Letölthető változat (pdf)

Gyurcsó Júlia:

Id. Szinnyei József szakmai pályaképe

 

„Gutta cavat lapidem!”[1]

(Id. Szinnyei József)

 

 

A legnagyobb magyar bibliográfusként emlegetett id. Szinnyei József monumentális életműve, számos kitüntetése és címe („királyi tanácsos, a Magyar Nemzeti Múzeum osztályigazgatója, nyugalmazott 1848/49-iki honvédfőhadnagy, az 1848/49-iki honvédegyletek igazgató választmányi tagja, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsának tagja, a Petőfi-Társaság, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság és a komáromi Jókai-Egyesület tiszteletbeli tagja, a Magyar Történelmi Társulat alapító és választmányi tagja, a Kisfaludy-Társaság alapító tagja, a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság igazgató-választmányi tagja, a Komárom-vármegyei és városi Múzeum-Egyesület tiszteletbeli tagja, Komárom szabad királyi város díszpolgára”[2]) klasszikus tudományos életpályát, fiatalon elnyert elismertséget, majd folyamatosan felfelé ívelő szakmai karriert sejtet, és senki sem gondolná, hogy id. Szinnyei József közel negyvenhárom évesen (1872. december 23-án[3]) foglalhatta csak el az egyéniségének, szükségleteinek leginkább megfelelő munkakört (ekkor lett könyvtáros), azaz valódi helyét a társadalomban. Fő művéhez, a „Magyar írók élete és munkái” című monumentális vállalkozásához hatvanévesen látott hozzá; egy kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy: „akkor kezdte meg korszakos műve írását, mikor más ember le szokta tenni a tollat.”[4]

Az elismertséghez, vagy mai szóval élve: a sikerhez vezető út Szinnyei számára nem volt kikövezve, -elsőgenerációs értelmiségiként- meg kellett küzdenie minden egyes lépcsőfokért! De ő ezzel nem törődött és bizonyára azzal sem (amin anyaggyűjtésem során, egyik kedves kollégánk őszintén meglepődött), hogy fia előbb lett az Akadémia tagja, mint ő.

Szinnyei nem címekért, rangokért dolgozott; egyetlen vágy fűtötte: a nemzet számára hasznosat, maradandót létrehozni, mert tudta, hogy ez a hazaszeretet legszebb formája. Barátjához, Abafi Lajoshoz írt levelében ezt így fogalmazta meg: „Amit tettem, azt a közjóért tettem, egy porszem az közművelődésünk nagy épületéhez, melynek fölépítéséhez minden jó hazafinak, tehetsége szerint hozzá kell járulnia.”

 

Id. Szinnyei József tudós-könyvtáros 1830. március 18-án -Ferber József néven-, Rév-Komáromban (ma: Komárno / Szlovákiában), nemesi címmel is rendelkező, jómódú polgárcsalád fiaként született. Korán (hatévesen) árvaságra jutott, tizenöt éves koráig apai nagynénje nevelte, később pedig sógorai vállalták gyámfelügyeletét.

Gimnáziumi tanulmányait 1839 őszén kezdte meg a komáromi Szent Benedek-rendiek iskolájában. A második és harmadik osztályt Nyitrán végezte a piaristák főgimnáziumában (hogy elsajátítsa a tót nyelvet), majd negyedik, ötödik és hatodik osztályba újra Komáromban járt.

1845-ben már a pesti egyetem elsőéves bölcsészhallgatója. A második évfolyamot Győrben végezte, majd 1848 őszétől a győri akadémia jogi karán is megkezdte tanulmányait, ám ezt nemzeti forradalmunk és szabadságharcunk derékba törte.

 

A tizennyolc éves ifjút az események teljesen magukkal ragadták: eljárt a Pilvaxba, hallgatta a márciusi ifjak tüzes beszédeit, Kossuth parlamenti felszólalásait, majd –nemzeti hovatartozása, hazafias érzelmei nyomatékosítása céljából, egy 1848. július 29-én kelt miniszteri engedéllyel,- nevét Ferberről „Szinnyey”-re, majd demokratikus érzelmei kifejezéséül a nemesi származásra utaló „y”-t „i”-re, vagyis „Szinnyei”-re változtatta. Ezt követően Komáromba ment, ahol beállt közhonvédnek, 1849. október 3-án viszont már főhadnagyként kényszerült kapitulálni.

 

A szabadságharc könyörtelen leverése szinte sokkolta az egész nemzetet. Az események hatása alatt eleinte Szinnyei sem tudta, mihez kezdjen. Komolyan foglalkozott az emigrálás gondolatával, végül mégis maradt, és sógora (Beöthy Zsigmond) ügyvédi irodájában dolgozott, mint gyakornok, mellette pedig angolul, franciául és olaszul tanult, 1853-ban pedig házasságot kötött Gancs Klementinával, egy Pozsony megyei földbirtokos lányával.

 

Szinnyei az ügyvédi pályát -kezdettől- csupán pénzforrásnak tekintette; ez a magyarázata annak, hogy –hozzájutván örökségéhez- félbehagyott jogi tanulmányait nem fejezte be. Szomjazott viszont a könyvek, a könyvtár, a kutatómunka után, így 1854-ben családjával Pozsonyba költözött, ahol tíz éven át egy ügyvédi irodában, majd 1869 tavaszáig a Hungária Biztosító Társaságnál állt alkalmazásban, ám a kenyérkereső tevékenység mellett –Nagy Iván kérésére- családtörténeti/genealógiai kutatásokat folytatott a pozsonyi könyvtárak és a vármegyei levéltár gazdag anyagára támaszkodva. Itt kötelezte el magát a kutatómunka mellett és ekkor (1859/60.) kezdett körvonalazódni benne egy olyan életrajzi lexikon létrehozásának gondolata, mely minden magyar író adatait és főbb munkáit tartalmazná.[5] (Célja –a számvetésen / összefoglaláson túl- kultúránk felmutatása, ezáltal pedig nemzeti önbecsülésünk fokozása volt. Az egykori 1848-as főhadnagy így folytatta harcát az idegen elnyomás ellen, a független, önálló magyar államért!)

A szenvedéllyel gyűjtő irodalomtörténész-„szerep”-et Szinnyei első önmegvalósítási törekvésének is tekinthetjük. Gyakorlatilag ebből a szinte belső szükségletből fakadó tevékenységből nőtt ki később az egész életpálya!

 

Id. Szinnyei József hamarosan letette életműve második tartóoszlopának alapját is: Miután a Pressburger Zeitung melléklapjának, a „Pannonia”-nak az 1848. júliusi számában (melyben Wigand a pozsonyi hírlapirodalmat ismertette,) megrökönyödve látta, hogy az első magyar hírlapot[6] alig említette, mélyreható hírlaptörténeti kutatásokba kezdett[7], majd 1861-től -Pákh Albert, a Vasárnapi Ujság felelős szerkesztője felkérésére- megkezdte a magyarországi hírlapirodalom ismertetését, ami egy –az összes magyar hírlapot és folyóiratot tartalmazó- rendszerezett jegyzék volt. Ez a könyvészeti jellegű publikáció tekinthető Szinnyei bibliográfus-szerepköre első szárnypróbálgatásának.

Id. Szinnyei József 1862-től állandó munkatársa lett a Vasárnapi Ujságnak. Folyamatosan jelentek meg hírlaptörténeti és helytörténeti jellegű (elsősorban komáromi vonatkozású) cikkei a hetilapban. (A hazai hírlapok születéséről, illetve megszűnéséről szóló, éves rendszerességű tájékoztatója 1894-ig itt jelent meg, 1895. és 1905. között pedig a Magyar Könyvszemle mellékleteként.)

A periodikumokkal való intenzív foglalkozás során világossá vált Szinnyei számára, hogy a hírlapirodalom nemcsak a nemzeti kultúra szerves részeként képvisel felbecsülhetetlen értéket, hanem tudományos kutatások forrásaként is nélkülözhetetlen. A felismerést tett követte: intenzív hírlapgyűjtésbe kezdett, felvette a kapcsolatot és csereviszonyba lépett számos bel- és külföldi gyűjtővel.

Az 1860-as évek tehát lázas irodalom-, periodika- és bibliográfiatörténet kutatással teltek. Mindemellett lejegyzett minden szülővárosa, Rév-Komárom történetére vonatkozó adatot és lemásolta a kezébe kerülő gyászjelentéseket is.

 

Amikor 1869-ben a Hungária Biztosító fuzionált a pesti Nemzeti Biztosító Társasággal, Szinnyei –tisztviselőként, családjával együtt,- a fővárosba költözött. 1872-ben azonban ez a szervezet is tönkrement. Ekkor id. Szinnyei József az Egyetemi Könyvtárba került (másod-könyvtártisztként), és kezdetét vette az elhivatott könyvtáros-szerepkör kibontakozása is.

Az álláshoz a magyar irodalomtörténet-írás atyjaként számon tartott Toldy Ferenc juttatta, aki felfigyelt a lelkes magánkutató –Vasárnapi Ujságban megjelenő- könyvészeti összeállításaira és hírlaptörténeti cikkeire. Szinnyei egyik[8] visszaemlékezésében –a rokonlélek melegével- így írt jótevőjéről: „Toldy Ferenc, mint könyvtárnok a könyvet édes gyermekének tekinté, s ha egy általa még nem ismert példány akadt a kezébe, szívéhez szorította azt és ragyogó szemmel mutogatta mindenkinek… Toldynak köszönhetem…, hogy az egyetemi könyvtárhoz jutottam…” „A fizetés szerény 600 frt …, de én ezzel nem törődtem.”[9]

A már idézett „Könyvtári emlékek” című írásból azt is megtudhatjuk, hogy kezdetben nehéz körülmények között dolgozott: A „farkasordítóban”, ahonnan ki kellett hoznia a kért könyveket, még télen is hidegebb volt, mint az utcán. A fő gondot mégis a száznyolcvan-ezer kötetnyi számozatlan dokumentum jelentette. „Az egyetemi könyvtár rendezéséről”[10] szóló cikke azonban már nagy átalakulásról tudósít: 1875-ben (a régi helyén) felépült a könyvtár mai épülete, melynek berendezésében és a gyűjtemény költöztetésében, majd rendszerezésében –az 1875. április 26-án ideiglenes első könyvtárőrré (vagyis az igazgató utáni első számú tisztviselővé) előléptetett- Szinnyeinek meghatározó / irányító szerep jutott! De ne szaladjunk ennyire előre, kövessük végig a kezdetektől a tudós-könyvtáros hivatás kibontakozását!

 

Az Egyetemi Könyvtár állományának rendezése során és a főváros más gyűjteményeinek anyagából Szinnyei újabb adatokkal egészítette ki korábbi kutatásait, lankadatlan szorgalommal gyarapította az életrajzi lexikon anyagát. A külföldi folyóiratok / hírlapok beszerzéséről azonban le kellett mondania: „…midőn hirlapanyagom a 12 ezer számot meghaladta, meggondoltam a dolgot, mert nagy családom… és aránylag mindig kis szállásom volt, tehát a gyűjtéssel felhagytam és gyűjteményem külföldi példányait (minthogy akkor még hirlaptárról szó sem volt), egyik londoni gyüjtőmnek engedtem át.”[11]

A magyar vonatkozású újságokat viszont továbbra is beszerezte, és miután tudatosult benne, hogy tartalmi feltárás nélkül a folyóiratok információs értéke idővel elvész, szorgalmazta cikkbibliográfiák létrehozását is. Ennek eredményeként kapott megbízást 1873-ban a MTA-tól a „Hazai és külföldi folyóiratok magyar tudományos repertóriuma” anyagának összegyűjtésére és a cikkbibliográfia megszerkesztésére.[12] Szinnyei nyolckötetes cikkbibliográfiát tervezett, de ebből csak három kötet valósult meg: 1874. novemberében jelent meg az első magyarországi cikkbibliográfia, a történelmet és segédtudományait feldolgozó magyar tudományos repertórium első osztályának I. kötete, az 1778-1873 között megjelent magyarországi folyóiratok, évkönyvek, naptárak és iskolai értesítők releváns írásainak címével és lelőhelyével. Ezt a munkát két év múlva, 1876-ban a második osztály I. kötete követte „Természettudomány és mathematica” alcímmel, mely az 1778-1874. között kiadott hazai szaklapok, folyóiratok, évkönyvek, naptárak és iskolai értesítők alapján készült. (A harmadik kötet –finanszírozási gondok miatt- csak közel tíz év múlva követte őket.)

 

A könyvészeti munkák mellett, a tehetséges első őr keze alatt az Egyetemi Könyvtárban is égett a munka: 1876 január 28-án mind a 200000 kötet az új helyén sorakozott![13] Minden egyes dokumentumot megszámoztak, katalogizáltak, a legkeresettebb és legértékesebb könyveket különválogatták. Az új olvasóteremben több, mint kilencezer kötetes kézikönyvtárat hoztak létre, melynek cédulázását, majd nyomtatott katalógusának elkészítését is Szinnyei végezte. 1876. február 1-jén[14] fogott hozzá a 9381 kötetből álló, 4423 mű formai feltárásához, és március 23-án már meg is jelent a kézikönyvtár nyomtatott, betűrendes címjegyzéke.[15] Ennek előszavából kitűnik, hogy Szinnyei szerette volna a műveket szakrendbe sorolni, mert meggyőződése, hogy az sokkal hasznosabb lett volna, de –idő hiányában- ezt későbbre halasztotta.

Szinnyei jó problémamegoldó- és rendszerező-, valamint nagy munkabíró képességének köszönhetően, az olvasóterem 1876. március 26-tól újra fogadta az egyetem tanárait, hallgatóit és a kutatókat!

Az állomány többi részének rendezése, a raktározási rendszer kidolgozása szintén a tudós-könyvtárosra várt, segítsége pedig Fraknói Vilmos volt.

Szinnyei katalógusokat is épített, példás odaadással tette használhatóvá a monumentális gyűjteményt. A könyvtár igazgatója, Horvát Árpád azonban alkalmatlannak bizonyult munkaköre betöltésére, ezért Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter felmentette állásából. A gyűjtemény igazgatói teendőinek ellátásával (1876. december 24-től) ideiglenesen id. Szinnyei Józsefet bízták meg.[16]

 

Az 1876-os év egyéb vonatkozásokban is jelentős a Szinnyei életmű számbavételekor: A Természettudományi Társulat –Toldy Ferenc emlékére- száz arany pályadíjas pályázatot hirdetett, a természettudományi és matematikai szakirodalom bibliográfiájának elkészítésére. A benyújtott tervdokumentációk közül id. és ifj. Szinnyei József közös pályaművét fogadták el, melynek célja a matematika, fizika, kémia, leíró természetrajz, orvostudomány, gazdaságtan és a műszaki tudományok bibliográfiájának összeállítása volt.

A fentieken túl ebben az évben indult Szinnyei irodalomtörténeti repertóriumának közlése is a Figyelőben (melyet 14 éven át, 1889-ig számos publikáció követett).

 

1877-ben, -amikor félmillió életrajzi- és könyvészeti adatokat tartalmazó cédulája volt már,- „Egy magyar irók névtárának terve” címmel, a Magyar Könyvszemlében közzétette a biobibliográfia tervét is. Tanulmányát bibliográfiatörténeti áttekintéssel indította, melyben szólt Czvittinger Dávid úttörő tevékenységéről, kinek 1711-ben megjelent Specimenje még latin nyelven vette számba a magyar írók műveit és elérte célját: bizonyította, hogy „egy nemzetnél sem vagyunk alávalóbbak”, továbbá megteremtette a magyar bibliográfia, azon belül pedig a biobibliográfia műfaját. Az írás érintette Horányi Elek, Bod Péter, Sándor István, Toldy Ferenc, Aigner Lajos, Márki Sándor, Ferenczy Jakab, Danielik József, Moenich Károly, Vutkovich Sándor, Szabó Károly és Kertbeny Károly könyvészeti tevékenységét is, majd a szerző arra a megállapításra jutott, hogy: „oly irodalomtörténeti segédkönyvvel, mely az írók életrajzát és szellemi termékeit hiánytalanul magába foglalná, mai napig nem rendelkezünk.”[17]

A biobibliográfiai előzmények felvázolása után, Szinnyei jelezte szándékát a korábbi munkák szintetizálására, majd részletesen közölte elképzelését „egy lehető teljes, irók rövid életrajzával egybekötött, magyarországi könyvészetről, mely minden magyar irótól Magyarországon megjelent könyvek czímét magában foglalná…”[18] Szólt a tervezett mű szerkezeti felépítéséről is, és hangsúlyozta, hogy elsősorban „eredeti kútforrások”-ra szeretne támaszkodni, majd tételesen fel is sorolta, hogy mit tekint primér forrásnak: „…eredeti vagy első forrásul tekintem az önéletrajzokat, arczképek köriratát vagy aláírását, a gyászleveleket és az egykorú hirlapok nekrológjait s életrajzait… igen ajánlható a szerzők által írt előszó, mely igen gyakran életadataik egy részét foglalja magában, úgyszintén, ha életrajzuk van a műhöz csatolva.”[19] Hangsúlyozta továbbá, hogy „A könyvek leczímezése magáról a könyvről történjék; a mennyiben könyvtáraink hiányossága miatt ez nem lehetséges, a gonddal szerkesztett részletes könyvészeti művek is segítségül veendők, de egyáltalán nem, vagy csak utolsó esetben használandók a könyvárusi katalógusok, miután ezeknél a könyvek czímei igen gyakran helytelenül rövidíttetnek és … az irási- és sajtóhibák igen gyakoriak.”[20]

Sajnos az igényesen felépített, tanulmányértékű cikk rosszkor és/vagy rossz helyen jelent meg, mert nem hozott érdemi előrelépést (mecénást, kiadót) a biobibliográfia ügyében.

 

„Bibliotheca Hungarica Historiae Naturalis et Matheseos = Magyarország természettudományi és mathematikai könyvészete 1472-1875” címmel azonban elkészült és a Természettudományi Társaság támogatásával meg is jelent (1878.) apa és fia –száz aranyat érő- közös pályaműve. E könyvészet egyedülálló, de mégsem annyira értékes, amint azt címe sugallja: hiányos adatai több helyen kiegészítésre szorultak. (Pótlásokat közölt hozzá később: Szabó Károly, Hellebrant Árpád és Apponyi Sándor.)

 

1878 októberében váratlan esemény árnyékolta be Szinnyei napjait. A miniszter nem őt, a megbízott (ideiglenes) igazgatót nevezte ki a könyvtár élére, hanem Szilágyi Sándort. (Szinnyeit pedig 1879-ben véglegesítették első őri állásában.) Ez méltánytalanság volt a gyűjteményt fáradhatatlanul rendező Szinnyeivel szemben, bizonyára el is szomorította, ám megtörni nem tudta!

 

1880. december 8-án kezdeményezte a Magyar Tudományos Akadémiánál is az életrajzi lexikon megjelentetését[21], de az illetékes bizottság –bővítést javasolva- elutasította kérelmét: „ne csak az önálló kiadásban megjelent művek szerzői, hanem … a folyóira-tokban … található értekezések irói is fölvétessenek a névtárba”[22]

Szinnyei a kudarc(ok) ellenére is kitartott elképzelése mellett és tovább dolgozott. Tevékenységéhez kiapadhatatlan forrásul szolgáltak a hírlapok (napi- és hetilapok), a folyóiratok, valamint a nagy könyvtárak (különösen a Széchényi könyvtár) katalógusai. Átnézte továbbá az összes addig megjelent bibliográfiát, életrajzgyűjteményt, használta Szabó Károly „Régi magyar könyvtár”-át és Petrik Géza könyvészeteit is.

 

„Alapítsunk hirlapkönyvtárakat!” címmel cikket közölt A Hon című folyóiratban, melyben példákkal alátámasztva a hírlapirodalom kulturális jelentőségét, történelmi forrásértékét, valamint a „periculum in mora”[23] elvére is rávilágítva, felvetette egy országos hírlapkönyvtár létrehozásának szükségességét. Ezúttal érvei meghallgatásra találtak, és 1884. június 30-án Trefort miniszter[24] megszavaztatta a szükséges összeget és megállapodtak az országos hírlapkönyvtár –különgyűjteményként való- felállításának részleteiről. Helyét a Magyar Nemzeti Múzeumban jelölték ki, mert annak Országos Széchényi Könyvtára rendelkezett a legnagyobb és egyben legrendezettebb hírlapanyaggal.[25] Ezt egészítették ki a budapesti Egyetemi-, az Akadémiai Könyvtár és a Nemzeti Casino anyagával, továbbá a Református Egyetem Ráday Könyvtárának duplumaival.

„Az új hirlaptár vezetésével és felállításával a kezdeményező id. Szinnyei József, akkor még az Egyetemi Könyvtár első őre, bizatott meg; feladatául az összes hazai hirlapok egybegyüjtése lőn kitűzve.[26] Ez az utolsó pont emberfeletti feladatot rótt a hirlaptár vezetőjének vállaira. Szinnyei, a munka és kötelesség akadályt nem ismerő embere, megtette, ami embertől telhetik: a lapok útján buzdította a közönséget a régi lappéldányok beküldésére; (1885-87-ig kormánysegéllyel[27]) beutazta az ország minden nevezetesebb városát és személyesen beszélte rá a könyvnyomtatókat és kiadókat a példányok pontos beküldésére, s figyelmeztette a hatóságokat a … törvény … betartásának ellenőrzésére.”[28]

Id. Szinnyei József ekkor (1884 júliusától 1888 novemberéig) délelőtt a múzeumi könyvtárban, délután pedig az egyetem gyűjteményében végezte feladatait. Mindemellett 1884-1889-ig történeti repertóriumot közölt a Hazánkban. (Kurrens anyag felsorolása 35 kisebb közleményen át.) 1885-ben pedig megjelent a „Hazai és külföldi folyóira-tok magyar tudományos repertóriumának „3.” kötete (I.-ső Osztály. Történelem és annak Segédtudományai, 2. kötet „Hírlapok, 1731-1880.” 1. rész.), amely az 1731-1880 között megjelent hírlapok történettudományi cikkeit tartalmazta. (Szinnyei 172 hírlap 714 évfolyamát dolgozta fel benne.[29]) Sajnos azonban az Akadémia nem tudta tovább felvállalni a repertóriumok kiadásának költségeit, így a cikkbibliográfia csonkán maradt, pedig elkészült kötetei nélkülözhetetlen forrásként szolgáltak a történészek és a feltárt szakterületeken tevékenykedők, illetve kutatók számára.

Még ebben az évben, majd az újabb elutasítás után 1886-ban ismételten, indítvánnyal fordult az Akadémiához, ami ezúttal az életrajzok terjedelmessége miatt, továbbá forráshiányra hivatkozva mondott „nem”-et. A tudós-könyvtáros mégsem adta fel: „A munka kiadása … elhalasztatott ugyan, de én az előírt terv szerint, évről-évre növekvő irodalmunkat szem előtt tartva, haladtam előre munkám megírásában.”[30]

A nyolcvanas évek közepétől, naponta elkészítette 2 író életrajzát. Persze akadtak kivételes esetek is, amikor hetekig dolgozott egyetlen életúton. Általa nagyra becsült személyek (pl.: Jókai), továbbá közéleti szerepet betöltő akadémikusok adatainak megszerkesztésére különös gondot fordított, nekik el is küldte kéziratát, vagy az első kefelenyomatot lektorálásra.

 

A hírlaptárban 2 napidíjas és egy szolga segítette munkáját, de a lapok korszerű feldolgozásához, a repertóriumok és a katalógusok szerkesztéséhez, valamint az olvasók kiszolgálásához ez a személyzet kevésnek bizonyult. 1888. november 9-én Szinnyeit áthelyezték –immár teljes munkaidőben, őri minőségben a Magyar Nemzeti Múzeum hírlapkönyvtárához.[31] Ezzel egy időben, az eredetileg önállónak indult hírlaptárat az OSZK osztályai közé sorolták be.

1889-re a lapok és folyóiratok bekötve, nyelvek szerint csoportosítva, betűrendben sorakoztak a polcokon. Szinnyei ugyanolyan szeretettel és odaadással gondozta és próbálta teljessé tenni a nemzet gyűjteményét, mint korábban a sajátját. Fáradhatatlanul dolgozott egy európai színvonalú hírlaptár létrehozásán: Betűrendes hírlapjegyzéket (= könyv alakú repertórium) szerkesztettek az 1780. óta megjelent összes magyar lapról és a német időszaki kiadványokról. („a külföldi könyvtárak közül is csak a bécsi egyetemi, a kölni városi és a heidelbergi egyetemi könyvtárnak van külön a hirlapokról szóló betűrendes jegyzéke”[32]) A bécsi udvari- illetve a nürnbergi német nemzeti múzeum könyvtárának példája nyomán 1886-ig cédulakatalógust is építettek az időszaki kiadványokról, azon belül pedig külön a szerkesztőkről és a hírlapok megjelenési helyéről (a városokról). Ez utóbbi külföldön csak a német nürnbergi nemzeti múzeumban volt (Karlsruheban és az aacheni hírlapmúzeumban könyv alakban vezették, de az nem bizonyult elég áttekinthetőnek.) Az általános hírlapkatalógus cédulái évfolyamonként tartalmazták a meglévő címeket, az egyes számokat és a hiányokat. A terjedelmes napilapokat negyedévenként; a többit és a hetilapokat félévenként; a havonta, vagy negyedévenként megjelenő periodikát pedig évente rendszerezték és dolgozták fel, továbbá reklamálták meg az esetleges hiányokat. Gyakran böngésztek antikvár katalógusokat is korábbi, hiányos évfolyamok pótlása céljából.

A hírlaptár rendelkezett bekötési naplóval, növedék-naplóval, statisztikai munkanaplóval, munkavégzési naplóval és kölcsönzési naplóval. (Kivételes esetben, egy-egy tekintélyes intézet, pl.: az Országgyűlési Képviselőház Könyvtára, vagy „országos nevű férfiú” pl.: Jókai részére, rövid használatra kölcsönöztek is.)

Szinnyei elérte célját: az egyik fő műveként emlegetett hírlaptár (a Magyar Nemzeti Múzeum Országos Széchényi Könyvtárának Hírlaptára) nagy gonddal összegyűjtött anyagának rendszerezését és feldolgozását európai színvonalú, szilárd alapokra fektette!

 

Az 1889-es év a „bibliográfus Szinnyei” számára is kivételes jelentőségű volt: Elszántságát, kitartását végre siker koronázta az életrajzi lexikon ügyében! Október 21-én beterjesztett sokadik kérelmét az Akadémia elfogadta, és –azzal a feltétellel, hogy a munka kinyomtatásáról Szinnyei gondoskodik,- hozzájárult a több, mint 30 éven át tartó gyűjtőmunka eredményeként létrejövő bibliográfia kiadásához, felvállalta a szerzői tiszteletdíj folyósítását.

A nevezetes napra baráti körének, a fővárosba került komáromiakból álló „csütörtöki társaságnak” egyik tagja, Erdélyi Pál így emlékezett: „Egy este ragyogó arccal lépett be; tudtuk már az Akadémia határozatát –Szinnyei öröme okát. Ezen a vacsorán mondta el az „Írók” kálváriáját, melyet 13 esztendő alatt járt meg. Fifikásnak kell lenni, mondotta, máskülönben nem megy a dolog!”[33]

Hatvanéves (!) volt ekkor, de terve megvalósítása érdekében kora reggeltől késő estig írt, olvasott, vagy jegyzetelt. (Adat/anyaggyűjtő korszakát gyakorlatilag lezárta, minden energiáját a feldolgozásra, rendszerezésre fordította.) „Munka közben kétóránként némi pihenőt tartott, napjában többízben megkerülte a múzeum épületét, délutánonként rövid időre ellátogatott egy közeli kávéházba, de aztán sietett vissza könyvei közé.”[34]

1890. január 12-én látott napvilágot Szinnyei másik fő művének, a „Magyar írók élete és munkái” c. bibliográfia első kötetének 1. füzete.

A 9 füzetből álló első kötet kezdő számának megjelenését még számos kicsinyes, rosszindulatú megjegyzés kísérte, de ahogy a kiadás feltartóztathatatlanul haladt előre, úgy halkultak a kritikák, és a bírálat helyét fokozatosan a tisztelet és a hála hangjai vették át. „Nemcsak abban különbözik elődeitől, hogy hasonlíthatatlanul több kútfőt felhasznál…, hogy a legmegbízhatóbb adatokat használja…, hanem abban is, hogy minden adatának urát adja az életrajzok után, megnevezve minden forrást, a melyből adatait meríti.”[35]

 

A kilencvenes évek második felétől a szakmai elismerések is megtalálták. Címek, kitüntetések, előléptetések sora hirdette, hogy amit véghezvitt, az értékes és tiszteletre méltó.

„1896. szeptember 21-én a kereskedelmi miniszter az ezredéves országos kiállítás II. (közművelődés) csoport jury-tagjának nevezte ki, majd működéséért 1897. február 2-án ő felsége legfelsőbb elismerését és a miniszter köszönetét nyilvánította.”[36]

1897-ben királyi tanácsosi címet kapott, melyhez a Magyar Könyvszemle az alábbi sorokkal gratulált: „Ő cs. és apostoli királyi felsége Szent-Pétervárott, f. évi ápril hó 29-én kelt legmagasabb elhatározásával idősb Szinnyei József, a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárőrének, ezen minőségben és az irodalom terén kifejtett tevékenysége elismeréséül a királyi tanácsosi czímet dijmentesen adományozta.

A nemzeti múzeumi könyvtárban ez a kitüntetés több rendbeli óvácziókra szolgáltatott alkalmat, melynek alaphangját a tisztviselőknek Szinnyei József iránt való őszinte tisztelete és ragaszkodása adta meg. Ebbe vegyült azután a közelebb-távolabb álló tudományos és irodalmi körök üdvözleteinek hangja, a mi hogy erőteljes kórussá lett, nem csodálatos azok előtt, a kik Szinnyei József munkásságának természetét ismerik.

Igazi bibliográfus ő, a ki összes tudását, rendkivüli munkásságát mind arra használja, hogy másoknak a dolgán könnyítsen. S ma Magyarországon alig van a tudománnyal foglalkozó ember, a ki ne érezte volna az ő segédkezéseinek áldásait.

A Magyar Könyvszemle különben egyik legrégibb munkatársát üdvözli benne, s igy több czimen csatlakozik azokhoz, a kik méltó kitüntetése alkalmából jó kivánságaikkal fölkeresték.”[37]

1899. május 5-én –elsősorban a magyar bibliográfia terén kifejtett munkásságáért- a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjai közé választotta. 1901. október 7-i székfoglaló beszédében Sándor István bibliográfusnak állított emléket. „Az őszinte kegyelet lankadatlan buzgóságával gyűjtötte össze Szinnyei a Magyar Könyvesház szerzőjére vonatkozó adatokat, s az eddig majdnem ismeretlen úttörőnek élete folyását gondos és közvetlen forrásokon nyugvó életrajzban adja elő.”[38] A székfoglalót követően a Magyar Könyvszemle így köszöntötte: „… üdvözölni kívánjuk a bibliografia lelkes munkását, abból az alkalomból, midőn ősz fürtökkel bár, de fiatal kedéllyel és tettvággyal elfoglalta az őt megillető helyet a legelső magyar tudományos testületben.”[39]

1901-ben a hírlaptár igazgató őrévé is előléptették.[40]

1905-ben a Komárom- Vármegyei és Városi Múzeum Egyesület tiszteletbeli tagjává, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság, a Petőfi Társaság (1908.) és a Jókai Egyesület (1911.) pedig tiszteleti elnökévé választotta.

1910-ben szülővárosában Komárom szabad királyi város díszpolgára címet vett át, a hírlaptárban pedig osztályigazgatóvá nevezték ki.[41] (Több, mint negyedszázadon át, 1913-ban bekövetkezett haláláig állt a hírlaptár élén.)

A hazai elismerések mellett id. Szinnyei József kiemelkedő teljesítménye külföldön is tekintélyt szerzett: „…neve a nemzetközi bibliografiai köztudatban a legjobb hangzásuak közé tartozik”[42] (!)

 

A tudós-könyvtáros, bibliográfus számára azonban a teljes belső elégedettséget jelentő jutalom fő művének, az életpálya csúcspontját megtestesítő „Magyar írók élete és munkái” című, 14 kötetesre tervezett életrajzi lexikonának befejezése lett volna…

Barátok, ismerősök, előfizetők sokasága kísérte feszült figyelemmel Szinnyei egyre gyengülő fizikumának és herkulesi akaraterejének drámai küzdelmét és kívánta tiszta szívvel, a nagy cél megvalósulását. „Bár hallottunk betegeskedéséről, de mindig megvígasztalt, s megerősített hitünkben, mert az Írók füzeteit rendesen megkaptuk. Már el sem hittük, hogy betegeskedik, mert hogy lehetne beteg az, aki a füzeteket egymás után bocsátja ki s epikus nyugalommal írja, hogy a következő ekkor meg ekkor fog megjelenni.”[43]

Id. Szinnyei József már közel negyedszázadon át dolgozott szinte megszakítás nélkül és „mindenki remélte, hogy a nyolczvannegyedik évébe lépett aggastyán befejezheti nagy művét, hiszen már csak az utolsó füzet volt hátra. Hozzá is fogott… és elkészítette egy részét, mely Zichy Antal életrajzáig terjed. 1913. augusztus 1-én még befejezte ezt az életrajzot, de betegsége azután ágyba döntötte, s … augusztus hó 9-én d. e. 10 órakor el-húnyt…”[44] (A Kerepesi temető 34-es parcellájában helyezték örök nyugalomra.)

 

A legnagyobb magyar bibliográfusnak sajnos nem adatott meg a jól elvégzett munka feletti elégedettség öröme.

A mű befejezésével a MTA a tudós-könyvtáros fiát, dr. Szinnyei Ferencz egyetemi magántanárt bízta meg, aki édesapja jegyzetei, utalásai alapján 1914. május 31-én készült el az utolsó életrajzzal.

 

A következetesen szerkesztett, könnyen kezelhető lexikonban minden tudományág egykori képviselői megtalálhatóak, így az elméleti kutatómunkák még gyakran napjainkban is a „Magyar írók”-ból indulnak ki. A kor európai színvonalán kivitelezett mű teljessége, adatgazdagsága, megbízhatósága máig utolérhetetlen, ezért az irodalmárok, helytörténészek, újságírók nélkülözhetetlen forrásává, állandó munkaeszközévé nőtte ki magát. Ezt bizonyítja a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesületének hasonmás kiadása (1980-1981.), továbbá az Arcanum Adatbázis Kft. gondozásában, 2000.-ben megjelent CD-ROM-os változat is. Ez utóbbi használatát –megoldva a tárgymutató hiánya okozta nehézségeket (!)- hatékony, sokoldalú keresőprogram segíti. (Az adatbázis lehetőséget kínál az adatok módosítására (javítás, kiegészítés), a szöveg vágólapra helyezésére, exportálására, valamint kinyomtatására is!)

 

Id. Szinnyei József a tervezett pótkötetekhez gyűjtött anyagát „a Magyar Nemzeti Múzeumra hagyta abban a reményben, hogy talán akadnak olyan … önzetlen emberek, a kik folytatják ezt a soha véget nem érő, óriási türelmet és nagy önfeláldozást kívánó munkát…”[45] Akadtak: Gulyás Pál –szintén „Magyar írók élete és munkái” címmel,- 1915-ben (az Akadémia megbízására) felvállalta a folytatást, de sajnos a II. világháború, majd forráshiány miatt, csupán 6 kötet (A-D) megjelenését érhette meg. Ezután évekig porosodott a részben megszerkesztett anyag a MTA Könyvtárában. 1981-ben Viczián Jánost bízták meg rendezésével, melynek eredményeként 1990-ben megjelent a VII. kötet, amit 1995-ig további 10 követett, így ebben az évben Gulyás Pál munkáival együtt már a XVII. készült el (az L betűt befejezve). Ekkor azonban újból leállt a kiadás, és az eredetileg XX. kötetesre tervezett munka máig befejezetlen…

 

Id. Szinnyei József szakmai tevékenységét összegezve elmondható, hogy egy –az irodalom- és a hazaszeretet kútfőjéből táplálkozó,- fáradhatatlan kutató és gyűjtőmunkára, majd az egyes dokumentumok tartalmi feltárására és rendszerezésére építő, bibliográfusi türelemmel és alapossággal megszerkesztett és sikeresen kivitelezett tudós-könyvtáros életút áll előttünk.

„Az írónak legnagyobb érdeme és jutalma, ha munkáját használják és azzal együtt említik nevét is. A mi első magyar bibliographusunknak emléke egy század múlva is él.”-mondta 1901-ben, akadémiai székfoglalójában, Sándor István (1750-1815) emléke előtt tisztelegve Szinnyei. Újabb száz év elteltével pedig most mi mondhatnánk ugyanezt, hiszen a legnagyobb magyar bibliográfus fő művét, a „Magyar írók élete és munkái” című biobibliográfiát (amit nevezhetnénk általános életrajzi lexikonnak is, mert az író fogalmát tágan értelmezi), ma is használjuk, sőt „a Szinnyei”-ként emlegetjük!

 

 

                                                                                                                                 Gyurcsó Júlia

 



[1] Id. Szinnyei József jelmondata volt. Jelentése: „A csepp kivájja a követ.” (De „cseppenként telik meg a tenger” fordítással is találkoztam.)

[2] Ld.: Id. Szinnyei József gyászjelentése. (MTAK Kézirattár: Ms 805/174.)

[3] Szinnyei József, id.: Magyar írók élete és munkái. – Bp.: Hornyánszky Viktor, 1909. XIII. köt. 962.h. (Tévesen szerepel Vértesy Miklós: Az Egyetemi Könyvtár a kapitalizmus kibontakozása korában c. munkájában (In: Egyetemi Könyvtár Évkönyvei IV. 1968. 125.p.), hogy Szinnyei 1871-ben került az intézményhez. Gulyás Pál 1913-ban, a Magyar Könyvszemlében megjelent írásában (G. P.: Id. Szinnyei József. – In: Mkszle, 1913. ÚF. XXI. köt. 3.sz. 258.p.) pedig pontatlan az a megállapítás, hogy „1875-ben a bp.-i egyetemi könyvtárhoz nevezte ki könyvtári őrré a közoktatási miniszter”, hiszen ekkor már első őrré léptették elő.)

[4] Erdélyi Pál: Szinnyei József. Komárom, [1979.] Gépírás. 1p. (Lh.: József Attila Megyei Könyvtár, Tatabánya. 920, E74.)

[5] A Budapesti Ujságírók Almanachja 1908-ra, 227.p.

[6] Az első magyar hírlap Magyar Hirmondó címmel, 1780. január 1-jén jelent meg Ráth Mátyás szerkesztésében, Pozsonyban.

[7] A Budapesti Ujságírók Almanachja 1908-ra, 224-225.p.

[8] Szinnyei József, id.: Könyvtári emlékek I. – In: Fővárosi Lapok, 1887. (94. sz.) 679.p.

[9] A Budapesti Ujságírók Almanachja 1908-ra, 229.p.

[10] Szinnyei József, id.: Az egyetemi könyvtár rendezéséről. – In: Magyar Könyvszemle, 1876. 1.évf. (jan.-febr.) 21-25.p.

[11] A Budapesti Ujságírók Almanachja 1908-ra, 227.p.

[12] Lásd: az Akadémia 1873. április 28-i üléséről készült Jegyzőkönyv 135. pontja. (In: A Magyar Tudományos Akadémia Értesítője. 1873. 7.sz. 121.p.)

[13] Vértesy Miklós: Szinnyei József és Horvát Árpád. – In: Egyetemi Könyvtár Évkönyvei I. 1962. 98.p.

[14] Magyar Könyvszemle, (1876.) 24.p.

[15] Szinnyei József, id.: A budapesti királyi magyar tudományegyetem könyvtárának czímjegyzéke. I. köt. Kézikönyvtár. – Bp.: Egyetemi Könyvnyomda, 1876. IV, 192.p.

[16] Fővárosi Lapok, 1887. (94.sz.) 681.p.

[17] Szinnyei József, id.: Egy „Magyar irók névtárá”-nak terve. – In: Magyar Könyv-Szemle, 1877. 357.p.

[18] U.o. 365.p.

[19] U.o. 366-367.p.

[20] U.o. 367.p.

[21] MTAK Kézirattár RAL: 78/1880.

[22] A MTA 1881. okt. 29-én tartott, I.-ső Osztály értekezlete jegyzőkönyvéből. (MTAK Kézirattár RAL: 86/1881.)

[23] [ejtsd: perikulum in mora] (lat.), jelentése: a késedelem veszélyes

[24] Nemeshanyi Hubáné: Id. Szinnyei József a Hírlaptár és a repertóriumok megalapítója : Szakdolgozat. -1979. (Lh.: KI Könyvtártudományi Szakkönyvtár: D 2107.) c. munkája 13. oldalán tévesen szerepel: „Eötvös József … bízta meg Szinnyeit az anyag rendezésével” –Eötvös 1871-ben meghalt.)

[25] „Ez a könyvtár az 1848. évi XVIII. törvényczikk értelmében valamennyi hazai sajtótermékből, tehát a hirlapokból is, egy-egy példányra tartott igényt.” (Kereszty István: A Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárának hirlaposztálya. – In: Magyar Könyv-szemle, 1895. ÚF. 3. köt. 237.p.)

[26] Kereszty István: A Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárának hirlaposztálya. – In: Magyar Könyv-szemle, 1895. ÚF. 3. köt. 239.p.

[27] Magyar írók élete és munkái. XIII. köt., 962.h.

[28] Kereszty I. (1895.) 239.p.

[29] Csapodi Csaba-Tóth András-Vértesy Miklós: Magyar könyvtártörténet. – Bp.: Gondolat, 1987. 317.p.

[30] Szinnyei József, id.: Magyar írók élete és munkái. Bp.: Hornyánszky Viktor Akad. Könyvkereskedése,   1891. I. köt. (Aachs-Bzenszki). Előszó. VI.p.

[31] Magyar írók élete és munkái. XIII. köt., 962.h.

[32] Kereszty I. (1895.) 244.p.

[33] Erdélyi P. [1979.] 4.p.

[34] Andrássy Mária: 150 éve született Szinnyei József bibliográfus. – In: Eseménynaptár, 1980. 1.sz. 36.p. (Lh.: OSZK)

[35] Váczy János: Magyar írók élete és munkái. I-III. köt. (Ismertető). – In: Magyar Könyv-szemle, 1894. 2.sz. 364.p.

[36] Magyar írók élete és munkái. XIII. köt., 963.h.

[37] Szinnyei József kitüntetése. – In: Magyar Könyvszemle, 1897. ÚF. V. köt. 221.p.

[38] Id. Szinnyei József székfoglalója a Magyar Tudományos Akadémiában. – In: Magyar Könyvszemle, 1901. ÚF. IX. köt. 416-417.p.

[39] U.o. 417.p.

[40] Magyar írók élete és munkái. XIII. köt., 963.h.

[41] Tévesen szerepel Pastinszky Miklós: Szinnyei József életútja munkásságának tükrében. c. munkája (Gépírás, 1974. 31.p. - Lh.: József Attila Megyei Könyvtár, Tatabánya: 920, P39) 16. oldalán: „1897 áprilisában muzeumi osztályigazgatóvá… nevezték ki, 1910-ben pedig… a királyi tanácsosi címet nyerte el.” Helyesen: 1897-ben lett tanácsos és 1910-ben osztályigazgató.

[42] E. l.: Magyar írók élete és munkái. IV-VII. köt. (Ismertető.). – In: Magyar Könyvszemle, 1901. ÚF. IX. köt. 83.p.

[43] Erdélyi P. [1979.] 2.p.

[44] Szinnyei József, id.: Magyar írók élete és munkái. – Bp.: Hornyánszky Viktor, 1914. XIV. köt. (Telgárti-Zsutai). Utószó.

[45] U.o. [2.]p. [2.]