Morsányi Bernadett
Magyarország és egy ifjú nemzedék a hatvanas-hetvenes évek fordulóján
A „hatvanas évek”: csalóka napfény és csalóka emlékezet
A hatvanas évek az olvadás, a fellélegzés, a remények, a változások, az előzőekhez képest a több szabadság évtizedeként él a köztudatban. Magyarország ekkor vált a „legvidámabb barakká” a szocialista országok között, meglehetősen alacsony színvonalon ugyan, de egyszerre garantálta a szocialista biztonságot és a fogyasztás viszonylagos növekedését. A hatvanas évek pozitív megítélésének, kultuszának kedvez, hogy alapvetően a fiatal generáció évtizede volt („Professzorok, vének vagytok!”, „Ne bízz senkiben, aki harmincon túl van”, „A világot akarjuk, de azt azonnal”), Európában minden fiatal „ugyanazt” a nyelvet beszélte, megalkották saját világukat, amit Theodor Roszak történész „ellenkultúrának” nevezett el.[1] Átalakult a politika, a gyermeknevelés, a szexuális szokások, az öltözködés, az oktatás szerkezete, a művészet státusza. Franciaországban, Németországban és Amerikában megindult az „újbaloldalnak” nevezett mozgalom, melynek védjegye a hippik, a szexuális forradalom, a farmernadrág, az utcai tüntetések, egyetemek, színházak megszállása, üzemfoglalások, barikádharc a rendőrökkel. Magyarországon megjelent a divatos orkánkabát, a csillogó rulexharisnya, a dzsörzé pulóver, majd a Coca-Cola. Az 1965-ös házibulikon a Beatles szólt, a fiatalok „bigin szóra bedobták a rongyláb figurát”.[2] 1966-ban megtartották az első táncdalfesztivált. „Az idősebbek Koós János-, Korda György-, Toldy Mária-pártiakra, míg a lassan Magyarországon is megformálódó beatnemzedék Illés-, Metró- s Omega-rajongókra szakadt szét.”[3] Az ötvenes évekhez képest tehát valóban jelentős elmozdulás történt a hatvanas években, a forradalom utáni megtorlás időszaka lezárult, a kultúrpolitika a korábbi évekhez képest oldódni látszott, a művészek szabadabban tudtak alkotni. A Kádár-rezsim távol állt a politikai demokráciától, de a hatvanas évektől az uralom technikái finomodtak, megszűntek a látványos politikai perek, nem volt cél a félelemérzet fenntartása. Az emberek kevésbé voltak kiszolgáltatva a hivatalos ideológiának, s bár a marxista–leninista szlogenek továbbra is használatban maradtak, a hatalom igyekezett depolitizálni a társadalmat s a kultúrát. Az életszínvonal fokozatos emelkedése, az anyagi gyarapodás lehetősége, a többi szocialista országnál lényegesen liberálisabb politikai berendezkedés az emberek többsége számára legitimálta a diktatúrát, a létbiztonság vált a legfontosabb értékké, a demokrácia s a szabadságjogok pedig az értékrangsorban egyre hátrébb kerültek. „A kádári vezetés tulajdonképpen kivételesen szerencsés volt, mert előbb a fellélegző értelmiség, utóbb magánhasználatra a közgondolkodás mindennapi diskurzusai ezt a furcsa mixet a »hatvanas években« kezdték a mégis lehetséges, élhető, emberi, sajátosan magyar szocializmussá konstruálni.”[4] Az 1960 augusztusában szabadult Eörsi István keserűen tapasztalta mindezt. „Kimentem a margitszigeti Palatinus-strandra, néztem a hullahoppozó bakfisok hasmozdulatait, és arra gondoltam, hogy lám csak, nem ültem hiába három és háromnegyed évet, nem hiába végeztek ki annyi embert: szabad hullahoppozni, nem úgy, mint Rákosi Mátyás országlása idején.”[5]
Az „azok a jó kis hatvanas évek” megjelölés azonban csak egy rövid periódusra érvényes. 1962/63 és 1968 között úgy tűnt, hogy a reform eredményeképpen a szocialista rendszer magyarországi változata nyitottabbá válhat, de ’68 augusztusa után ez a benyomás elhalványult. 1968 fordulópontot jelent, s nemcsak a prágai események kedvezőtlen belpolitikai következményei miatt, hanem azért is, mert közben felnőtt egy új művészgeneráció, amely elődeitől eltérően nem kötött kiegyezést a hatalommal, nem törődött azzal, hogy a politika mennyi jogosítványt kíván adni, a hatalmon lévők már azzal sem csillapíthatták őket, hogy Magyarországon, a „legvidámabb barakkban” szabadabb az élet, mint a Szovjetunióban. A második világháborúra alig emlékező, 1956-ban gyermekfővel eszmélkedő, a rockot és a beatet honosító, ma „nagy generációnak” nevezett nemzedék műveit a hangulat- és közérzetjelentés, a múlt faggatása, a mélyebb történeti okok keresése, a generációs számvetés, az önvizsgálat, önbírálat képessége jellemzi. A kádári konszolidáció elhallgatási politikájával (a holokauszt és 1956 kiiktatása a közgondolkodásból) szembefordulva, a múltat vizsgálva, a jelen problémáinak gyökereit kutatták, értelmezték. A hatvanas-hetvenes évek irodalmi s filmművészeti törekvését a történelmi amnézia, a közmegegyezéses némaság elleni fellépés jellemezte, a cél a múlt terhétől való megszabadulás volt. 1979 végén Lőrincz Judit Nádas Péter Egy családregény vége című regénye kapcsán végzett a történelmi tudattal s a történeti ismeretekkel összefüggő vizsgálatot. A válaszokból kiderül, hogy a családok is gyakorolták a történelmi amnéziát, voltak olyanok, akik a regénybeli per közvetítését ’56-ra datálták, olyan is akadt, aki nem tudta, ki volt Rákosi Mátyás.[6]
A történettudomány az elmúlt években jelentős eredményeket ért el a múlt feltárásában, mégis Vásárhelyi Mária felmérése szerint a 20. századi magyar történelem alakítói közül Kádár János kapta a legpozitívabb értékelést.[7]
„Rövid” és/vagy „hosszú”
A Kádár-korszak
két, egymástól élesen elkülönülő periódusra osztható: az 1956-tól 1962-ig tartó
időszak a forradalom leverésével s a véres megtorlással kezdődött, majd 1962/63-tól
a diktatúra újfajta intézményrendszerének kiépítésével és stabilizációjával
folytatódott.[8] A későbbi nosztalgiákra
alapot adó igazi hatvanas évek kezdete1962/63-ra tehető. A politikai enyhülés
legfontosabb lépcsői az „aki nincs ellenünk, az velünk van” kádári szlogen meghirdetése
1961 decemberében, az 1961. november–1962. augusztus közötti „antisztálinista”
tisztogatás[9], az 1962-es
pártkongresszus deklarációi, s az 1963 márciusában meghirdetett amnesztia. Az
ígéretes kezdet után az 1964-től 1968-ig tartó, átfogó gazdasági reformhullámot
1972-től a gazdaságpolitikában, 1973-ban a szellemi, kulturális életben is
lefékezték. 1973. május 8-án több hónapos előkészítést
követően megszületett az MSZMP PB Néhány
társadalomkutató antimarxista nézeteiről című határozata, amit a
„filozófusper” követett. A „per” során kizárták a pártból, illetve
elbocsátották állásából Bence Györgyöt, Hegedüs Andrást, Heller Ágnest, Kis
Jánost, Márkus Györgyöt, Márkus Máriát, Vajda Mihályt. 1973. október 15–16-án
zajlott le a Haraszti-per, s ebben az évben távolították el a Filmkultúra[10]
éléről Bíró Yvettet. 1974 márciusában az MSZMP KB ülésén felmentették titkári
tisztségéből Nyers Rezsőt és Aczél Györgyöt, nyugdíjazták Ajtai Miklós és Fehér
Lajos miniszterelnök-helyetteseket. Még ebben az évben október 23-án izgatás
vádjával őrizetbe vették Konrád Györgyöt és Szelényi Ivánt, Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz
című könyvük megírásáért. Szentjóby Tamást a kézirat egy példányának
birtoklásáért már 20-án letartóztatták.[11]
Egy hét múlva szabadon engedték őket, de a hatóság értésükre adta, hogy
számítanak Nyugatra való távozásukra. (Szelényi 1975 májusában, Szentjóby
néhány hónappal később emigrált.) A hatalom így búcsúztatta el a „hatvanas
éveket” s egyben a marxizmust is, a „baloldaliság” s a „szocialista” fogalmak
megszűntek szinonimák lenni.
A politikai korszakhatárok sok esetben a művészetek számára is váltást jelentenek. A hatvanas évtized a magyar filmben 1963-ban kezdődik és 1969-ig tart, a következő újabb korszak, a „hetvenes évek” 1969 és 1983 közé tehető.[12] Beke László művészeti korszakolása szerint a hatvanas évek 1956-ban kezdődik, „s legalkalmasabb 1973-75 táján befejezni”.[13] Építészettörténeti szempontból „hosszú hatvanas évekről” (1957–1968) beszélhetünk[14], míg az irodalomtörténetben inkább rövidről (1962–1968/69), s a filmművészethez hasonlóan „hosszú hetvenes évekről” (1968–1978/79).
„A hatalom azt mondta: csak semmi nyíltság,
egyenes beszéd, és akkor tárgyalhatunk. A művész azt mondta: jó, majd elrejtem
»metaforák erdejébe«…”
1960 után az írók s a hatalom közötti viszony megváltozott. Az írókat ért 1956 utáni sokk –Írószövetség betiltása, írók bebörtönzése – az 1960-as évek elejére mintha kitörlődött volna az emlékezetükből.[15] 1962. április 27-én Kádár János a Politikai Bizottság ülésén kijelentette: „...lesz magyar irodalom, mert olyan lakodalom még nem volt, ahol volt menyasszony, volt vőlegény, ennivaló, hozomány, és zene nem volt.”[16] Valóban, a hatalom a korábbiakhoz képest elnézőbb lett, az írók pedig bátrabbak. S bár Csoóri Sándor Vér és virágok című verse okozott némi zavart, és a Kortárs 1960. augusztusi száma egy ékezethiba következtében (a parttalan szó párttalanként szerepelt az újságban) kétheti késéssel jelent meg, de végül kiderítetlen maradt, hogy a szerkesztőségben ki követte el a hibát, az ügy gyorsan lezárult.[17] Az allegóriák, szimbólumok a hatvanas években egyre komolyabb fejtörést okoztak az áthallásokra, rejtett politikai célzásokra vadászó cenzoroknak, ugyanakkor ez is részévé vált a hatalommal való sajátos párbeszédnek. „A hatalom azt mondta: csak semmi nyíltság, egyenes beszéd, és akkor tárgyalhatunk. A művész azt mondta: jó, majd elrejtem »metaforák erdejébe«, de akkor ne kiabálj áthallásról, mert én is csak a közvetett nyelvet beszélem. Ha én nem nevezhetem nevükön a dolgokat, neked sincs jogod azt tenni. A te oldaladon sem lehet semmi nyíltság, egyenes beszéd, hiszen én sem azt gyakorlom.”[18]
A kulturális elit alkalmazkodó része a hatalom képviselőivel az egyre kifinomultabb játékszabályok szerint működtette a „létező szocializmust”. Az író reprezentatív, hagyományosan kiváltságos szerepe azonban megszűnt, a magyar filmnek a hatvanas évek közepén-végén aratott nemzetközi sikerei után nyilvánvalóvá vált, hogy a politikai rendszer presztízsének növelése a nyelvi korlátoktól kevésbé függő művészetektől várható.
A politikai konszolidáció, egy új filmkészítő nemzedék pályára lépése, az új hullámok nemzetközi áttörése, s a kultúrában is legitimációt kereső kádári politika pillanatnyi nyitottsága segítette a magyar „új film” kibontakozását, ezt a korszakot nevezi a filmtörténet „aranykornak.” A művészek belső igénye (társadalmi analízis) s a kultúrpolitika elvárása egy rövid periódusban egybeesett. Fábri Zoltán Húsz óra (1965) című filmjének kedvező fogadtatása a művészek s a politika összhangját mutatta.[19]
A hatvanas évek elején az idősebb nemzedék is megújult. Jancsó Miklós, Kovács András, Bacsó Péter karrierje valójában ekkor indult el,[20] Makk Károly két filmje (Megszállottak 1961; Szerelem 1970) pedig keretbe foglalja a korszakot.[21] Az 1959-ben létrehozott Balázs Béla Stúdió legelső munkái is a hatvanas évek elején születtek, az idősebb, a közép- és a pályakezdő nemzedék (Szabó István, Gaál István, Sára Sándor, Kósa Ferenc) tehát egyaránt kiemelkedő alkotásokkal jelentkezett. Műveik párbeszédet folytatnak egymással, mindannyian kollektív élményeket dolgoznak fel (Tanácsköztársaság, két világháború közötti időszak, ötvenes évek, ’56, hatvanas évek jelene). Mindhárom generáció készített emlékező- [Fábri Zoltán Húsz óra (1965), Szabó István Apa (1966), Gaál István Keresztelő (1967), Bacsó Péter Nyár a hegyen (1967)] s történelmi filmeket [Herskó János Párbeszéd (1963), Kósa Ferenc Tízezer nap (1965/67), Gaál István Zöldár (1965), Bacsó Péter A tanú, Makk Károly Szerelem (1970)], s megidézték a hatvanas évek jelenét [Kovács András Falak (1968), Bacsó Péter Fejlövés, Szabó István Álmodozások kora (1964)]. „(…) az idősebb generáció tagjai értelmezik helyüket és helyzetüket a hatvanas évek magyar valóságában, kötni igyekeznek magukat az adott szituációhoz; míg a fiatalabbak, amikor megpróbálják kijelölni és meghatározni helyüket és helyzetüket, el akarják oldani a korábbi kötelékeket.” [22]
A filmekre általánosan jellemző a stilizáció felerősödése, a parabolikusság felé történő elmozdulás. A fiatalok műveit a szerzői szubjektivitás, a személyes világon átszűrt történelemábrázolás jellemzi, filmjeikben a múlt helyreállítása a személyiségteremtés feltételeként jelenik meg. A nemzedéki önmeghatározás filmjeinek (Sodrásban, Zöldár, Feldobott kő, Álmodozások kora, Apa, Szerelmesfilm) készítői történetileg is értelmezni kívánják kortársaik sorsát. Szabó István lírai-alanyi szubjektív hangvételű filmjei a korabeli sajtóban megjelent hozzászólások szerint is egy nemzedék önvallomásának, kollektív önéletrajzának tekinthetők.[23] Szabó Apa (1966) című filmje ikon, az apakeresés, a soha nem ismert apa alakját emelte be a film- s az irodalomtörténetbe. Az apa képének emlékmozaikokból való összerakása a hatvanas-hetvenes évek prózájának sajátja, Lengyel Péter Cseréptörés (1978) című regénye pedig tagadhatatlanul magán viseli a film jegyeit.
A hatvanas évek elején induló fiatal rendezők munkáira – Szabó István, Gaál István, Sára Sándor, Kósa Ferenc – a modernizmus szerzői, szubjektív s lírai változata volt jellemző. 1968-cal lezárult a Balázs Béla Stúdió alapítóinak hőskorszaka. Szabó Istvánék nemzedéke[24] helyébe új generáció érkezett, s a korszakváltás tényét kiáltványban rögzítették. A Szociológiai filmcsoportot! aláírói között rendező-operatőrök (Grunwalsky Ferenc, Magyar Dezső, Mihályfy László, Pintér György, Sipos István) és forgatókönyvírók (Ajtony Árpád, Bódy Gábor, Dobai Péter, Kardos Csaba) szerepeltek. Kiáltványuk szerint a magyar filmnek komolyan kell vennie valóságfeltáró funkcióját, ezért olyan csoport létrehozását javasolták, amely „rendszeresen és szervezett formában, folyamatosan és tudományos alapon, céltudatosan a filmi feldolgozás elvei szerint kiterjedt anyaggyűjtési munkát végez. A célkitűzés a szociológiai gondolkodás bevitele a dokumentumfilmek látásmódjába.”[25] Bírálták az előző vezetőséget is, nyilatkozatot adtak ki, amelyben kijelentették, hogy a BBS válságban van, s nyitottak afelé, hogy a Filmművészeti Főiskolát nem végzettek is lehetőséget kapjanak a Stúdióban. A félig tűrt, félig tiltott alternatív kultúra letéteményeseként így került a Balázs Béla Stúdióba Bódy Gábor, Dobai Péter, Erdély Miklós, Hajas Tibor, Maurer Dóra, Najmányi László, Vidovszky László, sőt Hajnóczy Péter is forgathatott a Stúdióban. A ’69-es generációt a szikárabb, szociológiai pontosságú attitűd jellemzi, mely olykor groteszk, ironikus elemekkel keveredik (pl. Gazdag Gyula: Hosszú futásodra mindig számíthatunk, A válogatás). A Kádár-rendszer korrupt, hazug lényegét az évtized végétől kezdve a rendezők leginkább groteszk-szatirikus filmparabolákkal leplezték le, a hatalom pedig betiltásokkal válaszolt. A tanú 1969-es dobozba zárásától kezdve a művészek s a hatalom közötti hallgatólagos konszenzus felborult. „A hatvanas évek végére a régi szektások, a forradalmi hevületű új maoista-guevaristák, a reform bürokratikus ellenzéke, munkásellenzéke, a radikális lukácsisták, a reformmarxisták vagy az ellenzék, vagy a pártellenzék irányába, de egyaránt Aczél-ellenes irányba tartottak. Így vagy úgy, mindannyian szemben álltak Kádár és Aczél »békeművével«, a forradalom utáni kiegyezéssel. Bibóig bezárólag. Mindezzel szemben Aczél a kiegyező szellemi vezérkarra támaszkodhatott, amely viszont a hetvenes években kihalt.”[26]
A kultúra irányítói nehéz helyzetbe kerültek, meg kellett felelniük a Szovjetunió elvárásainak s az alkotói igényeknek. 1969-ig Aczél György sikeresen lavírozott a két pólus között, ám szövetségesei kiöregedtek, a fiatalok pedig „elsodródtak” mellőle. Szabó István még tárgyalt Aczél Györggyel (az Álmodozások korának Aczél adta a Felnőtt kamaszok alcímet)[27], az új nemzedék viszont elutasította a hatvanas években kialakult játékszabályokat, virágnyelv helyett direkt beszédet használtak. A kultúrpolitika nem tudta felvenni a fiatalok ritmusát, kifogásolták a rövid szoknyát, a hosszú hajat, úgy vélték, hogy a magyar beatzenekarok a nyugati dekadens társadalmat majmolják. Gazdag Gyula 1970-ben készült A válogatás című BBS-riportfilmjében egy ipari nagyüzem KISZ-szervezete rádióközlemény útján keres beatzenekart, azzal a céllal, hogy sikerüljön együtt tartania fiataljait. A válogatók azonban nem tehetséges együttest keresnek, hanem olyat, amely – elég, ha közepes szinten teljesít – a „szocialista erkölcsöt” képviseli (a zenekar tagjai KISZ-tagok, nem hordanak foltozott farmert, s nem hosszú a hajuk). A film tehát a kádári kultúrpolitika – mely mindenben a megbízható középmezőnyt támogatta – törekvését mutatja be helyi szinten. Dárday István Küldöttválasztás (1972) című BBS-filmjéből pedig az derül ki, hogy a KISZ alapszervezeteinek problémái a magasabb fórumokon igazából nem kerülnek megvitatásra. Dárday készítette a Fogadalomtétel (1975) című dokumentumfilmet is, ott már maguk a KISZ-tagok mondják ki, hogy a fogadalomtétel felkészítésére kiküldött „VIII. kerületi ifibizottsági tag” csak frázisokat puffogtat, így a tagfelvétel előtt álló fiatalok számára nem is lehet világos, hogy mi a szervezet funkciója, s hogy mire jó a KISZ-tagság. Hasonló problémákra világít rá Dobray György Levél a kongresszushoz (1971), valamint Vitézy László Tagfelvétel (1972) című BBS-dokumentumfilmje is.
„Importáltuk az amerikai protest-songot, a »16 tonnát« például a Gerillának fordítottam
le.”[28]
1968 nyugati diákmozgalmai üzenetként hatottak a fiatal magyar értelmiségre. A budapesti bölcsészkaron 1969-ben tartottak gyűlést az egyetemisták[29]; ez volt „a párizsi 1968-as Assemblé General megkésett mása. Hadd ne térjek ki a különbségekre, például arra, milyen a KISZ égisze alatt demokráciázni (…) Nem kevesebb, a diákhatalom lett volna a tét. A második napot már meg sem tartották, bevonultak a civil rendőrök, leszaggatták a faliújságokat, attól kezdve megint csak pecsétes engedéllyel lehetett cikket kirakni”[30] – emlékszik vissza Haraszti Miklós, akit ezért a „gyorsan elfojtott kis demokratikus robbanásért”[31] másodszorra is kizártak az egyetemről, s még ugyanebben az évben felelősségre vontak az Új Írás decemberi számában megjelent Che hibái című verséért, amely miatt kritikusa, Hajdu Ráfis Gábor „parttalan demokráciával” vádolta meg. Haraszti Miklós 1969 és 1973 közötti tevékenysége emblematikusnak tekinthető. 1968-ig baloldali, „a balosság volt ennek a nemzedéknek az első reakciója, amikor felfedeztük a szavak és tettek közt tátongó hazugságot. Magam a hatvanas években fokozatosan kiverekedtem magam abból az ideológiai együgyűségből, vagy tudatlanságból, amelyben felnőttünk. Itt jelzem, a közhiedelemmel ellentétben én nem vettem részt az 1968-as maoista »összeesküvésben«, meg sem vádoltak ezzel. Persze az az »összeesküvés« csak néhány diáktársamnak büntetőüggyé felpumpált neo-forradalmi álmodozása volt...”[32], majd a prágai bevonulás után az emberjogi mozgalom felé fordult. Haraszti, a „Kádár-korszak javíthatatlan renitense” nem verseivel alkotott maradandót (szerepelt az Első ének című antológiában, a 16 tonna lefordításával pedig importálta az amerikai protest-songot[33]), hanem ellenzéki tevékenységével (1981–1989 között a Beszélő munkatársa), Darabbér és A cenzúra esztétikája (1986) című könyveivel. 1973-ban a Darabbér miatt fogták perbe, a Darabbér-ügy a reformellenes fordulat koncepciós perévé vált. 1973-ban a reformillúziók bukásával, bukott a marxizmus is, s világossá vált, hogy a hatalom, mely „valójában depolitizálni kívánta a társadalmat, nem támogatja az erősen utópikus beállítottságú, a költő vátesz szerepét fenntartó, s így politikai szerepet áhító, szélsőbaloldalinak tekintett fiatalokat.”[34]
Szinte azonnal reagálva 1968-ra, Magyar Dezső a BBS ’69-ben indult nemzedékének emblematikus alakja, 1969-ben készítette el Agitátorok című „jubileumi” filmjét, mellyel egy egész művészgeneráció lépett színre (Bódy Gábor, Hobó, Szentjóby Tamás, Ajtony Árpád, Dobai Péter). A Tanácsköztársaság 50. évfordulójára rendelt (!) film a forradalom és az értelmiség viszonyát kutatja, az 1919-ben tevékenykedő kommunista értelmiség történetét dolgozza fel (de benne van Che Guevara legendája, 1956, és Prága is), egybejátszva 1919-et és 1969-et. „Magyar Dezső és Bódy Gábor filmet forgatott Sinkó regényéből, az Optimistákból, s az 1919-es kommün figuráit »rávetítették« a hatvanas évekre: a hosszú hajú hippikre, a barettes guerillerókra és a bicikliszemüveges filozófusokra. Bódy a pesti flaszterforradalmárokkal játszatott el minden szerepet, éppen ez a csoportkép volt a hab a sokrétű anakronizmus tortáján. Hosszan kapacitált, hogy vegyek részt, de tudtam, hogy az a terve: mindenki az életbeli szerepét játssza a filmben. Mármint azt, amit Bódy belénk lát.”[35] Magyar Dezső következő filmje a Büntetőexpedíció (1970) szintén ’68-as szellemiséget jelenít meg. A terror, a hatalom kérdéseit, struktúráját elemzi, a lázadás esélyeit vizsgálja a diktatúra rendíthetetlenségével szemben. Magyar két filmje a politikai tárgyú filmes modernizmus nyelvén teszi fel a kor baloldali mozgalmainak alapkérdéseit. A Büntetőexpedíció a hatvanas évek baloldali tiltakozó megmozdulásait és az elnyomás elleni fegyveres harcot helyezi történelmi kontextusba a Monarchia ellen fegyvert ragadó szerb falu elpusztításának krónikájával. A filmben dokumentum-képsorokat láthatunk 1968 forrongásairól, nyugat-európai rendőrök s tüntetők összecsapásairól (Magyar Dezső képeket használ fel Santiago Alvares Now című filmjéből s Michael Wadleigh 1969 nyarán forgatott Woodstockjából is), vérző arcát döbbenettel tapogató ifjú ellenállóról. Mindkét film dobozba került, előbbi baloldali kritikája, utóbbi pedig a rendező Magyarországról való távozása miatt.[36] (Nem sokkal ezután Sipos István és Ventilla István is disszidált.)
Bódy Gábor A harmadik (1971) című BBS-filmjébe képeket illeszt az
amerikai-vietnámi háborúból.[37]
’68-ra a képzőművészet is reagált, számos avantgard szellemiségű mű született (Lakner László: A 68-as párizsi forradalom emlékműve, Szentjóby Tamás: Prágai rádió, 1968, akciók a balatonboglári kápolnatárlatok alkalmából 1972-ben).
A „csillagév” bukását követő összeurópai kiábrándulás új tematikát, stílust hoz be a magyar irodalomba is. A patetikus, erősen politikus, utópisztikus tiltakozási poétikai formák helyére – „Mert, Én tulajdonképpen harcosnak születtem / de mire elvégeztem / a kötelező tanfolyamokat / már nem volt / felvétel a Fekete Seregbe”[38] – az irónia, játék, groteszk, az esztétizáló önélvezet, analízis, elfogulatlanság, pátoszmentesség lép. Bereményi Géza egyik dalának főszereplőjévé válhat Bea, aki „bejáró, Pomáz–Pest között ingázik tehát”, s „alulinformáltan” bámul ki a HÉV ablaküvegén. A fiataloknál állandósult a rossz közérzet, az idősebbek tanácstalanul kérdezték, miért olyan rosszkedvűek a fiatalok. „És csakugyan: mi joguk ekkora rosszkedvre? Mikor szerezték hozzá a jogot, hol szerezték, mivel szerezték? Vagy fordítva: honnan szedték azt a bizakodást, amelynek kudarca ezt a feneketlen bizalmatlanságot indokolhatná? Hol voltak ők, amikor alkalom volt hozzájutni e pesszimizmus jogosítványaihoz?... Csupa ingerült kérdés. Holott a legbiztosabb ingerültséget kiváltó kérdést – hogy mennyivel jobb dolguk van, mint nekünk – nem is feszegettük” – írta Vas István Petri György Ismeretlen kelet-európai költő verse 1955-ből című műve kapcsán. [39] A vers „Amiben hittem, / többé nem hiszek. / De hogy hittem volt, / arra / naponta emlékeztetem magam” sorai fejezik ki legpontosabban, Bereményi Géza „Az új mechanizmus kulcsembere voltam, és most itt végzem egy presszóban holtan” dalszövege pedig a legironikusabban a 68-as generáció elfordulását a társadalom átalakíthatóságának utópiájától, a ’68-as énekkel, illúziókkal történő leszámolást.
„Már unalmas, de még igaz. Mivel
ifjúságunkkal nem született, és elmúltával nem halt el egyetlen orgánum sem, mi
íróként nem is voltunk és nem is lehetünk fiatalok.”
A kultúrpolitika tanácstalanul szemlélte az új írónemzedék színrelépését is, nem tudott mit kezdeni az „új hanggal”. A hatvanas-hetvenes évek fordulóján meghalt Kassák, Füst, Tersánszky, a szocialista próza veteránjai is távoztak, lezárult az egykori népi író mozgalom vezetőinek életműve, az új nemzedéket pedig még nem tudták elhelyezni a magyar irodalom értékhierarchiájában. Címkékkel látták el a fiatalokat, „apátlan nemzedék”, „elveszett nemzedék”, „néma nemzedék”, „dühös fiatalok”, „arctalan nemzedék”, „szivárgó nemzedék”, „feltorlódott generáció”, „a konszolidáció nemzedéke”, „lötyögő, sörivó, ide-oda járkáló, periférikus témákat megfogalmazó nemzedék”. A fiatalok más múlttal, tapasztalattal rendelkeztek, az író feladatáról is másként gondolkodtak. Illyés Gyula írta valahol, hogy a magyar író a vízügyi igazgatóság tisztét is felvállalta, „fiatal íróink viszont nemigen vállalkoztak arra, hogy társadalmuk kardinális kérdéseit vizsgálják műveikben”.[40] Figyelmen kívül hagyták a szocialista realizmus esztétikai normáit is. Az addig orientáló fogalmak (realizmus, pártosság, népiség, társadalmi felelősség kérdése) alkalmazhatatlanná váltak műveikre. Darvas József „Móricz ürügyén töprengve” kijelentette: „a magyar író soha nem szabadulhat meg attól a tehertől, felelősségtől, hogy »őrző legyen a strázsán«, s részese legyen a jövő formálásának”.[41]
Sorra születtek az „indulatos széljegyzetek”[42]: hol vannak a hatvanas évek elejének robbanó könyvsikerei?, „a hatvanas évek biztató lendülete megtört”, „1957 után nem múlt el esztendő, amely ne adott volna néhány időtálló regényt, novellagyűjteményt, társadalomrajzot”[43], most viszont az irodalom apályos szakaszhoz ért. Hol vannak a sorskérdések, hová tűntek a munkások és a parasztok az irodalomból, hol vannak a mai magyar élet realista képei? A közéleti irodalom eszményéről beszéltek, „ami nem társadalmi érvényű irodalom, az akár jobbról, akár balról, akár lentről, akár fentről tekintve nem irodalom.” A nagy, áttekintő, „korunk valóságát hűen tükröző” regény, illetve „az igazi magyar történet megírását” várták, hiányolták a társadalmi üzenetet, a „szilárd nézőpontot”. Nosztalgiával emlegették a Húsz órát, a Rozsdatemetőt, a Hideg napokat, a Részeg esőt, az Ebéd a kastélybant.[44]
Az idősebb pályatársak jóindulattal szemlélték a fiatal pályakezdőket. Lengyel József levélben köszöntötte s biztatta Vámos Miklóst, Déry Tibor kissé tájékozatlanul Konrád Györgyöt emelte ki a fiatal írók közül, Vas István igyekezett elhelyezni a fiatal költészetet a magyar líra hagyományaiba[45], Kormos István pedig új orgánumot remélt a pályakezdő íróknak.[46] Az antológiákhoz idősebb pályatársak adták nevüket: az 1969-ben megjelent Elérhetetlen föld című kötethez Nagy László, az Útközben című pécsi antológiához Weöres Sándor írt előszót. A Költők egymás közt című antológia Illyés Gyula verséről kapta nevét (ahogy a Mozgó Világ[47] is), a kötet tizenöt költőjét egy-egy idősebb pályatárs mutatta be. A sorozat folytatásaként jelent meg 1971-ben A magunk kenyerén.
Az 1965-től jelentkező új generációnak igénye volt a megfelelő publikációs lehetőségre. Az egyetemista alkotókör Tiszta szívvel címmel létrehozta irodalmi és kritikai folyóiratát (az első szám 1964 novemberében jelent meg), de alig pár szám után, 1968-ban betiltották (később a Jelenlét[48] vette át szerepét). Az egyetemista alkotóknak külön antológiájuk is volt, az Universitas, mely 1967-ben, ’69-ben, s ’70-ben jelent meg. 1968-ban látott napvilágot az Első ének líraantológia, mint a kulturális politika reprezentatív ajándéka, s ’68 végén indult újra az elsőkötetesek könyvsorozata, az Új Termés.
1969 ugyan az antológiák éve volt, de a szerzők csak mint „fiatal írók” lehettek jelen az irodalmi életben. Joggal érezhették, hogy az irodalompolitika „kiskorúsítja”, „eltömegesíti”, „arctalanítja” őket. „A »fiatal író«, »fiatal irodalom« szavakat aligha használták valaha is olyan jelentésben, mint amelyben az utolsó évtizedben irodalmunkban meghonosodott. A »fiatal« – mostantól nem az »újra«, »újjászületőre«, nem a »másra«, »eltérőre«, »kihívóra«, nem az »egyénire«, »eredetire«, »váratlanra« stb., hanem a »kiskorúra«, »éretlenre«, »kezdetlegesre«, »tömegesre«, »szürkére«, »átlagosra« utal.”[49] „Fiatal író”-nak lenni tehát pusztán ideológiai meghatározás – foglalta össze a „fiatal irodalom” problémáját Szilágyi Ákos a nyolcvanas évek elején. 1969-ben Nádas Péter így fogalmazott: „A fiatal írók lehetőségeit önálló folyóiratok hiányában minimálisnak érzem. Lehetőségek nélkül csak minimális felelősséget lehet vállalni. Ezt mindenki tudja, ezt sokszor leírták. Már unalmas, de még igaz. Mivel ifjúságunkkal nem született, és elmúltával nem halt el egyetlen orgánum sem, mi íróként nem is voltunk és nem is lehetünk fiatalok.”[50] Az Új Írás 1969 nyarán három számot szentelt (1969/7, 8, 9) a „fiatal írók”-ról szóló ankétnak. Augusztusban az érintettek válaszoltak a feltett körkérdésekre.[51] Többen megfogalmazták, hogy új folyóiratokra, írói műhelyek létrehozására van szükség. Kritikával illették a folyóirat- s könyvkiadás, az irodalomszervezés s intézményei meglévő rendszerét, a szerkesztői alapelveket. Előkerült az „arctalanítás”, az ömlesztés, falkában közlés problémája is. „A meglevő folyóiratokkal az a helyzet, hogy a legtöbb fiatal írásai közül azokat közlik, melyek kevésbé problematikusak formai és társadalmi szempontból egyaránt, s amiket a »fiatal író« maga sem tart talán már fontosnak. A fiatalok nem szerepelhetnek kísérleteikkel. Nem üthetnek meg szokatlan hangot. A kísérletezés, az avantgard az öregek joga fordított irodalmi közéletünkben”[52] – nyilatkozta Oláh János. Ugyanakkor a kritika a fiatalok szemére vetette, hogy a magyar formai újítók az ötvenévesek (Örkény, Mészöly, Mándy, Hernádi), s hogy a neveket időnként fel lehetne cserélni az egyes novellák alatt.
Az 1969. augusztus 29-én és 30-án megrendezett lillafüredi írókonferenciát azzal a céllal szervezte meg az Írószövetség, hogy megkösse kompromisszumát a „türelmetlen fiatalokkal”, ám egyenrangúságról szó sem volt. Az atyáskodó kiskorúsító irodalompolitika hangján vezette fel a tanácskozást Faragó Vilmos az Élet és Irodalomban: „Odafordulásunk a mai fiatal írók problémájához nemzedéki problémának szól; most, hogy a lillafüredi konferencia előtt a fiatal írók divatba jöttek, már-már lelkiismeret-furdalásos buzgalommal foglalkozunk velük, mint a jó útra tért apa, aki eddig teljesen elhanyagolta gyermekét.”[53] Ez a tónus érvényesült a konferencián is. Az Írószövetség még mindig az 1958 nyarán jóváhagyott Az MSZMP művelődéspolitikájának irányelvei című határozatot tekintette mérvadónak, annál is inkább, mert a szövetség elnöke azóta is Darvas József volt. A kultúrpolitikusok eszköze a kora Kádár-kortól a megosztáson alapult, igyekeztek kijátszani az eltérő nézeteket valló csoportokat, de szívesen ugrasztották össze az egy társulatba tartozókat is. Jovánovics Miklós Lillafüreden a Kilencekre alkalmazta a módszert, Rózsa Endrét Utassy Józseffel állította szembe (ezt Rózsa azonnal visszautasította), igyekezett összeugrasztani a „proletkultusokat” a népiekkel, valamint klikkesedésről beszélt. A klikkesedés vádjára Haraszti Miklós válaszolt: „Röviden: klikkeket csak azok alkothatnak, akik hatalmon vannak, és éppen ezért ez a pont még messze van… Bizonyos jogkörrel, irányítási funkcióval bíró emberek szoktak klikkeket alkotni, és attól valóban messze vannak még a fiatal írók.”[54]
Az irodalompolitika mechanizmusát Szilágyi Ákos vázolta fel 1980-ban Szentendrén A fiatal magyar irodalom helyzete című tanácskozáson, ebből is látszik, hogy az ötvenes években konstruált gépezet – bár ’69-ben elakadt – a nyolcvanas évekig működött: „…előttünk áll egy – az irodalmi élet festékével gondosan lekent – gépezet, amelybe fenn betöltik a kész, önmagukban esetleg szuverén véleményeket, műveket, irodalmi szándékokat, és lenn viták, folyóiratok stb. jönnek ki belőle. Azaz mire kijönnek, ez lesz belőlük: fasírozott. Hosszabb időn át működtetve, a piacon megjelennek az önálló fasírtszállítók. A gépezet most már nem is akadozik: lent is fasírt, fent is fasírt. Az előredarálás valósággal áldásnak bizonyul a gépezet karbantartói számára. Tegyük hozzá: a gépezetet az ötvenes évek tervezői konstruálták.”[55]
A Lillafüredi Fiatal Írók Konferenciáján valóban „az irodalmi húsdaráló kurblikezelői” vettek részt, az elnökséget Darvas József, a Magyar Írók Szövetségének elnöke, Dobozy Imre főtitkár, Veres Péter s Váci Mihály képviselte, a nyitóelőadást Jovánovics Miklós, az Új Írás főszerkesztője tartotta. Az „előredarálás” is megtörtént, az Új Írás két számában megrendezett ankéttal (a harmadik szám a konferencia után jelent meg), a Napjaink 1969/9. tematikus számával, valamint az Élet és Irodalom s a Népszabadság „ráhangoló” írásaival. Jellemző módon a konferencián sokkal több szó esett politikáról, gazdasági mechanizmusról, mint novellákról, versekről. A fiatal írók Új Írásban tett nyilatkozatait is mint a szocializmusba beleszületett első nemzedék közérzetét elemezték, Koroknay Zsuzsa reprezentatív szociológiai felmérés nyersanyagaként kezelte a válaszokat, ezek alapján rajzolta meg „egy nemzedék önarcképét.”[56] A szociológia előretörése a korszak sajátja, a hatvanas évek társadalmi változásai, a konszolidáció, az új nemzedék s az életmódváltás a társadalomtudományok diskurzusának részévé vált. Éreztette hatását a filmművészetben (a Szociológiai Filmcsoportot! nevű kiáltvány ’69-ben született) s az irodalomban is, a hatvanas évek végén jelent meg a Magyarország felfedezése című könyvsorozat, a szociográfia az irodalom jellemző műfajává vált. 1969-ben jelent meg Sükösd Mihály Értelmiségi terepszemle című kötete, melyben szociológiai felmérést végzett a beatnemzedékről[57], s ekkor látott napvilágot Konrád György A látogató című regénye is. Huszár Tibor pedig szociológus létére hosszú előadást tarthatott a lillafüredi írókonferencián.[58]
Ma már tudható[59], hogy 1969. június 26-án az Írószövetségben tanácskozást tartottak a konferencia előkészítéséről, féltek a fiatalok elégedetlenségétől, attól, hogy „egyes csoportok” „robbantani fognak”. Már ekkor tervbe vették egy új, fiataloknak szánt folyóirat létrehozását, Jovánovics Miklós ki is mondta, a régi keretek szűkek. Gáll István, az Írószövetség KISZ-titkára olyan felszólalókat ajánlott, akik „elfárasztják az indulatokat, amelyekkel robbantani akarnak”. Ilyen „elfárasztó ember” volt a konferencián Huszár Tibor, akit az „ifjúság, fiatal nemzedék” problémáinak szociológiai feltárására kértek fel, de végül Haraszti Miklós felszólalására reflektálva politika s a művészet munkamegosztásáról beszélt.[60]
Erősítésnek meghívták Veres Pétert („Péter bácsi”) is, ő képviselte a „kollektivista világnézetet”, a „valóságból születő tiszta irodalom eszményét”, s azt, hogy az írás művészet, tudomány, társadalmi tett.[61] Az oldott légkör megteremtése miatt időzítették a konferenciára a KISZ-díjak átadását, programpont volt a diósgyőri vár s a tarcali pince látogatása is.
Tóth Dezső, a pártközpont képviselője a június 26-i tanácskozáson „nagyvonalúan” felvetette, „azért ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy a fiatalokat is engedni kell megszólalni a konferencián”.
Lillafüredre olyan fiatal írókat hívtak meg, akik helyének ideológiai szempontú kijelölése megtörtént, s akiket a „küldetéses irodalom” kategóriájába be lehetett sorolni. Ennek egyik ága az Első ének antológia „proletkultos”, „ultraradikális” „célok költészetét” képviselő csoportja, a másik a népies vonulatot követő, mesterének Nagy Lászlót s Juhász Ferencet tartó, egykori Tiszta szívvel gárdájából kiváló Kilencek[62] csoportja (őket Jovánovics az „etikai szocializmus” hatásait mutató irányzathoz sorolta). A kultúrpolitika nem kedvelte a radikális, utópikus beállítottságú csoportokat, de a Weöres–Tandori vonalként jelölt irodalom szóba sem jöhetett, Tóth Dezső a konferencián hangsúlyozza is: „nem értek egyet ezzel az egész Tandori-féle vonallal”.[63] Az „Eszméletesek” (Bojtár Endre, Horgas Béla, Nádas Péter, Orbán Ottó Tandori Dezső) így távol maradtak a konferenciától, ahogyan az egyetemi alkotóköröktől független Dobai Péter, Petri György, Várady Szabolcs is. Utassy József a találkozó végén kijelentette, a konferencia az irodalompolitika színjátéka volt, érdekes módon a fennmaradt hanganyagból egyedül az ő felszólalása hiányzik. 1995-ös szóbeli visszaemlékezése szerint a következőket mondta: „Fölösleges volt megrendezni ezt a konferenciát, mert ez is csupán az irodalompolitika egy színjátéka. Az irodalompolitika pedig olyan abszurd, olyan torzszülött dolog, amilyennek már Illyés is jellemezte: olyan, mint a hattyúnyakú görény. Ahogy azt is leírta Illyés ugyanabban az írásában: hogyha elfogadjuk azt a szóösszetételt, hogy »emberanyag«, akkor ne csodálkozzunk azon, hogy háborúk vannak. Tehát ez a tanácskozás is csak a demokrácia szimulálása, úgy csinálnak, mintha beleszólásunk lenne a dolgok állásába. Akkor lehetne demokráciáról beszélni, ha például az édesanyám a Március 15. téren felállhatna a kis sámlijára, és szidhatná a kormányt. De demokrácia nincs, kiszolgáltatott helyzetben vagyunk és ezért valakiknek a történelem színe előtt majd vállalniuk kell a felelősséget.”[64]
Darvas József elégedetten zárta le a konferenciát. „Nem értek egyet Utassyval, aki, azt mondta, hogy ezt a konferenciát kár volt megrendezni… Megrendeztük, és értelme volt… Jó meglepetés volt ez számomra. Sajnos nem ismerem eléggé a fiatal írókat, úgy messziről az volt róluk, most már látom: a helytelen véleményem, hogy nem érdekli őket annyira a közéleti szenvedélyesség, amennyire mi, idősebbek szeretnénk. Ez a konferencia mást bizonyított.”[65]
A lillafüredi találkozó pontosan tükrözte azt, ami ’68 után nyilvánvalóvá vált, a generációváltást nem követte újabb szövetségkötés. „Az irodalmi élet festékével” 1958-ban „lekent fasírtgyártó gépezet” ’69-re berozsdásodott, bár a nyolcvanas évekig elpöfögött. Az Írószövetség 1969. szeptember 23-án titkársági ülésen döntött a fiatalok „csoport- és lapszerkesztéséről.”[66] Megalakították a fiatal íróknak a Fiatal Írók Munkaközösségét (1973-tól Fiatal Írók József Attila Köre (FIJAK), csak 1981-ben a szentendrei találkozó után sikerül elérni, hogy a FIJAK a továbbiakban a fiatal jelző elhagyásával JAK névvel működjön, önálló költségvetéssel, könyvkiadási, lapalapítási lehetőséggel. A lillafüredi kezdeményezések több mint tíz év múlva valósultak meg egy újabb generáció vezetésével. 1981. január 26-án a FIJAK taggyűlésén megválasztott új vezetőségbe olyanok kerültek, akiket a kultúrpolitika s az Írószövetség nem látott szívesen (Szilágyi Ákos, Tóth Erzsébet, Zalán Tibor, Reményi József Tamás, Lezsák Sándor, Elek István).
Az 1969-ben megszavazott „fiatal írók-fiatal művészek” lapjaként definiált folyóirat, a Mozgó Világ csak 1971-ben jelent meg, ráadásul 1971 és 1974 között mindössze hatszor. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a ’71 januárjában megjelent első füzetben[67] Hajnóczy Péter, Lengyel Péter, Marosi Gyula, Munkácsi Miklós, Ajtony Árpád, Döbrentei Kornél, Tandori Dezső jelentkezett írásokkal, a másodikban Császár István, Módos Péter, Petri György, Nádas Péter, Bereményi Géza, Szilágyi Ákos, Vámos Miklós, vagyis a lap ideológiától függetlenül fórumot biztosított a fiataloknak. A Mozgó Világ 1975 végétől vált kéthavonta megjelenő folyóirattá, s csak 1980-ban alakult havilappá. A hetvenes évek végén formálódott ki és erősödött meg a folyóirat legendás szerzői-alkotói köre (Esterházy Péter, Bereményi Géza, Nádas Péter, Géczi János, Zalán Tibor, Markó Béla, Szőcs Géza, Tóth Erzsébet, Hajnóczy Péter, Szilágyi Ákos, Margócsy István, Tarján Tamás, Szörényi László, Balassa Péter, Reményi József Tamás, Kulin Ferenc, Veress Miklós).[68]
A hetvenes évek közepétől a Mozgó Világ a BBS-hez hasonlóan „korlátozott”, „köztes” nyilvánosságot jelentő műhellyé vált, mindkettőt a kultúrpolitika hozta létre a hatalom s a művészek szövetsége reményében, ehelyett a fiatal alkotók e műhelyekben kezdték bontogatni a szocialista rendszer falait. A hatalom melléfogott, az általuk létrehozott stúdiók, folyóiratok közösséget teremtettek, tagjai (többnyire) együtt küzdöttek, szolidaritást vállaltak egymásért.
Módos Péter 1971-ben A bizalom stúdiója (a Balázs Béla Filmstúdió filmjeiről) című írásában patetikusan idézi Kardos Ferencet, aki 1969-ig vezetőségi tag volt a BBS-ben. „Mi itt, a stúdióban minden kedden szembenézünk egymással. Megvitatjuk, megkritizáljuk, kielemezzük egymás elképzeléseit, terveit, hogy mindig csak a legérdemesebbek kapják meg a megvalósításhoz szükséges anyagi lehetőségeket és hogy a tervek, ötletek a legkiérleltebben kerüljenek kamera elé. Szembenézünk egymással emberileg is, barátságok és legjobb szellemű rivalizálások születtek e falak között. Demokratikus, kollektív és nyilvános vita előzi meg a döntéseket, és választott öttagú vezetőség képviseli a stúdió ügyét felsőbb fórumok előtt. Ez a megbízatás sok munkával jár, s az ember megtanul harcolni, küzdeni egy filmért, vállalni a különböző szintű vitákat, s teheti ezt annál is könnyebben, mert nem a saját filmjéért hadakozik.”[69] Módos rokon vonásokról, hasonló világlátásról, megegyező stílusjegyekről szól a filmstúdió legújabb filmjei „és némely mostanában megjelent” (1969–1971) novellát illetően.[70] A hatvanas-hetvenes évek irodalom és film közötti „párhuzamok” és „kereszteződések” terén valóban kitűntetett korszak volt[71] (majdnem minden fiatal író írt forgatókönyvet, Bereményi Géza, Dobai Péter pedig rendezett is), más szempontból persze a hetvenes évek lehangoló, „szürke”, „nyomott”, „kissé ütődött” évtized volt.[72]
Nádas Péter 1969-ben az Új Írás körkérdésére válaszolva így fogalmazott: „Jó lenne, ha már így kopaszodásnak és pocakosodásnak indulva, önálló lehetőségeket szereznénk: mindenki a maga folyóiratát. Legalább az utánunk következők születése ne legyen torz születés. Ha ezt nem harcoljuk ki, annyi felelősségünk lesz, hogy akár bele is pusztulhatunk.”[73]A kritika a hetvenes évek végén a már „kopaszodásnak”, s „pocakosodásnak indult” ’68-as generációt végre megszabadítja a „fiatal írók” címkéjétől, igaz csak azért, hogy ráragaszthassa a soron következőkre. 1979-ben megjelenik Esterházy Péter Termelési-regény (kisssregény) című műve, s 79’-ben egy új generáció kerül a Balázs Béla Stúdióba is. Az „azok a jó kis hatvanas évek”, s a „szürke”, „kopott”, „kissé ütődött” hetvenes évek után, a nyolcvanas évek veszi kezdetét, s 1989-ben beváltja ’68 reményeit.
[1] Morrow, Lance, Egy
nemzedék eredetmítosza, Világosság, 1988/6. 353. 353.
[2] Bereményi Géza Tépj rá a régi lányokra című dalából vettem az idézetet.
[3] Dogossy Katalin–Ács Irén, Azok a jó kis hatvanas évek, Ulpius-ház Könyvkiadó, Bp., 2005, 158.
[4] Rainer M. János, A „hatvanas évek” Magyarországon. (Politika)történeti közelítések = „Hatvanas évek” Magyarországon, szerk. Rainer M. János, 1956-os Intézet, Bp., 2004, 22.
[5] Eörsi István, Egy átvilágítás átvilágítása = Eörsi István, Az ötlábú bárány. Publicisztikák, Pesti Szalon, Bp., 1996, 395.
[6] Lőrincz Judit, A megközelítés fokozatai (Nádas Péter családregényének hatásvizsgálata), Művelődéskutató Intézet, Bp., 1984.
[7] Vásárhelyi Mária, Csalóka emlékezet. A 20. század történelme a magyar közgondolkodásban, Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2007, 58.
[8] Ld. ehhez Rainer M. János korszakolását. Rainer M. János, A „hatvanas évek” Magyarországon. (Politika)történeti közelítések = „Hatvanas évek” Magyarországon, szerk. Rainer M. János, 1956-os Intézet, Bp., 2004, 11–26, valamint Romsics Ignác Magyarország története a XX. században című könyvének A Kádár-korszak fejezetét. Osiris, Bp., 2004, 401–522.
[9] Ld. Rainer M. János, Ki van ellenünk? Kis magyar katonai puccskísérlet, 1961 = Évkönyv VII. – 2000, 1956-os Intézet, Bp., 40–57.
[10] A prágai intervenció elleni tiltakozás jeléül a lap 1968-tól fekete borítóval jelent meg.
[11] „Egyszer csak jött egy másik barát, Hajas Tibor, és közölte, hogy Tamást letartóztatták. Pornográf irodalmat kerestek a lakásán, és a mi kéziratunkra csaptak le. (…) 1974. október 23-án jöttek értem (…) Fehér Gyula alezredes udvarias volt, elnézést kért, hogy olyan terebélyes mellettem a hátsó ülésen. Ő volt a kihallgatóm, állítása szerint sokat szenvedett, amíg végigolvasta munkánkat, mert ő ilyen szavakhoz és elmélkedésekhez nem volt hozzászokva. Bár erős kávékat ivott, mégis többször elaludt, mire elvergődött a kézirat végéig. »Akkor hát ez a tanulmány önt nem izgatta fel« – mondtam. »Hát nem« – ismerte el. »Akkor miért vagyok én itt?« – kérdeztem. Az alezredes két karjával fölfelé mutatott.”= Konrád György, Fenn a hegyen napfogyatkozáskor. Önéletrajzi regény, Noran, 2003, 271–274.
[12] „A »rövid hatvanas évek« tehát a »hosszú hetvenes éveket« előzte meg, csakhogy amilyen rövid, olyan intenzív, hatásában kiemelkedő korszakról van szó.” Varga Balázs, Párbeszédek kora. Történelmi reflexió a hatvanas évek magyar filmjeiben = „Hatvanas évek” Magyarországon, szerk. Rainer M. János, 1956-os Intézet, Bp., 2004, 428.
[13] Beke László, Magyar művészet a hatvanas években = „Hatvanas évek” Magyarországon, szerk. Rainer M. János, 1956-os Intézet, Bp., 2004, 448.
[14] Prakfalvi Endre, A hatvanas évek építészetéről = „Hatvanas évek” Magyarországon, szerk. Rainer M. János, 1956-os Intézet, Bp., 2004, 475.
[15] Az írósorsokról az ötvenes-hatvanas évek fordulóján ld. Veres András Az írók és a hatalom a hatvanas évek Magyarországán című tanulmányát = A magyar irodalom történetei 3., 1920-tól napjainkig, szerk. Szegedy-Maszák Mihály, Veres András, Gondolat, Bp., 2007, 520–535. valamint Standeiszky Éva Az Írók és a hatalom, 1956–1963 című könyvét. Az irodalmi élet 1956 utáni szerkezetváltásáról, s művelődéspolitikai irányelveiről ld. Kalmár Melinda Ennivaló és hozomány – A kora kádárizmus ideológiája című könyvét.
[16] Kádár János felszólalása a Politikai Bizottság 1962. április 27-ei ülésén az 1962. májusi közgyűlési referátum téziseiről = Zárt, bizalmas, számozott. Tájékoztatáspolitika és cenzúra, 1956–1963. (Dokumentumok), szerk. Cseh Gergő Bendegúz , Kalmár Melinda, Pór Edit, Osiris, Bp., 1999, 174.
[17] Standeiszky Éva, Az írók és a hatalom, 1956–1963, 1956-os Intézet, Bp., 1996, 449.
[18] Bíró Yvette, Volt egyszer egy kelet-európai filmművészet = A rendetlenség rendje. Film/kép/esemény. Válogatott tanulmányok, szerk. Bíró Yvette, Cserépfalvi Kiadó, Bp., 1996, 19.
[19] Ld. Bíró Yvette és Zsugán István interjúját Újhelyi Szilárddal = A „cselekvő filmről, a fiatalok nemzedékéről, a bírálat igényéről. Beszélgetés Újhelyi Szilárddal= Filmkultúra 1965-1973,Válogatás, szerk. Bíró Yvette, Századvég, Bp., 1991, 50–51, s Varga Balázs elemzését a filmről. VARGA Balázs, Párbeszédek kora. Történelmi reflexió a hatvanas évek magyar filmjeiben =„Hatvanas évek” Magyarországon. szerk. Rainer M. János, 1956-os Intézet, Bp., 2004, 428.
[20] Kovács András Nehéz emberek, Hideg napok, Falak; Jancsó Miklós Oldás és kötés, Így jöttem, Szegény legények Csillagosok, katonák, Fényes szelek; Bacsó Péter: Nyár a hegyen, Fejlövés, A tanú
[21] Az „aranykor” stílusáról és karakteréről, s a hatvanas évek magyar filmművészetének alkotói poétikájáról ld. Varga Balázs Párbeszédek kora, valamint Gelencsér Gábor Oldások és kötések – Alkotói poétikák a hatvanas évek magyar filmművészetében című tanulmányát.
[22]Gelencsér Gábor, Oldások és kötések. Alkotói poétikák a hatvanas évek magyar filmművészetében, Kézirat.
[23] „Elejétől kezdve kétségtelen, hogy nem egy család történetére jut a hangsúly, hanem a nagyobb család, a magyar társadalom húsz évére: erre hívják fel a figyelmet a család életének, kétségeinek azok a fordulópontjai, amelyek tökéletesen egyberímelnek a közelmúlt történelmének eseményeivel.” = Molnár Gál Péter, Apa, Népszabadság, 1966, dec. 8.
[24] A Máriássy-osztály: Kardos Ferenc, Gábor Pál, Rózsa János, Kézdi-Kovács Zsolt, Elek Judit, Gyöngyössy Imre, Huszárik Zoltán; ehhez a generációhoz sorolható Gaál István, Sára Sándor és Kósa Ferenc is.
[25] Szociológiai Filmcsoportot! = Filmkultúra 1965–1973,Válogatás, szerk. Bíró Yvette, Századvég, Bp., 1991, 45–46.
[26] Révész Sándor, Aczél és korunk, Sík Kiadó Kft., Bp., 1997, 163.
[27] Erről Szabó István két interjúban is beszámol. Révész Sándor Interjúja Szabó Istvánnal, Beszélő évek 1957–1968. A Kádár-korszak története 1., Bp., 2000, 390–391; Arcok történelmi megvilágításban. Szabó Istvánnal Fazekas Eszter beszélget, Metropolis, 2003/3. 75.
[28] „Valamennyi dimenzióban vannak felismert zsidó gyökereim.” Szegő Péter interjúja Haraszti Miklóssal, Szombat, 2005. január, 14.
[29] Ld. Révész Sándor, Aczél és korunk, Sík Kiadó Kft., Bp., 1997, 163–165.
[30]Haraszti Miklós, 1969 = Beszélő 1997/12, 68.
[31] Ld. Haraszti Miklós, Előszó 1979-ben az első magyar kiadáshoz = Haraszti Miklós, Darabbér. Egy munkás a munkásállamban, Téka Könyvkiadó, 1989, 2.
[32] „Valamennyi dimenzióban vannak felismert zsidó gyökereim.” Szegő Péter interjúja Haraszti Miklóssal, Szombat, 2005. január, 15.
[33] Költők, dalok, forradalmak, válogatta, fordította, a jegyzeteket írta Haraszti Miklós, Zeneműkiadó, Bp., 1969.
[34]Veres András, Az írók és a hatalom a hatvanas évek Magyarországán = A magyar irodalom történetei 3., 1920-tól napjainkig, szerk. Szegedy-Maszák Mihály, Veres András, Gondolat, Bp., 2007, 522.
[35] Haraszti Miklós, 1969 = Beszélő 1997/12, 72.
[36] Dobai Péter így emlékszik vissza: „…Aczél behivatta Magyar Dezsőt, Bódyt – s mivel részt vettem az írásban –, engem. Akkoriban zárták ki az egyetemről az összes maoistát. Aczél pedig azt mondja: »Ebben a filmben Révai József fia szerepel, ezt a filmet be kell tiltani«. Azonkívül maoista, gevarista – szó szerint emlékszem, hogy ezt mondta, szinte habzó szájjal –, és ráadásul ’56-ról szól, nem ’19-ről. Mindezek a feltételezések teljesen találóak voltak.” = Gettó, egyetem, politikai csatatér. A BBS első két évtizede. Beszélgetés, Filmvilág, 2001/12.
[37] A magyar filmek ’68-as képéről ld. Kőháti Zsolt, Magyar film 1968, Egyenlítő, 2008/2. 34–38.
[38] Béres Attila, Beűzetés a paradicsomba, Magvető Kiadó, Bp., 1970, 8.
[39]Költők egymás közt, felelős szerk. Domokos Mátyás, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1969, 267.
[40] Ld. Jovánovics Miklós felszólalását Lillafüreden = Lillafüred 1969/Dokumentumok, szerk. Zimonyi Zoltán, Széphalom Könyvműhely, Új Kilátó, 1995, 8–24.
[41] Darvas József, Töprengés-Móricz ürügyén, Népszabadság, 1972. szept. 3.
[42] Ld. Szabolcsi Miklós, Indulatos jegyzetek a mai magyar prózáról = A hetvenes évek magyar irodalmáról, szerk. Agárdi Péter , Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1979, 11–13.
[43] Béládi Miklós, Merre tart a magyar regény = A hetvenes évek magyar irodalmáról, szerk. Agárdi Péter, Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1979, 127.
[44] A hetvenes évek irodalmi vitáihoz ld. A hetvenes évek magyar irodalmáról, szerk. Agárdi Péter, Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1979.
[45] Ld. Ankét a fiatal írókról, Új Írás
1969/7. Az idősebb pályatársaknak három kérdést tettek fel:
[46] Lengyel Péter interjúja Kormos Istvánnal, Látogatóban Kormos Istvánnál, Élet és Irodalom, 1969/34. sz. (aug. 23.) 12. „Nagyon örülnék, ha a lillafüredi találkozó azt eredményezné, hogy legalább egy irodalmi lappal több lenne utána.”
[47] Illyés Gyula Dőlt vitorla című kötetében látott napvilágot 1965-ben.
[48] „(…)Mi ez az új cím? A címváltozás nem véletlen, nem is külső szempontok alapján döntöttünk. Mi már nem vagyunk, soha nem is lehetünk olyanok, mint az annak idején »tiszta szívvel« lapot alapítók. Az idő más. Mi a » szívvel« szemben inkább az észnek hódolunk. Célunk a mindennel számoló, mindent elemző aktív jelenlét. Szerintünk a könnyűvérű lelkesedés után most a félrevonulás időszaka is véget ért. Ki akarjuk füstölni odúiból a humán egyetemeken annyira hagyományos, irodalmi formában jelentkező terméketlen búbánatot és cinizmust. Mert tudjuk, hogy sok minden történik körülöttünk, és ez érdekel minket, és azt is tudjuk, hogy ha nélkülünk történik, az csak rosszabb lehet (…) Nekünk egyvalami fontos: hogy bebizonyítsuk, szükség van ránk ebben a tonnányi lap – és folyóirat-rengetegben.” = Jelenlét, felelős szerk. Csaplár Vilmos, szerk. Sárándi József, Szilágyi Ákos, Vámos Miklós, 1971, 5.
[49]Szilágyi Ákos, „A fiatal irodalom” mint megtévesztés és hamis tudat = FASÍRT avagy viták a fiatal irodalomról, JAK Füzetek I., Magvető Könyvkiadó, Bp., 1982, 80.
[50] Lillafüred 1969/Dokumentumok, szerk. Zimonyi Zoltán, Széphalom Könyvműhely, Új Kilátó, 1995. XVIII.
[51] Öt kérdést tettek fel a
fiatal íróknak:
[52] Uo. XXI.
[53] Faragó Vilmos, Fiatal írók, író fiatalok, Élet és Irodalom, 1969/35. aug. 30. 1.
[54] Haraszti felszólalása a konferencián = Lillafüred 1969/Dokumentumok, szerk. Zimonyi Zoltán, Széphalom Könyvműhely, Új Kilátó, 1995, 33.
[55] Szilágyi Ákos, „A fiatal irodalom” mint megtévesztés és hamis tudat = FASÍRT, avagy viták a fiatal irodalomról, JAK Füzetek I., Magvető Könyvkiadó, Bp., 1982, 86–87. 1980-ban állította fel Haraszti Miklós is az irányított kultúra modelljét. Ld. Haraszti Miklós, A cenzúra esztétikája, Magvető Könyvkiadó, Bp., 1991.
[56] Koroknay Zsuzsa, Egy nemzedék önarcképe / Egy héttel Lillafüred előtt, Élet és Irodalom 1969/34. szám (aug. 23.) 1–2.
[57] Sükösd Mihály, Értelmiségi terepszemle. Válogatott
írások, Magvető Könyvkiadó, 1969, majd 1979-ben megírja Hippivilág című könyvét.
[58] 1969-ben jelent meg az Ifjúságszociológia című kötet is = Ifjúságszociológia, összeáll., vál. és bev. írta Huszár Tibor, Sükösd Mihály; ford. Félix Pál, Forintos György, Józsa Péter, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp., 1969.
[59] Ld. erről Reményi József Tamás, Mire készülnek?! – avagy hogyan kell az írókat kezelni = Lillafüred 1969/Dokumentumok, szerk. Zimonyi Zoltán, Széphalom Könyvműhely, Új Kilátó, 1995, 177–178.
[60] Huszár Tibor felszólalását ld. Uo. 54–61.
[61] Ld. Veres Péter, Az író dolga = Veres Péter, Jelenidő, Magvető Könyvkiadó, Bp., 1968, 148–153.
[62] Győri László, Mezey Katalin, Molnár [Péntek] Imre, Kiss Benedek, Oláh János, Konc [Konczek] József, Kovács István, Rózsa Endre, Utassy József.
[63] Rózsa Endre szóvá is teszi, hogy az „Eszméletesek”-et nem hívták meg, Darvas József is „szerette volna” „Tandoriéknak és egyáltalán annak a nemzedéknek a hangját is hallani, amely inkább Pilinszkyhez, Nemes Nagy Ágneshez, Weöreshez vonzódik.” = Lillafüred 1969/Dokumentumok, szerk. Zimonyi Zoltán, Széphalom Könyvműhely, Új Kilátó, 1995, 150.
[64] Uo. 170. Haraszti Miklós 1997-ben így emlékezett
vissza a lillafüredi konferenciára: „…Utassy Joe-val demokráciát követeltünk.
Ez úgy nézett ki, hogy ő kissámlit kért, hogy nagyobb szabadság legyen, én
pedig a nagyobb szabadság kedvéért cenzúrát követeltem…szerkesztőknek való
kiszolgáltatottság helyett minden irányzatnak saját alapítású folyóiratot
kértem, amit maga tarthasson el, bele is bukhasson, és, nem bánom, legyen cenzúrahivatal,
egyértelmű szabályokkal és felelősséggel.” = Haraszti Miklós, 1969 = Beszélő, 1997/12, 68.
[65]Lillafüred 1969/Dokumentumok, szerk. Zimonyi Zoltán, Széphalom Könyvműhely, Új Kilátó, 1995, 149.
[66] Ld. Reményi József Tamás, Mire készülnek?! – avagy hogyan kell az írókat kezelni = Uo. 183–185.
[67] Felelős szerkesztő: Szabó B. István, szerkesztők: Bella István, Módos Péter, Turbók Attila, Szabados Árpád
[68] A Mozgó Világ történetéről ld. Németh György, A Mozgó Világ története 1971–1983, Új Palatinus Könyvesház Kft., 2002.
[69] Mozgó Világ, 1971/2, 127.
[70] Uo. 126.
[71] ld. Györffy Miklós, Párhuzamok és kereszteződések. A magyar irodalom és film kapcsolatai a hatvanas és hetvenes években = Györffy Miklós, A tizedik évtized. A magyar játékfilm a kilencvenes években és más tanulmányok, Palatinus, 2001, 172–204. ld. még Györffy Miklós, Párhuzamok és metszéspontok: a magyar film és az irodalom = A magyar irodalom történetei 3., 1920-tól napjainkig, szerk. Szegedy-Maszák Mihály, Veres András, Gondolat, Bp., 2007, 623–638.
[72] Szilágyi Ákos, két szék között a pad alatt. Vázlat a hetvenes évek konzervatizmusáról= A hetvenes évek kultúrája. Tanácskozás a Fiatal Művészek Klubjában 1980. április 10–12., szerk. Veres András, Balassi Kiadó, Bp., 2002, 14.
[73]Lillafüred 1969/Dokumentumok, szerk. Zimonyi Zoltán, Széphalom Könyvműhely, Új Kilátó, 1995, XVIII.