Déry Tibor Felelet című regényének második kötete kapcsán kirobbant vita nemcsak az irodalmi közélet felbolydulását hozta meg. Révai József bírálata nemcsak az írók megrendszabályozását szolgálta, hanem a bírálat elérte azokat is, akik ugyancsak szellemi munkával járultak hozzá a kötet megjelenéséhez: a lektorokat. A Felelet-vita a Szépirodalmi Könyvkiadó – mint a Déry-kötet megjelentetője – munkatársait is rákényszerítette a kiadó munkájának értékelésére, „a hibák okainak felkutatására”. A megbeszélések az 1952. október 24-én tartott lektori értekezlettel kezdődtek meg.
Egy ekkor készült feljegyzéstől 1953. május 15-ig terjed azon dokumentumok sora, amelyek alapján rekonstruálhatóak a lektorok szerepére, felelősségére vonatkozó elképzelések, a kiadhatóság ügye, tágabban pedig a művelődéspolitikai irányítás könyvkiadókra vonatkozó elképzelései, intézkedései.
Lektor és író ideálisnak tartott viszonyát a Világosság című napilap fogalmazta meg: „A kiadó a mű születésétől kezdve támogatja az írót. Az író először témája vázlatát közli a könyvkiadóval és ettől a perctől kezdve állandó kapcsolatot tart a lektorral. Rendszeresen megbeszélik a készülő könyv egyes részleteit, és menet közben állandó bírálatot, tervszerű segítséget kap az író.”i
Kiadó és író együttműködését Révai bírálata alapján szigorúan felül kellett vizsgálni. Erre az 1952. október 30-ára összehívott lektori konferencia volt hivatott.
E konferencia hivatalosan négy kiadó közös tanácskozásaként került megrendezésre, általános célként tűzve maga elé, hogy a lektorokat nevelje, a kiadókban uralkodó „liberalizmust” felszámolja.ii
A konferenciát azonban megelőzte a Szépirodalmi Könyvkiadóban egy szűkebb körű egyeztetés. Itt sem csak a belső munkatársak voltak jelen, hanem részt vett a Pártközpont Agitációs és Propaganda Osztályának kiküldöttje, a Népművelési Minisztérium munkatársa, valamint két másik kiadó, a Művelt Nép és az Új Magyar Könyvkiadó képviselői is megjelentek.
Már ezen az első megbeszélésen kiderült, hogy a vádak felsorakoztatása, a kiadó munkatársainak felrótt hibák a Déry-vitáéval szinte teljesen azonos koreográfia mentén zajlottak.
A megnyitó felszólalást a kiadó igazgatója, Jászberényi József tartotta.iii
A legfontosabb megvalósítandó feladat „a Révai elvtárs által az írók felé felállított követelmény”: a kommunista pozitív hős követelése: ez a kiinduló pontja az egész kritikának, amelyet a Párt, az állam, maga az élet állít íróink elé.”iv Ez a lektorokra hatványozottan vonatkozik, mivel ők azok, akik „mérik az író munkáját, akik legfontosabb közvetítői az irodalom és közönség kapcsolatának.”v
A nagy formátumú szocialista realista művek elmaradása miatt, az írók miatt, a lektorokat is igen komolyan hibáztatták, nekik is harcolniuk kellett: „Vajjon kiadónk munkássága azt bizonyítja, hogy nálunk ki lehet adni a jelszót: tüzet szüntess a sematizmus ellen?! Nem!” E harc megvalósításának lektori feladatkörébe tartozó módjaként merült fel például, hogy ne engedjék olyan művek megjelenését, ahol a hős „saját testvérének stricijéből a könyv végére annak rendje és módja szerinti, pozitív munkáshős lesz”, vagy ahol fel lehet róni „az utolsó száz oldal egyöntetű hurráhangulatát”.vi
A pártosság útjáról való letérés éber figyelése a lektorok számára is a „fából vaskarika” helyzetbe kerülést jelentette, hiszen Révai szerint szükséges, hogy „a valóban pártosság érdekében küzdjünk a sematizmus ellen, azért követelünk meg a művektől magasabb színvonalat, hogy pártosak legyenek, jobban tudjanak hatni.”vii Ami viszont eddig a művekben jó volt és tudott hatni, abban sok a moralizálás, a pesszimizmus és az erotika – fejtegette tovább Révai. Mindez együttesen „kispolgári” világképet ad. Az elvárásoknak megfelelni nyilvánvalóan nem lehetett.viii Így azután, ahogyan az írók esetében, úgy a lektorok között is kitört a személyeskedő vádaskodás. Két fő, egymással összefüggő probléma került elő: felrótták a vagy jobbra, vagy balra való elhajlást, illetve a vélt ideológiai torzulások mentén való klikkesedést.
A felülről érkező bírálat elemeit megpróbálták ráhúzni saját kiadójuk munkájára, munkatársi kapcsolatrendszerére. A szigorú kifogások hidegzuhanya okozta zavar közben természetesen mindenki törekedett az őt veszélyeztető baj elhárítására, a kifogásolt pontok ellen való védekezésre. Több lektor védekezett a helyzetük paradoxonával: ők nem csupán a párt eszméinek képviselői, hanem tekintettel kell lenniük a nagy írók tekintélyére is: „Déry régebbi írásait igen nagy tisztelettel olvastam. […] Hogy Déryt az irodalmi közvélemény igen jelentős írónak tartotta, tartja, megtévesztett; ez az álláspontom szinte ezekben a mondatokban csapódott le: hogy jövök én ehhez, hogy ezt a könyvet én bíráljam?”ix
A puszta védekezés mellett (pl.: „Déry regényét kéziratban olvastam. A dunaparti jelenet […] nekem is nagyon tetszett. Nem láttam a veszélyét annak, hogy ez a jelenet, és éppen ez a jelenet, a rendőrségi jelenet után következik. Egy kis kitérőt teszek itt – milyen veszélyes részletekben olvasni egy regényt. Ha a lektor, a kritikus, részletekben olvas, eltorzulnak az arányok, jelentősebbnek vagy jelentéktelenebbnek látja az egyes részleteket.”x) valós ellenállás is érzékelhető. Ahogy az írók vitáján ellentmondtak többen (Benjámin, Zelk, Eörsi),xi úgy itt is szóba kerülnek a munkakörülményekből adódó valódi nehézségek, hiteles mentségül a lektori feladatok ellátásának esteleges hiányosságaira (lektorok túlterheltsége), és nyílt cáfolat is elhangzik a kiadói klikkek ügyében.
A könyvkiadó esetében ugyan nem fogalmazódott meg csoportok olyan markáns elkülönülése, mint az írószövetségi vitán, de azért itt is felrótta a vezetés két társaság körvonalazódását. Az elkülönülés jegyzőkönyv szerinti első felvetője, Csanádi Imre a tiszta klikkek kialakulásával vádol: a lektorok egyik csoportja a szektásoké, sematikusoké, a másik pedig elegyes, itt a „különböző polgári jellegek nyilvánulnak meg különböző formában”, akik „egyénieskednek”, „arisztokratikusak”.xii Az éles megfogalmazás ellen viszont hamar felszólal a többi munkatárs, köztük Illés Endre és Vas István is, és a szembenállást a művekhez való „ösztönös reagálási viszonyra” finomítják.: „vannak lektorok, akik származásuknál, nevelésüknél fogva ha […] meglátnak egy verset, amely eszmeileg, művészileg is rossz, először a művészi hibát fedezik fel, közvetlen utána a politikait,” mások „ a politikai hibát és utána közvetlenül, hogy rossz a vers.”xiii
A diktatúra fő kultúrpolitikusának bírálata nem bagatellizálódhatott el a kiadóban sem. Meg kellett találni azt, aki ugyanúgy felelősségre vonható kicsiben, ahogy Révai iktatta ki Déryt nagyban. A támadások kereszttüzébe pedig leginkább a Déry-kötetet bíráló fiatal lektor, Réz Pál került.xiv Már az előzetes megbeszélésen is komoly kritikát kapott a mindig kéznél lévő sablonos fordulatokkal: „nem él szorosan együtt a párttal”, álláspontja „nem gyökerében felszámolt”xv vagy „következetesen fel nem számolt”xvi hiba.
Réz persze óvatosan kerüli a konfliktust: „a legkomolyabb persze az eszmei hiba” és „Révai elvtárs cikkének és zárszavának alapján helytelennek ítélem a magam álláspontját Déry könyvével kapcsolatban” – mondja, ugyanakkor kifejti, „lényegében ezeket a problémákat, amelyeket Révai elvtárs felvetett, addig senki nem látta” és „nem azt tartom hibának, hogy a könyv megjelent.”xvii A kiadó több munkatársa is részben melléáll („Réz elvtárs többet felismerhetett volna a hibákból és ezeket közölnie kellett volna az íróval, valóban őszintén, makacsul indokolva a hibákat. Kijavította volna Déry a könyvét? Nem. […] a lektor és az író vitájában sokszor van valamiféle aránytalanság. Ha komoly író, művével hosszabb ideig foglalkozott; gazdag érveket tud felsorakoztatni. Dérynek van például egy Felelet-lexikonja.”xviii)
Az október 30-i konferencián folytatódott a kötetet bíráló lektor felelősségének taglalása. E tágabb körben megrendezett tanácskozáson (a Szépirodalmi, a Művelt Nép, az Új Magyar és az Ifjúsági Könyvkiadó vezetőin és lektorain kívül néhány író és Erdei Sándor népművelési miniszterhelyettes is jelen volt), sokkal élesebbre fordult a hangnem.xix
A bevezető felszólalást Simó Jenő, a Szépirodalmi Könyvkiadó magyar lektorátusának vezetője tartotta, akinek kíméletlen beszédéről közvetve értesülhetünk. Az esemény után született párttikári jelentés szerint: „A lektori konferencia az első napokban különösen a pártonkívüli lektorok közt zavaró hatást keltett. […] Valamennyien abban a meggyőződésben voltak, hogy az valami szakmai jellegű megbeszélés lesz. […] A konferencián elhangzott bírálatot az érintett lektorok szinte leleplezésnek, méltánytalan támadásnak érezték.”xx Az utólagosan is összehívott kiadói megbeszélés jegyzőkönyvének egy később kihúzott mondata alapján: „Az elvtársak hosszan hallgattak, de ez a hallgatás nem témaszegénységet jelent.”xxi (Vagyis meg sem tudtak szólalni a döbbenettől.)
Ez elsősorban továbbra is Réz Pál támadását jelentette: „Majdnem nagyobb bűnösnek tartották, mint Déryt, aki a regényt írta.”xxii
A megfelelő módszer szerint itt sem maradhatott el az önkritika: „A szünetben odalépett hozzám Wessely Laci, Illyés Gyula jó barátja, fordító és esszéíró, és azt tanácsolta, hogy gyakoroljak önkritikát. Én nem nagyon akartam, de addig erősködött - a szovjet táborokkal példálózott -, hogy a végén mégis fölszólaltam és kínomban valami olyasmit dadogtam, hogy „Nem lehet nem egyetérteni Révai elvtárs cikkével...« Ezen mindenki röhögni kezdett. Úgy értelmezték, mintha azt akartam volna mondani, hogy próbáljak meg én nem egyetérteni Révaival. […] A végén valami megrovást kaptam.”xxiii
Vagy, ahogy Domokos Mátyás emlékezik:„nehéz lehetett volna észrevenni […] a problémákat, amelyeket Révai elvtárs előadói beszédében elmondott. Hogy ez mennyire így van […] azt az is bizonyítja, hogy előzőleg a kéziratot felkérték a pártközpontba, s Rényi elvtárs is látta és ő sem tett megjegyzést. Rényi Péter, aki ott ült az elnöki asztalnál, kivágta magát: Réz elvtárs nagyon téved, ha azt hiszi, hogy mi nem vettük észre a hibákat. Én igenis észrevettem. De nem szóltunk, mert kíváncsiak voltunk, vajon a kiadó észreveszi-e.”xxiv
Ugyanakkor a konferencia után a kiadóban tartott megbeszélésen ismét kiderült, hogy „repedések mutatkoznak az ideológia monolit tömbjén”, mivel a ledorongoló bírálatot előadó Simó Jenőnek mind a kiadó igazgatója, mind munkatársai szemére merték vetni az elmarasztalás túlzott szigorát. „Simó elvtárs hangsúlyozta, hogy az éles bírálattal a hibák kijavítását akarta elérni. Azonban az ilyenfajta arány nem bizonyult kielégítőnek. Nem mutatott rá kellőképpen a jótulajdonságokra. […] Ez nagy hiba volt. Másfelől, […] Simó, amikor a lektorokat igen élesen bírálta, ugyanakkor a lektorátusvezetést nem bírálta. Pedig tulajdonképpen végső fokon a lektorátusvezető felelős a hibákért.”xxv „A jobboldali elhajlás zuhanyszerű megjelenéséért […] elsősorban Simó elvtárs a felelős.”xxvi
A turbulens események után a kiadónak is meg kellett szerveznie, mi legyen a modus vivendi, hogyan tudna visszatérni a napi kerékvágásba azzal együtt, hogy igyekezzen elkerülni hasonló irracionális felelősségre vonást. Az egyik megoldás még egy szűrő beépítése volt a kézirat kiadásának útjába. Bár idáig is több értekezleten (termelési, osztályvezetői) szóba kerülhettek a kiadásra szánt művek, ezután szükségessé vált külön lektori értekezletek rendszeres összehívása is. A másik megoldás felülről érkező kikényszerített rendezés volt: a lektorok nevelésének előírása, a szigorú pártoktatás bevezetése.
1952. november 12-i lektori értekezlet az utolsó fejezete a Déry-vita kapcsán folytatott lektori afférnak. Az e tanácskozáson született jegyzőkönyvből is kitűnik, hogy a napi aprómunka mellett (helyesírás egységesítése, határidők kérdései) milyen nagy a feszültség az ideológiai vonal betartása miatt: „A Minisztériummal kell tisztáznunk, hogy kiadható-e? Azt hisszük, hogy vidám írásokra van szükség. Ez a kötetxxvii szerényen vidám. Ha a Minisztérium nem engedélyezi, le kell mondanunk a vidám írásokról.”
Ezen a vitán derült ki a felettesek reakciója a konferencián elhangzottakra. Rényi Péter pártfunkcionárius szavaiból világossá vált, hogy a lektori munka problémamentes továbbvitelének legegyszerűbb módja, a csak a legpártszerűbb művek továbbengedése szintén nem felel meg a hivatalos kultúrpolitikai elképzeléseknek: „Azért tartottam szükségesnek hozzászólni, hogy még idejében figyelmeztessük az elvtársakat, hogy sem Révai elvtárs zárszava, sem a lektori konferencia ne jelentse azt, hogy mi itt ideológiai és politikai lovat adunk a lektori sematizmushoz, gyávasághoz és nem ahhoz [ahhoz sem], hogy a lektorok áttolva a teljes felelősséget az írókra, könnyedén kidobják, kiselejtezzenek olyan műveket, amelyekkel érdemes foglalkozni.”xxviii
Tehát azt kívánták, hogy a lektorok „bábáknak álcázott angyalcsinálók”xxix legyenek.
A rendszeres tanácskozások bevezetését azonban sikerült megvalósítani, ennek bizonyítéka a szerkesztőségi tanács létrehozása, amely 1953 elejére esett. Február 15-én kelt az a tervezet, amely a megalapítás módját terjeszti fel a Népművelési Minisztériumba. Ebben szerepel, hogy a „nagy felelősségnek tudatában munkánk színvonalát emelni akarjuk. […] elmélyültebbé kívánjuk tenni a lektorátuson folyó munkát, gondosabban akarjuk ellenőrizni a kiadásra kerülő művek eszmei mondanivalóját. A lektorátus tagjainak nevelését, a külső munkatársakkal való rendszeres foglalkozást, az írókkal, fordítókkal való foglalkozást tervszerűbbé akarjuk tenni. Az állami tematikai tervet alapul véve céltudatosan kívánunk előredolgozni, hogy a kiadásra kerülő műveink szorosabban tudjanak kapcsolódni a mindig aktuális tematikai feladatokhoz és nem akarunk az események után kullogni.”xxx
A tanács létrehozása átláthatóbbá, ugyanakkor bürokratikusabbá is tette a könyvkiadás menetét. Tagjai a kiadóvállalat vezetője, az irodalmi vezető, a magyar és a külföldi lektorátus vezetője, valamint a párttitkár lett. A Népművelési Minisztérium engedélyezése után legfontosabb feladata havonta kétszeri tanácskozásain a kiadó közvéleményének, álláspontjának képviselete lett a lektorátusok irányába.xxxi A tanács első ülésén – biztos, ami biztos – megjelent a Népművelési Minisztérium Irodalmi Főosztályának küldöttje is, aki még egyszer nyomatékosan felszólította a kiadó vezetőit, hogy vállalati-személyi ügyek helyett konkrét irodalmi kiadványok elvi kérdéseivel foglalkozzanak, vagyis, hogy működési kérdések helyett mindenképpen a lektorok szellemi munkáját bírálják el.xxxii
A valamennyire is önálló esztétikai ítélet megfogalmazásának lehetősége tehát lassanként a minimumra csökkent. Mégis, még mindig lehetett szorosabbra húzni a gyeplőt. Érthető módon a lektorok igyekeztek megfelelni a követelményeknek, de már a lehetetlent várták el tőlük, azt, hogy egyéniségük feladásával írjanak a párt normáinak mindig tökéletesen megfelelő műelemzéseket, ugyanakkor ezek az adott elemzendő irodalmi műhöz szabottan egyéniek legyenek.
Nem is kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy a kiadó megint elkövessen valamilyen „hibát”, magára vonva ismét a minisztérium haragját.
1953. április 22-én kelt a levél, amelyben Mikó Zoltán, az Irodalmi Főosztály vezetője ír szigorú megrovást: „a legtöbb esetben elemző bírálatok helyett halandzsatömeg van ezekben az elmefuttatásokban. […] A lektori jelentések nem azt a célt szolgálják, […] hogy bennünket tájékoztassanak a mű mondanivalójáról, hanem […] az a feladata, hogy alaposan átgondolt, helyes kritikát adjon magának az írónak.”
És még egy ingerült elvárás: „nem értek egyet a Szépirodalmi Könyvkiadónak azzal a gyakorlatával, hogy a lektori jelentéseket számokkal látják el, ahelyett, hogy a lektorok nevét feltüntetnék […]. Kérem, hogy sürgősen intézkedjék, hogy ez a gyakorlat a vállalatnál szűnjön meg.”xxxiii – A lektorok körül tehát végképp elfogyott a levegő.
E levél után ismét sor került egy szerkesztőségi tanácsülésre, melyet május 15-ére hívtak össze. Az ügy fontosságát mutatja, hogy Erdei Sándor miniszterhelyettes is megjelent.
A tanácskozásra előzetesen elkészült egy terjedelmes vitaanyag, amely alapján úgy tűnik, a lektori konferencia óta kiépített bürokratikus „védelmi rendszer” működőképes. Az anyagot író Simó Jenő magabiztosan érvel az azóta felállított szisztéma hatékonyságával, vagyis, hogy minden lektori jelentést elolvasnak a lektorátusvezetők, de sokat a kiadó vezetője is, hogy a legjobb lektori jelentéseket körözik a lektorok közt, valamint, hogy 1952. december elseje óta még párosverseny is van, ahol a legfontosabb pont a jelentések minősége. A minisztérium ezzel szemben csak két jelentés alapján ítéli el a kiadót.xxxiv A tanács ülésén Erdei Sándor miniszterhelyettes hozzászólása hangnemében már korántsem annyira elítélő, ugyanakkor állásfoglalásában határozott. A követelés a régi: „nem a szakmai kulturáltság és az irodalompolitikai elemzés a döntő, hanem az élet igazsága oldaláról való bírálat és elemzés. Amikor a kéziratot olvassa a lektor, nem a párt irodalompolitikája az, amely számára elsősorban gyakorlatilag akkor döntő, hanem a párt politikája azzal az eseménnyel kapcsolatban, amelyről az író írt.”xxxv
Mi tárható fel mindebből az egész irodalmi rendszer működtetéséről?
A pártközpontból érkező instrukciók nem személyi tisztogatást, elbocsátást követeltek, nem új lovakat akartak a régiek helyett befogni az igába, amikor elakadt a szekér. A kantár szorosabbra húzásával, a lovak átszerszámozásával próbálkoztak. Intézményes, rendszerré formált hátteret kívántak biztosítani az irodalmi üzem, az irodalmi termeltetés hatékony működtetéséhez. A probléma számukra nem abban rejlett, hogy „rendszerellenes” írók illetve műveik jelenhettek volna meg – ezt már az eddigi kiépített irodalmi gépezet megakadályozta. De azzal nem tudtak „ott fent” megbarátkozni, hogy a lektorok, a kiadók nem tudnak remekműveket kipréselni a szerzőkből. A pártutasításokat nyilvánvalóan a sematikus írók ki tudták elégíteni, de az igazi írók közül még azok is, akik igyekeztek megfelelni a direktíváknak, nem tudtak esztétikai értelemben is méltányolható műveket létrehozni. A voluntarista elképzelés szerint itt lép be az irodalmi gépezet működésébe a lektor, aki bábáskodik a mű megszületésénél, s mind a politikai, mind az esztétikai szempontokat érvényesíti. (Más szóval, a lektor maga a tökély, benne egyesül az esztétikai és a politikai egység két képessége - éppen csak szépírni nem tud.) Az író – kiadó – minisztérium – pártközpont transzmissziós szíjsorából érthetően a lektorokat látták a leggyengébb láncszemnek, hiszen ők érintkeztek az írókkal. Új, jobb gépezetet próbáltak tehát kiépíteni... Nem nagyobb egyszemélyi felelősséget vezettek be – ez életveszélyes lett volna a lektorokra – hanem éppen a kiadói szint embereinek együttműködésétől (nyilván ideértve hallgatólagosan a feljelentgetéseket is)xxxvi remélték a helyzet „megjavítását”.xxxvii
Bár az intézményi átformálást érezzük tehát elsődlegesnek, foglalkoznunk kell azzal is: mi volt az elképzelés a lektor szerepéről mindezen viták tükrében?
Az 1953-as politikai fordulat előtt a lektorok két tűz közé kerültek.
A lektori felelősség és tekintély kérdésében a művelődéspolitika irányvonalát így fogalmazza meg a kiadó egyik munkatársa, aki a sematikus vonalhoz tartozott: „A lektor a párt irányvonalának közvetítője az író felé. […] Ő áll azon az őrhelyen, ahonnan eldöntheti, a párt irányvonala helyesen közvetítődik-e az írón keresztül az olvasó felé. Nagy felelősség ez, mely megköveteli a párt rendeleteinek egyre fokozottabb és elmélyültebb tanulmányozását. Ez a bázis. Másik kérdés a biztonság kérdése. Mit lehet tenni? Az embernek tudnia kell, hogy amennyiben helyes álláspontot képvisel, a párt és az állam igazolja. Erre példa a Déry-eset is. Megbecsülik az írót, de a párt álláspontjából nem engednek. Bízzunk a pártban.”xxxviii
Simó Jenő pedig az október 30-i konferencián: „Az, hogy a lektor az irodalom pártirányításának közvetítője, elsősorban azt jelenti, hogy a párt és az állam megbízásából és támogatásával ügyel népünk nevelésének helyes ideológiai tartalmára eszmei tisztaságára, színvonalára.” Vagy, ahogy az Irodalmi Újság írta: „Az író benyújtott kéziratával egy állampolgár véleményét fejezi ki, a lektor ezzel szemben az egész dolgozó nép államának véleményét fejezi ki, arra hivatott, hogy megállapítsa: mennyiben egyezik az író álláspontja a dolgozó nép álláspontjával. A lektoron van elsősorban az állami felelősség.”xxxix
A lektorok akkori helyzetét azonban a legtalálóbban Domokos Mátyás fogalmazta meg: „a könyvcsináló szakma napszámosai” voltak, de ugyanakkor „mindenki tudta, mit ér a szavuk, hogy az igazi, hiteles esztétikai véleményt az ő szavuk tartalmazza, de hát vaskövetkezetességgel érvényesült […] [a] lektorsors paradoxona […]: ezeknek a profiknak legfeljebb igazuk lehetett, hatalmuk, befolyásuk alig; dolguk az volt, hogy állást foglaljanak, de annak eldöntése, hogy helyesen vagy helytelenül foglaltak állást, már mások dolga.”xl
Maga a feladat, vagyis az egyszerre „pártos” és „nívós”, értékes alkotások létrehozása, létrehozatása lényegében fából vaskarika volt, és egy alapjában téves irodalmi és politikai értékelésen alapult. A feladat „megoldását” csak az könnyíthette volna meg, ha mindenki azt kiáltja, hogy a király mennyire fel van öltöztetve, más szóval maga viszi lejjebb, vagy torzítja el az esztétikai normákat, és silányabb műveket kiált ki remekműnek. A Szovjetunióban ezt a „könnyebb” megoldást választották. Magyarországon Révai József, a kultúrpápa, nem akart engedni – és neki magának volt bizonyos esztétikai ítélő képessége. „Lepasszolta”, egy-két szinttel lejjebb küldte tehát a kör négyszögesítésének feladatát.
Sztálin halála (1853. március 5.) után lassan megkezdődött az irodalmi viszonyok átalakulása, az „olvadás”. De ez már egy másik történet.
Jegyzetek
iVilágosság. 1951. január 15. idézi: Varga Sándor: A magyar könyvkiadás és könyvkereskedelem. Budapest: Gondolat Kiadó, 1985. 263. p.
iiAgitációs és Propaganda Bizottság javaslata. Idézi: Varga: i.m. 263. p.
iiiJászberényi József a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Tanács oktatási és népművelési osztályának vezetése után 1952. január 7-től került a Szépirodalmi Könyvkiadó élére. Önéletrajz. Jászberényi József személyi dossziéja. MOL XXIX-I-34. Rendezetlen anyag.
iv Jászberényi József megnyitó beszéde. Feljegyzés a Szépirodalmi Könyvkiadó 1952. október 24-én tartott lektori értekezletéről. MOL XXIX-I-34. Rendezetlen anyag.
vii Vas István foglalja e szavakkal össze Révai elvárását. Uo. MOL XXIX-I-34. Rendezetlen anyag.
viii Standeisky Éva: Gúzsba kötve. A kulturális elit és a hatalom. Budapest: 1956-os Intézet, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, 2005. 168. p.
ix Réz Pál hozzászólása. Uo. MOL XXIX-I-34. Rendezetlen anyag.
x Illés Endre hozzászólása. Uo. MOL XXIX-I-34. Rendezetlen anyag.
xii Csanádi Imre hozzászólása. Uo. MOL XXIX-I-34. Rendezetlen anyag.
xiii Szász Imre. Uo. MOL XXIX-I-34. Rendezetlen anyag.
xiv Sajnos nem található a Szépirodalmi Könyvkiadó anyagai közt lektori jelentés az ötvenes évek első feléből, így mind Réz Pál, mind a továbbiakban említett többi lektor lektori jelentésének szövege hiányzik.
xv Pákozdy Ferenc alapszervezeti titkár hozzászólása. Uo. MOL XXIX-I-34. Rendezetlen anyag.
xvi Jászberényi József. Uo. MOL XXIX-I-34. Rendezetlen anyag.
xvii Réz Pál hozzászólása. Uo. MOL XXIX-I-34. Rendezetlen anyag.
xviii Illés Endre második hozzászólása. Uo. MOL XXIX-I-34. Rendezetlen anyag.
xix Varga Sándor: i.m. 264.p.
xx Pákozdy Ferenc: Feljegyzés. 1952. november 11. MOL XXIX-I-34. Rendezetlen anyag.
xxi Simó Jenő hozzászólása. [Cím nélküli jegyzőkönyv. 1952. november] MOL XXIX-I-34. Rendezetlen anyag.
xxii Botka Ferenc (szerk.): Kortársak Déry Tiborról. Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum, 1994. 9. p.
xxiii Botka: i.m. 109. p.
xxv Geréb Béláné hozzászólása. [Cím nélküli jegyzőkönyv. 1952. november] MOL XXIX-I-34. Rendezetlen anyag.
xxvi Illés Endre hozzászólása. Uo. MOL XXIX-I-34. Rendezetlen anyag.
xxvii A könyv feltehetően Darvas Szilárd Tréfás kalauz. Szatírák és humoreszkek című munkája, mely végül csak 1955-ben jelent meg a Szépirodalmi kiadásában.
xxviii Rényi Péter hozzászólása. Jegyzőkönyv az 1952. november 12-i lektori értekezletről. MOL XXIX-I-34. Rendezetlen anyag.
xxx Tervezet a vállalat szerkesztőségi tanácsának felállításáról. 3 február 19. MOL XXIX-I-34. Rendezetlen anyag.
xxxi Haas Károly csoportvezető levele. 1953. március 11. MOL XXIX-I-34. Rendezetlen anyag.
xxxii Kelemen Mária [a Népművelési Minisztérium Irodalmi Főosztályának munkatársa] hozzászólása. Jegyzőkönyv a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztőségi tanácsának 1953 április 18-i üléséről. MOL XXIX-I-34. Rendezetlen anyag.
xxxiii Mikó Zoltán mb. főosztályvezető levele. 1953.április 22. MOL XXIX-I-34. Rendezetlen anyag.
xxxiv Vita-anyag a Szerkesztőségi Tanács 1953 május 15-én délelőtt 9 órakor tartandó ülésére. MOL XXIX-I-34. Rendezetlen anyag.
xxxv Erdei Sándor felszólalása. Jegyzőkönyv a Szépirodalmi Könyvkiadó Szerkesztőségi Tanácsa 1953 május 15-i üléséről. MOL XXIX-I-34. Rendezetlen anyag.
xxxvi Ennek feltárása további kutatásokat igényel.
xxxvii Ugyancsak kutatásra vár még, hogy mennyiben a törekedtek mindezzel a szovjet példa másolására.
xxxviii Geréb Lászlóné hozzászólása. Feljegyzés a Szépirodalmi Könyvkiadó 1952. október 24-én tartott lektori értekezletéről. MOL XXIX-I-34. Rendezetlen anyag.
xxxix Varga Sándor: i.m. 264.p.
xl Domokos Mátyás: Leletmentés. Osiris: Budapest, 1996. pp. 7-8.
Bella Katalin
„Micsoda iskolás gyerekek azok? – A tüzéreim!”
Gyermekhősök a századforduló magyar történelmi regényeiben
Letölthető változat (pdf)
Tanulmányom a nemzeti azonosságtudat alakulásának egy specifikus témakörét vizsgálja: miként elemezhető a nemzet önképe/önreprezentációja az 1856 és 1939 közötti időszakban született ifjúsági történelmi regények médiumán keresztül.
A forráskorpusz tehát viszonylag homogén: a magyar nyelvű, nyomtatásban megjelent, a magyar történelemmel foglalkozó ifjúsági regényeket vizsgálom, mégpedig azokat, melyekben a főhős maga is a gyermekkorú vagy abból épphogy csak kilépett fiatal, aki valamilyen hősies helyzetbe kerül (csatában, ütközetben vesz részt).
Kutatásom alapvető kérdése, hogy a történelmi múlt lehetséges reprezentációi közül melyek választódnak ki, hogy strukturálják a gyerekhősöket felvonultató ifjúsági irodalmat abban a korszakban, mely a modern értelemben vett magyar nemzet létrejöttének majd újraszerveződésének időszaka.
Különösen fontosnak tartom az ifjúsági történeti regények ezen csoportját, mivel irodalmi kommunikációjuk hatékonyabb lehet más ifjúsági regényekénél: a befogadás intenzitása nagyobb az azonosulást jobban kínáló főhőssel, így jobban kihasználható volt ez a műfaj ideológiák közvetítésére. Jelesül a nemzet szakralizációjára – a vallás nacionalizálására a műfaj tökéletesen alkalmas lehet, hiszen a gyermekhős normái szerint a kötelességteljesítés belső igényből, mély meggyőződésből, őszinteségből fakad, így lehet a nemzeti karakter öntudatlan/romlatlan hősi és spirituális megtestesítője.
Tehát mi alapján strukturálódik ez a speciális forráscsoport? Az éppen kiemelt régi történeti események, melyek aktuálisan tematizálják a szimbolikus – kulturális diskurzust? A szerzőkorabeli nagy traumák? Vagy éppen a felekezeti identitás?
A vizsgált időszakban irodalom és történetírás kapcsolata komplex és gyümölcsöző volt: a történetírás egyre inkább professzionalizálódva önálló tudományággá vált, egyfelől kapcsolódva az irodalmi formákhoz, másfelől viszont törekedve elhatárolódni attól, ami pusztán „irodalmi”.i Tehát történelem és fikció viszonya kezdettől fogva problematikusnak tekinthető mind a történetírás, mind a történelmi regény esetében, hiszen a képzelet és a tények egymáshoz való viszonya illetve az arány és egyensúly kialakítása újra és újra dilemmát jelentett.
A történeti fikció kezdetben gyakran szolgált fogódzóul az események megértéséhez és ezáltal a jelenre és a jövőre vonatkozó tanulságok elsajátításához, vagyis a morális fejlődéshez keresett iránymutatást a történelem vizsgálatával. A történettudománynak mint diszciplínának a kialakulása – a levéltárak megnyitásával, múzeumok alapításával, hosszú időn át működő folyóiratok indításával és legelsősorban is a történeti források növekvő használatával – azonban megváltoztatta ezt a szerepet. Sok tekintetben párhuzamba állítható a történészek növekvő merítésével a forrásokból.
Vagyis ezentúl írók és történészek eltérő forrásokra támaszkodtak, ezzel együtt a történelmi regényírók eredetiségre való törekvése nőtt, ugyanakkor a történeti regény pedig elmozdult a könnyedebb történeti románc irányába, amely már pusztán szórakoztatásra készült.ii
Magyarországon ez azt jelentette, hogy a mivel a magyar történettudomány a kiegyezés után óriási lendületet kapott, a történelmi regénnyel szembeni új elvárások itt is felmerültek. A történettudomány nálunk ekkor vált a „nemzeti valóság tudományává”, feladata pedig az évezredes történelem nemzeti hagyományainak és ideáljainak felderítése és ábrázolása, a nemzeti tudat erősítése lett. A feladat alól az irodalom szintén nem mentesülhetett, ugyanakkor az is megfogalmazódott, hogy az irodalom valóban nem gyakorolhat többé olyan hatást a nemzeti szellemre, mint korábban, ennek ellenére nem mondhat le erről a hivatásáról, célja pedig „lámpásként bevilágítani az elmúlt századok érdekes sötétségébe”.iii
A továbbiakban a kifejezetten gyermekeknek szánt történeti regényekről következzék néhány általános megjegyzés. E műfaj egyik első darabja Jan De Groot szerint Frederick Marryat 1848-ban megjelent regénye, a Children of the New Forest.iv E regények a 19. század folyamán nevelési és példaadó célzattal születtek, nagy mértékben vallási, erkölcsi témák, de akár más jellegű magasztos érzelmek közvetítésére szolgáltak, anélkül, hogy a könyvek a nyílt propaganda explicit eszközeivé váltak volna,v , inkább a játékos történeti képzelet kialakításának kívánalmával kapcsolódtak be más identitásalakítást szolgáló műfajok sorába. E könyvekben a nemzeti ideológia közvetítésének sablonos alapszituációja a történelem és a szenzációs kalandok és vakmerő tettek elegyítése, melynek során a gyermekhősök az események által hirtelen elsodorva saját teljesítményük és leleményességük következtében válnak különlegessé.vi
Magyarországon maga a műfaj nem tekint hosszú múltra vissza. Habár a 18. század végén már született eredeti magyar regény, a reformkorban pedig az ifjúsági irodalom felfutásának/fellángolásának lehetünk tanúi, a teljes nemzeti irodalom növekedésével összehasonlítva még mindig erőteljes lemaradás mutatott az eredeti nemzeti történelmi ifjúsági regénynek száma.
A magyar szépirodalom gyermekeknek, fiataloknak szánt első könyvei fordítások. Európa-szerte átdolgozták az ifjúság számára Defoe könyvét, az első magyar fordítás 1787-ben jelent meg. Az átdolgozások mellett egyre-másra születtek a robinzonádok is, nálunk az úttörő 1791-ben jelent meg, igaz, csekély terjedelmére való tekintettel ez inkább elbeszélés. 1805-tol ontották a magyar Münchhausen-átiratokat is. Az első felnőtteknek szóló történeti regény Jósika Miklós 1836-ban közzétett munkája az Abafi.vii Az első történelmi regény gyermek főhőssel: Remellay Gusztáv két munkája, a Józsa, a kis jancsár és a Julcsa, a huszár század leánya című - 1857-ből.viii
Nézzük most, hogyan alakul a hősies gyermekeket bemutató regények megjelenési gyakorisága! A példányszám – mind az újonnan megjelenő, mind az újra kiadott munkáké – igen magas, egészen 1921-ig. Ekkor viszont szinte eltűnik a műfaj, csak 1928-tól kezd ismét felívelni a gyermekhősökkel hazafiasságra nevelni vágyó történelmi regények száma. A műfaj feléledése után aztán töretlenül virágzik egészen 1943-ig.
Ami szerzőket illeti, becslésem szerint az 1854 és 1943 közt a történelmi regényeket publikáló szerzők egyharmada tett meg gyermeket vagy ifjút főhősének.ix
A következőkben a szövegek szerzőinek társadalmi hátterét vizsgáljuk.
Mindenképpen felhívnám figyelmet a korabeli szerzők felekezetek szerinti megoszlásának arányára. A vizsgált korszak ismert magyar történelmi regény-szerzői közül a tizennégy római katolikus felekezetű szerzőre nyolc izraelita és kettő protestáns vallású szerző jut. Erre a megoszlásra a későbbiekben még visszatérek.
A szerzők társadalmi összetételük szerint: a középosztály: művelt része, nagy írók, tanárok – és újságírók, amatőrök vegyesen.
A továbbiakban lássuk, mi az a kontextus, melyben ezek a regények megszülettek, azaz vessünk egy pillantást az általános történetpolitikai eseményekre!
Az egyes évfordulók, évekkel előre beharangozott ünnepségek számos szerzőt inspiráltak. Politikai szempontból a legfontosabb esemény 1918-ig az 1848-as forradalom emlékezete, az első világháború után pedig a trianoni békeszerződés kiváltotta sokk volt. 1918-ig a mainstream diskurzus igen kényes helyzetben találta magát: a kiegyezés és a kettős monarchia fenntartásának kényszerűsége miatt egyszerre királyhű, de a liberális vívmányokat kiharcoló 1848-as forradalom emlékének is legnagyobb tisztelettel adózik. Ebben a kontextusban így mindenféle Habsburg-ellenes lázadás különös figyelmet kapott. Ennek legismertebb példája II. Rákóczi Ferencnek és családjának újratemetése 1906-ban, ami országszerte a függetlenségi gondolat historicizáló megformálást tette lehetővé. A korszak másik nagy hatású történetpolitikai eseménye a honfoglalásra emlékező millenniumi ünnepségsorozat 1896-ban. A millenniumi ünnepségekkor használt szimbólumrendszer kialakításakor megkísérelték két nemzeti szimbólum egyesítését. A szent korona és Szent István tisztelete fontos oszlopa volt a hivatalos magyar állami ideológiának, e mellé zárkózott fel a századvégre Árpád kultusza, hangot adva a magyar államalapító képesség felsőbbrendűségének.x
A két világháború közötti időszakban a szabadság versus királyhűség problémája már jóval kisebb súlyt kapott, hiszen Magyarország elnyerte függetlenségét, a Habsburgok pedig eltűntek a történelem színpadáról. Helyette a korszakot történelempolitikáját a trianoni sokk, az országterület és a magyar nyelvű lakosság jelentős részének elvesztése határozta meg. A történelemről szóló populáris diskurzus, és ennek nyomán a hőskultusz tehát nyilvánvalóan valamilyen módon az országterülettel összefüggésben került megjelenítésre.
A regények tartalmának fő motívuma a nemzeti mitológiában döntő fontosságú események köré szerveződik.
A dualizmus kori (1867-1918) munkáknál szembeszökően nagy a negyvennyolcas forradalom és szabadságharc eseményeit interpretálók száma. Olyannyira, hogy a 48-49 eseményeit feldolgozó narratívák egyértelmű túlsúlya lehengerlő, mellette csak néhány tétellel jelennek meg más, a nemzeti történelem diskurzusába ideologikusan-szimbolikusan hangsúlyosan beágyazott események.
A szerzők feladata ugyanakkor nem egyszerű, hiszen el kell dönteniük, hogy hogyan egyeztetik össze a hazáért harcoló hősök bemutatását, a szabadságküzdelmeket a királyhűséggel, azzal, hogy a magyarság és az uralkodóház kölcsönösen egymásra van utalva.
Természetesen a konfliktus a művekben megtalálja a maga sajátos feloldási lehetőségeit. Például semmi sem árulja el, hogy a forradalom kitörésének napján, március 15-én tulajdonképpen kiknek is állna érdekükben a mozgalom elfojtása: a fegyverek Pestre irányítva, a „felsőbbség” arra készül, hogy fegyveres erővel nyomja el a nép mozgalmát.xi Vagy a művek végkicsengése hangsúlyozottan pacifista szellemű, de a nemzeti érzést is takaréklángon tartja: „Csöndes, békés időkben halad csak előre az ország. Jobb, ha a munka szerszáma csillog a kézben, mint a fegyver. De azért jöhetnek idők, mikor újra kardot kell ragadni s akkor is helyt kell állni a nemzetnek!”xii
Az a stratégia is megjelenik, hogy a szerző jövőbeni kiengesztelődés felé orientál: pl. a gyermekhős elégedetlenkedik, hol az Isten, hogy tűri a szabadságharc leverését, mire apa inti, hogy bízzon az Úr jóságában és igazságosságában és készüljön a könyveivel a jövendőre, mert újra szükség lesz majd a magyar ember karjára és eszére. Mely jövendő el is érkezik, hisz a császár szeméről lehullt a hályog, megismerte az igazságot, gonosz lelkű tanácsadóinak pusztulniuk kellett. Erzsébet, aki a béke és engesztelődés angyala, közbenjárt Ferenc Józsefnél, de aztán Ferenc József is meglátta a magyar néppel történt igazságtalanságot, így a jó magyar hazafiak ismét a trón köré hívattak. Végül pedig eljött a nap, a koronázás napja, mikor I. Ferenc József fejére tették Szent István koronáját. Az epilógusban felnőtt főhős is miniszterré lett. xiii
Az 1855 és 1918 közötti időszak textusainak tehát több mint fele foglalkozik a 1848-49es forradalom és szabadságharc történéseivel, a fennmaradó narrációk pedig leginkább három korábbi történeti eseménysor reprezentációi.
Elsőként kell megemlítenem a török korban játszódó történeteket. A török időszak eseményeiből leginkább a végvári harcok elevenednek meg a regények lapjain, mint olyan éra eseményei, amiről mesélve szabadon lehet a magyar nemzet és szabadság eszméit a fiatal olvasókba csepegtetni, hiszen e csatáknál nem kell ezeket összehangolni a Habsburg-ház iránti lojalitással, a harcos honszeretet nyíltan megjelenhet: „Itt mindenki a hazát védi. Ha vér kell, vérrel. Ha élet kell, élettel.” vagy „A magyar olyan, mint a kova. Mentül jobban ütik, annál jobban szikrázik. Hát azt a kontyos irgalmát annak a Mohamed putriaiban szedett, fügefáról szakadt, ringyes-rongyos vízivójának, nem bírna velük ez a kétezer, magyar anyától vitéznek született, lóháton nevelkedett, magyar búzán erősödött, egri bikavért ivó katona? Eger eddig csak derék város volt, a hevesi magyarság városa. Adja Isten, hogy ezen túl a magyar dicsősség városa legyen! Pogány vérrel írjuk a falra: Ne bántsd a magyart!” xiv
Vagy egy másik példa Gál Mózes tollából: Szondi két apródja megszökvén a török fogságból, eljut Dobó Istvánhoz, majd Zrínyi Miklóshoz, és végül itt, Szigetvár ostromnál esnek el. „Hadd folyjon a vér nemes ifjú szivekből, / Hadd zengjen igaz dal a honszeretetről. / Áldás a hazára! / Páncélt, csatabárdot ki buzogva vett föl, / ijedni ki tudna kontyos törököktől / Hirét legyalázva?”xv
Kisebb hányadban pedig két olyan további téma szerepel, amely végeredményben mégis csak megmutatja az aktuális történeti-politikai kultusz tartalomszervező jelenlétét.
A meghatározóvá tett ünnepek közül a Rákóczi- újratemetés (1906) apropóján a Rákóczi-féle szabadságharc (1703-1711) tematizálódik leginkább.
Itt is probléma ugyanakkor az, hogy Rákóczi az ország önállóságáért küzdött, szabadsághős, így megint csak el kell simítani a függetlenség-királyhűség konfliktust. Itt is születnek különös megoldások: az egyik extrém példa, mely megjelenik a Rákóczi-évfordulóra, nem is Rákócziról szól, hanem titkos unokájáról, aki Mária Terézia idején inkognitóban él, fő célja pedig, hogy kibéküljön az uralkodóval. Miután ez megtörténik, Mária Terézia ajánlólevelével a zsebében önkéntes száműzetésbe távozik, mégpedig Mikes Kelemen mellé Rodostóba, de előtte elmondja a királynőnek, hogy jobb, ha Mária Terézia nem kívánja, hogy élő emlékoszlopnak megmaradjon az országban egy Rákóczi-ivadék, ki folyton emlékeztesse a nemzetet arra, amit tanácsosabb elfelejtenie.xvi
Enyhébb változat, amikor az író a direkt konfrontációt kerülő módon szövi a cselekményt. Újfalussy Amadil ifjú hőse nagybeteg húga látogatására két nap eltávozási engedélyt kap Rákóczitól, így éppen távol marad a majtényi síkról, tehát a regényben nem is kerül említésre, hogy a kurucok itt tették le a fegyvert.xvii
Ami még egy évforduló alkalmából a közbeszédbe kerülő megemlékezések köréből e regények témájául választatik, az a Napóleon elleni 1809-es háború, annak is győri csatája. Az ütközet elvesztése ellenére e témát is a szabadságeszme terjesztésére igyekeznek a szerzők felhasználni. A megoldandó feladat itt is a „problémamentes” szabadságpártiság megalkotása, amely ebben az esetben azt jelenti, hogy a magyar főszereplő ne az osztrák seregben harcolva tűnjön fel, hanem a cselekmény során a szabadsághozó hős Napóleon oldalán anélkül, hogy hűtlenséggel vagy hazaárulással lenne vádolható. Rákosi Viktor Kisbürgözdtől Vaterlóig című regényében a franciákhoz véletlenül odakerülő legényt azzal buzdítják csatlakozásra a francia katonák, hogy nem baj, ha magyar, beállhat, hiszen a francia császár zászlaja alatt a világ minden nemzete szolgál és büszke rá, és ha most a franciák el is verik az osztrákokat, utána biztosan békét kötnek, sőt, szövetséget, így nem kell saját vérei ellen harcolni.xviii
Igen különös módon a honfoglalás ezredik évfordulójának előkészítésével és ünneplésével járó „hazafias hőemelkedés”xix semmilyen módon nem jelenik meg a vizsgált korpuszban. Nyilván ezt az is okozza, hogy a hirtelen milleniumi „konjunktúra” inkább a kisepikai műfajoknak kedvezett, a „kereslet” növekedésével a szerzők csak rövidebb történelmi elbeszéléseket és régebbi mondák rövid irodalmi feldolgozásait ontva voltak képesek lépést tartani. Erre álljon itt például Gaál Mózes műve, a Hun és magyar mondák, vagy Benedek Elekéi: Magyar mese és mondavilág, A honfoglalás mondái, A tatárjárás mondái stb. a 19. század végén számos kiadást értek meg.xx Ugyanakkor ez az egyszerű tény nem magyarázza meg kielégítően a szinte teljes hiányt, ugyanis a hun-magyar mondakör egyetlen, a mi kritériumunknak is megfelelő (gyermekhős) regénye Gárdonyi Géza Láthatatlan embere, más nagyepikai munkákról nincs tudomásom.
Az első világháború végétől a trianoni békeszerződésig megjelenő szövegekben a tárgyul választott témák jelzik a vesztes háború tragikumát. Az 1848/49es szabadságharc többé nem kerül elő, helyette a tatárjárás időszaka kerül előtérbexxi vagy bármelyik későbbi korszakból egy-egy vár ostroma, feladása körül forognak az események, ahol a legdicsőbb eredmény a vár védői szabad elvonulásának biztosítása lehet.xxii
Az 1921 és 1945 közötti időszakban elsősorban Trianon sokkja konstruálja a regények tartalmát.
A domináns történelmi korszak pedig a török hódoltság (1541-1686) időszaka. A szerzők szinte kivétel nélkül jó érzékkel ismerik fel és használják ki a három részre szakadt Magyarország interpretációs ekvivalenciájának lehetőségét. A narratívák általános jellemzőjeként a dualizmus korának töröktárgyú regényeihez képest az implikációs különbségek szembetűnőek, a hangsúly természetesen a területi megosztottságra tolódik (Habsburg királyság – Erdély – oszmán uralom alatti területek). A cselekmény színteréül a történetek nagy részében a magyar-török határ valamelyik települése szolgál, minden esetben alluzióval az 1920-ban elcsatolt, megszállt hajdani magyar területre.xxiii Szerzőink szinte azonos koreográfia mentén cselekményesítenek narratíváikban, a főhős fő motívuma a legtöbb esetben a megszállástól való személyes érintettsége. Vagy saját birtoka is a török fennhatóság alá került terület része lett, vagy a közvetlen határvidéken élve saját magának is kötelessége az agresszor elleni védekezés.xxiv Újabb, a cselekményszövésben konstansan azonos elemként szerepel az is, hogy a főhős az idegen megszállóval nem csak harccal száll szembe. Ismeri a török nyelvet, így kémként, beépített emberként vethető be, tehát az elfoglalt területre utazik, tudva és felvéve az idegen szokásokat.xxv
Vagy, ha nem is kifejezetten hazára javára jár el titokban az idegen földön, akkor is hosszabban időzik idegen/megszállt területenxxvi, ekként a szövegek narratívájából különösképpen kiolvasható a magyarság megőrzésének fontossága idegen földön – ez a diskurzus kanonizálódott eleme lett.
Következő elemzési szempont a tartalom változatainak vizsgálata a szerzők felekezeti hovatartozásának tükrében.
Ahogy a bevezetésben említettem, protestáns szerző szinte alig fordul elő a regények alkotói között. Ez a tény igencsak meglepő, mivel a protestánsoknak a magyar nyelvű oktatáshoz viszonyuló pozitívabb attitűdje, valamint a politikai – kulturális – irodalmi életben a korabeli magyar ajkú népességen belüli arányához képest jelentősebb szerepe, olykor többsége volt. Különösen azért is érdekes ez, mivel a protestánsok ideológiai-kulturális túlsúlyukat más médiumokon keresztül közvetítették, közülük s reformátusok deklaratíven „magyar nemzeti egyházként” határozták meg magukat. A reformátusok a vallási és nemzeti eszmék specifikus összeolvasztását propagálták és terjesztették is. Protestáns történészek témába vágó írásai, a felekezeti publicisztika és az egyházi beszédek egyaránt hangsúlyozták, hogy a szabadságszerető, független, semmiféle hatalmi korlátozást nem tűrő igazi magyar csak protestáns, ezen belül is csak református lehet.xxvii Ugyanakkor a nemzetépítés infrastruktúrájának ezt a kézenfekvő elemét az ifjúsági irodalomban alig vagy egyáltalán nem használták ki.
A protestáns szerzők hiánya is tartalomstruktuáló tényező, mivel így nem kerülnek tárgyalásra a sajátlagosan protestáns témák, például nincs utalás a Bocskai István vagy a Bethlen Gábor által vezetett 17. századi rendi szabadságküzdelmekre. (E mozgalmak egyben a vallás szabadságáért is folytatott küzdelmek voltak, ezért tartoztak kifejezetten a protestáns történetírók és szépírók kedvencei közé.xxviii)
Ami az egyéb felekezetspecifikus törésvonalakat illeti, szólni kell még arról a nem igazán váratlan tényről, hogy a zsidó szerzők száma is nagyobb a magyar népességen belüli arányához képest, ugyanakkor az ő felülreprezentáltságuk a társadalmi-kulturális- gazdasági életben közismert.
Az izraelita vallásúak narratívái beilleszkednek az általános, hivatalos nacionalista diskurzusba, tehát ezek a textusok visszatükrözik a zsidóság asszimilálódási folyamatát.xxix
Nem szignifikáns, de néhány narratíva esetében kimutatható, hogy a tárgyává választott történelmi korszak bemutatása kapcsán nem a szerző felekezeti hovatartozásából elvárható standardot vonultatják fel, hanem leginkább azokat a kvázi normatív jegyeket, amelyek a korszakban többé - kevésbé az egységes álláspontnak alkották lehetséges elemeit.
Itt utalnék vissza az előbb elmondottakra a protestánsok 19. századi kultúraformáló túlsúlyáról, amely a vallás szempontjából azt jelenti, hogy a felekezetet váltó, azon belül is a római katolikus vallásra áttért zsidó szerzők, az egyetlen unitárius író, valamint a katolikusok némelyike a katolikus helyett a protestáns vallást tartja alkalmasabbnak regényeiben arra, hogy a főhős valláson alapuló nemzetszeretetét kifejezze.xxx
Külön érdekesség, hogy az a néhány szerző, akik a protestáns egyházaknak a nemzeti mozgalmakkal való hagyományos azonosítása miatt – más vallásfelekezethez tartozásuk ellenére - protestánsként léptetik fel a főhőst, odáig már nem jutnak el, hogy egyúttal a hagyományosan a protestáns tudathoz tartozó szabadság- és a függetlenségvágyat is tematizálják, tehát, hogy a protestáns történetszemlélet jegyében írjanak.
Érdemes elemezni a vallás általános megjelenését és a nemzettel való kapcsolatát is a szövegekben.
Tudjuk, a nacionalizmus mint értelemadó rendszer és mint hivatkozási alap a 19. században felváltotta a vallást, a nemzeti ideológiák mind Nyugat-, mind Kelet-Európában sok tekintetben kvázi vallási jelentés-rendszerekhez kötődtek. Az adott 19. századi kontextusokban a vallás és a nacionalizmus konkuráló viszonyulásként is kerülhetett egymás mellé, vagy szimbiotikusként jellemezhető, szerves kapcsolat is létrejöhetett közöttük.xxxi
A következőkben tehát a vallás és a nacionalizmus funkcionális összefüggését kívánom a szövegek tekintetében körüljárni. Ehhez azt tartottam érdemesnek megvizsgálni, hogy a nacionalizmus és a vallás hogyan, hányszor szerepel a szövegben, illetve milyen kölcsönhatásban van a szövegben előforduló többi identitásképző elemmel. Vagyis, hogyan fordul elő együtt a haza, a nemzet, a hazafiság – és Isten, a kereszténység, valamint egyéb vallásos és kvázi vallásos cselekvések fogalmai. Fontosnak tartottam mindezeket egy harmadik fogalommal, a szabadság fogalmával kibővíteni, hogy kiderüljön az értékek sorrendje.
Nem meglepő, hogy a gyermekhősöket szerepeltető történeti regényekben a nacionalizmus szinte minden esetben végső értékként jelenik meg. Ugyanakkor a diskurzus rendjében második meghatározó értékként a vallás és a annak konnotációja, holdudvara szerepel. A szövegek túlnyomó többségében tehát a nemzet és szabadság fogalmai elválnak egymástól, mintegy „befurakodik” közéjük a vallás.
A szövegek alapján a vallás(osság) a diszkurzív térben mint végső legitimáló érv, vonatkoztatási pont helyezkedik el, mint a diszkurzív keret legkülsőbb kerete, amelyen belül egy belső körben a nemzeti érzés mint legelső érték működik.
A vallásosság ugyan a legtágabb, transzcendentális vonatkoztatási pont, de mégis a nemzeté az értékek sorrendjében az elsőség, mivel a nemzeti érzés, mint öntudatlan ősérzés tör elő a hősöknél, a hazaszeretet mint a priori kódolt, „az ideák világából származó” igazság fejeződik ki – illetve tör elő hirtelen a gyerekekből, Isten jelen van úgy is, mint „társadalmi intézményesülés”, mint a szocializáció része a kis főhősök életében. Persze a közvetlen kapcsolat is kifejeződik: az a toposz, hogy a gyerekek kapcsolata közvetlen az Istennel, ráerősít a nemzet szakralizáltságára is.xxxii
A szövegek szüzséjéből kibomló kulturális konfiguráció értelmében a vallásosságot főként a nők hordozzák. Tehát gender színezetű a retorika, melyre csak egy példa álljon itt: kifejezetten kedvelt elem az a jelenet, mikor az ifjú hőshöz közelálló leányok-asszonyok oltárterítő hímzéssel foglalatoskodnak elmélyülten.xxxiii
Ellendiskurzust tulajdonképpen csak a nagy magyar regényíró, Mikszáth Kálmán (1847-1910) jelent, akinél felekezeti és nemzeti semlegesség sőt, majdhogynem közöny mutatkozik, hőseinek fő célja a nemesség megszerzése, semmi egyéb.xxxiv
A két világháború közötti munkákban a nemzet-vallás tematizálása jóval homogénebb retorikájú.
Trianont követően fontos funkció hárult a katolikus egyházra: a keresztény-nemzeti ellenforradalom ideológiai és politikai programjában a hivatkozások szintjén éppúgy, mint a gyakorlatban közvetlenül komoly befolyásra tett szert a klérus. Állam (politika) és egyház együttműködése teljesebb és zavartalanabb lett ekkoriban mint volt a századfordulón. A kurzus ideológiai támaszaként a katolicizmus kifejezetten teret nyert, erre jó példa növekvő iskolai befolyása is.xxxv
Az ekkor megjelent munkák már címükben is többször utalnak vallásos tartalmakra. (pl. Szent László király kis apródja, Krisztus apródjai stb.)
Állam, nemzet és katolicizmus összefonódását mutatják az ekkor keletkezett regények is. Ezt jól példázza az egyik regénybeli eset, mikor az egyik ifjú főhős szinte harcba szállni sem akar a tatárok ellen, annyira szeretné magára ölteni a szerzetesi csuhát, hogy a kereszttel harcoljon inkább békésen. Persze a történet előrehaladtával sikerül megoldania az egyidejű kereszt- és kardfogást.xxxvi Vagy egy másik történetből a főhőst támogató ügyvéd Hungária (Magyarország) nevében Mohamed ellen folytat pert.xxxvii
Ami még a Trianon utáni időszak regényeiben észlelhető tendencia a nemzet-vallás kapcsolatot illetően: olvasható olyan szöveg, ahol a nemzetkarakterológia Beöthy-féle vonaláraxxxviii, vagy a Herman Ottó-féle elképzelésekrexxxix hasonlító koncepció érvényesül: egy-egy szerző a magyarok kulturális jellemzőit a nomád tulajdonságokra vezeti vissza. Vagyis megjelenik, hogy a magyarok természetes módon is vallásosak voltak, a tudatos, kollektív szolidaritás, becsületesség jellemzi őket, valamint, hogy a szabadság és alkotmányosság intézményei már a kezdetektől léteztek.xl
A következőkben a nemzetkarakter alakulását tárgyaljuk a gyermek- és fiatal hősökben.
A gyermekhősök sematikus fejlődési utat járnak be ezért személyes tulajdonságaikra csak röviden térek ki. A magyar nemzeti karaktert eléggé sablonosan jelenítik meg, leginkább moralizáló hangnemben.
A gyermek-ifjú hős mindig bátor, erkölcsös, erős, higgadt, tűri a csapásokat és természetesen semmi körülmények között sem feledkezik meg kötelességeiről. Érdekesebb tulajdonsága viszont, hogy minden korszakban nemcsak találékony és friss eszű, de művelt is, képzettségének említése csak egy hajszállal marad el hősiességének taglalásától.xli Származására nézve pedig szinte mindegyikük az úri középrend tagja, alig néhány műben akad csak paraszti származásúxlii.
A magyar karakter alapjául szolgáló tényezők közül (közös történelem, intézmények, tájak) a földrajzi tényezőt tárgyalom még röviden. Az egyetlen földrajzi tényező, amely egyáltalán kimutathatóan visszatér több regényben mint identitásképző elem és ráadásul a nemzetet és a vallást és sajátlagosan magyar karaktert összekapcsolja – a láp. Ahol megjelenik, ott abszolút társadalmon kívüli tér lesz, amely viszont így közvetlenül az isteni fennhatóság alá tartozik, de egyszersmind az ország integráns részeként szerepel, amely tájnak az előnyeit csak a beavatottak, a valódi magyarok ismerik fel és tudják hasznosítani.xliii
Végezetül az ifjúság számára íródott történelmi regények saját kulturális-történeti kontextusuk diszkurzív, hatalmi stratégiái leképezésének, a gyermekeknek szóló hősminták áthagyományozásának esetében szintén mérvadó lehet Pierre Nora a lieu de mémoire-okkal kapcsolatos megfigyelése: nem túlzás azt állítani, hogy többnyire jól érzékelhetően ideologikus, didaktikus és erőteljesen intencionált, vulgarizált tömegáruként funkcionáló termékekkel van dolgunk. Mindemellett azt is számításba kell venni e történelmi regények interpretálásakor, hogy ezek a természetükből fakadóan „nem elsősorban a kollektív emlékezet tárgyiasításai, hanem az adott politikai diskurzust ideológiailag „támogató” emblémák, melyek inkább a legitimációt szolgálják, mint a közösség kollektív tudatát erősítik.”xliv
Jegyzetek
i Brantlinger, Patrick –Thesing, William (szerk.): A Companion to the Victorian Novel. Massachusetts: Blackwell Publishing, 2002. 224. p.
ii Hamnett, Brian: Fictitious Histories: The Dilemma of Fact and Imagination in the Nineteenth-Century Historical Novel. In: European History Quarterly. Vol. 36 No.1 (2006), 38. p.
iii Bokányi Péter: Ahogyan sohasem volt. Szombathely: Savaria Unversity Press, 2007. pp. 49-51.
iv De Groot, Jerome: The historical novel. London, New York: Routledge, 2010. 88.p.
v Skjonsberg, Kari: Nationalism as an Aspect of the Historyof Norwegian Children's Literature, 1814-1905. In: Nikolajeva, Maria (szerk.): Aspect and Issues in the History of Children's Literature. Westport, London: Greenwood Prress. 1995. 105. p.
vi De Groot, Jerome: i.m. 89. p.
vii Csillag István: Filológiai morzsák a magyar gyermekirodalom történetéből. In: Szépirodalmi Figyelő. 3. évf. 1. sz. (2004) pp. 82-85.
viii Remellay Gusztáv: Julcsa, a század leánya. Pest : Müller Ny., 1857. 143 p., Uő.: Józsa, a kis jancsár. Pest : Müller Ny., 1857. 157 p.
ix A lehetséges szerzők névsorához kiindulópontként lásd:
Komáromi Gabriella: Elfelejtett irodalom. Budapest : Móra, 2005. pp. 231-232.
x Sinkó Katalin: A valóság története, avagy a történelem valósága. In: Lélek és forma. Magyar művészet 1896-1914 Bp. : IPV : MNG, 1986. 57. p.
xi Rákosy Viktor: Hős fiúk. Budapest : Singer - Wolfner, [1900.] 21.p.
xii Rákosi Viktor: A bécsi diákok. Budapest: Lampel, 1911. 131. p.
xiii Lengyel Laura: Asztalos Pál Budapest: Lampel, 1905. 73.p. , 79-80.p.
xiv Gárdonyi Géza: Egri csillagok. 2. köt. Budapest: Légrády, 1901. 57.p., 69.p.
xv Gaál Mózes: Vitézség és haza. Budapest: Stampfel, [1892] p. 29-42.
xvi Tábori Róbert: Bujdosó Gergely. Budapest: Singer és Wolfner, [1905.] p. 145-151.
xvii Újfalussy Amadil: Küzdelem a dicsőségért. Budapest: M. Keresk. Közlöny, [1907.] 96 p.
xviii Rákosi Viktor: Kisbürgözdtől Vaterlóig. Budapest: Lampel, 1913. 87.p.
xix Herczeg Ferenc elnevezése, idézi Komáromi Gabriella: i.m. 225. p.
xx Komáromi Gabriella: i.m. 234.p.
xxi Donászy Ferenc: A csúcshegyi vár; Fulkó lovag. Budapest : Táltos, 1920. 124 p., 124 p.
xxii Könyves Tóth Kálmán: A Thököly árvák. Budapest : Légrády, [1918]. 152 p.
xxiii Pl.: Avar Gyula: Gergely deák. Budapest : Fráter és Tsa., 1933. 25.p.
xxiv Fábián Gyula: Gábor diák. Budapest : Dante, [1930]. 149-151. p.
xxv Avar Gyula: i.m. 57-66. p.
xxvi Székely Nándor: Krisztus apródjai. Budapest : Szt. István Társ., [1928]. 227 p.
xxvii Brandt, Juliane: A nemzeti történelem protestáns koncepciója az első világháborúig. In: Abloczy Balázs et al. (szerk.): Hagyomány, közösség, művelődés. Tanulmányok a hatvanéves Kósa László születésnapjára. p.150-154.
xxviii Brandt, Juliane: i.m.155. p.
xxix Tábori Róbert: Szabadsághősök. Budapest: Singer - Wolfner,1894. 207 p.; Uő.: Bujdosó. 1905.; Uő.: Magyar vitézek Párisban. Budapest : Singer és Wolfner, [1906] 137 p.; Farkas Pál: Egy magyar fiú Napoleon seregében. Budapest : Singer-Wolfner, [1912]. 80 p.; Dánielné Lengyel Laura: Bánk Judit. Budapest : Lampel, [1920 körül] 82 p.; Bokor Malvin: Velencések. Budapest : Szent István Társ., [1924]. 164 p.
xxx Pl.: Lengyel Laura: i.m. 1905. p. 34-37.; Farkas Emőd: Diákhősök. Budapest : Magyar Kereskedelmi Közlöny, [1902] 47., 57. p; Fanghné Gyujtó Izabella: A szabadságharc idejéből. 1847-1850. Budapest: Singer - Wolfner, 1910. 19. p.
xxxii Csak néhány példa: Herczeg Ferenc: A hét sváb. Pest : Bucsánszky, 1867. pp. 14-15., 120..;Tábori: Szabadsághősök. 1894. 42-47, 50, 59-62, 64; Újfalussy: i.m. 77.p; Bokor Malvin: Árpádvér. Budapest: Szent István Társ., [1927]. 10.p.
xxxiii Újfalussy: i.m. 15.p., Fanghné: i.m. 17.p.
xxxiv Mikszáth Kálmán: A két koldusdiák. Budapest : Révai, 1892. pp. 26-33.
xxxv Gyáni Gábor, Kövér György: Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig. Budapest: Osiris, 1998. 205.p.
xxxvi Székely Nándor: A siklósi árvák. Budapest: Szt. István Társ., [1937]. 256 p.
xxxvii Fábián Gyula: i.m. 1930. 74.p.
xxxviii Trencsényi Balázs: A nép lelke. [Budapest]: Argumentum, Bibó I. Szellemi Műhely, 2011. pp. 347-348.
xxxix Trencsényi Balázs: uo. 2011. pp. 350-351.
xl Pál Ödön: Szent László király kis apródja. Budapest: Szent István Társ., [1927]. 4. p. vagy Gilde József: A gyermekvezér. Budapest : Dante, [1938]. pp. 50-51.
xli Lásd pl.: Donászy Ferenc: Egy magyar diák élete Mátyás korában. Budapest: Athenaeum, [1892]. 352 p.; Mosdóssy Imre : Az ősi ház. Budapest: Singer - Wolfner, 5-7.
xlii Lengyel Laura: i.m. 84.p.
xliii Móra Ferenc: A rab ember fiai. 1908. http://mek.niif.hu/00900/00977/00977.htm#9 Letöltés dátuma: 2012.06.24.; Gilde József: i. m. 1938. p.23-34.; Farkas Pál: Egy magyar fiú Napoleon seregében: elbeszélés. Budapest: Singer-Wolfner, [1912]. 80 p.
xliv Idézi Lajtai L. László: Nemzeti vagy felekezeti történelem? A nemzeti történelem diskurzusa az első magyar történelemtankönyvek Szent István-képének vizsgálatán keresztül. 1777-1848. Korall, 2004. 15-16. sz. 208.p.