadsereg katonája volt. A történelem szeszélyei folytán apáik akár ellenségek is lehettek. Egyikük sem kommentálja a kijelentést, mikor bemennek egy presszóba s Éva a bárzongorista Háber Frédivel vált néhány szót, tudjuk meg, hogy Éva apja jól van (tehát túlélte a munkaszolgálatot). A szülőkről a filmben több szó nem esik, Szabó pusztán felvillant két magyar sorsot.

A legtöbbet egymásról egy közös mozizás alkalmából tudnak meg. A filmet megelőző híradómontázsnak köszönhetően néhány perc alatt eljutnak születésüktől a hatvanas évek jelenéig. 1938-ban Hitler beszédet mond, Goebbels könyveket éget, ők pedig megjegyzik, hogy ekkor születtek. Majd az „Éljen a vajaskenyér” feliratnál úttörővasutas emlékeiket idézik fel (Éva kislányként fel is tűnik a vásznon), ’56 dokumentumképeinél eltűnik a mosoly az arcukról, Éva elmeséli, hogy azért maradt Magyarországon, mert be akarta bizonyítani, hogy magyar. Ebben a filmben Éva zsidósága még csupán mellékszólam, az Apában Anni Duna-parti monológja már hangsúlyosabb szerepet kap, ahogy Klári visszaemlékezése is a Szerelmesfilmben. A Tűzoltó utca 25.-ben Évához hasonlóan az egy generációval idősebb Mária sem hagyja el Magyarországot, pedig a kor kétségbe vonja magyarságát. A filmben a munkaszolgálatra behívott zsidó menetszázad a Himnuszt énekli.

A felnőtté váláshoz vezető újabb állomását jelenti Laci kórházba kerülése és halála. Jancsi magabiztossága eltűnik, visszatér a narrátori kívül állás, megismerkedik egy új s fájdalmas problémával, az elmúlással. Laci halála a közösség elvesztését tetőzi be, a kórházban s a temetésen összejön a régi társaság, de már nem tudnak mit mondani egymásnak. Laci volt az egyetlen, aki Jancsihoz hasonlóan el akart érni valamit, a fiú úgy érzi egyedül maradt, a temetésen már Éva sem áll mellette. Harrer semmitmondó frázisával párhuzamosan egy másik temetés kenetteljes papi búcsúztatója hallatszik. Éva nem bírja hallgatni az üres, rutinos beszédek keverékét, melyek nem adják vissza egy huszonhat éves fiatalember halálának mély tragikumát s fájdalmát. A lány sírva elrohan, a magányosan futó Évát csak a kamera kíséri, egyre távolabbról, egyre magasabbról, míg végül egészen apró nem lesz. Évában tudatosodik, hogy Jancsival nem tudnak segíteni egymásnak (erre a meggyőződésre jut Kata Jancsival kapcsolatban a Szerelmesfilmben), az alkotás szükségességében egyet értenek, de nem tudnak társak lenni benne. Jancsin is úrrá lesz a halálfélelem, s már ő is fél, hogy meghal anélkül, hogy elért volna bármit is.

A fiú Habgabnak még közömbösen beszélt arról, hogy a családi fényképalbumból nem ismer senkit. Laci temetése után az albumot a földre ejti, a családi fényképek szétszóródnak. Jancsi kétségbeesetten próbálja összerendezni a képeket. „Azt sem tudom kicsodák…nézd egész jó fej, azt sem tudom mit csinált, senkiről nem tudok semmit.” „Apámra nem is emlékszem, azt sem tudom hová lett eltemetve. Az órája a kezemen van. Jár…” (az Apában Takó Bence akkor esik kétségbe, amikor az apa biztonságát, erejét jelentő óra ’56-ban megáll). Szabó nemzedéki élményt fogalmazott meg, kortársai sok esetben egy-két generáció távolságában sem tudtak semmit a hozzátartozóikról.

Jancsi a közösség elvesztése után elvesztette Évát is, úgy érzi értelmetlen minden, a lány távolivá, idegenné vált. Néha még találkoznak, de szinte nem is beszélgetnek egymással. A film elején a hó a gondtalanságot, a játék lehetőségét jelentette, a film végén Jancsi bosszúsan jegyzi meg, hogy a hó nincs eltakarítva.

A munkahelyen Flesch főmérnök érdeklődik Jancsi új tervei iránt, s bevonná a sajátjába. Kiderül, hogy hasonlóan gondolkodnak, a tehetség, a gondolkodásmód tehát nem generációkra van felosztva. Jancsi film elején elmondott kritikáját[32] majdnem szó szerint idézi a főmérnök. „Nézze, itt elég nehéz dolgozni, körül vagyunk véve a Harrer félékkel. Sajnos a középszerűség nálunk külön érdem, azokkal soha nincs baj. Csak produkálni nem lehet velük semmit. Fogalmuk sincs, hol tart ma a technika. Gondolataik nincsenek…Ha az ember összeválogathatná az értelmes embereket, akkor lehetne dolgozni, de hát minden ember maga akar válogatni…De képtelenség egyedül.”

Szabó több interjúban elmondta, hogy olyan dolgokról akar mesélni, amelyek a nézők segítségére lehetnek, hozzájárulnak önmaguk mélyebb megismeréséhez, s annak felfedezéséhez, hogy nincsenek egyedül problémájukkal. Ezért igyekezett – olykor túlbiztosított dialógusokkal, monológokkal – személyes élményét egyetemes példázattá emeli. Az Álmodozások korában Jancsi a kollektivista gondolatot megjelenítő zárlat előtti utolsó narrációjában összefoglalja tapasztalatait. A felnőtté válás fájdalommal jár. „Mert nem akkor lettünk felnőttek, amikor megtudtuk, hogy gyermekkorunk eszményei hazugságok között éltek. Nem ötvenhatban, amikor dönteni kellett, hogy hol akarunk élni, a Föld melyik országában. Nem, amikor megváltoztak körülöttünk a barátok, s mi pontosan megismertünk egy-egy embert. Nemcsak a munka felfedezésétől; nemcsak a haláltól s nemcsak a szerelmeinktől, hanem mindentől együtt. Az ember lassan megtanul gondolkodni, furcsa dolgokat tapasztal, s egyszer csak észreveszi, hogy a sok furcsa teljesen természetes. Aztán rájön, hogy nem csak számára kell, hogy természetes legyen. És ez csodálatos élmény.” „Jó reggelt! Tessék felébredni!” – mondja a film végén egy telefonos kisasszony, majd a kamera továbbgördül, telefonos lányok hosszú sorát mutatja, akik ébredésre ösztönzik az embereket.

Az „ébresztést” Szabó István az Apában is folytatatja, a Frère Jacques, Frère Jacques, Dormez vous?(János bácsi, János bácsi keljen fel, keljen fel…) gyermekének dallama többször felcsendül.

Az Apa (Egy hit naplója) története a negyvenes évektől a hatvanas évek jelenéig ível. Szabó itt határozottabban számol le az illúziókkal, mint első filmjében, a felnőtté válás most már az apáktól való elszakadásként jelenik meg. Az Apa a rendező legszemélyesebb műve, Szabó István az apák nélkül felnőtt nemzedék ábrázolásához felhasználta saját történetét, életének helyszíneit és tárgyait (Szabó édesapja ugyanúgy Budapest felszabadulása után halt meg, mint a filmbeli apa Gábor Miklós, aki a rendező édesapjának óráját, vöröskeresztes karszalagját viseli a filmben). Tapasztalatból tudta, mit jelent egy gyereknek vagy kamasznak, ha hiányzik az apa, hogyan keresi, milyennek képzeli, milyen mítoszt teremt magának belőle.[33] A filmben a kisfiú Takó édesapjáról csak annyit tud, hogy orvos volt, csupán három képre emlékszik vele kapcsolatban, apja tárgyait pedig szinte kegytárgyként őrzi. Szabó a film elején összefoglalja, s kiemeli a lényeget. Külön felirattal s Bálint András egyes szám harmadik személyű kommentárjával jelzi, hogy a kisfiúnak „apáról három emléke maradt.” (Az első emlékképen apa tyúkot kerget, a másodikon apa kórházi folyosón igyekszik elkapni anyja mögé bújt kisfiát, a harmadik emlékképen apa cigarettával a szájában magasba emeli a kis Takót.) Külön felirat vezeti fel apa tárgyait is (szemüveg, óra, bicska, távcső, bőrkabát, öltöny s egy fénykép), amelyek még felnőttkorban is fontosak maradnak. Takó érettségi bankettjén is édesapja szemüvegében, órájában, zakójában táncol. 1956-ban pedig apa bőrkabátja s órája ad erőt ahhoz, hogy elvállalja a veszélyes küldetést (nemzeti zászló beszerzése). Kisfiú korában még apa betűihez is ragaszkodik, utánozza apja képeslapokon látott „d” betűjét, s cigarettapapírját is őrzi a zsebében.

A film látszólag lazán összefüggő gyerek- és kamaszkori epizódok füzére, melyeket a fiatalember emlékezete fűz fel érzelmi, asszociációs sorrendbe. A filmet dramaturgiailag dokumentumképek, álmok s víziók teszik változatossá. A fiú gyerekkori emlékei töredezettek, ezek az emlék-cserepek egyben a magyar történelem széttört cserepei is, ettől válik az Apa a múlt, az emlékek, s a belőlük táplálkozó, velük együtt élő jelen filmjévé. Az Apa az ember kapcsolatát vizsgálja saját múltjához, amikor Takó apjával kapcsolatos emlékeit kutatja, valójában a saját egyéniségét, múltját akarja megtalálni. A film mottója „…nézek farkasszemet/emberarcú, a hiányoddal!” (József Attila: Bukj föl az árból).

Az első rész dramaturgiai szervezőelve az emlékezés, a flash-back. Szabó gondosan kidolgozza az apamítosz felépítését. Takó apjának szíve a háború utolsó napjaiban mondja fel a szolgálatot, akkor temetik, amikor meghal Roosevelt, a kisfiú azt hiszi apja halála miatt került a házakra gyászlobogó. „Évekig büszke volt, amíg azt hitte az ő apját siratta mindenki” – kommentálja a képeket Bálint András hangja. A valóság és a fantázia keveredése, okozza a főhős azonosságtudatának zavarát, a mítoszteremtés igényét az anya (Tolnay Klári) szűkszavúsága s tiltásai is erősítik, a kisfiú csak titokban nézegetheti, viselheti apa tárgyait. Nyolcadik születésnapján hosszasan kell könyörögnie, hogy legalább délután hordhassa apa óráját, de felhúznia nem szabad. S amikor a híradómoziban a háborús bűnös Szálasi kivégzését látják, anyja suttogó félmondatából tudja meg, hogy apát elvitték a nyilasok s csak úgy tudott megszökni, hogy leugrott a villamosról. A kisfiú képzeletében apa szovjet partizánfilmekbe illő hősként elevenedik meg. Motoros nyilas-banditákkal vívja harcát a háztetőn s a pincében, s persze mindig győz. Az apa-kép töredékes emlékfoszlányokból áll össze, s Takó olykor már nem is tudja eldönteni mi igaz, s mi nem. Elég annyi, hogy iskola után a tanító bácsi elmotorozzon mellette, s máris beindul a fantáziája, azt meséli osztálytársainak, hogy a tanár úr az apja barátja volt, együtt motoroztak, mindketten partizánok voltak. Majd „hirtelen megijedt, hogy valaki megkérdezi a tanár urat s kiderül, hogy nem igaz amit apáról mesélt.” A főhős folyamatosan fantáziál apáról, a május elseji felvonuláson is azt képzeli, hogy apa képét hordozzák az emberek, s a dísztribünről is ő integet neki. A gyerekkori hazugságok Takó felnőtt korában is visszaköszönnek, ’56-ban egy évfolyamtársa, megkérdezi, hogy jól emlékszi-e, hogy pártfunkcionárius volt az apja. A fiatalember felnőtté válásában, önálló személyisége kialakításában egyre nyomasztóbbá válik az apamítosz. Anni (Sólyom Kati) iránti szerelme készteti végül a valósággal való szembenézésre, az elképzelt mítoszok, legendák felszámolására, saját életének megélésére. Ám Anni őszinte önvizsgáló monológjával szemben[34] megint hazudik, hősi múlt megteremtését érzi szükségesnek ahhoz, hogy megnyerje a lány bizalmát. Takó fantáziájában apa a zsidók megmentőjeként jelenik meg, aki ’44 őszétől rengeteg embert bújtatott el a kórházban, nyilaskeresztes karszalaggal a kabátján hozott ki zsidókat a gettóból. Ekkor pereg le a villamos-etűd – a jármű a sokat szenvedettek egyfajta népi egységét szimbolizálja – , ami egyben tiszteletadás az apaként szeretett Máriássy Félixnek. Szabó a Budapesti tavasz (1955) zárójelenetét idézi fel, a Szabadság rikkancsa (Máriássynál Ruttkai Éva az Apában Halász Judit) Gábor Miklósban az „apa” filmjének hősét, Zoltánt fedezte fel.

Az apa-mítosz lassanként szétfoszlik, nemcsak mert apa valójában teljesen átlagos volt („alacsonyabb, tömzsi, kedves ember, futballozott a kertben a műtősökkel”), hanem mert a mítoszokkal le kell számolni, a gyermek- és ifjúkor álmaiból ki kell lépni a felnőtt-lét valóságos világába. A fordulat akkor következik be, amikor Takó a barátaival vonaton utazik, s egy állomáson váratlanul megpillantja Adorjánpuszta tábláját. A hangsúly kedvéért háromszor villan be a tábla képe. A főhős apja itt született 1910-ben. A felismeréskor a narráció átvált egyes szám első személybe „észrevettem”. Takó felkeresi a kórházat, ahol apa dolgozott, s a házat, ahol laktak. Megtudja, hogy apa alkalmazta először altatószerként az Evipant, s hogy kedves mosolygós ember volt. Az egyik orvosról kiderül, hogy udvarolt volna Takó anyjának, de a gyerek miatt mégsem tette. Egy doktornő pedig szerelmes volt apába, húsz év elteltével sem tud könnyek nélkül beszélni a férfiról. A főhős felkeresi a gyermekkori házat, de az ottani lakóktól sem kap apáról bővebb felvilágosítást, úgy tudják, 1948-ba kiment Amerikába. Az egyetlen valós emlék a ház kerítésének betonoszlopa. Takó le akarja tépni a kerítés tetején lévő kallantyút, amibe akkor kapaszkodott, amikor apa a magasba emelte, de nem sikerül. Minden jel arra mutat, hogy apától el kell szakadni, el kell fogadni, hogy nincs, hogy nem az, akinek a fiú képzelte. „Kedves, mosolygós szemű” ember volt, de nem bújtatott zsidókat s nem volt partizán. „Itt bujkált apa”- mondja Takó egy pincére mutatva, majd rájön, hogy ezt csak ő találta ki. Otthon Anninak megint nem mond igazat, de most már rosszul érzi magát ettől. Egy különös álom után, melyben nem találja apát, s a bőrkabátot ellopta valaki (a főhősön van!), Anni pedig bejelenti, hogy terhes, felébred és más ember lesz. Elmondja a lánynak, hogy eddig nem mondott igazat, csak mesélt s így könnyebb volt neki. A lány megértően mosolyog, Takó pedig tudja, egyedül is bizonyítania kell, nem hordhatja örökké apa kabátját. A film utolsó képsorán a főhős elhatározza, hogy átússza a Dunát. Egyedül vág neki, de mikor már csaknem a túlsó partra ér, látható, hogy száz és száz hozzá hasonló fiatalember küzd a folyó sodrával. Szabó most is, mint az Álmodozások korában, jelképesen, megsokszorozással zárja filmjét. A másik végső képsor a cinéma vérité módszerével felvett dokumentum-betét a halottak napjáról, amikor ezer és ezer ember látogatja meg a temetői sírkerteket. A temető az élők kellemes találkozóhelyeként jelenik meg (egy kisfiú zavartalanul pisil a sírok mellett).

Őrizni kell tehát apa emlékét, fel kell nőni apához, az időben továbbvinni az apa-mintát. Apa csodálatos erő, de meg kell küzdeni nélküle is. A film többszörösen is jelképes, Szabó egyben a magyar társadalom kibontakozását is ábrázolja a személyi kultusz önállótlan állapotából.[35] Szabó István külön érdeme, hogy személyes, új hullámosan közvetlen stílusával, s kedves humorral sikerül ellenpontoznia a nosztalgia és a gyász alaphangját. (A film operatőre Sára Sándor 1968-ban készített „apafilmet” Feldobott kő címmel. A filmbe Sára Szabóhoz hasonlóan saját emlékeit is beépítette.)

A Szerelmesfilmben (1970) Szabó István folytatta a nemzedéki naplót. A film ezúttal is jelen időben kezdődik, a főhős (Oláh Jancsi) meséli el immár színes filmkockákon, egyes szám első személyben a történetet. Jancsi Franciaországba utazik, hogy találkozzon gyermekkori szerelmével, Katával, aki az 1956-os forradalom idején disszidált. A tét, fellelhető-e az elveszett, visszahozhatatlan múlt. A film első felében a kompozíciót a főhős utazásának jelenidejét megszakító visszaemlékezések, s a jövőre, a Katával való találkozásra vonatkozó képzelődések sűrű, olykor kaotikus szövevénye teszi mozgalmassá. A Szerelmesfilmet a trilógia többi darabjához hasonlóan a játékos, lírai szerkesztésmód jellemzi. Az asszociációkra épülő flash-back technika megtöri az egyenesvonalú történetmesélést, fölvillanó képek, motívumok, utalások sorából áll össze a szerelem története (pl. Jancsi gyerekként hozzáér Kata kezéhez az asztal alatt, s a következő képen tizennyolcévesen fogják egymás kezét a Duna-parton.). Jancsi és Kata magántörténete s történelmi tapasztalata egyben egy nemzedéké is. Az emlékeket az Álmodozások korához s az Apához hasonlóan egy-egy tárgy, szó vagy kép hívja elő a tudatból. Fényképek, elmosódott arcok, emlékfoszlányok (amelyekről Jancsi már nem is tudja eldönteni, hogy megtörténtek-e, vagy csak szerette volna, hogy megtörténjenek, pl. csókolózás a villamoson) törnek elő Jancsiból, miközben utazik Kata felé. 1945, 1950, 1952, 1956, 1966 és kicsivel ezután 1970 adja a történet időbeli keretét. Szabó időben és térben is tágította látószögét, s a Szerelmesfilmben már körvonalazódik a szülők nemzedékének története is (1956-ban a szülők félnek, Kata apja azért, mert 1919-ben a diákdirektórium tagja volt, Jancsi édesanyjából a szorongást 1944 és 1956 egymásra rímelő félelme váltja ki. A legjelentősebb vallomás az emigráns Klárié, aki elmondja, hogyan élte túl Dunába lövetését).

Ugyanazok az emlékek többször is felbukkannak, kisebb változtatásokkal, más-más elrendezésben. Jancsi 1956 őszén gyárak között biciklizik, amikor két fegyveres lép elé, viharkabátban, pufajkában. Ellenőrzik, hogy van-e nála fegyver. Jancsi visszaül a biciklijére, nem mer hátrafordulni. „Ne nézz hátra!...Nem kell mindig forgolódni” – mondja anyja 1944 őszén, s Jancsi nyolc évesen szedi a lábát anya kezébe kapaszkodva ijedten nézve maga elé. [Ne nézz hátra!- hangzik el a felszólítás a Tűzoltó utca 25. végén Bálint Andrástól (a filmben Andris, Mária fia) ám a fiatalember még vet egy utolsó pillantást a lebontásra ítélt házra, belesimul abba a tablóba, amelyen a filmben megismert összes lakó néz szembe a házzal, a múlttal s velünk.] Egy másik képsorozatban Jancsi teljes erővel tapossa a biciklipedált 1956 őszén, de most nem 1944-et s az anyjával való sétát kapcsolja a képhez, hanem azt, hogy Kata várja az érkezését. Jancsi betolja a kapun a biciklit, s a lány szalad felé. A „jelenben” robog a vonat Jancsival, s ő elképzeli, hogy Kata várja az állomáson, keresi az utasok között, először nem ismeri meg, de végül egymás nyakába borulnak.

Az összetett, emlékező időszerkezet a film második felében, a Katához való megérkezés után lassanként leegyszerűsödik, az egyenes vonalú, jelenidejű történet veszi át a vezető szerepet. Jancsit a megérkezés csalódással tölti el, a vasútállomás kicsi és lepusztult, s Kata helyett egy szakállas férfi várja az állomáson. A viszontlátás örömének boldogsága így sem marad el, Szabó István József Attila s Radnóti verseinek beépítésével tette a filmet még líraiabbá. Kata még nincs otthon, Jancsi téblábol a lakásban, majd bemegy a fürdőszobába, megfürdik, közben megérkezik a lány. Első szava, hogy „sütök húst!” Szabó az Óda Mellékdalából másolt be jelenetet filmjébe, Jancsi pedig az Ikrek havát ajándékozza Katának, a rendező így utal vissza arra, hogy a fiú a film elején Radnóti Ikrek hava című versét idézi. „Az utóbbi időben megint sokat álmodom Katával…” A lány és a fiú szerelme beteljesül ugyan, de a késői egymásra találás nem old meg semmit. Kénytelenek szembenézni a valósággal, a külön töltött tíz évet a gyerekkori emlékek nem pótolják, kevésnek bizonyulnak ahhoz, hogy egy életet építsenek rá. Kata mondja ki „Megátkoztak minket Jancsikám. A boldogságunknak csak az egyik fele a szerelem, a másik, amit csinálunk.” Kata már Lyonban építette ki az életét, ide köti a munkája (divattervező), Jancsi pedig (az Álmodozások kora Jancsijához hasonlóan) nem tudja elképzelni, hogy elszakadjon a budapesti utcáktól, az otthon tárgyaitól. A fiú a francia tengerparton fogalmazza meg, „Behunyom a szemem, s kinyitom, a tenger itt van előttem, a homok is, s Kata combjára ejtett keze. Behunyom a szemem, kinyitom. Itt a tenger újra, az enyém. S most mikor megint behunyom a szemem, a Tűzoltó utca villan elém. Kinyitom a szemem, itt a tenger, Kata keze, behunyom, s újra a Tűzoltó utca van itt, szemben Hackl bácsi háza, a csillogóra fényezett ablakpárkányok…Ha otthon behunyom a szemem és ott lesz a tenger előttem, Kata keze, és én megérintem Katát behunyt szemmel, ő majd nem válaszol. Ez hát a kapcsolat, a tenger és a Tűzoltó utca között, csak annyi, hogy énbennem vannak, ha kinyitom vagy behunyom a szemem, s hogy úgy látszik, nem foghatunk meg egyszerre mindent, amit látunk magunk előtt.”

„Az embernek van a legnagyobb súlya az életben (…) a néhány embernek akit valaha ismertél” (Radnóti Miklós: Ikrek hava) – szól a film mottója, s valóban, Jancsi ragaszkodik gyermekkora minden darabjához, régi fényképekhez, tárgyakhoz, és sokáig őrzi az első szerelem emlékét is. „Még nagyon sokáig minden lánynak Kata-arca volt a legszebb pillanatokban, lehet, hogy vigyáztam is rá, hogy Kata-arcuk legyen. Aztán lassan eltűnt ez az arc, nagyon sokára halványodni kezdett és lassan eltűnt teljesen. Jutkát szeretem, s ma már félek, Katának Jutka-arca lenne a legszebb pillanatokban, egyszer régen, emlékszem, megtörtént ez is.”

A film végén nem marad el a szerzői kézjegynek számító parabolikus zárlat, Szabó ismét többes számba tette az egyéni történetet. Jancsit látjuk a postán, amint Katának táviratozik, s emberek hosszú sora küld hasonló módon levelet távoli, idegenbe szakadt szeretteinek. Kata és Jancsi még egy ideig írnak egymásnak, levélváltásukból tudjuk meg, hogy mindketten megházasodtak. A múlt végérvényesen lezárult, az utolsó kép kifehéredik, lassan elénk rajzolódnak Kata vonásai, majd a lány arca teljesen elhalványul. Erős a kontraszt a film elején látható élénken, lelkesen beszélő Jancsi, s az elfehéredő bágyadt, kicsit akadozva levelet fogalmazó Kata közeli arca között. Ez a befejezés fájdalmasabb, mint az Álmodozások kora, s az Apa filmvégi felismerése. Az ifjúkori társaságtól, s az apától való elszakadás törvényszerű, a felnőtté válás feltétele, a Szerelmesfilm viszont az elszalasztott, visszahozhatatlan lehetőségről szól.

A Szerelmesfilmmel lezárult Szabó István saját nemzedékét középpontba állító filmjeinek sorozata. Az első nagyjátékfilm jelenképétől elindulva Szabó fokozatosan tágította látószögét. Az apa, a család, a barátok, a ház, az utca, a város s az ország múltjának felelevenítése után (Álmodozások kora, Apa, Szerelmesfilm, valamint Tűzoltó utca 25., Budapesti mesék, Bizalom) Közép-Európára kitágítva vizsgálta (Mephisto, Redl ezredes, Hanussen) a XX. századi történelem tragikus eseményeinek gyökereit, az egyén lehetőségeit, felelősségét s döntéseinek következményeit, az emberi tulajdonságok s a körülmények kapcsolatait. Szabó a kezdeti lírai alanyi filmektől – új alkotótársakkal kiegészülve (Dobai Péter, Koltai Lajos) – eljutott a Mephisto (1981), a Redl ezredes (1984) s a Hanussen (1988) nagyepikájáig.[36]

Szabó István Lengyel Péterhez hasonlóan magáévá tette Ottlik Géza prózájának világszemléletét, azt, hogy valahol minden megvan, van egy rend, amelyet helyre kell állítani, vagy helyreállítható. Szabó nemzedéki, önéletrajzi trilógiájában a kollektivista gondolatot megjelenítő zárlat ad eligazítást a nézőnek, a Mellékszereplőkben (1969-1970) s a Cseréptörésben (1978) pedig minden rejtély megoldódik. A Szabóékat követő nemzedékeknek már illúziójuk sem lehetett arról, hogy változtathatnak valamin. Világlátásuk, művészetük közös vonása a magárahagyottság érzése lesz.[37]

Hirsch Tibor Szabó István első két trilógiáját elemezve írta le, hogy a rendező „mindegyik filmjének szövetéből kipreparálhatnánk azt a megfelelő darabot, melyben a következő film kibontatlan témája rejlik.”[38] Ugyanez mondható el Lengyel Péter prózájáról is. Első novelláskötetének (Két sötétedés, 1967) – amely Szabó István nemzedéki trilógiájához hasonlóan önvallomás-jelleget hordoz, s amelyet a szerző édesapjának ajánl – bizonyos szereplői (Séna, Kiskov, Nagykov), helyszínei (Duna-part, Nagykörút, Uszály utca, Dereglye utca, Árpád fejedelem útja, rózsadombi gyermekotthon), villamosai visszaköszönnek a későbbi regényekben. A Két sötétedés központi alakja Ádám, ugyanúgy 1939. szeptemberében született, mint a Cseréptörés főhőse Bárán János, A túlsó oldalon című novella végén megjelenik az anya s a regénybeli nevelőapa (Gazsi) alakja is. A kötetet záró Eső a Margit körúton, 1928 című novella pedig „nyílegyenesen vezet bele a Cseréptörésbe”[39], s Madaras István feltűnése révén a Mellékszereplőkbe is. A nyomozás Lengyelnél mindig emlékpróba, kísérlet a világ helyreállítására. A Viktor szerelmei című novellában, Ádám ugyanolyan gonddal rakja össze emlékeit barátjáról, mint Madaras a Mellékszereplőkben Szász Erikről, s Bárán János apjáról a Cseréptörésben. Lengyel Péter első novelláiban önmagáról és saját nemzedékéről ír, azt a folyamatot követi nyomon, ahogy a fiatalok, régi barátok az élet különböző területeire sodródnak egymás mellől, ám egy közös emlék felidézése olyan erővel bír – hogy pillanatokra ugyan, de – újra közel tudnak kerülni egymáshoz. A Hántoló című novellában Ádám így fogalmazza meg. „Azóta eltelt néhány év. Viktorból körülbelül szobrász lett, belőlem nagyjából semmi. Sok minden történt, ő megjárta Krakkót, én az olaszországi Sant’ Andreát, később megnősült ő is, én is; aztán Viktor vidéken járt főiskolára, így éveken át alig találkoztunk. Mégis, azt hiszem, vannak dolgok két ember között, amik megmaradnak. S ezeket a dolgokat éppen egy-egy ilyen papírgyár teszi megfoghatóvá.”[40]

Lengyel Péternek (ahogy később Esterházy Péternek) különösen fontos az Ottlik örökségéhez viszonyító önmeghatározás.[41] A Két sötétedés fülszövegében olvasható, „…a tengernyi nyomdai termék közül nagyon keveset tudok elfogadni igazi könyvnek a szó teljes, csodálatos tartalmával. Ezeknek írói elkerülhetetlenül egyszersmind példáim és mestereim is: ilyen Ernest Hemingway, Jerome David Salinger és Ottlik Géza.” A Rondó című novelláskötetbe bekerülő esszénovellában, az Adósságban Lengyel Ottlik Gézáról rajzol portrét, de a szöveg műhelyvallomásként és ars poeticaként is olvasható. „(ÉLETFOGYTIGLAN.) Írhatott volna siker-könyvet, pergőt olvasmányosat, külföldi nagy példányszámokat érhetett volna el, színvonalas világhírt(…) Csak: elég ha maga tudja, hogy nem a legtöbb van a munkájában, amit adhat; a legnagyobb erőfeszítés és eredmény: lehetséges önmaga(…) Csak a legnehezebbet érdemes megpróbálni. Csak azt lehet, ha egyszer tudsz a létezéséről.(…)A trükk: csak az örökkévalóságra érdemes odafigyelni(…) A munka végiggondolásának egyetlen lehetséges távja egy egész élet. Csak egyféleképpen lehet tervezni, készülni, beosztani: életfogytig.”[42]

A feladatát komolyan vevő („létezés-szakmában” dolgozó) írónak tehát élettervet kell készítenie, s a mű minél hitelesebb megalkotására összpontosítania, s ehhez kell igazítania az írói technikát. Minden azon múlik, hogy a szerző hogyan állítja be „zoom-lencséjét”[43], „mit választ a mesélés közel- és távolnézete, túlegyszerűsítve: a képi és gondolati leírás közül.”[44] A távolítás mechanizmusa arra szolgál, hogy az író eljusson az objektív epikai szemléletig, arra a távolságra, „ahonnan már – és csak – a világ forgása látszik.”[45]

A képnek, a fényképezésnek kezdettől fontos szerepe van Lengyel műveiben. „Az örökségem: az apám fényképei. Amatőr fényképész volt, különben mérnök, épületgépész. A könyveimre apám fényképeit teszem.”[46] – nyilatkozta az író Csordás Gábornak. A Cseréptörés címlapján két, a történetben a főhős apjának tulajdonított fénykép látható, az egyik egy esti, a másik egy eső utáni pesti utcakép a háború előttről. A regényben (is) az apa fényképei testesítik meg a főhős minden örökségét. Bárán János a világháborúban meghalt apja életének dokumentumai után nyomoz. A kutatás záróepizódjában jön rá arra, hogy a fényképek az apja által ráhagyományozott egyetlen örökséget testesítik meg, s ez többet jelent annál, amit a képek látszólag megmutatnak. „Azt, hogy itthagyjuk a nyomunkat, elmondjuk, továbbadjuk a láncot, ami megőrzésre ránk bízatott: segíthetünk valamit.”[47] (A főhős eltervez egy saját budapesti fényképet is.) A Mellékszereplőkben a narrátor Madaras (Ádámhoz s Bárán Jánoshoz hasonlóan Lengyel Péter alteregója) amatőr fényképész is, a történet nyomozója, cserepeinek összeállítója. Madaras beállít egy tőle már eltávolodott barátjához Szász Erikhez, hogy előhívjanak néhány, régi emlékeket felelevenítő fényképet, s a közös munka egy pillanatra újra közel hozza őket egymáshoz. „Sokáig nem beszéltünk közben semmi valóban fontosat; lényegében mindketten komolyabban vettük a nagyítást, mint hogy mással foglalkozzunk az első órákban. Ezért-e, azt a közelséget éreztem most is Erikkel, amit egyszer régen, az örökölt piros szobában – és amit egyszer fogok csak érezni még, a tárgyalás utáni hetekben, az akadémia ötödik emeleti erkélyén.”[48]

Látni, láttatni, megörökíteni, ez Lengyel Péter célja, a fénykép pedig a rögzítés- és a múltidézés technikai eszköze. Lengyel fényképszerűen rögzít s rekonstruál vizuális emlékképeket, bízik az emlékezetben, az emlékezetében[49], erre építi történeteit. Az emlékezet mozzanata öleli tehát egybe Lengyel Péter prózájának egyes darabjait. A Két sötétedés elbeszélései sok esetben képleíráshoz közelítenek, amit a cím is jelez. (Margit-híd, budai hídfő, Nyár, Eső a Margit körúton, 1928). Filmszerűnek hatnak a novellák spontán kezdései, a kötetet nyitó Két sötétedés így indul. „Pergett a film. Folyópart, nyár, külvárosi táj valahol Közép-Olaszországban. Harsány napfény, sok fehér, délutáni mozdulatlan meleg, száradó lepedők, tarka nyomorúság. Néhány ringó faház s deszkapallók a vízen. Éles kiáltások, egy fülhasogató, kétujjas csibészfütty. Tíz kültelki figura a járdára kirakott vendéglői asztal körül. Nagy röhögések, széles kézmozdulatok, vita, magyarázkodás.”[50] Forgatókönyv nézőpontú kijelentéssel indul A túlsó oldalon című novella „Nagykov, Kiskov, Séna. Mentek végig az Uszály utcán, az úttest széltében, zsebre vágott kézzel, kissé felhúzott vállakkal…”[51] A régi Francis Scott Fitzgerald-ban című novellában a Kökörcsin presszóban ülő fiatalok „kocsizás”-ról, „totálplán” -ról, „diszpozíció”-ról beszélnek. A tizennyolcason című elbeszélésben Ádám még a hatvanas években is felidézi azt a filmet, amit 1954-ben látott a moziban, a címre már nem emlékszik, de egy-két kép örökre emlékezetébe vésődött. A kötetet záró Eső a Margit körúton, 1928 című novellában a főhős apja fényképeit nézegeti egy padon, a közelben éppen filmet forgatnak.

A Két sötétedés novelláinak megközelítés módja végig ugyanaz, a főszereplő írói én személyes nézőpontja. A mű regényként is olvasható, az egymást követő novellákból egyre többet tudunk meg. Az egész kötetet ismétlődő motívumok szövik át (a későbbi könyvekben Lengyel részletes tartalommutatóval tárja fel a motívumkapcsolatok alaprajzát), a novellák szereplői (Ádám, Viki, Mariann, Viktor, Pikoló) más-más megvilágításban jelennek meg egy következő történetben, attól függően, hogy Lengyel Péter mire „zoom”- mol. Viki és Ádám kamaszként (Két sötétedés, Nyár, A tizennyolcason) és házaspárként (A hántoló, Viktor szerelmei) is feltűnik a kötetben. Séna több novellában is megjelenik, általában mellékszereplőként, vagy megfigyelőként, de csak a kötet ötödik novellájában (Nyár) válik egyértelművé, hogy ő Ádám, az utolsó előtti elbeszélésében (A tizennyolcason) Lengyel ismét megerősíti Séna és Ádám azonosságát. „Fekete taxiban rohannak a város felé a hatsávos országúton: Ádám, akit akkor, csaknem tíz évvel a Kisöreg vasárnapi össztánca után, senki sem szólít már Sénának, és Viki, aki egy éve már a felesége.”[52] Mariann és Viktor a Hántoló című novellában is szerepelnek, de kapcsolatukról, személyiségükről a Viktor szerelmei című elbeszélésben tudunk meg részleteket. A latin-amerikai s a nyugat-európai utazás élménye több novellában is visszatér (Két sötétedés, Ifjúsági Vendégház, A régi Francis Scott Fiztgerald-ban, A tizennyolcason), ahogy a gyermekkor, az utcák s emlékek sora is. A könyvet nyitó Két sötétedésben Ádám Havannában sétál, amikor felidézi, hogy három éve Viki nélkül volt ösztöndíjjal Sant’ Andreában, s csak a kötet vége felé A régi Francis Scott Fitzgerald-ban című elbeszélésben meséli el részletesen olaszországi emlékeit. Ebben a novellában egy olaszországi eső az apja fényképeit idézi fel a fiúban, melynek címe Eső a Margit körúton, de csak az azonos címet viselő elbeszélésben tudunk meg részleteket az apáról, a fényképről s hogy mit jelentenek Ádám számára.

Szabó Istvánhoz hasonlóan Lengyel Péter is a dolgok érzelmi-hangulati oldalára reagál elsősorban, objektív lencséje lírai attitűddel párosul. A Nyár című novellában Ádám elutazik Budapestről Viki elé, aki két hetet töltött vidéki rokonainál. Egy állomással arrébb száll föl a vonatra, amellyel a lány visszautazik Pestre. A következő állomáson Viki felszáll, de gyanútlan, hiszen nem beszélték meg előre a találkozót. A novella végén Ádám már a lány fülkéjének ajtajában áll, de Viki még mindig nem vette észre. A történetben nem esik szó szerelemről, érzelmekről, személytelen elbeszélés az egész novella, a pontosság, a tényekhez való ragaszkodás uralja ezt az elbeszélést is – „Másnap aztán elment Lillafüredre, az országúton, nyolc kilométert. Csak a botot vitte, és jó ütemben haladt végig. Üres volt az országút, magas sziklafallal egyfelől. Egy helyen cigánycsalád ült az út melletti tisztáson, pislogó, füstölgő tűzrakás mellett, ettek, őt nézték. Déltájban ért be, vasárnap volt az üzletek zárva, kiránduló buszok, rengeteg ember. Nézelődött leült a parkban a napon, és kivett egy csónakot is egy félórára, evezett a délutáni szűrt napfényben, elment a tó néptelen túlsó végébe, ahol behajlik a sziklafal a borzongó víz fölé, aztán jókor elindult vissza a turistaházba.”[53] –, végül mégis kézzelfoghatóvá válik a fiatalság, a szerelem s a nyár líraisága. Lengyel novelláinak fontos eleme a hangulat, az atmoszféra, egy korszak mikrovilágának pontos, aprólékos leltárba vétele. A túlsó oldalon című novellában, amely 1951-ben játszódik, a háttér, a kor közege, az Apához hasonlóan csupán azokkal a kellékeivel van jelen, amelyek egy kiskamasz horizontján feltűnnek. A Dereglye utcában egy részeg, piros kulikabátos nő Rákosi Mátyást szidja, otthon anya a „retrográd erők”-ről beszél. Lengyel nem kommentálja a kijelentéseket, hiszen Séna számára sokkal fontosabb eseményt jelent tujázni, vagy a túlsó oldalon utazni a hatvanhatos villamoson.

Az elbeszélő helyzetet minden novellában az emlékező pozíció határozza meg, s fontos szervezőerő az asszociáció, az idősíkok váltogatása a flash back-technika. A Két sötétedésben egy délutáni séta és az esti mozizás között lejátszódnak Ádám élete húsz évének főbb eseményei. Egy késő őszi napon kora délután a fiú Vikivel s Miklóssal sétál Havannában. Egyéves ösztöndíjuk lejárt, de nem tudtak hazautazni, olyan nagy erővel fújt a szél reggel, hogy a repülőgépnek vissza kellett fordulnia. S mert „búcsúzni ugyanattól nem lehet kétszer egymás után”[54] ezen a plusz napon kötetlenül, ráérősen sétálnak csendben egymás mellett. Ádám nézi a lányt, s erről eszébe jut, mennyire szereti Viki járását, három éve ez hiányzott neki Sant’ Andreában. S a közös hallgatás máris egy budapesti téli estét idéz fel benne, azt amikor Vikivel a Gellért Szálló előtt sétáltak. „Belekóstoltak a hóba, futottak, megdobálták egymást.”[55] Ádám és Viki alakja nagyban idézi Jancsit és Évát az Álmodozások korából (mindkét mű 1964-ben készült), mind a négyüknél kulcsszó az őszinteség, s a közös emlékezet kialakítása által kerülnek közelebb egymáshoz s ismerik meg jobban önmagukat. Elég a közös hallgatás s a budapesti havas utca máris összekapcsolható a havannai tengerparttal, ahogy a Szerelmesfilmben a Tűzoltó utca Franciaországgal. Egy neonhirdetés zöld fénye pedig egy tizenöt évvel ezelőtti zöld fényt idéz fel Ádámban, a gyermekotthont, ahol nem sokkal Budapest ostroma után lakott. Az otthon fala sötétzöldre volt festve, a nevelőnő ágya fölött pedig zöld lámpa égett. „A négy óriási zöld betű a délutáni város fölött eszébe juttatta most azt a zöld lámpát s akkori félelmét a sötétedéstől, már a délutántól. Ekkor elmosolyodott, amint harmadmagával ment, fel az új városnegyed felé, a trópusi főváros tengerparti útján. Szerette a délutánt, szerette a sötétedést. ”[56] „S ami talán a legfontosabb: ez a trópusi este, tomboló gazdag színpompájával, melegével, felhőivel, négereivel és indiánjaival, nem egy másik világba tartozik, hanem ugyanabba, amelybe azok a szorongató, régi délutánok. S erre a gondolatra eltöltötte az öröm.”[57] A novella végén Lengyel többszörösen megidézi Ottlik Gézát. Ádám utal az öreg íróbarátra Kondor Imrére, akivel Budapesten találkozni fog, s a felismerésekkel teli pillanat boldogsága a minden megvan érzetét kelti benne. „Ez megvan, ez így jó, el kell tenni.”[58] A fiú rájön arra, hogy el kell veszteni valamit, hogy eltávolodva tőle, új tartalmak birtokában visszatérhessen hozzá. El kellett utaznia ahhoz, hogy hazataláljon. Viki nélkül kellett Sant’ Andreába utaznia, hogy rájöjjön mennyire fontos neki a lány. Ádám édesapja 1938-ban kapott szerződést egy londoni dokknegyed építészeti rendezésére. A fiú Londonban kereste apja keze nyomát, de Budapesten egy padon fényképeit nézegetve találta meg. S külföldön születik meg benne a félelemmel teli felismerés, „hogy valahol a világban, zárt határokon túl sok ezer kilométerre, ott történnek a dolgok, hogy amíg itt lézeng, addig az igazi élet jóvátehetetlenül továbbmegy mellette.”[59]

A két sötétedésnél kell megragadni az egészet, ha egyszer meg akarja írni, gondolja Havannában Ádám, s Lengyel Péter a Két sötétedés című novellával indítja kötetét. A könyvet záró elbeszélésben, Ádám (1966-ban)[60] ül egy padon, „messze még a sötétség” ezért ráérősen nézegeti apja húszas, harmincas években készült felvételeit, amik még egy békés időszakról tanúskodnak. A régi képek közé keveredik Viki fényképe, aki a jelen békéjét jelenti a fiú számára. „Arra gondol, hogy ezek a percek is, most és itt, egy elsüllyedt béke visszahozhatatlan percei. Arra, hogy csak ha így fogadja, akkor bomlik ki teljes gazdagságában a jelen.”[61] „Ő nem építhette meg, amit kellett, gondolja a fiatalember a budai padon. Háborút csináltak, és meggyilkolták. Mégis…Én élek, a vonal ismét elér oda, ahol megszakadt, s ahogy még egyszer nekilendül, másmilyenségében hordozza hűségét. Azért kell nagyon keményen csinálnom, amit csinálok. Adósságom van. Ő már nem fog egyszer csak megérkezni. Csak én csinálhatom meg az ő részét is; csak én vághatom bele a nevét abba a márványba.”[62] Lengyel Péter már első könyvében megfogalmazza írói programját, ami egyben életprogram is. A tét a személyiség önazonossága, Lengyel s alteregó hősei a felejtésre ítélt s meghamisított múltban kutatnak maguk után – az írás a megismerés részévé s eszközévé válik –, s amikor sikerül kinyomozniuk eredetüket, a megismert múltban végre önmagukra találnak. A személyes érintettség folytán Lengyel Péternek nem mindig sikerül az Adósság című esszénovellában felvázolt távolítás mechanizmusát alkalmaznia, a „zoom - lencse” olykor a pátosz áldozata lesz.[63] Mégis, a korai novellák érettségét, s érvényességét mutatja, hogy egy kivétellel (Ifjúsági Vendégház) mindegyik bekerült az 1982-ben megjelent Rondó című novelláskötetbe.

A Mellékszereplők egy, az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején egyetemre járt évfolyam novellányi történeteinek (27 részre tagolt) laza füzére, összeszerkesztése, egyetlen, 1970-ben játszódó nap köré csoportosítva. A regény a háború után felnőtt nemzedék első jelentős önéletrajzi regénye lehetett volna, ha idejében kiadják.[64] Lengyel nemzedéki közérzetről szóló híradása magasan kiemelkedik a hatvanas-hetvenes évek fordulóját jellemző vallomásos közérzetepika alkotásai közül – amelyek többnyire csak állapotot, szituációkat s reflexiókat rögzítettek –, a kései megjelenés azonban behozhatatlan hátrányt jelentett. A hetvenes évek végén megindult prózafordulat (Egy családregény vége, Termelési-regény) olyan változásokat hozott a magyar epika alakulástörténetében, hogy egészen másként „szólt” a Mellékszereplők, mint ahogy tíz évvel ezelőtti kontextusában szólhatott volna.[65]

A regény az 1956 utáni egyetemista nemzedék tablóját adja, néhány akadémiai hallgató (Szász Erik és nővére Orsolya, Dán Dóra, Madaras István) sorsán keresztül, akiknek elő- s utóéletéről egyaránt sokat megtudunk. Lengyel Péter és kortársai évfolyama volt az utolsó, amelyet még érintettek az akkoriban már tűnőben lévő polgári világ értékei, s amely még egyetemista éveinek elején úgy érezhette, hogy főszereplésre készül. Ez a benyomás fokozatosan halványul, a mű egyúttal egy nemzedék életében a „mellékszereplés” korszakának ábrázolása is. Széthullástörténet zajlik az ötvenes években Magyarországon, Lengyel mindezt „belülről” az Akadémián keresztül mutatja be, az egyetemi évek alkotják a mű cselekményes törzsanyagát. Ugyanakkor a Mellékszereplőkben pontosan megtalálható a kádári konszolidáció s a Rákosi-kor társadalmi-politikai szférájának ábrázolása (Kistarcsa, szürkére festett Pobedák), ami az elkallódásnak, egyik meghatározó, de ki nem mondott oka (pl. Oroszi Ferenc s családja kitelepítése). Lengyel Péter nem kommentálja a kisiklott életeket, nyilvánvaló azonban, hogy Szász Orsolya 1956-ban nemcsak Imreh Pongrác tanársegéd féltékenységi rágalomhadjárata elől menekül Angliába, s idősebb Szász Eriket sem lánya miatt távolítják el az Akadémiáról, mindannyian mellékszereplők egy általánosabb s mélyrehatóbb mozgásban. A mellékszereplővé válás mégsem vezethető vissza egy konkrét kiváltó okra, Szász Erik elkallódásában nemcsak a körülmények, hanem alkata is szerepet játszott.

Madaras István 1961-ben szabálytalan, „tudományos” diplomamunkát ír Mellékszereplők címmel. „Rendhagyó monográfiát készít, személyes tapasztalaton alapuló felmérést: kiskörnyezet-rajzot, beszámolót a saját négyéves tanulmányi és emberi környezetéről, lehetőség szerint teljes háttérrel, s oknyomozással. Fogadtak el már ilyet diplomamunkának.”[66] Mégis, a záróvizsga előtt eltávolítják, négy „igazolatlan távollétére” hivatkozva, valójában kritikai hangú szakdolgozatáért. A fegyelmi bizottság előtt tanúsított magatartása miatt, pedig Magyarország összes egyeteméről kizárják. A tanszékvezető Boncz Elemér kérdezi meg „Kiről írtál te, fiam? Mondd meg. Mondd”[67], s a kíváncsiság az olvasóban is él, hiszen a szakdolgozat a regénykézirathoz hasonlóan tíz évre fiókba kerül. A regényben fontos szerep jut a városrészek leírásának – amik egyúttal történeti-politikai időt határoznak meg –, s így pontosan tudható, hogy a regénybeli Akadémia, valójában az ELTE bölcsészkara.[68]

A diplomamunka maga a regény, amikor Madaras 1970-ben visszaemlékezik az akadémiai évekre, szakdolgozatát olvassa újra. Az elbeszélő hol egyes szám első személyben, hol egyes szám harmadikban aposztrofálja önmagát,[69] de a két elbeszélő között azonosság áll fenn, Madaras olykor elárulja magát. „Végeredményben, próbálom tisztázni magamban évek múlva, amikor a diplomamunkámat újra előveszem – végeredményben az is igaz, hogy későn kapcsolt ott a fiú. Részben igaz csak, persze.”[70] Az egyes szám első és egyes szám harmadik személy váltogatásával Lengyel meg tudja valósítani az Adósságban megfogalmazott közelnézet - távolnézet elvét, az elbeszélő Madaras jelenlevő-távolságot tartó fő-mellékszereplő. A regény sokban idézi Ottlik Géza Iskola a határon című művét (a viszonylag zárt iskolai közösség, s az onnan való kikerülés megjelenítése, az időszerkezet linearitásának megbomlása, az „elbeszélés nehézségeivel” kapcsolatos passzusokra való visszautalás). A szakdolgozat megfeleltethető Medve kéziratának, Madaras későbbi kommentárjai pedig Bébé javításainak. Öttevényi és Merényiék eltávolítására rímel Madaras fegyelmi tárgyalása. Madaras a hatvanas években a Lukács fürdő napozóján látja viszont az Angliából hazatérő Szász Orsolyát, az Iskola a határonban Szeredy és Bébé ugyanitt találkoznak 1957-ben. A könyv végén található Mutatót is – amely nem pusztán tartalomjegyzék, hanem szinopszis, regénytervezet, térkép az olvasó számára a fejezetekben való eligazodáshoz – Ottlik regénye ihlette. Szász Erik pedig a Hajnali háztetők Halász Péterére emlékeztet.

A regény szerkezete időmontázsokból épül fel, kisebb epizódokból, melléktörténetekből, melyek mélyebb összetartozására az író hívja fel a figyelmet (pl.„Akkor kezdődött talán minden, amikor a lány ötvenhat decemberében felszállt a bécsi vonatra, és Erik hazament az üres lakásba. Vagy még előbb talán”[71]). Az emlékmozaikok keresgélése s összeillesztése a regény igazi tárgya, az elbeszélő azt vizsgálja, hogy mi mikor történt s hogyan viszonyulnak egymáshoz az időben különféle események. Az emlékképek lazán illeszkednek egymáshoz, az idősíkok összemosódnak, ahhoz igazodva, ahogyan a főszereplő felidézi őket, Madaras időnként megállítja a „most filmszalagját”, ahogy Oláh Jancsi a Szerelmesfilmben. Lengyel az emlékezet képzettársításos technikáját alkalmazza, ahogy Szabó István, s ahogy Oláh Jancsi, úgy Madaras István is tudja, hogy az emlékezet olykor csalóka. „Tudja, hogy emlékezete megcsalhatja. (...) Bizonyos tehát, hogy emlékezete egymásra másol mondatokat, amelyeket más és más időben hallott, képdarabokat, amelyeket különböző években látott.”[72] A filmben Oláh Jancsi a következőket mondja, „Egészen pontosan emlékszem, hogy történt, s nem tudom, miért alakította át a valóságot a fantázia, mégis, ha Katára gondolok, egy pillanatig először hintázni látom, s mintha hallanám ezt a mondatot: „…me…, úgyis tudom, hogy meghalt a papád, az enyém meg él…”

Jancsi és Madaras ugyanúgy tíz év távlatából elevenít fel eseményeket, s mindkettőjük egy franciaországi utazás kapcsán kezdi meg az emlékezést. Madaras 1970-ben ösztöndíjjal megy ki Franciaországba, Orlyban a repülőtéren látja viszont Dán Dórát, akitől megkérdezi, hogy mi van Szász Erikkel. A lány csak megvonja a vállát, „Végül is nem sikerülhet mindenkinek. A világ már ilyen: vannak korán félresiklott életek. Madaras elnémul erre a mondatra, hetvenben, Orlyban.”[73] Innen kapcsolja vissza a történetet 1961-re, a regény keretjelenetére. Erik nem sokkal Oroszi Ferenc válópere után telefonál az eszpresszóban Dánnak (Dán Dóra Oroszi szeretője volt), a fiú Dóra helyett tanúskodott a tárgyaláson. A regény végén Erik leül Madaras mellé a presszóban, hogy Dóráról meséljen. Madaras a regényben, s részben a szakdolgozatában az okokat keresi, hol rontották el, az Akadémiáról kilépve miért kallódtak el mindnyájan. „Minden, gondolja, ami Erikkel azóta történt, így vagy úgy következménye a Ferenc válóperi tárgyalásának.”[74] Azután, hogy a fiúnak meg kellett jelennie a bíróságon, Budapesten nem kaphatott állást. Erik elzüllik vidéken, kabinos lesz a Dagályban, majd disszidál, egyes hírek szerint helikopterszervizt tart fenn Honoluluban, kuplerájt Santiagóban, ékszerüzletet Luna Cityben. Orsolya visszatér Oxfordból, s érdektelen házasságot köt egy civillel, többet nem hallani róla. Karrier szempontjából a legrosszabb hátérrel induló Dán Dóra viszi a legtöbbre, kulturális káder-lady lesz, kétszer válik, háromszor házasodik, négy gyereket szül. Madaras ugyan kitart régi elvei mellett, de a periférián mozog, értelmiségi mellékállásokban tengődik. „A maga módján mindegyik megszűnik létezni. Halottak – ki hogyan (…) Kilépnek majd így vagy úgy, meghalnak így vagy úgy, nem kuszálják többé a szálakat.”[75] – foglalja össze a történteket 1970-ben Madaras.

Lengyel hősei apa- és családkereső nyomozók, ahogyan Szabó István nemzedéki trilógiájának szereplői is apát és közösséget keresnek.[76] A Mellékszereplők vége egyfajta átvezetés a Cseréptörés című regénybe. Madaras megvallja, azért vonzódott tizenhat évesen Szász Erikhez, mert családra vágyott. Csodálta Erikék régi polgári otthonának kényelmét, otthonosságát, „apátlan barátainak” sokat mesélt Szászékról. Megemlíti Nagy (Bárán) Jánost, óbudai barátját, akinek tífuszjárvány után, tüdő- és mellhártyagyulladásban halt meg az apja, egy Marinovo alatti hadifogolytáborban. „Ő is, valahogy akikkel igazán barátkozott, azok is, egytől egyig apa nélkül nőttek fel külvárosi üres telkeken vagy gyermekotthonokban – rendjénvalónak, csaknem törvényszerűnek látszott ez így.”[77] A korszak nemzedéki problematikája, az apanélküliség alapkérdése Lengyel következő regényének a Cseréptörésnek. A mellékfigurából főfigurává előlépő Bárán János a korszak terméke. Az önmeghatározás lehetősége, a múlt tisztázása létfontosságú e nemzedék számára. A kollektív memória manipulálása következményének is tekinthető az, hogy az én önmagáról és múltjáról alkotott képe hiányos, s – ahogy az Apa című filmben látható volt – az emlékek felidézése mellett a fiktív képalkotás ad lehetőséget e hiány pótlására. A Cseréptörés az identitás, az énről alkotható s másokkal is elfogadtatható kép kereséséről szól.

„Bárán János nem ismerte az apját. Nem ismerte a saját életét sem. Nem az övé volt az arca. Nem alakult ki a kézírása. Nem volt beszélő viszonyban az anyjával. Úgy festett a dolog huszonnyolc éves korában, hogy az, hogy ő van, még egyáltalán nem eldöntött kérdés. Megfogalmazott és megfogalmazatlan hiányérzetei halmozódtak. Úgy érezte, hogy még nem tett rendet magában.”[78] Ez a pár sor a regény kiindulópontja – az első fejezetben (Szinopszis helyett) Lengyel tíz oldalban összefoglalja, hogy négyszáz oldalon keresztül miről olvashatunk – s egyben összegzése is, s ezt Lengyel Péter rögtön a bevezetőben kiegészíti még egy döntő szemponttal, Bárán János esete ebben a korszakban korántsem egyedi. „Egyébként nem volt különleges eset az övé; vagy náluk az ilyen különleges eset volt az általános: az egész ország történelme ilyen esetekből tevődött össze.”[79] A regény tétje, képes-e Bárán elmúlt életének s apja halálának minden fontos mozzanatát összegyűjteni ahhoz, hogy tisztába jöjjön saját folytonosságával. „Visszaszerzem az apám életét, elmegyek vele az útja végéig, a keresésemmel megváltoztatom az úgynevezett tényeket. Akkor már van apám”[80]), s a főhős egészen a rasszijszki hadifogolytáborig követi harminc éve meghalt apja nyomát.

Az énkép bizonytalanságát erősítette, hogy „nem is a saját nevén élt a világban. Tizenhárom éves kora óta, amikor nevelőapja hivatalosan örökbe fogadta, Nagynak nevezték.”[81]

A Cseréptörés a személyes identitás keresésének s a családi hagyományba való belehelyezkedés révén a megtalálásnak a regénye. A hangsúly a hagyományra esik, s arra ami ezt továbbadhatja, Bárán esetében ez apja fényképeinek történetének elmesélését jelenti.

A regény elején a főhős egy cukrászdában elkap egy mondatot, „én már nem tudok emlékezni” s megijed a jelentésétől, hogy az öregasszony, aki mondta, ha igazat mondott, van is meg nincs is, önmaga látszata, nem tudja kicsoda, mit akar. Bárán János saját legelső emlékét akarja megtalálni, meg akarja ismerni apját s ezáltal önmagát, az elvesztett múltat, a boldog gyerekkort szeretné felidézni, visszahozni. Módszeresen emlékezik, egy pszichológust is felkeres, hogy segítsen előhívni a hiányzó emléket. A regény rendezőelve adott, a Cseréptörés felépítését a kutatás s az emlékezés menete szabja meg, Báránnak néhány tárgyból, anyja leveleiből, naplójából, apja fényképeiből, rokonok, fogolytársak beszámolóiból kell kibontania az eltűnt apa alakját. Egy-egy hajdani barát (Nagykov, Kiskov, Pikoló, Kenyér) felbukkanása vagy egy-egy tárgyi emlék indítja el a felidézés folyamatát. A lineáris elbeszélésbe ékelődnek be, s logikailag annak rendelődnek alá az emlékezések megelevenítette, egyetlen alak, az apa alakja köré csoportosuló történetek. Bárán huszonnyolc évesen, 1967-ben kezd nyomozni, s teszi mindezt kilenc éven keresztül. Szerelmi kapcsolatát is háttérbe helyezi (szakít Annival, aki már családot szeretne), fölkeresi gyerekkora régi színhelyeit, az óbudai Uszály utcát, az Áldás utcai iskolát, a hajdani káder-árva otthont, a budai árvaházat a „jé vé Sztálin gyermekotthont és nevelőintézetet”, a Dereglye utcát, ahol apja dögcédulájával játszott, az anyját, apai nagynénjét Ari nénit, hogy faggassa őket az 1945 előtti időszakról, a városmajori homokozóról, anyai nagyszülei rákosszentmihályi kertes házáról, ahol a háború alatt lakott. Lengyel Péter tárgyilagosságra törekszik, de az írói harmadik személyből is alteregója beszél. A távolságtartó tónus ellenére az egész regény egy látószögű, Bárán János nézőpontjából, az ő szemén keresztül látjuk az eseményeket. A szerzővel egykorú (Lengyel Péter és Bárán János is 1939. szeptember 4.-én született)[82] s hasonló életrajzú Bárán, kicsapott egyetemi hallgató (ez a motívum már előkerült az Eső a Margit körúton, 1928 című novellában s a Mellékszereplőkben is), eltanácsolt színházi segédrendező, szellemi segédmunkás (cédulázó, ellenőrző szerkesztő, fordító), majd éjszaka korrektor, nappal pedig apakutató. Lengyel Péternél élet s irodalom szoros kapcsolatban áll egymással, az önazonosság megtalálása alkotói munka is egyben. Bárán „történeteket ír felnőttek számára”, s az elbeszélés/alkotás nehézségeiről szól. „Iszonyú feladat írni: szorongató izgalom, félelem, utálat. Kétségbeejtően nehéz, több mint amire erőm van. Reménytelen, hogy valaha kész legyen. Tudom mindig előre, hogy úgyis eldobhatom, és újra kell kezdeni az egészet. Annyira sok! Csinálom tovább, közben tudom, hogy sosem fogok én ezzel elkészülni.”[83] A főhős kilenc évig keresi apját, a regény fülszövegéből kiderül Lengyel kilenc évig írta a Cseréptörést. Bárán János fordításokból tartja el magát, a regény elején egy Semprun - szövegen dolgozik, s a könyvben idézett négy Semprun - sor a felnőtt boldogságról, egyben a Cseréptörés mottója is.[84] Bárán Carlo Gatti Verdi című könyvének fordításában is részt vesz, 1967-ben jelent meg Magyarországon Gatti könyve, amit Lengyel Péter s Majtényi Zoltán fordított le.[85] Az elbeszélés vége felé a főhős végignézi apja fotónegatívjait. Az egyik kis kocka a Hollywood Film- szalon címet viseli, s ugyanez a fotó tűnik elénk az 1978-as kiadás hátlapján.

A Két sötétedés című kötetben Ádám a londoni dokknegyedet járja, mert egykor apjára bízták annak építészeti rendezését, végül mégis Budapesten egy padon ülve apja fényképeit nézve találja meg, s érzi közel magához. Bárán János önkiteljesítő múltkeresése sem akkor éri el csúcspontját, amikor elutazik Oroszországba a rasszijszki fogolytáborba, hanem amikor az Elemér utcában Ari néni egy cipődobozt ad a kezébe, s ebben rátalál apja régi fényképeire, amelyek a személyiség folytonosságának megtalálásának biztosítékaivá válnak. „Ugyanazt kell tennem, amit a nagyapám tett, amikor az országgyűlés jegyzőkönyvét készítette, vagy ponyvaregényt írt egy napilapba. Amit apa, amikor fényképezett. Az a lépcsőházi gondolatom, hogy a megszerzett örökségem – ami, tudjuk, csak megőrzésre van nálunk – azon nyomban adóssággá vált. Mert igaz, hogy nem tanulhat a gyerek abból, amit én csináltam rosszul. Mégis. Ha egyszer emlékezni tud az én hülyeségeimre is, pontosan részletesen emlékezni olyanra, amikor ő még nem volt itt, akkor az örökséget a kezébe adtam. Tudom, hogy kell: elmondok mindent.”[86] – gondolja Bárán János keresése végeztével, Lengyel Péter pedig lányainak ajánlja regényét, adja tovább a láncot, ami „megőrzésre rá bízatott”.

A Cseréptörés Lengyel Péter legszemélyesebb műve, az Apához hasonlóan egy hit naplója, a regény szerkezetén érződik az ottliki „minden megvan” kiegyensúlyozottsága (az idősebb művészbarát ezúttal szobrászként jelenik meg, s feltűnik a füzet motívum is, Bárán anyja egy pepita füzetbe ír fiának). A regény huszonegy fejezetből áll, a címek minden esetben kiemelik az epizód lényegét (pl. A cipődoboz), a könyv végén található Mutató pedig segíti az olvasót abban, hogy „járkálni” tudjon a szövegben.[87] Bárán János hazát keres munkaszolgálatra küldött apja és sajátmaga számára, otthon akarja érezni magát Magyarországon, s a világban. A regény naplószerű vallomás, de nemcsak Bárán krónikája, Lengyel egy nemzedék nevében beszél.[88] A regényben Szabó nemzedéki trilógiájához hasonlóan Kádár- kori életképek jelennek meg, ahogy a novellákban s a Mellékszereplőkben kommentárok nélkül (pl. a színházban, ahol Bárán segédrendező, a „pirospozsgás közönségszervező” vasárnap délelőttönként nem ér rá, mert olyankor másodállásban akasztási szakértőként van elfoglalva). Bárán János megleli hazáját Budapesten, ismeri a villamosok történetét (tudja mikor változtatták meg a 81-es villamos nevét 56-osra), minden szónak, minden értelmét, s árnyalatát érti. „Most fordítsa le hamar, aki azt mondta, hogy megtanult más nyelvet életében. Így sorban, de ugyanaz legyen: Cseréptörés? Paca? Hajsz? Alászplajbász? Brekkancs?”[89] A gyerekkor játékának kulcsszava a cseréptörés, „cseréptörés nincs” – kiáltja a számolást végző hunyó, s Lengyel Péter nem bújik el a feladat elől, „visszaszerzi az apja életét”, „belevágja a nevét abba a márványba.” Bárán János érző s érzékeny alkat, mint Oláh Jancsi vagy Takó Bence, Lengyel több ponton merít Szabó István filmjeiből. Bárán Anni segítségével szeretne új életet kezdeni (Lengyel Péter kinézetre is olyannak írja le Annit, mint amilyen a Sólyom Kati alakította Anni az Apában), a regényben fontos szerepet játszanak az álmok, melyekben a lány szerepel, s az Apa álomjelenetében is kulcsszerepe van Anninak. A film és a regény között van egy lényeges különbség, míg Takó Bence lebontja az apa köré épített mítoszt, addig Bárán János inkább felépíti, felnőttként is rajongva idealizálja apját (fogát is azért szabályoztatja, hogy az arcberendezése még jobban hasonlítson az apjáéra).[90]

Lengyel Péter Búcsú két szólamban címmel írt regényt édesapjával, Merényi Endrével.[91] A kötet igazságosan kettéosztott lapjain fölül az apa „szólama”, a háború előtt készült fényképei láthatók, alul a fiú „szólama”, az ötvenes évek elejét idéző elbeszélése olvasható.[92] A könyvet a fővárosi önkormányzat adta ki Az én Budapestem sorozatban.[93]

---

[1] Lengyel Péter, Cseréptörés, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1978, 14.

[2] Balassa Péter, Árvaság, próza =Vár ucca tizenhét, Lengyel Péter – összeállítás, szerk., Fenyvesi Ottó, Művészetek Háza, Veszprém 1996/2, 73.

[3] Lengyel Péter, Mellékszereplők, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1980, 63-64.

[4] Szabó István 1938-ban, Lengyel Péter 1939-ben született.

[5] „Az Apa legalább annyira egy egész nemzedék apavágyáról szól, mint személyesen az enyémről. Az elemi iskolában az osztálytársaimnak több, mint a fele volt félárva, háború előtt, alatt, után az apjuk eltűnt, meghalt, hadifogoly volt, internálták(…) S a Máriássy-osztályban is, ott még többen szenvedtünk apahiányban.(…) Kócos, izgatott és őszinte volt a film gondolata, az, hogy milyen rettenetes igény van az emberben a hitre, támaszra, a »Szólok az apámnak!«, »Hívom a bátyámat« biztonságára.(…) = SZABÓ B. István, Képes krónika Szabó Istvánról = Beszélgetések Szabó István filmrendezővel, szerk. RADNÓTI Zsuzsa, Ferenczy Könyvkiadó, Bp., 1995, 115. Szabó máshol így nyilatkozott az apahiányról: „Láttam, tapasztaltam mit jelent a gyereknek, a kamasznak, ha hiányzik az apa, hogyan keresi, milyennek képzeli, milyen mítoszt teremt magának belőle(…)A mítoszteremtés bizonyos esetekben menekülés is lehet az élet realitásai elől.” = KARSAI KULCSÁR István, Apa, Magyar filmkalauz, Bp., Magyar Filmintézet / Magvető Könyvkiadó, 1985, 248.

^[6] Az interjú a Petőfi Rádióban hangzott el, 1962. július 25-én. = A magyar film 25 éve. 1945-1970. Szemelvények egy negyedszázad filmtörténeti dokumentumaiból II., Filmkultúra, 1970, 3, 13.

[7] Mégis Peter W. Jansen a szovjet vezetés nézőpontjából „kellemetlen film”-nek nevezte az Apát. „A Kreml Kongresszusi Palotájában a film második részénél is volt nyugtalanság, mozgolódás; 1956. őszének budapesti harcairól készült dokumentum felvételek montázsánál. Egy ledöntött Sztálin - szobor; felkelők szovjet csillagot tépnek le egy falról; égő szovjet páncélos. (…)»Sztálin papa képe leomlott«Takó az apátlan társadalom jelképe. Búcsú az apáktól, vitatkozás a történelemmel, a másik nemzedékkel, a társadalmi feltételek felismerése, ez köti össze Szabó filmjét a fiatal magyar filmesek jelentős műveivel, de összeköti formai eszközeinek gazdagságában Csehszlovákia, Anglia, Hollandia és Franciaország fiatal filmeseinek alkotásaival. Túl az ideológiai, jobban mondva a politikai frontokon, úgy tűnik, egy fiatal európai nemzedék közös témával foglalkozik, tudatára ébred annak, hogy el kell búcsúzni a tegnaptól, az Apáktól.” = Jansen, Peter W., Búcsú az Apáktól (A magyar Szabó István filmje Moszkvában), Frankfurter Allgemeine Zeitung, 1967. július 17.

[8] A forradalom A napfény ízében (1999) drámai csúcspontként jelenik meg.

[9] „- Te mit csinálsz? (Jancsi) –Én?... Remélem nem megyek Vietnámba…(Karcsi) - Csak nem visznek el? (Jancsi) – Katona vagyok… (Karcsi) - Sokan elégetik a behívójukat. (Jancsi) – De én piszkos idegen vagyok. Én örülhetek, hogy élni engednek. (Karcsi) – És Vietnámban mi vagy?...Csak arra kérlek öregem, ha majd meglátsz a szemben levő lövészárokban engem a távcsöves puskádon, ne lőj le…, fütyülj, hogy te vagy az, és akkor majd én sem lövök terád. Jó?...Megteszed nekem?...(Jancsi).”

[10] Karsai Kulcsár István így ír erről: „…a magyar zsidók sorsáról, problémáiról, negyvennégyről valóban őszintén csak az Apa után majd egy évtizeddel kezdett beszélni a magyar irodalom, Ember Mária Hajtűkanyar című regényében és Száraz György Egy előítélet nyomában című esszéjében. Szabó István Anni Duna-parti monológjában kendőzetlen hitelességgel, őszintén, a művészi megfogalmazás erejével tárja fel ezt a problémát.” = KARSAI KULCSÁR István, Apa, Magyar filmkalauz ,Magyar Filmintézet / Magvető Könyvkiadó, Bp., 1985, 249.

[11] A Filmművészeti Főiskola átépítésekor a film elveszett, de Geszti Pál Filmrendezők iskolája című cikkében összefoglaló olvasható róla. = Filmvilág, 1959, 7, 22 -23.

[12] György Péter Sorsválasztók (Élet és Irodalom, 2000. február 11.) címmel írt kritikát Szabó filmjéről, melyben asszimiláció ellenesnek nevezte A napfény ízét. A cikket egyhónapos vita követte.

[13] Lengyel Péter, Mellékszereplők, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1980, 86.

[14] Albert Pál, Cseréptörés: Budapesten =Vár ucca tizenhét, Lengyel Péter – összeállítás, szerk., Fenyvesi Ottó, Művészetek Háza, Veszprém 1996/2, 57.

[15] Lengyel Péter, Cseréptörés, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1978, 58.

[16] „Megmaradt azért, nagy huzakodás után, hogy az 1980-as impresszum előtt ott áll: Budapest, Egyetemi Könyvtár, 1969-1970. Nagyon ki akarták hagyni, olyan érzékenyek voltak erre a puszta dátumra, mintha istenkáromlás volna (dialmat isten).” = Regényszólamok (Beszélgetés Csordás Gáborral) = Vár ucca tizenhét, Lengyel Péter – összeállítás, szerk., Fenyvesi Ottó, Művészetek Háza, Veszprém 1996/2, 9.

[17] Báron György, Három trilógia. Szabó István filmjeiről az Álmodozások korától a Hanussenig. Filmkultúra, 1992/2. 34.

[18] Erről Mándy tárcában emlékezett meg. „Szabó Istvánnal álmodtunk utcáról, térről, régi kávéházról, futballpályáról, gangról, gang rácsáról, lépcsőházról, sötét, homályba vesző hátsó lépcsőházról. Emberekről, akik ebben a házban laknak, örültek és kínlódtak, és akiknek alakja éppoly homályba vesző, mint maga a hátsó lépcsőház.” = Mándy Iván, Szabó Istvánnal álmodtunk, Film, Színház, Muzsika, 1973. okt. 13., 19. Szabó István Szekfű Andrásnak adott interjújában így emlékszik a közös munkára. „Volt egy kísérletem Mándyval. Nem valósult meg, és tulajdonképpen az én hibámból, mert Mándy nagyon jó forgatókönyvet írt, de nem találtam meg a stílusát, ahogy őt filmre kell vinni (…) Mándy mondataiban félelmetes dolog van, húsz centivel a föld fölött lebegnek ezek a mondatok. Kifejezik az igazságot, de ha a földön mondom el őket, földhözragadtak lesznek. = Így filmeztünk. 1975. = Beszélgetések Szabó István filmrendezővel, szerk. RADNÓTI Zsuzsa, Ferenczy Könyvkiadó, Bp., 1995, 111.

[19] A film a következő felirattal kezdődik, „…Házunk a múlt egy darabja, az emberek, akik itt laknak, a múlt emlékeinek szövevényében élnek, életük legnagyobb döntéseit a háborús évek követelték tőlük, emberségük döntő próbái elé is akkor álltak. Talán ezen az éjszakán elbúcsúztak végleg ettől a háztól, s ettől a múlttól…”

[20] Szabó 1977-ben Várostérkép címen készített rövidfilmet.

[21] Ez a megfogalmazás a Mellékszereplőkben hangzik el, de visszatér a Macskakő című regényben is. „Mármost ezek tényleg azt hiszik, hogy elég, ha náluk a géppisztoly, akkor már mindent megtehetnek. Jön egy tisztviselő. Nem felel meg Lukas fürdő s elnevezik Lukácsnak, s akkor már persze legyen Szent Lukács, máskor szentetlen Lukács, a géppisztoly márkája szerint. A Sugár utat a miniszterelnökről. A Nádor utca nevét először csak a Parlamenttől a Nagykörútig vették el, azután a többit. Utcanév albizottságokat alakítanak, szegik meg a saját rendeleteiket. A Gömb utcára Angyalföldön egyenesen egy osztályvezetőét húzták. A Kisgömb utca majd az osztályvezető-helyettes lesz. Nem tudják, hogy a név: kimondható és természetes dolog. Része az emberek nyelvének. A lakosságának, a népének, a dolgozókénak, polgárokénak, s ezek nem tanulnak: bármikor el fogják venni a Lehel utat és a Váci utcát is, ha egymás nevét akarják ráaggatni. Csak figyelj.” = Lengyel Péter, Macskakő, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1988, 59. Budapest még Lengyel tudományos-fantasztikus regényben, az Ogg második bolygójában (Magvető Könyvkiadó, Bp., 1969) is feltűnik.

[22] Lengyel Péter könyveit a Szabó Ervin Könyvtár a Budapest Gyűjteményében őrzi.

[23] Szabó István rövidfilmjeiről ld. Sarudi Balázs, Biztonság, bizonyosság, bizonytalanság. Témák és motívumok Szabó István hatvanas-hetvenes évekbeli rövidfilmjeiben, Metropolis, 2003/3, 8 -17.

[24] Budapesti mesék. Zsugán István interjúja Szabó Istvánnal. = Zsugán István, Szubjektív magyar filmtörténet 1964–1994, Osiris–Századvég, Bp., 1994, 347.

[25] Select works of Edmund Burke. 1. Vol. Thoughts on the present discontents; The two speeches on America, editor, Canavan, Francis, Patrik, 1999, 146.

[26] „Így visszamenőleg, ha végiggondolom a filmjeimet, akkor most így utólag úgy látom, hogy minden film, amelyet készítettem, ugyanarról szól, a biztonságérzetért való mindennapos harc különböző változatai az én filmjeim.” = Váradi Júlia interjúja. = Beszélgetések Szabó István filmrendezővel, szerk. RADNÓTI Zsuzsa, Ferenczy Könyvkiadó, Bp., 1995, 136.

[27] Dobai Péter, Egy arc módosulásai, Magvető Könyvkiadó, Bp., 1976.

[28] Szabó István Henri-Pierre Roché Jules és Jim című regényéhez írt utószavában (François Truffaut Jules és Jimjéről) így ír a színészi arcról, „A filmvásznon előttünk álló hős már nem a »leírással« ábrázolt, hanem egy titkokat hordozó élő arc által »megtestesült« karakter, ahol a feszültséget, rejtélyt fellobbantó csoda a színész maga, saját életének titkával, a döntő az ő megjelenése, személyes karizmája. (…) Ha egy-egy szerencsés esetben különösen azonos színész és szerep, a hős megtestesül, s ő válik az üzenet megmásíthatatlan képévé (…) Käthe megtestesült Jeanne Moreau-ban. Élvezettel olvassuk a regényt, de Käthe arca már nem lehet a miénk. Azt örökre elfoglalta Jeanne Moreau varázsa, dús ajkának különös íve, hófehér fogai, tekintetének megfejthetetlen, kiszámíthatatlanul változó fénye.” = Roché, Henri – Pierre, Jules és Jim, ford. Szoboszlai Margit, Móra Könyvkiadó, 1993, 229-230. ld. még Szabó István, Székfoglaló a Széchenyi Művészeti Akadémián. 1992. október 6.= Beszélgetések Szabó István filmrendezővel, szerk. RADNÓTI Zsuzsa, Ferenczy Könyvkiadó, Bp., 1995, 54-61.

[29] A párhuzamra hívja fel a figyelmet Fazekas Eszter és Pintér Judit tanulmánya = Fazekas Eszter – Pintér Judit, Miénk a világ?, Filmkultúra, 6, 39-51.

[30] A filmben Szabó első asszisztens volt.

[31] „Az Álmodozások kora olyan film volt – különösen a francia új hullám hatására -, amely megpróbálta a valóságot, a mindennapot dokumentarista módszerrel feldolgozni (…) A kamera szinte végig kézben volt, amikor az utcán forgattuk a jeleneteket, azt játszottuk, hogy minden olyan, mint a valóságban.” – idézi Szabó Istvánt Báron György = Báron György, Három trilógia. Szabó István filmjeiről az Álmodozások korától a Hanussenig. Filmkultúra, 1992/2. 34.

[32] A film elején mondja el Jancsi: „Íme az ellenség! Az idősebb mérnökök. A fal, amin át kell törni. A tehetségtelenek, a középszerűek, az öregek fala. Mindent a kezükben tartanak…Egy apró ötletet sem fogadnak el, pedig egy önálló gondolatuk sincs. Mindenki meghatódik, ha megjelennek, pedig azt sem tudják, hol tart a technika. Olyan ósdi dolgokat csinálnak, hogy szégyen. De erőszakosan és nagy pénzekért.”

[33] Ugyanakkor hatott rá Gyöngyössy Imre Férfiarckép (1964) című BBS-filmje is. „Az Apa például úgy született, hogy az Álmodozások kora bemutatóján levetítettük Gyöngyössy Imre rövidfilmjét az édesapjáról, aki orvos. Néztem azt a filmet erről a csodálatos bácsiról, és eszembe jutott, hogy milyen csodálatos mítoszt lehetne csinálni egy ilyen gazdag életű emberről. Akkor rögtön elkezdtem gondolkodni a mítoszokról, elkezdtem gondolkodni az emberről…lassan kialakult a történet. = Így filmeztünk. 1975. = Beszélgetések Szabó István filmrendezővel, szerk. RADNÓTI Zsuzsa, Ferenczy Könyvkiadó, Bp., 1995, 107.

[34] „Tudod, mi a rettenetes? Sokáig letagadtam, hogy az apám Mauthausenben halt meg. Kitaláltam róla valamit, csakhogy ne kelljen bevallani, hogy zsidó vagyok. Aztán rájöttem, hogy hiába minden, és akkor elkezdtem vállalni…Én magyar vagyok, nem? Egyszerűen magyar, ezt eldöntöttem százszor, és nincs múlt és nincs semmi. Aztán rám jön valami, és akkor megint oda akarok tartozni, és lássák is, hogy oda tartozom. Az apám, az anyám ebbe pusztult bele…”

[35] „Az Apában egyébként az is benne van, hogy a gyengeségeinket, a kisebbrendűségi érzéseinket nem lehet az apanosztalgiával, az apakultusszal megoldani. Az csak látszatmegoldás, ezért túl kell jutni ezen, le kell győzni, ezt a nemzedéknyi apavágyat. Le kell győzni - de nem lehet letagadni, hogy ez volt, hogy ebben éltünk. A társadalom legnagyobb bűne, ha letagadja, meghazudtolja a múltját, azt, hogy nemcsak egy kisfiú fantáziája működik így, hanem egész rendszerek és társadalmak mozgatója volt ez a vágy biztonságra és a tiszteletre.” = SZABÓ B. István, Képes krónika Szabó Istvánról = Beszélgetések Szabó István filmrendezővel. szerk. RADNÓTI Zsuzsa, Ferenczy Könyvkiadó, Bp., 1995. 114.

[36] A három trilógiát elemzi Báron György, Három trilógia. Szabó István filmjeiről az Álmodozások korától a Hanussenig című tanulmányában. = Filmkultúra, 1992/2. 32-43.

[37] „Ennek a csellengő egyedüllétnek szimbolikus korlelete Sándor Pál 1967-es Bohóc a falon című filmjének kamrába zárt, a közösségről már csak fantáziáló Kikije. A következő fokozatot, a tökéletesen lepusztult képzelet világát legérzékletesebben Jeles András A kis Valentinoja (1979) mutatja be.” = Fazekas Eszter – Pintér Judit, Miénk a világ?, Filmkultúra, 6, 51.

[38] Hirsch Tibor, Filmek családfája. Szabó István műveiről. Filmkultúra, 1981, 2, 51.

[39] Regényszólamok (Beszélgetés Csordás Gáborral) = Vár ucca tizenhét, Lengyel Péter – összeállítás, szerk., Fenyvesi Ottó, Művészetek Háza, Veszprém 1996/2, 7.

[40] Lengyel Péter, Két sötétedés, Magvető Új Termés, Bp., 1967, 74.

[41] „A legnagyobb ember, akit életemben közelről vagy távolról láttam. Óriás. Természetesen a mesterem, a maga egészen egyszeri módján, azóta. Minden kéziratom korai olvasója. És több. Példátlan megtiszteltetés, hogy a barátjának nevezett. És többnek. Megtette, amit apám nem tehetett meg: volt. Ott volt. Példa minőségre, igényre és polgári viselkedésre – más szóval hazaszeretetre – és erkölcsre. Az az igazság, ismételten kimondta: fiául fogadott. Az én öregem helyett. (…) Amit tanultam tőle, az nem regényírás. Lét. Egy nagyságrenddel többet tud a világról, mint az egyszerű géniuszok.” = Regényszólamok (Beszélgetés Csordás Gáborral) = Vár ucca tizenhét, Lengyel Péter – összeállítás, szerk., Fenyvesi Ottó, Művészetek Háza, Veszprém 1996/2, 12.

Raymond Chandler Hosszú álom című könyvét (Magvető Könyvkiadó, Bp., 1967) Lengyel Péter fordította, a fordítást az eredetivel összevetette Ottlik Géza.

[42] Lengyel Péter, Rondó, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1982, 264 -265.

[43] „A fényképész, a filmes másképpen gumiobjektívnek, gumilencsének nevezett eszközét hívják zoom-nak (angol, úgy ejtik, hogy zum), amelyet akkor használt, amikor mi, nézők távolodni vagy közeledni látjuk a képet.” = Uo. 249.

[44]Uo. 249.

[45]Uo. 250.

[46] Regényszólamok (Beszélgetés Csordás Gáborral) = Vár ucca tizenhét, Lengyel Péter – összeállítás, szerk., Fenyvesi Ottó, Művészetek Háza, Veszprém 1996/2,15.

[47] Lengyel Péter, Cseréptörés, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1978, 373.

[48] Lengyel Péter, Mellékszereplők, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1980, 103.

[49] Az egyéni emlékezés Lengyelnél kollektív emlékezetté válik. Erről ld. Horkay Hörcher Ferenc, Kitalált történetek nincsenek = Vár ucca tizenhét, Lengyel Péter – összeállítás, szerk., Fenyvesi Ottó, Művészetek Háza, Veszprém 1996/2, 109-116.

[50] Lengyel Péter, Két sötétedés, Magvető Új Termés, Bp., 1967, 9.

[51] Uo. 50.

[52] Uo. 201.

[53] Uo. 110.

[54] Uo. 12.

[55] Uo. 17.

[56] Uo. 25.

[57] Uo. 26.

[58] Uo. 31.

[59] Uo. 196. Ugyanez a gondolat jut eszébe Londonban egy beatniket nézve. „Tizenhét éves, gondolja Ádám. És előfordulhat, hogy tudom, mire gondol. Előfordulhat, hogy arra gondol, hogy ennek az egész rohadtságnak máshol van a középpontja, és amíg ő itt ül a londoni tér piszkos kövén, az igazi élet jóvátehetetlenül elmegy mellette.” = Uo. 223.

[60] Ekkor mutatták be Szabó István Apa című filmjét.

[61] Lengyel Péter, Két sötétedés, Magvető Új Termés, Bp., 1967, 238.

[62] Uo.

[63] Vagy a szentimentalizmusé. Ld. Kenyeres Zoltán, Lengyel Péter: Cseréptörés. Az önarcképkeresés poétikája című esszéjét. = Vár ucca tizenhét, Lengyel Péter – összeállítás, szerk., Fenyvesi Ottó, Művészetek Háza, Veszprém 1996/2, 52-56.

[64] A magyar irodalom története (1945-1975) így fogalmaz Lengyel „1970-ben írta meg a Mellékszereplőket, amely – nem a szerző hibájából – csak tízéves késéssel, 1980-ban kerülhetett az olvasó kezébe.” „Hogy a kéziratnak miért kellett 1980-ig várnia, amíg a nyomdafesték kitűntetésre méltónak találtatott, s mi okozta, hogy ennyire hosszúra nyúlt az átfutási idő – fogalmam sincs; talán mert egyik-másik figura modellje még élt, és nagyon a szívére vette volna, hogyha magára ismer; talán még akkor egyik-másik kitételét az irodalompolitikai ügyeletes »rázósnak « találta – ezt nem firtatom.” = Határ Győző, Összeesküvésről szeretnék hírt adni = Vár ucca tizenhét, Lengyel Péter – összeállítás, szerk., Fenyvesi Ottó, Művészetek Háza, Veszprém 1996/2, 19.

[65] Ld. erről Bónus Tibor, A korlátozott bizonytalanság című tanulmányát = Vár ucca tizenhét, Lengyel Péter – összeállítás, szerk., Fenyvesi Ottó, Művészetek Háza, Veszprém 1996/2, 191- 203.

[66] Lengyel Péter, Mellékszereplők, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1980, 212.

[67] Uo.

[68] Határ Győző a Bábajágát - az akadémisták találkozó helyét - a Bagolyvárral azonosította, Albert Pál pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy a Macskakőben az egyetemi olasz tanszék Paradisónak becézett szemináriumán a diákok paradicsomot dobnak le az elzötyögő autóbuszokra, ami arra a jelenetre rímmel, amikor Madaras és Szász Erik az Akadémia ötödik emeletéről ledob egy követ Boncz Elemér mellé. = Albert Pál, Ezüstkorunk könyvespolca = Vár ucca tizenhét, Lengyel Péter – összeállítás, szerk., Fenyvesi Ottó, Művészetek Háza, Veszprém 1996/2, 77.

[69] „…az első és harmadik személyű igealakok azt jelzik, hogy a regény egyszerre két jelenidőt (két közvetlen beszédhelyzetet) kínál az olvasónak. Az egyik egy ezerkilencszázhatvanegyes nap, amikor Madaras István – negyedéves akadémiai hallgatóként – egy körúti presszóban ülve fölidézi az akadémián korábban vele és barátaival történteket. A másik jelen majdnem tíz évvel későbbi beszédhelyzetet jelöl – a közvetlenül megnevezetlen elbeszélő azon kijelentéseinek jelene ez, amelyekben Madarasra harmadik személyben utal.” = Molnár Gábor Tamás, A felejtés visszafordítás = Vár ucca tizenhét, Lengyel Péter – összeállítás, szerk., Fenyvesi Ottó, Művészetek Háza, Veszprém 1996/2, 142.

[70] Lengyel Péter, Mellékszereplők, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1980, 80.

[71] Uo. 7.

[72] Uo. 12.

[73] Uo. 9.

[74] Uo. 26.

[75] Uo. 24.

[76] Az Álmodozások kora s a Mellékszereplők fiatal hősei órákon át sétálnak és beszélgetnek Budapest utcáin. „Ilyesféleképp festett: az ember együtt mászkál valakivel mínusz húszfokos éjszakában fél háromkor még, a Krisztina körúti villamossínek mellett oda és vissza négy-öt megállót, és nem tud elválni, mert beszélget: a világháborúról, a női testről meg arról, hogy valamit csinálni kell majd az életben.” = Uo. 183.

[77] Uo. 183.

[78] Lengyel Péter, Cseréptörés, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1978, 9.

[79] Uo. 10.

[80] Uo. 15.

[81] Uo. 10.

[82] Lengyel Péter Csordás Gábornak adott interjújában hangsúlyozza, hogy nincs szó önéletrajzról. „…Ősszel születtél tehát Budapesten. – Szeptember negyedike…- Véletlenül éppen megegyezik a Cseréptörésben szereplő születési évszámmal. – Egyáltalán nem. Az az ember nem akkor született, hanem szeptember elsején. Önéletrajzról szó sincs.” = Regényszólamok (Beszélgetés Csordás Gáborral) = Vár ucca tizenhét, Lengyel Péter – összeállítás, szerk., Fenyvesi Ottó, Művészetek Háza, Veszprém 1996/2, 11. Lengyel Péter érdekes módon téved, Bárán János a regény szerint szeptember negyedikén született. „Negyedikén hajnali háromkor lettél meg.”- meséli Bárán édesanyja. = Lengyel Péter, Cseréptörés, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1978, 254. Lengyel Péterhez hasonlóan Szabó István is elutasította korai filmjeivel kapcsolatban az önéletrajzi elemek firtatását. „Én nem hiszek ezeknek a filmeknek az önéletrajzi jellegében. Inkább azt mondanám, hogy nagyon sok olyan anyag van ezekben a filmekben, amit én olvastam vagy láttam, vagy nekem meséltek.” = Így filmeztünk. 1975. = Beszélgetések Szabó István filmrendezővel, szerk. RADNÓTI Zsuzsa, Ferenczy Könyvkiadó, Bp., 1995, 106. ld. még Dékány Istvánnak adott interjúját. = Dékány István, Szerelmesfilm, Magyar Ifjúság, 1970. október. 2.

[83] Lengyel Péter, Cseréptörés, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1978, 47.

[84] „…hogy ez a gyermeki boldogság valóságos boldogsággá váljon… a véren és a könnyön át, a hamun és füstön át: valódi felnőtt boldogsággá, amelynek alapja már nem a tiszta szívű ártatlanság, hanem a világ felismert komolysága, felismert és megtagadott igazságtalansága, a világ befogadott fájdalma…”

[85] Gatti, Carlo, Verdi, ford. Lengyel Péter, Majtényi Zoltán, Gondolat Könyvkiadó, Bp., 1967.

[86] Lengyel Péter, Cseréptörés, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1978, 409.

[87] „…Az olyan könyvet szeretem, amelyben érdemes lapozgatni, visszamenni, újra elolvasni. Ha járkálni tud benne az olvasója, ha beköltözhet lakónak. (…) A regény: a világ, ebben nincs kétségem. A mutató az épület ábrája. Célja: kijelölni a járást az olvasónak, megmutatni a lépcsőpihenőket.” = Csordás Gábornak. Regényszólamok (Beszélgetés Csordás Gáborral) = Vár ucca tizenhét, Lengyel Péter – összeállítás, szerk., Fenyvesi Ottó, Művészetek Háza, Veszprém 1996/2, 15.

[88] Olykor kiszól a nála fiatalabb olvasóhoz. „A valamikori tarkórésznél kis perem ugrott ki – te ennyiből nem látod, hogy egész pontosan hogyan hajlik ez a perem, de mi, akik harminckilencben születtünk, ismerjük az acélsisakokat. Te is találkozhattál még azzal a fényképfelvétellel, amely a második világháború első mozdulatát rögzíti, német katonák borítják fel rajta a gdanski lengyel határsorompót.” = Lengyel Péter, Cseréptörés, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1978, 180.

[89] Uo. 84.

[90] Szávai János és Kenyeres Zoltán ezért nevezi szentimentálisnak a regényt. Ld. Kenyeres Zoltán, Lengyel Péter: Cseréptörés. Az önarcképkeresés poétikája, és Szávai János, Az emlékezés regénye című esszéjét. = Vár ucca tizenhét, Lengyel Péter – összeállítás, szerk., Fenyvesi Ottó, Művészetek Háza, Veszprém 1996/2, 52-56; 63-65.

[91] Lengyel Péter és Merényi Endre, Búcsú két szólamban, szerk. Török Gyöngyvér, Az én Budapestem, Városháza, Bp., 1993.

[92] Lengyel ebben a könyvében is tovább adja a láncot, a Búcsú két szólamban lapjain három generáció kapcsolódik össze, az elbeszélő a nagyapa és a saját történetét akarja tovább adni gyermekének, neki szólnak a zárójeles magyarázatok.

[93] Esterházy Péter Egy város, egy fiú, egy apa címmel írt a könyvről. = Vár ucca tizenhét, Lengyel Péter – összeállítás, szerk., Fenyvesi Ottó, Művészetek Háza, Veszprém 1996/2, 37-38.